Párhuzamos történet II.

Teljes szövegű keresés

Párhuzamos történet II.
Az Egyesült Államok és a NATO katonai stratégiája – A „tömeges megtorlástól” a „közvetlen szembenállásig” – A szovjet katonai doktrína és annak VSZ-változata – Nyitottság és egyeztetési készség – Az „elrettentés” halhatatlan
A NATO katonai stratégiája az elmúlt közel fél évszázadban részben átvette, részben örökölte az Egyesült Államok katonai stratégiáját, sok tekintetben kiszolgálta és kiegészítette azt.
Az atlanti tömb születési éve az amerikai atommonopólium megszűnésének éve volt, habár a szovjet atomfegyver csak jó néhány évvel 1949 után érte el a „hadrafoghatósági érettséget”.
Az amerikai atommonopóliumnak a katonapolitikában, a hadászatban a totális háború tanítása felelt meg. Eszközei a Szovjetunió köré telepített támaszpontok és az amerikai hadászati bombázók voltak. Az atomfegyverekben és célba juttató eszközeikben a mennyiségi fölény még jó ideig a Nyugat oldalán maradt, ezen az egyoldalú előnyhelyzeten csak a szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta 1957-es megjelenése változtatott: az Egyesült Államok elvesztette területének viszonylagos sebezhetetlenségét.
Az amerikai stratégiai gondolkodást a gondtalan hegemónia birtokában 1945 után egy ideig a pangás jellemezte, a „nukleáris zsákutcának”, vagyis az atommonopólium és a sebezhetetlenség elvesztésének felismerése azonban egyrészt a „kölcsönös elrettentés” irányába, másrészt abba az irányba indított el töprengést, hogy miképpen lehetne „megmenteni a háborút”, pontosabban az amerikai hadiipart, a haditechnikai kutatásokat, a hadászati kutatóintézeteket, az egész katonai-ipari komplexumot, amelyet megbéníthatott volna a „rettegés egyensúlya”.
1949 őszén megalakult a Kínai Népköztársaság, 1950-ben kitört a koreai háború, a két német állam megalakulása előtt és után Berlin problémája szította fel a feszültséget: Washington a kemény kéz politikája mellett döntött és ilyen irányban befolyásolta szövetségeseit is.
Az Egyesült Államok – és megalakulása után a NATO – hadászati elképzeléseinek magvát ebben az időszakban a „tömeges megtorlásra” való készség jellemezte. A Pentagon vezetése jelezte, hogy kommunista agresszió esetén az amerikai fegyveres erők minden rendelkezésükre álló eszközzel, atom- és hidrogénbombákkal tömeges csapásokat fognak mérni a támadóra. Washingtonban számoltak a nukleáris harceszközök elsőként való és meglepetésszerű alkalmazásával a szocialista államokkal szemben. Ebben a nézetrendszerben a szovjet rakétapotenciál megjelentése olyan értelemben hozott változást, hogy ettől kezdve a „tömeges megtorlás” doktrínája veszedelmesen kétélű fegyverré vált, az elkerülhetetlen szovjet válaszcsapás leírhatatlan következményei miatt.
Számos korabeli elemzésben szerepel a „pajzs és kard” stratégiája mint „transzatlanti” elgondolás. Ez lényegében a „tömeges megtorlás” amerikai elképzeléséből fakadt: a „kard” volt az amerikai hadászati légierő atombombáival, a „pajzs” pedig az európai NATO-országok hagyományos hadereje. Utóbbiak nemegyszer kétségbe vonták, hogy az Egyesült Államok akkor is beavatkozik-e a NATO és a Varsói Szerződés Szervezete közötti háborúkba hadászati eszközeivel, ha e háborúk menete nem érinti az Egyesült Államok létérdekeit. Az NSZK ezért azt követelte az amerikai stratégáktól, hogy egy ilyen háborúban ne engedjék európai NATO-területek elvesztését, hanem az amerikai atomarzenál a harccselekmények igen korai szakaszában kerüljön bevetésre. Az USA egy kompromisszum keretében 1963-ban hozzájárult ehhez.
Az Észak-atlanti Tanács 1954. decemberi ülésén tette magáévá a NATO egésze nevében a „tömeges megtorlás” stratégiáját, amely az Egyesült Államokban 1961-ig, az atlanti szövetségben pedig 1967-ig maradt érvényben koalíciós stratégiaként, hogy aztán átadja helyét a „rugalmas reagálásnak”.
Kennedy elnök 1962 márciusában egy lapinterjúban foglalta össze „nagy stratégiájának” elemeit. „Bizonyos körülmények között lehetséges, hogy kezdeményezők leszünk a Szovjetunióval való atomkonfliktusban” – jelentette ki, felelevenítve a megelőző (preventív) háború azelőtt sokszor tárgyalt gondolatát. Hangsúlyozta, hogy a hagyományos fegyverek korábbi elhanyagolását meg kell szüntetni, mert helyi háborúk elsősorban hagyományos erőkkel folytathatók. Síkraszállt „partizánvadász” és „partizán-” (antigerilla és gerilla-) egységek létrehozása mellett külföldi beavatkozás kilátásával.
John Fitzgerald Kennedy az erő és a meggyőzés fontos eszközének nevezte az Egyesült Államok külföldi segélyprogramját, amely „többé nem jótékonysági intézkedés, hanem fegyver a harcban” (Stewart Alsop).
A „nagy stratégiában” szerepelt végül az „Európában” létrehozott nyugati katonai és politikai rendszer összeforrasztása, ugyanakkor a nyugat-európai kereskedelmi tömb „vészes konkurenciájának” kiküszöbölése.
Fontos beszédet mondott McNamara amerikai hadügyminiszter 1962. június 16-án a Michigan egyetemen Az amerikai elrettentési stratégia a rettegés egyensúlyának időszakában címmel. Állásfoglalás volt ez az európai NATO-partnerek önállósulási törekvéseivel szemben. Robert McNamara hangsúlyozta a koalíciós katonai tervezés egységének, a nukleáris rendelkezési hatalom központosításának fontosságát, kijelentette, hogy az atomfegyverek alkalmazása tárgyában elengedhetetlen a központi döntés. A NATO-ban – figyelmeztetett – nincs helye független atomstratégiai koncepciónak, akár párhuzamosan fut a központi tervezéssel, akár összeütközésbe kerül vele.
Az amerikai hadügyminiszter tett olyan megállapítást, hogy „a NATO atomereje elégséges bármely eshetőségre”, s hogy egyébként „egy Európa elleni támadás elrettentése lényegesen előmozdítható hagyományos erővel”.
McNamara végezetül meghirdette azt a tételt, hogy az amerikai atomstratégia elsősorban az ellenfél katonai célpontjainak és nem polgári lakosságának megsemmisítésére törekszik. Ezt a tételt Moszkvában úgy értelmezték, hogy az esetleges szovjet nukleáris válaszcsapás ne az amerikai nagyvárosok, ipari és közigazgatási központok, hanem a külföldön lévő amerikai támaszpontok, tehát valójában az Egyesült Államok szövetségesei ellen irányuljon.
Lényegében 1961–62-től egy évtizeden keresztül, 1972-ig a „rugalmas reagálás” volt az Egyesült Államok meghatározó doktrinális elve, amelyet az Észak-atlanti Tanács 1967 decemberében tett a NATO katonai doktrínájának alapjává.
Az elgondolás fő kimunkálója Maxwell Taylor tábornok, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának egykori elnöke volt, aki megfogalmazta a lényeget: „Azt a hadászati doktrínát, amelyet a tömeges válaszcsapás helyett ajánlhatnék, a »rugalmas reagálás« stratégiájának nevezem. Ez az elnevezés arra utal, hogy képeseknek kell lennünk reagálni bármely lehetséges kihívásra és sikeresen cselekedni bármilyen helyzetben.”
Szélesebb programot ismertetett a Foreign Affairs 1961. januári száma:
– „sebezhetetlen hadászati támadó erőket” kell létrehozni, amelyek képesek bénító nukleáris csapást mérni az ellenfélre;
– jól felszerelt, mozgékony és a korábbiaknál lényegesen nagyobb létszámú erőket szükséges kialakítani „a földkerekség különböző térségeiben megvívandó korlátozott háborúkra”;
– erősíteni kell a meglévő katonai tömböt, és ki kell építeni új katonai tömbök hatékony rendszerét;
– egy új programnak kell biztosítania az erőforrások legelőnyösebb felhasználását katonai célokra.
Ami Washingtont illeti, elfogadta, hogy körültekintőbben kell eljárnia a megváltozott nemzetközi viszonyok között, minden amerikai külpolitikai lépést a reális amerikai stratégiai lehetőségek alapján kívánatos megítélni, de az Egyesült Államok válassza meg az eszközöket, bármely térségben robbanjon is ki konfliktus, beleértve Európát.
Az új doktrína nem vetette el az „erőpolitikát”, de a katonai erő differenciáltabb alkalmazásával, a háborúk sokféle típusával számolt. A „rugalmas reagálás” a fegyveres erőknek és eszközeiknek a konkrét katonai helyzettel arányban álló felhasználását feltételezte egyszerre akár „két és fél háborúban”, tehát például egy európai és egy ázsiai nagyobb fegyveres összeütközésben, emellett egy helyi háborúban. Az Egyesült Államok és a NATO ekkor már a korábbinál valószínűbbnek tartott térben, időben és az alklamazott eszközökben korlátozott háborúkat, amelyekben elképzelhetők „eszkalációs lépcsők”: a háború hagyományos erőkkel és eszközökkel kezdődik, szükség esetén alkalmazásra kerülnek harcászati atomfegyverek hadszíntéri objektumok ellen, s csak végső esetben torkollnak a harccselekmények hadászati atomfegyverek alkalmazásába a hadszíntéren kívül is.
Ebbe a hadászati felfogásba olyan kategóriák kerültek, mint „veszteségkorlátozás”, „ellenerő” (hadászati fegyverek alkalmazása hadászati jelentőségű katonai célok ellen), „célszelekció”, „óceáni hadászat”, a szövetségesek fokozott tehervállalása, rendszerközi tárgyalások a hadászati erőkre támaszkodva.
Miközben az Észak-atlanti Szövetségben érvényben maradt a „rugalmas reagálás” tételrendszere, az Egyesült Államokban a 60-as évek végén megkezdődött a katonai doktrína felülvizsgálata és 1971-ben megtörtént az áttérés a „reális (realisztikus) elrettentésre”. Ez a stratégia beismerte az amerikai katonai erő érvényesítésének határait, tekintettel az amerikai–szovjet hadászatierő-egyensúlyra, és irányt vett az erő még rugalmasabb, „adagolt, de határozott” alkalmazására nemzetközi porondon. Előtérbe került a fegyveres erők akcióinak összehangolása a politikai-gazdasági és ideológiai akciókkal, ugyanakkor az amerikai–szovjet tárgyalások elfogadása mind a kölcsönös önmérséklet kieszközlése, mind a lehetséges előnyszerzés érdekében.
A vietnami vereség, a CENTO és a SEATO széthullása, Nyugat-Európa és Japán gazdasági előretörése nemzetközi katonai, politikai és gazdasági pozíciói gyengülésére figyelmeztették az USA– t. A „reális elrettentés” nem adott választ a kihívások új csoportjára, és nem segítette az Egyesült Államok fő céljának elérését: győzelem kivívását a hidegháborúban, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés meggyengítését, egyes államok leválasztását a szocialista világrendszerről, a fejlődő országok leválasztását az antiimperialista táborról.
Nyugaton kezdtek tért hódítani olyan nézetek, hogy a keleti ellenfélre nemcsak ott célszerű csapást mérni, ahol veszélyezteti a fejlett tőkés országok érdekeit, hanem ott is, ahol gyenge vagy leginkább sebezhető. Kezdték kiépíteni a földrajzi vagy horizontális eszkaláció feltételeit, az „előretolt védelem” olyan rendszerét, amely lehetővé teszi a hadműveleteknek nyomban az esetleges fegyveres konfliktus kirobbanásakor a szocialista országok területére való áthelyezését.
Az Egyesült Államok vezetése 1981-ben elfogadta a „közvetlen szembenállás” új stratégiáját, amelyben azonban különböző régi elemek keveredtek újabb megfontolásokkal. Fokozódott az érdeklődés a kozmikus hadviselés lehetőségei iránt. Caspar Weinberger amerikai hadügyminiszter szerint a „közvetlen szembenállás” stratégiája feltételezte az Egyesült Államok teljes és vitathatatlan katonai fölényét, vezetőszerepének visszaállítását világméretekben, aktív szembehelyezkedését a Szovjetunióval minden tekintetben és a világ minden térségében. Kétségtelen, hogy ez az elgondolás egy „hidegháborús végjátékra” készült.
A Szovjetunió a második világháború utolsó éveiben a hadászati szintű támadást, vagyis azt az elvet tette katonai stratégiája alapjává, hogy az ellenséget „saját barlangjában” kell elpusztítani. A háború után ez az elgondolás olyan doktrínában öltött testet, amely szerint a saját biztonság biztosításának legjobb eszköze a maximális katonai fenyegetettség körülményeinek megteremtése azon országok lakossága és területe irányában, amelyeket a Szovjetunió ellenfelei közé sorolt. Az atom- és hidrogénfegyver létrehozásában, a rakétatechnika elsajátításában elért szovjet sikerek előmozdították ennek a katonapolitikai irányzatnak az erősödését.
Nyugat viszont éppen erre az irányzatra hivatkozva állította, hogy komoly eltérések vannak a szovjet államnak a politikai szándékokra vonatkozó megnyilatkozásai és a Szovjetunió katonai erejének lendületes fejlesztése között. Tény persze, hogy a fejlemények más irányt vehettek volna, ha az Egyesült Államok és a NATO nem lép a fegyverkezési hajsza kierőszakolásának útjára, nem provokálja a szocialista országokat, és nem fenyegetőzik folyamatosan „a kommunizmus visszavetésével”.
Moszkva ezt a feltételezést utólag rendszeresen összekapcsolta annak az ellentmondásnak az emlegetésével, hogy a Szovjetunió katonai ereje sohasem volt olyan hatalmas, mint a 70-es évek végén, a 80-as évek elején, ugyanakkor Moszkva sohasem látta olyan aggasztónak saját biztonsága helyzetét, mint éppen ezekben az években.
1945 után a szovjet katonai doktrínára vonatkozó megnyilatkozások egyfelől a szovjet nép békeszeretetéből és a szocialista vívmányok megőrzésének kötelezettségéből, másfelől az imperializmus megnövekedett agresszivitásából, hidegháborús akcióiból, az atomzsarolásból, a fegyverkezési hajszából, a szovjetellenes, szocialistaellenes tömbök (NATO – 1949, ANZUS – 1951, SEATO – 1954, CENTO – 1955) megalakításából indultak ki. A lehetséges háború jellege kapcsán utaltak a hadügy forradalmára, de a Kelet-Európa „felszabadítását“ szorgalmazó nyugati hangokra, a politikai kalandorság megnyilvánulásaira, a második világháború eredményeinek felülvizsgálatát célzó próbálkozásokra és sok egyéb tényezőre.
A Varsói Szerződés Szervezete kiépítésének egyik valószínű célja az volt, hogy a benne tömörült országok olyan erőcsoportosításokat, olyan geostratégiai ütköző térségeket és olyan fegyverrendszereket hozzanak létre, amelyek hatástalanná vagy kevésbé hatásossá teszik a nyugati hatalmak támaszpont-stratégiáját.
1955 májusában a NATO tagja lett Nyugat-Németország, ahol akkor a revánsvágyó, militarista erők voltak a hangadók. A Varsói Szerződés Szervezetének létrejöttével megkezdődött a koalíciós stratégiák szembenállásának, ütközésének kora.
A Varsói Szerződés Szervezetének stratégiája a 60-as évek első felében – az akkori publikációkból megítélhetően – folyamatos feladatként szerepeltette azt, hogy a szocialista országoknak állandóan készen kell állniuk az ellenség meglepetésszerű támadásának megbízható visszaverésére, valójában meghiúsítására. Ezen belül kialakultak olyan nézetek, amelyek már az atom- és rakétafegyver szovjet birtoklásából és alkalmazhatóságából indultak ki, és a háború lefolyásának tényleges mozzanatait vélték tükrözni. Közülük a meghatározók a következőkben foglalhatók össze:
– ha a Nyugatnak „sikerül világháborút kirobbantania”, szükségképpen atom- és rakétaháború következik, amelyben a termonukleáris és a rakétafegyver tömegesen kerül bevetésre;
– e fegyverek lehetővé teszik döntő katonai eredmények gyors elérését bármely távolságban és óriási területeken; a katonai feladatok tehát összehasonlíthatatlanul rövidebb idő alatt oldhatók meg, mint az előző háborúk bármelyikében. Az ellenfél katonai csoportosításai, támaszpontjai, létfontosságú központjai, valamint azok a helyek lesznek a szovjet atomcsapások célpontjai, ahol az atomfegyverek előállítása és raktározása összpontosul;
– különös jelentősége lesz a háború kezdeti szakaszának, amikor is minimális idő alatt kell az agresszort megfosztani a háború viselésének összes politikai és gazdasági lehetőségeitől;
– egy harmadik világháború a két világrendszer életre-halálra menő háborúja lesz, rendkívül határozott hadvezetéssel és akciókkal. Területi kiterjedése a két világrendszer államainak egész területét átfogja majd, mivel legalább olyan döntő lesz a hátország szétzúzása és az állami szervezettség felbomlasztása, mint a szárazföldi haderő tényleges csapásmérő hadszíntéri tevékenysége.
Végeredményben az agresszor számára eleve kilátástalanná kell tenni a győzelmet, csírájában meg kell hiúsítani szándékait. A védelmi erő fogalmát nem merítik ki a fegyveres erők. A védelmi erő alapja az állam politikai rendszere, gazdasági-termelési lehetőségei, a tudomány és a technika fejlettségének színvonala, a lakosság minőségi összetétele, műveltsége, neveltsége, műszaki felkészültsége.
Ami azonban a védelmi erők katonai összetevőjét illeti, a VSZ-stratégák véleménye szerint a védelmi jelleg semmiképpen sem jelenthet passzivitást, határozatlanságot, kivárást, az aktív védelem magában foglalja a határozott ellencsapásokat, a korábbi helyzet visszaállítását célzó ellenlökéseket, de az ezeket továbbfejlesztő ellentámadásokat is.
Miközben az Egyesült Államok és a NATO rendre kiszivárogtatta katonai stratégiájának legalább az általános fenyegetéseket alátámasztó részleteit és logikai rendszerét, a Szovjetuniónak és a Varsói Szerződés Szervezetének évtizedekig nem sikerült eljutnia a nyíltságnak és a közlékenységnek még erre a fokára sem. A „táborban” gyakorlatilag több mint három évtizedre volt szükség annak felismerésére, hogy a gyanakvás és a félelem rossz tanácsadó a külpolitikában, s hogy a mindenki számára egyenlő biztonság átfogó rendszerének megteremtéséhez nyíltság, áttekinthetőség, „átlátszóság”, bizalom is kell, nem utolsósorban a katonai szférában.
Ebből kiindulva a VSZSZ Politikai Tanácskozó Testülete elhatározta, hogy írásban rögzítve nyilvánosságra hozza a katonai-politikai csoportosulás doktrínáját, legalábbis azokat az elvi tételeket, amelyek cselekvését vezérlik.
A PTT 1987. május 28–29-i berlini ülésén leszögezte:
– a VSZSZ tagállamai soha, semmilyen körülmények között nem kezdenek katonai tevékenységet bármely más állam vagy államok szövetsége ellen, hacsak nem éri őket fegyveres támadás;
– sohasem fognak elsőként nukleáris fegyvert alkalmazni;
– egyetlen európai vagy Európán kívüli állammal szemben sincsenek területi követeléseik;
– egyetlen államot, egyetlen népet sem tekintenek ellenségüknek. Ellenkezőleg: a világ valamennyi országával – kivétel nélkül – készek kapcsolataikat a biztonsági érdekek kölcsönös figyelembe vételével és a békés egymás mellett élés alapján építeni.
A PTT ugyanakkor jelezte, hogy a tagállamok kénytelenek fegyveres erőiket olyan összetételben és szinten fenntartani, amely lehetővé teszi számukra a szerződés bármely tagállama ellen irányuló külső támadás visszaverését. Fegyveres erőik harckészültségét mindenkor olyan színvonalon tartják, amely elégséges ahhoz, hogy ne érhesse őket felkészületlenül támadás, de ha ilyenre mégis sor kerül, „megsemmisítő csapást mérhessenek az agresszorra”.
A Politikai Tanácskozó Testület doktrinális alapelvként szögezte le, hogy az erő és az erő alkalmazásával való fenyegetés az atomkorszakban nem lehet (nem lehet és „nem szabad lennie”) a politika eszköze, s hogy a katonai erő növelése egyetlen hatalmat sem tesz mindenhatóvá. A túlfegyverkezettségről tehát át kell térni a védelemhez ésszerűen elégséges erőkre és eszközökre.
A testület azt a véleményét is rögzítette, hogy a Varsói Szerződés Szervezetének doktrínája olyan feladatot hivatott megoldani, amely az emberség egészét érinti, és kettős tartalmában egységes, nevezetesen a háború megakadályozásának és a szocializmus megvédésének feladatát. A PTT három szervesen összefüggő tételt is meghirdetett a VSZSZ–NATO viszony témakörében:
– a felek katonai erői egyensúlyának a lehető legalacsonyabb szinten kell fennmaradnia;
– a katonai potenciálokat a védelmi elégségesség szintjére szükséges csökkenteni;
– el kell ismerni a katonai út alkalmazásának megengedhetetlenségét bármely vitás nemzetközi kérdés megoldásánál.
A Varsói Szerződés bevezette az ésszerűen elégséges biztonság kategóriáját, amely korlátozó jellegű: nem a támadáshoz, hanem a védelemhez szükséges erők és eszközök ésszerűen elégséges voltát jelenti. Ez a szövetséges államok katonai potenciáljának olyan szintje és olyan jellege, amely szavatolja biztonságukat, ugyanakkor sem ténylegesen, sem potenciálisan nem veszélyezteti más országok biztonságát.
A PTT Berlinből azt javasolta az atlanti vezetésnek, hogy kezdjenek konzultációkat a két szövetség katonai doktrínájának összehasonlítására, jellegük elemzésére, továbbá fejlesztési irányuk közös áttekintésére, az évtizedek alatt felgyülemlett kölcsönös gyanakvás és bizalmatlanság felszámolására. Egy ilyen konzultáció egymás szándékainak jobb megértését szolgálhatná annak érdekében, hogy a két katonai és politikai szövetség és tagjaik katonai koncepciói és doktrínái valóban védelmi alapokra épüljenek.
A NATO majdnem két és fél évig várt a válasszal, de 1990. január 16-ra, az európai bizalom- és biztonságerősítő intézkedésekkel foglalkozó konferenciának a keretében össze lehetett hívni 33 európai ország, valamint az Egyesült Államok és Kanada vezető katonáinak első háromhetes doktrínaszemináriumát. Érthető, hogy a „harmonizálás” igénye elsősorban a NATO és a VSZSZ tagállamai doktrínáinak vonatkozásában jutott kifejezésre, de mire ez az igény érvényesítésre került volna, megszűnt a Varsói Szerződés Szervezete, és felbomlott a Szovjetunió.
Tény viszont, hogy a VSZSZ fennállásának utolsó szakaszában jól érzékelhetőek voltak a változások: eltűnt az ideológiai ellenségkép, az ellenséges tömb képe, a doktrínákat és a haderőstruktúrát kezdték átállítani a saját terület védelmére, hozzáláttak a támadóhaderő-struktúrák felszámolásához, drasztikusan csökkentették a katonai potenciálokat, a katonai költségvetéseket és a hadgyakorlatok számát
George Bush amerikai elnök 1991-ben több alkalommal érintette beszédeiben az Egyesült Államok és a NATO hidegháború utáni új stratégiai megfontolásait. Változatlanul kitartott persze az atomelrettentés mellett, amelynek érzékeltetnie kell bármely békebontó atomhatalommal, hogy „az agresszió többe kerül, mint amennyi a nyereség lehet”, ugyanakkor jelezte, hogy a „hagyományos elrettentés” is érvényben marad előretolt katonai jelenlét és erőkivetítés formájában. Utalt arra, hogy 1995-ben mindössze 150 000 amerikai katona marad Európában, s hogy ez az előretolt katonai jelenlét a „korai válságmegválaszolási képességet” hivatott biztosítani az Egyesült Államok számára, bármennyire változatos és gyorsan kialakuló válságokról lesz is szó. Arra az esetre, ha újra „globális veszély” támad, Washington biztosítja korábbi erejének visszaállítását, akár a katonai egységek újjászervezését, akár a hadiipar aktivizálását illetően.
Bush kilátásba helyezte, hogy az Egyesült Államok világszerte megsemmisíti rövid hatótávolságú (harcászati) atomfegyvereit, de Európában megőrzi légiszállítású kapacitását, hogy szavatolja a NATO biztonságát.
Az amerikai elnök kifejtette, hogy a gyors katonai válaszadás, az azonnali akcióba lépés az Egyesült Államok hadereje számára reális, szigorú hadgyakorlatok megtartását teszi szükségessé. Washington nagy súlyt helyez az euroatlanti térség közös biztonsági érdekeinek összehangolására, a kötelezettségek, szerepek és felelősségek kodifikálására, a közös parancsnoki struktúrák működtetésére, szorgalmazza a fegyverzet-ellenőrzési intézkedéseket a fenyegetettség csökkentése, a válsághelyzetek megjósolhatósága, az erőviszonyok stabilizálása érdekében, segíti Európában a biztonsági infrastruktúra erősítését, folytatja a biztonsági segélyprogramokat. Az Egyesült Államok békeidőben is érzékelteti euroatlanti elkötelezettségét, azt, hogy képes bármikor technikai fölényre támaszkodó túlnyomó erőt felvonultatni.
A NATO történetében először hivatalosan publikált stratégiai koncepciót a szövetséghez tartozó államok vezetőinek 1991. november 7–8-án megtartott római ülésén a békéről és az együttműködésről elfogadott nyilatkozat tartalmazott. A stratégiai koncepció megerősítette a NATO számos, hagyományos biztonságpolitikai elvét, de a mélyreható európai változásokat tekintetve véve leszámolt a „tömeges és váratlan támadás” lehetőségével, viszont szükségesnek minősítette bizonyos hadászatierő-mérlegek fenntartását a stabilitás hiányából vagy megbomlásából, helyi feszültségekből adódó veszélyek ellensúlyozása érdekében. Új típusú kapcsolatok kialakítását irányozta elő a kelet-közép-európai országokkal, szorgalmazta a fegyverzet-ellenőrzési folyamat továbbvitelét.
A stratégiai koncepció állást foglalt a NATO európai tagállamai szerepének és felelősségének kiterjesztése, a szövetség „európai pillérének”, a NATO és a Nyugat-európai Unió egymást kiegészítő, támogató jellegének erősítése mellett. Hangoztatta az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) konfliktusmegelőző és válságkezelő tevékenységének fontosságát, és támogatásáról biztosította az EBEÉ ilyen irányú képessége fejlesztésének gondolatát.
A stratégiai koncepció leszögezte, hogy a szövetségesek erőinek képeseknek kell lenniük a NATO határainak védelmére, az agresszor előrenyomulásának megállítására a lehető leghamarabb, a szövetséges országok területi integritásának fenntartására, illetve helyreállítására és a háború gyors befejezésére. Tevékenységükkel arra kell kényszeríteniük az agresszort, hogy fontolja meg döntését, szüntesse be támadását, és vonja vissza erőit.
Abból a tételből, hogy a NATO-szövetségesek biztonsága oszthatatlan, következik, hogy „a NATO céljainak elérése nagymértékben függ a feladatok, kockázatok és felelősség kiegyensúlyozott elosztásától, valamint a közös védelemből adódó előnyöktől. Az észak-amerikai hagyományos erőknek és az Egyesült Államok nukleáris erőinek jelenléte Európában létfontosságú a kontinens biztonsága szempontjából, amely elválaszthatatlanul összekapcsolódik Észak-Amerika biztonságával.” A NATO a béke megőrzése, a háború megakadályozása érdekében a hagyományos és nukleáris erők megfelelő arányát fogja fenntartani Európában a belátható jövőben, azokat szükség szerint korszerűsíti, de jelentősen csökkentett szinten tartja.
A NATO állam- és kormányfői már az 1990 júliusában Londonban tartott találkozójukon megállapodtak abban, hogy ott, ahol az szükséges, az „előretolt védelem” stratégiájáról áttérnek a „csökkentett előretolt jelenlét” koncepciójára. Módosítják a „rugalmas reagálás” elvét is olyképpen, hogy az tükrözze az atomfegyverek eddigieknél korlátozottabb számításba vételét az alkalmazást illetően.
A stratégiai koncepció 1991-es kifejtése azzal zárul, hogy a NATO biztonságpolitikája párbeszéden, együttműködésen és hatékony kollektív védelmen mint egymást kölcsönösen erősítő eszközökön alapul, s hogy a NATO stratégiája megőrzi rugalmasságát.
Az északi féltekén a földcsuszamlásszerű változások után is megmaradtak bizonyos hidegháborús magatartás- és gondolkodásformák, elsősorban a tömbmítosz és az atomelrettentés mítosza. Megmaradtak az atomhadászat fő törvényei és kategóriái, ami két tényezőre vezethető vissza. Senki sem tudta megcáfolni, hogy a harmadik világháború elkerülése a hatalmas nukleáris fegyvertárakra támaszkodó atomelrettentésnek volt betudható, és senki sem tudja megmondani, hogy mikor szűnnek meg a jelenlegi atomhatalmak atomhatalmak lenni. Az atomfegyver olcsó fegyvernek bizonyult, amely állítólag nem háborúra való, sorsa az, hogy 1945 óta nem alkalmazzák, ereje nem az alkalmazásban, csupán az alkalmazás elvi lehetőségében van…
Melyek azok a kategóriák, amelyek elsősorban az Egyesült Államok és Oroszország, valójában mind az öt deklarált atomhatalom és a „küszöbhatalmak” atomstratégiájából rendre visszaköszönnek, és a jelek szerint jóval az ezredforduló után is forgalomban lesznek? Ezek elsősorban a hadászati fegyverek, az atomelrettentés, általában az elrettentés és visszatartás, a megtorló atomcsapások, a rettegés egyensúlya.
Hadászati fegyvereknek, fegyverrendszereknek azokat szokás nevezni, amelyek elsőként, tömegesen és meglepetésszerűen alkalmazva (csaták, ütközetek nélkül) alkalmasak nemcsak a háború menetének befolyásolására, hanem kimenetelének meghatározására is. Ez természetesen a hadászati támadófegyverekre vonatkozik, védelmi hadászati fegyverek azok, amelyek leküzdésükre alkalmasak.
A hadászati támadófegyverek általában atomfegyverek, harci töltetből és hadászati célba juttató eszközből tevődnek össze. Ez utóbbiak lehetnek interkontinentális ballisztikus rakéták, tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéták, hadászati nehézbombázó repülőgépek és nagy hatótávolságú manőverező robotrepülőgépek. A három első célba juttató eszközről már több helyen történt említés.
A manőverező robotrepülőgép esetében olyan szárazföldről, repülőgépről, felszíni hadihajóról és tengeralattjáróról egyaránt indítható, atomrobbanótöltettel ellátható repülőeszközről van szó, amely robotként működik, hatótávolsága lehet néhány száz, de néhány ezer kilométer is. Henger alakú, elöl egyenes vagy kissé hátra nyilazott szárnyak, hátul a stabilizálásra és kormányzásra szolgáló vezérsíkok vannak rajta. Mind a szárnyak, mind a vezérsíkok az indítás után nyílnak szét. A gép tenger és szárazföld fölött 50–150 m-es magasságban, alig észrevehetően teszi meg útjának nagy részét, állandóan követve az alatta lévő terep görbületét, a domborzati elemeket. Ezt egy program teszi lehetővé, amelyet mesterséges holdak felvételei alapján készítenek és táplálnak be a robotrepülőgép irányító rendszerének emlékezőegységébe.
A hadászati védelmi fegyverrendszerekhez a ballisztikus támadó rakéták leküzdésére szolgáló ellenrakéták és a megfelelő rádiólokátorok tartoznak.
Az elrettentés vagy visszatartás általában kísérlet arra, hogy valamely állam eltérítse ellenfelét olyan magatartástól, amely agresszióhoz vezetne. Olyan kockázat teremtéséről és kilátásba helyezéséről van szó, amelyet a potenciális támadó túl nagynak tarthat a támadástól remélt előnyökhöz, nyereséghez képest. Úgy kell a támadó akaratát befolyásolni, olyan politikai döntésre kell rávezetni, hogy lemondjon a politikainyomás-gyakorlásról, az agresszióról, illetve ha már kirobbantotta a háborút, szüntesse be a harccselekményeket. Az agresszort arról kell meggyőzni, hogy támadásával vagy annak folytatásával többet veszít, mint amennyit nyerhet, illetve hogy nem képes a várt előnyhöz jutni. Ahhoz, hogy egy ellenséges hatalmat a fegyverhez folyamodástól vissza lehessen tartani, olyan katonai erő szükséges – ha már a politikai eszközök nem voltak elég hatásosak –, amely szándékainak megvalósításához túl magas, esetleg vállalhatatlan kockázatot kapcsol. Nélkülözhetetlen ezen túlmenően, hogy a potenciális agresszor a másik félnél hiteles politikai akaratot, eltökéltséget érezzen érdekeinek katonai erővel való megvédelmezésére.
Elméletileg hiteles az elrettentés, illetve visszatartás akkor, ha a hozzá szükséges katonai erőtényezők rendelkezésre állnak, ha megvan a megfelelő politikai akarat, és ha a másik fél a kilátásba helyezett intézkedéseket hatékony fenyegetésként fogja fel.
De Gaulle tábornok idején Franciaország kidolgozta és bevezette „az erősebb elrettentése a gyengébb által” doktrínát. A nyugati stratégiai felfogásban van atomelrettentés és hagyományos elrettentés. Az atomelrettentés alapvetően nukleáris eszközökkel kívánja egy általános, nagy háború elindítását megakadályozni, de célja lehet a háború folyamatában az ellenfél atomfegyverei alkalmazásának megelőzése, illetve atomfegyver bevetésével vagy ilyen jellegű fenyegetéssel annak kieszközlése, hogy a másik fél beszüntesse a hadműveleteket, véget vessen a háborúnak.
A hagyományos elrettentés rendeltetése a „háborúról való lebeszélés” hagyományos fegyveres erők és fegyverzet harcértékének érzékeltetésével, egyféle „önelrettentés” kiváltása.
Az atomelrettentésnek akkor van realitása, ha a támadó nem képes váratlan és tömeges első atomcsapással lefegyverezni, vagyis a megtorló válaszcsapás képességétől megfosztani az „elrettentőt”, optimális esetben, ha a megtorló rakéták indítása egy korai előrejelző rendszer hibátlan működésének köszönhetően még az elsőként támadó rakéták becsapódása előtt megtörténik („találkozó válaszcsapás”).
„Elsőcsapás-mérő képesség” alatt a szakirodalom egy államnak vagy egy szövetségnek azt a képességét érti, hogy egy első atomcsapással meg tudja fosztani ellenfelét hatékony válaszcsapás-mérési képességétől. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió, illetve a későbbi Oroszország szavatolt „másodikcsapás-mérő képességre” tett szert, részint a tengerre telepített rakétapotenciállal, amely szinte sebezhetetlen, részint az 1972-es szerződésnek köszönhetően, amely a végletekig korlátozta a két nagyhatalom rakétavédelmi lehetőségeit.
Az az amerikai–szovjet megállapodás, hogy mindegyik félnek végül is csak egyetlen regionális rakétaelhárító rakétarendszere maradhat, tehát nem biztosított kontinentális területe egészének rakétavédelme, lehetővé tette, hogy a második csapást mérő rakéták elérjék céljukat, és elfogadhatatlan veszteséget-kárt okozhassanak az atomfegyvert elsőként alkalmazó hatalomnak, vagyis megfosszák a háborús győzelem lehetőségétől.
Az atomhatalmaknak azt az adottságát, hogy „második csapás” mérésére való képességüket hasznosítani tudják saját maguk megvédelmezésére, népszerűen a „rettegés egyensúlyaként” szokás leírni. A hidegháborús időkben ez valamiféle patthelyzetet jelentett az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, de jelölték vele azt a stabilitást is, amelyre a kölcsönösen ellenőrzött fegyverkészletek értelmében törekedni kellett.
A NATO európai és amerikai tartományának földrajzi elkülönültsége, eltérő biztonságpolitikai helyzete és szemlélete különösen a „rugalmas reagálás” stratégiája kapcsán kétségeket ébresztett aziránt, hogy az Egyesült Államok az atomelrettentésnek ugyanazon a fokán kezeli-e a saját magát fenyegető és az európai NATO-országokat fenyegető veszélyt. Aggodalom támadt amiatt, hogy az amerikai nukleáris megtorlás eltökéltsége esetleg nem lesz olyan szilárd, gyors és következetes az utóbbi esetben, hiszen nem érdemes saját túlélését kockáztatni távoli szövetségesei miatt, ha azok területén nincsenek amerikai haderők és atomfegyverek.
Az „önelrettentés” olyan tartalommal is belekerült a stratégiai szemléletbe, szóhasználatba, amely már lélektani jelenségre utal, és elsősorban atomfegyverek alkalmazásával kapcsolatos. Ez a magatartás oda vezethet, hogy valamely vezetés az ellenfél elrettentésére szolgáló eszközök alkalmazásától eláll, tartva azoktól a kockázatoktól, amelyekkel ez az alkalmazás saját magára nézve együtt jár.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages