Megválaszolatlan kérdések

Teljes szövegű keresés

Megválaszolatlan kérdések
A júliusi madridi csúcstalálkozóval lezárult a NATO bővítésének első szakasza. Miközben a nyugat-európai közvélemény kisebb mértékben támogatja a kibővítést, mint egy évvel ezelőtt, a NATO eltökélte, hogy a Cseh Köztársaságot, Lengyelországot és Magyarországot 1999-es csatlakozással meghívja a szövetségbe. Közben a madridi csúcstalálkozó folyosói beszélgetései Szlovénia és főleg Románia meghívása melletti és elleni érvektől voltak hangosak.
Amennyiben az Egyesült Államok nem inog meg, vagy ha a nyugat-európai közvélemény nem hajlik még inkább az elutasítás felé, Nyugat-Európa és Kanada parlamentjei minden nagyobb vita nélkül ratifikálni fogják a NATO határozatát. Ami az Egyesült Államokat illeti, arról még túl korai beszélni, hogy hány szenátor támogatja majd a döntést. Néhányukat minden bizonnyal befolyásolni fogják a már elhangzott ellenvetések, azaz:
– a NATO–Oroszország „alapokmány” túlságosan közel hozza Moszkvát a NATO-hoz,
– a bővítés rontja Oroszország demokratikus kilátásait,
– elrettentően magasak a bővítés költségei,
– Európa továbbra is megosztott marad, s az új NATO és Oroszország között elhelyezkedő országok egy „szürke zónában” találják magukat,
– nem a NATO, hanem az Európai Unió a megfelelő eszköz az európai stabilitás növelésére.
Végeredményben azonban két alapvető kérdés fogja eldönteni a szenátusi szavazást: sikerül-e egybetartani a Fehér Háznak a jelenleg a bővítés mellett kiállók heterogén koalícióját? Sikerül-e a három jelölt országnak megerősíteni azt a képet, hogy olyan megbízható partnerekké válhatnak, amelyek képesek és készek is hozzájárulni a szövetség biztonságához?
Mikor az orosz tiltakozás még gyenge és esetleges volt, a Bush-kormányzat és – kezdetben – a Clinton-adminisztráció sem támogatta a bővítés gondolatát. A Clinton-kormányzat azonban, maga mögött tudva a Kongresszus támogatását, 1994-96 között ügyesen meggyőzte magát és európai szövetségeseit is a bővítés előnyeiről a Nyugatra nézve, s egyáltalán, a folyamat történelmi jelentőségéről. Az adminisztráció diplomáciája messze a korai várakozásokon felül teljesített: a szövetség egységesen felsorakozott az Egyesült Államok politikája mögött. Továbbá Közép-Európa már ebben az előkészítő szakaszban is rendkívül pozitívan reagált arra a lehetőségre, hogy csatlakozhat a NATO-hoz. A Németország és a Cseh Köztársaság, illetve a Magyarország és Románia között az utóbbi időben kötött szerződések önmagukért beszélnek.
A bővítés legfőbb stratégiai célja azonban még mindig nem ismert. A dolgok tisztázatlansága azért is súlyos, mert a közvélemény nem lát tisztán az ügyben, és így az ellenzők könnyen felnagyíthatják a bővítés valóságos vagy feltételezett árnyoldalait. Ugyanakkor azonban az amerikai kormányzat határozatlansága egyben politikai szükségszerűség is volt: arra szolgált, hogy vonzóvá tegye a bővítést a támogatók rendkívül heterogén csoportja előtt.
