Párhuzamos történet III.
Párhuzamos történet III.
A “harmadik világháború” geostratégiai feltételei – Szokolovszkij erős ellenfelet jósol – Háború véletlenből, számítási hibából – Döntő a háború kezdeti szakasza – Nemcsak rakétákon múlik a győzelem – Amerika is totális háborúban gondolkozott – A mindenható, mindentudó atom – Szerepkorlátozás a katonai eszköztárnál – Az ellenfél megszűnik
A NATO és a Varsói Szerződés “párhuzamos története” tragikus módon tartalmaz egy olyan fejezetet, amely a két szövetségi rendszer egymás megsemmisítésére szőtt elgondolásait, terveit, ezek fejlődéstörténetét foglalja magában, különös tekintettel az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti atomháború eshetőségére. E témát a stratégiákkal és a katonai doktrínákkal összefüggésben már érintettük, ezúttal a “harmadik világháború” előkészületei, megközelítései kerülnek áttekintésre, mintegy lezáratlanul maradt történetként...
A második világháborút követő másfél évtizedben a Szovjetuniónak semmi lehetősége nem volt arra, hogy az Egyesült Államok területén vívjon háborút, hogy az Egyesült Államokat az amerikai kontinensen megtámadja, különösen nem, hogy az Egyesült Államok területét megszállja. Megfordítva már nem volt ilyen egyértelmű a helyzet, tekintettel igen nagy amerikai haderők európai és ázsiai jelenlétére. A hatvanas évek közepén azonban Moszkva már úgy fogalmazhatott – atom- és rakétafegyverek birtokában –, hogy “ha az amerikai imperialisták agresszív körei kirobbantják a háborút, akkor az a háború logikája szerint azonnal átterjed az Egyesült Államok területére”. És hozzátehette: “Egy ilyen háborúban megsemmisítő csapások érik azokat az országokat, amelyek területén az USA és a NATO támaszpontjai vannak, csapások érik továbbá azokat az országokat is, amelyek agresszív célból ezeket a katonai támaszpontokat létrehozták. Az atomháború pillanatok alatt kiterjedhet az egész földkerekségre.”
A “harmadik világháború” tehát nem annyira a ténylegesen hadban álló felek számát, mint a csapások célpontjainak elhelyezkedését tekintve minősülhetett volna globálisnak.
A Szovjetunióban az esetleges harmadik világháborúra vonatkozó elgondolások legteljesebb foglalata évtizedeken keresztül az az alapmű volt, amelyet Vaszilij Szokolovszkij marsall vezetésével egy teintélyes munkaközösség készített, s amely Hadászat címmel 1963-ban jelent meg.
Szokolovszkij marsall és munkaközössége a jövő háborúinak több kategóriáját említette, de vezető helyen tárgyalta az imperialista és a szocialista tábor közötti háborút, amely – ha nem sikerül elhárítani – politikai tartalmát tekintve a két egymással szembenálló társadalmi világrendszer fegyveres összecsapása lesz, két nagy koalíció világháborúja, „lényegét tekintve agresszív, hódító, igazságtalan háború az imperializmus részéről, és felszabadító, igazságos, forradalmi háború a szocialista közösség államai részéről”.
“Az imperialista tömbök egy esetleges világháborúban – állítja a Hadászat – arra fognak törekedni, hogy teljes vereséget mérjenek a szocialista országok fegyveres erőire, szétzúzzák hátországukat és társadalmi-politikai rendszerket, helyreállítsák a kapistalista rendszert és leigázzák a szocialista országok népeit.
A Szovjetunió és a népi demokratikus országok szocialista vívmányaik megvédése érdekében kénytelenek lesznek hasonlóan döntő jellegű célokat kitűzni, így az ellenség fegyveres erőinek teljes szétzúzását, ezzel együtt biztonságának szétzüllesztését, ellenállási erejének megtörését, és az imperialista rabságban sínylődő népek felszabadító harcának segítését.”
A szocialista világrendszer valamennyi országának és fegyveres erőiknek tehát elsősorban egy világháború megvívására, az imperialista államok katonai és gazdasági szempontból igen erős koalíciója elleni háborúra kell felkészülniük. “A háború kirobbantásának legvalószínűbb és ugyanakkor legveszélyesebb módja az imperialista tábor részéről a szocialista országok elleni rajtaütés lehet.”
A szándékosság mellett a haditechnikai fejlődés, az új fegyverek sajátosságai a háború parancs, utasítás nélküli, véletlen kirobbanásához is elvezethettek.
Túl azon, hogy a háború kirobbantásához a legkülönbözőbb események szolgálhatnak ürügyül, a fegyverkezési hajsza olyan veszélyt rejthetett magában, hogy bármely állam vezetőinek a legkisebb tévedése is kirobbanthatta a háborút. Atomfegyverek bevetésére nemcsak a kormányok parancsára, hanem a fegyverek irányító eszközeinél szolgálatot teljesítő egyes emberek elhatározásából is sor kerülhetett.
A rádiólokációs rendszer üzemzavara, a műszerek hibás adatszolgáltatása elindíthatta a haditevékenységet. Szovjet részről úgy vélték, hogy a parancs helytelen értelmezése vagy egy őrjáratozó amerikai atombombázó repülőgép pilótája lelki egyensúlyának megbomlása oda is vezethetett, hogy a bombák nem a megjelölt országban robbannak. Háborút idézhettek elő a rakétairányító rendszerek elektronikus berendezéseiben bekövetkezett hibák.
Ami a “harmadik világháború” valószínűségét illet, Moszkva formulája úgy hangzott, hogy a háború nem végzetszerűen elkerülhetetlen, de kirobbanása nem tekinthető kizártnak. A háború koalíciós rakéta-atomháború lesz, a támazó legyőzését
biztosítani kell a legrövidebb idő alatt, minimális veszteségekkel, de készen kel állni az elhúzódó háborúra is.
Kiindulási pont volt az, hogy a jövő háborúja feltétlenül a szocializmus javára fog eldőlni.
Általános volt a hivatkozás, hogy Lenin szerint a háború az egésznek egy része, ez az egész pedig a politika. A háború a politika folytatása, miközben a politika is “folytatódik” a háború során. A politika a háborún kívül a különböző, nem erőszakos eszközök hatalmas fegyvertárával is rendelkezik, amelyeknek segítségével háború nélkül is elérheti céljait.
A jövő világháborújában a felek tehát politikai céljaikat – a nagy erejű és nagy hatótávolságú megsemmisítő eszközöknek köszönhetően nemcsak a fegyveres erők szétzúzásával, hanem az ellenség gazdasági rendszerének teljes szétzilálásával, a lakosság politikai-akarati bomlasztásával is elérhetk. Liddell Hart, angol katonai teoretikus A közvetett tevékenység hadászata című könyvében rámutatott, hogy a háború eszközein immár nem csak és nem annyira a fegyveres erőket kell érteni, mint inkább a különböző “nem katonai harceszközöket”: a gazdaság megfojtását, a propagandát, a diplomáciát, a bomlasztó tevékenységet.
Szokolovszkij és munkaközössége külön felhívta a figyelmet arra, hogy a nyugati tábor gazdaságában sok az olyan sebezhető körzet, amelyet a visszavágáskor tekintetbe kell venni. A NATO gazdaságának sebezhetőségét növeli, hogy viszonylag kis területen sok ipari objektum összpontosul, a tömb gazdasága erősen függ a behozataltól és a nyugati tábor közlekedési vonalai védtelenek.
Ami a fő ellenséget illeti, szovjet részről azt tartották meghatározónak, hogy az imperializmus gazdasági, politikai és katonai központja Európából az Egyesült Államokba helyeződött át. A háborús veszély legfőbb forrása “az amerikai tőkés monopóliumok világuralomra törő agresszív politikája”.
Szovjet ideológusok szívesen hangoztatták, hogy háborús időben is, háborúban is, háborús módon is fennmaradnak és hatnak az osztályellentétek. Hivatkoztak az Egyesült Államokra, ahol a második világháború alatt a legnagyobb sztrájkmozgalom bontakozott ki: 1941-ben 4 288 sztrájkban 2,4 millió ember vett részt, 1943-ban 3 425 sztrájk zajlott le 3,5 millió, 1944-ben 4 956 sztrájk 2,1 millió ember részvételével.
A szovjet hadászat mindig kiemelt jelentőséget tulajdonított a háború kezdeti szakaszának, amely döntően befolyásolhatja a háború menetét és kimenetelét. A Szovjetunió, a szocialista tábor elleni háború kezdődhet közvetlen imperialista rajtaütéssel, de lehet valamely – nem szocialista ország ellen viselt – helyi háború következménye is, amennyiben ez a háború a szocialista országok alapvető érdekeit érinti, és amennyiben veszélyeztetik a békét a Föld valamelyik területén. Egy ilyen háborúban – vélekedett Moszkva – a világ országainak többsége előbb-utóbb részt venne, így az valóban világméretű jelleget öltene. Bármiképp alakul a helyzet, katonai téren rögtön a háború kezdetén a lehető legrövidebb idő alatt döntő eredményeket kell elérni.
A NATO és az Egyesült Államok a 60-as évek elejétől egyértelművé tette, hogy kész elsőként alkalmazni az atomfegyvert. Alphonse Juin francia marsall, aki egy időben a NATO közép-európai szárazföldi erőinek parancsnoka volt, 1960. november 4-i sajtótájékoztatóján kijelentette, hogy háború esetén a szövetség még akkor is alkalmazni fogja az atomfegyvert, ha a haditevékenység kezdetén az ellenség nem nyúl ilyen eszközhöz. 1962 elején ezt maga Kennedy amerikai elnök is megerősítette, mondván, hogy az Egyesült Államok a háború legelején atomfegyvert fog alkalmazni, tekintet nélkül e lépés következményeire. A Szovjetunió ezért arra készült, hogy mindkét harcoló fél tömegesen fogja bevetni nukleáris fegyvereit.
A hadszíntéren a fegyveres harcot – jósolták – ádáz küzdelem, a csapatok tömeges megsemmisülése, a hatalmas rombolások és nagy kiterjedésű, erősen sugárszennyezett övezetek keletkezése fogja jellemezni. A valószínű ellenség földi atomrobbantásokkal különleges akadályokat készít elő, a terep elkerülhetetlenül szennyeződik a saját atomcsapásoktól is. Az erősen sugárszennyezett területeket meg kell kerülni, de ha ez nem lehetséges, harckocsikon és zárt járműveken célszerű áthatolni rajtuk a szükséges óvintézkedések betartásával, vagy pedig helikoptereket és repülőgépeket kell igénybe venni. “Előfordulhat, hogy egész alegységek, egységek, sőt magasabbegységek válnak harcképtelenné. Ez azonban nem befolyásolhatja a hadműveletek kifejlesztésének ütemét.”
Függetlenül az atomháború pusztításaitól és függetlenül a Szovjetniót és az Egyesült Államokat elválasztó jelentős távolságtól, a szovjet hadvezetés azt vallotta, hogy akár a „harmadik világháború” végső céljainak elérésében a szárazföldi csapatok fontos szerepet fognak játszani. A végleges győzelem kivívása érdekében meg kell semmisíteni az ellenség fegyveres erőit, meg kell fosztani az ellenséget hadászati hídfőitől, fel kell számolni katonai támaszpontjait, és birtokba kell venni legalább hadászatilag fontos területeit.
Szélesebb megfogalmazásban: „A jövő háborújában, bármilyen nagy legyen is a hadászati rakétacsapatok szerepe, az agresszor feletti győzelmet csakis a hadviselés valamennyi eszközének – a szárazföldi csapatoknak, a honi légvédelmi alakulatoknak, a légierőnek, a haditengerészeti flottának – közös erő kifejtésével és a nép aktív részvételével lehet kivívni.”
Hozzátették, hogy a háború után szükséges rend megteremtése, a háború utáni valamennyi kérdés békés rendezése csak a szárazföldi csapatok segítségével oldható meg.
A „harmadik világháború” tengerészeti összetevője elsősorban a rakétás tengeralattjárók és a repülőgéphordozó csoportosítások vonatkozásában foglalkoztatta a szovjet hadvezetést. A saját haditengerészet főbb feladatait az ellenséges flottaerők szétverésében, a tengeri közlekedés zavarásában, a saját tengeri közlekedési vonalak védelmében, a szárazföldi csapatok támogatásában, az ellenséges parti objektumokra mért atom- és rakétacsapásokban jelölte meg.
A háború első perceitől az lett volna a szovjet flotta legfontosabb feladata, hogy megbénítsa az amerikai repülőgép-hordozó magasabb egységeket. Tekintetbe vehette, hogy a kötelék közepén haladó repülőgép-hordozó rakéta-, torpedó- és atomcsapással szemben nagyon könnyen sebezhető. Különösen vonatkozik ez olyan időszakokra, amikor tüzelőanyag-utántöltés folyik, amikor a repülőgépeket indítják vagy fogadják, amikor a szétbontakozás zajlik. A csapásmérő ellenséges repülőgép-hordozókat még azelőtt kell megsemmisíteni, hogy atombombázóikat elindítanák. Fel kell készülni arra is, hogy a tengeri hadszíntereken a fegyveres harc tenger alatti hadműveletekbe torkollik.
A szovjet vezetés azzal számolt, hogy háború esetén az európai kikötőkbe naponta 80-100 nagyobb szállítóhajónak kell érkeznie és a tengeri útvonalakon egyidejűleg 1500-2000 ellenséges hajó fog tartózkodni, nem számítva a biztosító egységeket.
A „harmadik világháborús” forgatókönyvek az idők folyamán gyorsan bővültek olyan témákkal, mint a rakéta- és műholdelhárítás, az információs hadviselés, a geofizikai és meteorológiai fegyverek alkalmazása és egyebek.
A „teljesértékű” szovjet atom- és rakétapotenciál megjelenéséig és tényének tudatosulásáig a “harmadik világháború” elképzelése az Egyesült Államokban a totális háború gondolatkörében mozgott. Ezt a háborút természetesen atomfegyverrel kellett volna megvívni, amely alkalmas az ellenség hátországának eredményes támadására, tömeges nukleáris csapással való fenyegetésére, végül a háború gyors befejezésére. A jövendő háborút illetően a győzelem amerikai receptje így hangzott: nukleáris fegyver, plusz fölény a célbajuttatási eszközökben, plusz olyan támaszpontok, amelyekről könnyen el lehet érni az ellenséget.
A hadászati légiháború főbb tételei a következők voltak:
1/ A háborút meg lehet nyerni úgy, hogy a hadászati légierő atombombáival megsemmisíti az ellenség katonai és gazdasági potenciálját.
2/ Döntő szerepe lesz a hadászati légierőnek, a szárazföldi haderő és a haditengerészet csak megszilárdítja a „nukleáris győzelmet”.
3/A háború lényegében villámháború lesz, döntő szakasza rövid ideig fog tartani, bár a befejező hadműveletek elhúzódhatnak.
4/ Az amerikai szárazföldi légvédelmét leginkább megelőző támadó hadműveletekkel, azoknak az ellenséges erőknek a megsemmisítésével lehet biztosítani, amelyek bombázhatnák az Egyesült Államokat.
A totális háború mindenekelőtt azt jelentette, hogy a háború kitűzött végső célja nem valamely terület meghódítása, illetőleg bizonyos politikai vagy gzdasági engedmények kikényszerítése, hanem élet-halál harcról van szó, amelynek következménye egy egész állam megsemmisülése, egy egész népnek a föld színéről való eltűnése lehet, mindenekelőtt azonban olyan háborúról, amelynek célja a szembenálló politikai és társadalmi rend megdöntése.
A tőkés államok és a szocialista államok háborújára kell tehát az Egyesült Államoknak felkészülnie, mert az ilyen háború elkerülhetetlen. A Szovjetunió elleni háborúnak azért kell totálisnak lennie, mert célja a szocializmus megsemmisítése, a háború egyébként azért is lesz totális, mert a Szovjetunió az Egyesült Államok fegyveres erejének megsemmisítésére törekszik.Bernard Brodie a Nuclear Weapons Strategic or Tactical című 1954-es tanulmányában ezt írta: “Magasabb politikai és katonai körökben az a nézet uralkodik, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok közvetlen és nyílt összeütközésében kifejeződő minden egyes háborúnak feltétlenül totális háborúnak kell lennie.”
A totális háború azt is jelentette, hogy a háborút nemcsak a fegyveres erők viselik, hanem az egész lakosság: ebben a háborúban, egyszersmind pedig a gazdaság és a tudomány területén vívott harcban, a politikai és társadalmi rendszerek és az ideológiák közötti versengésben a nép minden erejét a végsőkig kell feszíteni a pusztulás elkerülése végett.
A totális háború az amerkai teoretikusok szerint azt is magában foglalta, hogy a tömegpusztító fegyvereket beleértve, minden eszközt felhasználnak, s az ellenség hátországának polgári lakossága ellen is bevetnek. A fogalom annyiban találkozott a globális háború fogalmával, hogy olyan háború következik, amely az egész földkerekségre kiterjed, egyidejűleg dúl a szárazföldön, a levegőben, a tengereken és a tengerek mélyén.
A totális háború, amely mindenképpen koalíciók háborúja lesz, azért kell atomháborúvá tenni, mert a hadtudománynak állítólag örök érvényű elve, hogy a háborúkban mindig a rendelkezésre álló leghatékonyabb harci eszközöket alkalmazzák. Egyébként, amikor a háború célja korlátlan, tétje pedig az állam, a rendszer léte, akkor nem lehet számítani a bizonyos fegyverfajták alkalmazását korlátozó nemzetközi egyezmények ebetartására sem. Bedell Smith tábornok írta: “Amikor valamely nép érzi, hogy állami léte forog veszélyben, s hogy elveszti a háborút, akkor figyelmen kívül hagyja az egyezményeket, s minden hozzáférhető fegyvert megragad.
Az atomfegyver melletti további érv, hogy ez az egyetlen olyan erőtényező, amely gyors döntést hozhat a háborúban. Ha ehhez az járul, hogy valamely állam akár ideiglenesen is fölényben van e fegyverfajta vonalán, akkor ezt a fölényt ki kell használni.
Tudósok egykori számításai szerint iparilag fejlett térségben egy hidrogénbomba robbanásától egyszerre 1,5 millió ember semmisülhet meg, és a másodlagos sugárzás következtében még további 400 ezer ember pusztulhat el. Angol fizikusok kiszámították, hogy ha London, Birmingham, Lancaster és Yorkshire városokra ledobnának egy-egy 4 megatonnás hidrogénbombát, akkor mintegy 20 millió ember pusztulna el. Ha egy körülbelül 300-500 ezer négyzetkilométeres területű, fejlett iparral rendelkező ország légterében rövid időközökben 100 darab, egyenként 2 megatonnás atomtöltetet robbantanának, ez elegendő lenne arra, hogy valamennyi ipari és közigazgatási-politikai központját romhalmazzá, területét pedig minden emberi életet kioltó sugárszennyezett pusztasággá változtassák.
Az Egyesült Államok nukleáris fölénye akkoriban valószínűleg arra is támaszkodott, hogy jelentős távolbombázó hadászati légierővel rendelkezett.
Volt olyan amerikai érv is, hogy mivel a hadsereg atomfelfegyverzése már visszavonhatatlanul folyamatban van, elkerülhetetlen az atomfegyver bevetése totális háborúban. Kétségkívül mindent felülmúlt és a legamerikaibb volt az az érv, amelyet G.C. Reinhardt az atomkorszak amerikai stratégiájáról szóló könyvében fejtett ki az atomfegyver alkalmazása mellett. Az Egyesült Államok szerint mindig igyekezett takarékoskodni az emberekkel, s helyettük gépeket küldeni a háborúba. A termelésben is mindig a munka gépesítésére törekedett, tehát logikus, hogy a háborúban ugyanezt tegye, különösen, ha figyelembe veszik, hogy ott az embernek nem is a munkájával, hanem az éetével kell takarékoskodnia. Ezért „az atomháborút helyes megvilágításban kell látni, vagyis figyelembe kell venni az amerkai hagyományt, amely szerint a tudást és a gépet kell szembeállítani a nyers emberi erővel”.
Mindezeket a megfontolásokat az amerikai teoretikusoknak az a meggyőződése sugallta, hogy az atomháború szörnyűségei az ő országukat nem sújthatják.
Az Egyesült Államok „második monopóliumának” 1957-es elvesztése azért vezetett a térben, időben és az alkalmazott eszközökben korlátozott háború tételének térhódításához, mert Washington általában háborús politikai céljainak korlátozására kényszerült. A cél elérésének, úgymond, nem kell „általános győzelemnek” lennie, nem kell törekedni a másik fél ideológiájának, illetőleg rendszerének megsemmisítésére, ez különben is olyan, nem szabatosan meghatározható feladat, amelyet nem lehet karddal megoldani. Az amerikai katonák ugyanakkor nem adták fel azt a tételüket, hogy a háború korlátozásának fő feltétele a totális háború viselésére való képesség. Hozzátették viszont, hogy „a tömeges megtorláshoz” immár csak akkor szabad nyúlni, ha olyan nagy konfliktus tör ki, amely az Egyesült Államok létérdekeit fenyegeti és megéri a nukleáris háború kockázatát.
Az egyik nagyformátumú amerikai politikai gondolkodó, George Kennan már 1956-ban megállapította, hogy az Egyesült Államok politikáját „az elmúlt évek folyamán a világproblémák túlságosan katonai felfogása jellemezte, mégpedig azért, mert makacsul el akarta hinni a háború valószínűségét, s olyannyira összpontosítottuk a figyelmet erre a valószínű háborúra, hogy már csak csalódást éreznénk, ha nem következne be”.
Ez a nagy háború nem következett be, holott a szovjet vezetés még a 80-as évek elején is azt hangoztatta, hogy eltekintve az elnevezések és a tartalom időszakonkénti változásaitól, az amerikai hadászat alapelve változatlan: a hadászati erők korlátozás nélküli alkalmazása egy megelőző csapás végrehajtásával a Szovjetunió ellen. „Az amerikai hadászati koncepciókban az 50-es évek elejétől érvényben maradt az atomháború győzelmes megvívására vonatkozó tétel” – állt a szovjet védelmi minisztérium kiadásában Honnan fenyegetik a békét? címmel 1982-ben megjelent kiadványban, amely viszont azt hangsúlyozta, hogy „atomháborút kezdeni a győzelem reményében – egyenlő az öngyilkossággal”.
Jurij Makszimov hadseregtábornok, a szovjet hadászati rakétacsapatok főparancsnoka 1991. november 16-án egy nyilatkozatában megállapította, hogy egy esetleges nukleáris világháború veszélye a minimálisra csökkent, a katonapolitikai, illetve a hadászati helyzetben bekövetkezett pozitív változások azonban még nem oldották meg a Szovjetnió biztonságának a problémáját. „A Szovjetnió katonai fenyegetettsége még nem szűnt meg, a béke fenntartása és a háború megelőzése érdekében tett politikai erőfeszítések mellett szükség van a katonai-hadászati paritás fenntartására is” – hagyta örökül immár Oroszországnak, amely számára valójában csak “az erősebb elrettentése a gyengébb által” egykori francia receptje maradt, és talán a biztonság katonai szavatolásának eszközeiről a politikai eszközökre való áttérés lehetősége, a kölcsönösség reményében.