Vizsgáljuk meg ennek a koalíciónak az összetételét. Megtalálhatók benne olyan korábbi ellenzők, akik most támogatják a bővítést, mert a kormányzat elkötelezettsége Amerika és a NATO szavahihetőségét tenné kockára. A jelenlegi körülmények között szerintük a bővítés elhalasztása nagyobb károkat okozna, mint a megvalósítása. Ami az eredeti koalíciót illeti, olyan emberekből állt, akik többnyire az alábbi csoportok egyikébe sorolhatók:
a) geopolitikai atlanticisták, akik szerint a bővítés új életet lehel a NATO-ba, beleértve a közép-európai biztonság fenntartásának feladatát;
b) idealista revizionisták, akik úgy tartják, hogy a bővítéssel gyakorlatilag meg lehet szüntetni Európa második világháború utáni megosztottságát és a „jaltai rendszert”;
c) optimista oroszbarátok, akiknek véleménye szerint a bővítés a korábban „Orosz Charta” néven ismert „alapokmány” segítségével Oroszországot közelebb hozza a NATO-hoz, és Moszkvát segítőkészebb partnerré teszi az európai biztonság kérdésében;
d) keményvonalas oroszgyűlölők, akik viszont úgy vélekednek, hogy a bővítés segít az orosz törekvések fékentartásában.
A bővítés első szakaszában a kormányzat rendkívül nagy figyelmet szentelt az oroszbarátok véleményének. Ez a megközelítési mód azzal az eredménnyel járt, hogy egyrészt megszilárdította a bővítés nyugat-európai támogatottságát, másrészt megnyugtatta az oroszokat. Esetleg még elnyerte néhány olyan demokrata párti szenátor támogatását is, akik a bővítés oroszellenes felhangjai miatt aggódtak. Ugyanakkor ennek a megközelítésnek árnyoldalai is voltak: a bővítést támogatók más csoportjait talán olyan mértékben megijesztették az általuk engedményeknek minősített kormányzati lépések Moszkva irányában, hogy felülvizsgálták a ratifikációt támogató szándékukat. Aggódtak amiatt, hogy az „alapokmány” túlságosan nagy jelentőségre tesz szert, ezért ellenzik a NATO „felhígítását”. Sőt véleményük szerint Moszkva az „alapokmány” aláírása után még nagyobb erővel lát neki a NATO hatékonyságának aláásásához.
Madrid után az amerikai kormányzat feltehetően inkább az atlanticisták, a revizionisták s bizonyos mértékben az oroszgyűlölők támogatását próbálja megnyerni, és hangfogót szerel a Moszkvának a NATO különböző tanácsaiban játszandó „konstruktív részvételéről” szóló retorikára. Az adminisztráció az eddiginél is nagyobb mértékben azt fogja hangsúlyozni, hogy a bővítés fő célja az európai biztonság és stabilitás növelése a NATO megerősítésével és a „jaltai rendszer” fokozatos felszámolásával. Az adminisztráció azáltal, hogy a hangsúlyt Oroszországról a NATO közép-európai szerepére helyezi, egyben azt is kifejezésre juttatja, hogy a bővítésnek nem az Oroszországgal szembeni konfrontáció vagy Oroszország megbékítése a célja.
A bővítés ilyen beállításának politikai magyarázata abban rejlik, hogy a Szenátus republikánus párti tagjai, valamint néhány, hozzájuk hasonlóan gondolkodó demokrata párti kollégájuk, a kormányzatnál szkeptikusabbak Oroszországgal szemben. Attól tartanak, hogy bizonyos mértékben még mindig érvényesül az általuk 1993-94-ben hevesen támadott „Oroszország először“ politika. Számukra aggodalomra ad okot az a tény is, hogy az „alapokmányt“ Madrid előtt, májusban fogadták el és írták alá. Mindezt fordított sorrendben szerették volna látni, és az ő támogatásuk feltétlenül szükséges a ratifikáció szempontjából.
A Szenátus mindenekelőtt arra vonatkozóan szeretne biztosítékot kapni, hogy a kibővített NATO nem fog a régi keletű szovjet „pán-Európa biztonsági rend“ elképzeléshez hasonlítani. A gondolat először az 1950-es évek közepén merült fel, majd pedig Mihail Gorbacsov népszerűsítette, amikor valamiféle „közös Európa-házról“ beszélt, ami alig burkoltan arra irányult, hogy csökkentse a NATO meghatározó szerepét az európai biztonságban. Az „alapokmány“ által kilátásba helyezett s első pillantásra egymást átfedő hatáskörökkel rendelkező különböző tanácsok és bizottságok sokaságát látva – melyek közül néhányban lesznek orosz képviselők, másokban pedig nem – nehéz megállapítani, milyen erősen hallathatja majd a „hangját“ Moszkva Brüsszelben. Bármiképpen áll is a helyzet, az utóbbi évek legnagyobb iróniája lenne, ha egy gyenge Oroszországnak sikerülne elérnie egy olyan történelmi jelentőségű célt, amit egy erős Szovjetuniónak nem sikerült.
A soron következő vita középpontjában tehát az a kérdés áll, hogy vajon az „alapokmány“ a NATO és Moszkva érdekeinek jogos kompromisszumát vagy ellenkezőleg: túlzott mértékű amerikai engedmények sorozatát jelenti-e. Vagy ahogy Zbigniew Brzezinski nemrég, mielőtt az okmány szövege ismertté vált volna, olyan találóan megjegyezte: realista alkalmazkodást vagy megalkuvó megbékítést?
Madrid után az orosz kapcsolat még inkább górcső alá kerül. A kormányzatnak mindenképpen választ kell adnia a létfontosságú központi kérdésre: a NATO európai szerepének erősítése-e a bővítés legfőbb stratégiai célja az új tagok felvételével, vagy inkább egy olyan „új NATO“ kialakítása, amelyben Oroszország túlzottan nagy befolyást kap a legfontosabb kérdésekben – noha mindössze „hallathatja a hangját“, és nem „vétózhat“ meg semmit? A fenti kérdésre adott válasz attól függ, hogy az adminisztráció miképpen értelmezi az Alapokmányt, és hogy a Szenátus miképpen értelmezi a tudatosan homályosan megfogalmazott pontokat. A bővítés mellett állók heterogén táborát figyelembe véve éppen ez a kétértelműség lehet adott esetben az „alapokmány“ legfőbb ereje – vagy a legfőbb gyengesége.
Egy másik – másodlagos, ám semmiképpen sem elhanyagolható – kérdés az, hogy vajon Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság érett-e a tagságra.
Milyen kritériumok alapján fogják őket megítélni? Ha a politikai pluralizmus és a szabad piacgazdaság felé megtett jelentős mértékű haladás jelenti ezt a feltételt, akkor ennek a három országnak a kiválasztása indokoltnak tekinthető (jóllehet az apró Szlovénia talán előttük jár ezen a téren, s ilyen alapon Észtországot is figyelembe kellett volna venni). Ha a geopolitikai térnyerés és a NATO erejét valóságosan vagy perspektivikusan növelő katonai felkészültség alapján választunk, akkor a három kiszemelt állam (sőt, Románia is) ugyancsak megfelelőnek tűnik.
Miközben a NATO ilyen módon helyes döntést hoz Lengyelország, Magyaroroszág és a Cseh Köztársaság meghívásával, kérdések merülhetnek majd fel a közép-európai kommunista örökséget illetően, különösen Lengyelország és Magyarország esetében, ahol volt kommunisták döntő szerepet játszanak a koalíciós kormányokban. Valójában ezek a kormányok olyan rendkívül fájdalmas és népszerűtlen gazdasági reformokat léptettek életbe, amelyeket a politikai jobboldalon álló vetélytársaik gyakran kifogásolnak. Amellett hogy tárt karokkal fogadják a nyugati befektetőket, egyben elkötelezetten és lelkesen óhajtanak a NATO-hoz csatlakozni, és elfogadják annak minden szabályát, beleértve a hadsereg feletti civil ellenőrzést. A NATO-hoz való csatlakozás gondolata rendkívül népszerű Lengyelországban, Magyarországon pedig mind a hét parlamenti párt a tagság mellett foglalt állást. Hasonló népszerűségnek örvend a NATO-hoz való csatlakozás gondolata a Cseh Köztársaságban, Szlovéniában, sőt Romániában is. Ami Lengyelország és Magyarország volt kommunistáit illeti, nincs kizárva, hogy elvesztik parlamenti mandátumaikat azokon a választásokon, melyeket még a két ország 1999-ben esedékes NATO-hoz való csatlakozása előtt tartanak.
Mindezek után meg kell vizsgálnunk a folyamatosság kérdését a katonai és hírszerzési területen dolgozók esetében – a NATO jelenleg állítólag éppen ezt teszi. Még nyíltabban fogalmazva: képesek-e azok, akik egykor a Varsói Szerződést s eképpen Moszkvát szolgálták, megőrizni a NATO titkait?
A kérdés nem is annyira a megválasztott elnökök vagy miniszterelnökök jelenlegi álláspontjára vonatkozik; ezeknek az embereknek a nyugatbarát elkötelezettségét az 1989 utáni politikai események kellőképpen igazolták. Munkatársaik közül sokan ugyancsak demonstrálni tudták – 199-re tíz hosszú éven át –, hogy véleményük szerint országuk Oroszországtól való függetlenségének legjobb biztosítéka a NATO-tagság. Ráadásul, mivel a régi kommunistaellenes ellenzék kevés tagja rendelkezik olyan háttérrel, mely alkalmassá tenné őket arra, hogy főtisztek vagy a hírszerzés munkatársai legyenek, a NATO-nak pár évig türelmesnek kell lennie a fent jelzett folytonosságra vonatkozóan.
Ennek ellenére, mivel a Szenátus valószínűleg felveti ezt a témát is, a jelölteknek átvilágíthatóvá kell tenniük azokat a nagyköveteket és katonai, valamint hírszerzési megbízottakat, akiket Brüsszelbe, illetve a NATO-tagországok fővárosaiba szeretnének küldeni. Ezeket a posztokat nem tölthetik be a régi kommunista nómenklatúra vezető tagjai, akiknek a NATO iránti lojalitása legalábbis kétségeket ébreszt. Az új tagok kizárólag ilyen módon nyilváníthatnák ki azt, hogy a személyi kérdésekben meglévő szükséges folyamatosság ellenére véglegesen szakítottak a múlttal. Ezalatt a NATO-nak újabb lehetőségeket kellene keresnie, hogy a közép-európaiakkal való kapcsolatában biztosítva legyen a diszkréció. Ilyen megoldás lehet, hogy kezdetben a fent említett állásokba jelöltek biztonsági szempontból való ellenőrzését ne csak – a jelenlegi gyakorlat szerint – az illető ország megfelelő szervei végezzék el, hanem egy közös, a NATO által kijelölt testület. Végül is a NATO még mindig rendelkezik olyan titkokkal, amelyeket védeni kell.
Miután a bővítés részleteit és az Oroszországgal való kapcsolat mibenlétét tisztázzák, valamint a meghívott új tagok néhány kisebb, de bona fide aktussal megszerzik a NATO bizalmát, a bővítés második szakasza sikeresen lezárulhat 1999-ben. A demokraták és a republikánusok ekkor együtt ünnepelhetik azt, hogy közösen cselekedve hozzájárultak az európai biztonság és szabadság ikerkérdésének sikeres megoldásához. Ők – mi – elvégre jelen vagyunk egy ritka, történelmi lépés büszke pillanatában. Ami a lengyeleket, a magyarokat és a cseheket illeti, olyan biztonsági környezetben fognak tevékenykedni, mely elősegíti demokratikus törekvéseik megvalósulását.
A bővítéspárti koalíció különböző csoportjainak pedig állniuk kell a sarat, nem azért, mert minden részlet kielégítő, hanem azért, mert a koalíció egybentartása létfontosságú. A kételkedők válogathatnak az ellenérvekben: az atlanticisták a NATO felhígítása miatt, a revizionisták amiatt, hogy a balti államok és más országok a „szürke zónában“ maradnak, az oroszbarátok Oroszország demokratikus perspektívái miatt, míg az oroszgyűlölők amiatt, hogy az új tagok felvételére csak 1999-ben kerül sor, de az „alapokmány“ aláírása máris megtörtént – és ezzel Moszkva azonnal közelebb került a NATO-hoz.
Noha szinte mindenkinek meglenne az oka a panaszra, ugyanakkor sok szól amellett is, hogy ne essünk túlzásokba. Az „alapokmány“ mindössze többé-kevésbé szándéknyilatkozat, ám a különböző áramlatok által támogatott bővítést lényegében tényként könyvelhetjük el. A körülményeket figyelembe vévve, a szabadság kiterjesztése védelmében felhozott különféle magyarázatok iránti megértés a Szenátus politikai bölcsességét igényli.
Charles Gati

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages