A magyar biztonságpolitika új relációi
A magyar biztonságpolitika új relációi
Miután a szövetségesek Romániát és Szlovéniát a madridi csúcson a bővítés második körébe sorolták, és előtérbe került egy olyan elképzelés is, mely szerint a NATO katonai vezetési struktúrájának reformja során az Európai Szövetséges Főparancsnokság alárendeltségében levő, jelenleg három területi parancsnokságot a jövőben kettőre (Északi és Déli Területparancsnokság) csökkentik, ez Magyarország számára nagy valószínűséggel a déli irányú „érdekeltség” növekedését fogja jelenteni. Bár Románia és Szlovénia minden bizonnyal törekedni fog arra, hogy az atlanti szövetséggel való együttműködés elmélyítésén keresztül is megalapozza a NATO-hoz való mielőbbi csatlakozását, ami lehetőséget nyújthat bizonyos „szerepkörök“ esetenkénti megosztására, ez feltehetően nem változtat azon a tényen, hogy a NATO-tag Magyarországnak – különösen a balkáni térség várható tartós destabilitását is számításba véve – hoszabb idő keresztül az eddiginél egyértelműbb szerepet kell vállalnia a régióban, mindenekelőtt stabilitást helyreállító, békefenntartó feladatok végrehajtásában.
Kül- és biztonságpolitikájának az új helyzethez történő „igazítása” során azonban Magyarországnak egyes biztonságpolitikai szakértők szerint a fentieknél esetleg bonyolultabb problémák megoldásával is szembe kell majd néznie. Ha feltesszük, hogy az elkövetkező időben a magyar érdekeltség déli irányban növekedhet meg, ez véleményük szerint azzal a következménnyel járhat, hogy Magyarország nem tudja majd teljesen kivonni magát a hidegháború lezárását követő és a térséget különösen jellemző kontinentális és globális érdekellentétek hatása alól. Ez egyben azt is jelentheti, hogy a magyar diplomáciának az eddigi „egysíkúbb” közép-európai, hagyományosan Németország felé mutató biztonságpolitikáját „többismeretlenes” közegben is érvényesülő politikával kell felváltania, figyelembe véve, hogy a térséggel kapcsolatos amerikai érdekek mellett a Mediterráneumban a francia és bizonyos fokig az olasz érdekek is jelen vannak. Ebből a szempontból különösen Franciaország érdemel figyelmet, amely általában is vezetőszerepre kíván szert tenni az európai integrációban, hasonlóra, mint amilyent az Egyesült Államok tölt be a NATO-ban.
Az új közép-európai „felállásban” így nehezen lesz megkerülhető Párizs sajátos, a francia „nagyság” tradíciójából táplálkozó politikája, amely mögött az utóbbi időben a hatalmi súlyában megnövekedett Németország ellensúlyozásának szándéka is meghúzódik. Franciaország a német egyesülést követően szembekerült a bonniból berlinivé fejlődő Németország európai struktúrákba való „újra beágyazásának” problémájával, mégpedig olyan körülmények között, amikor partnerének minden lehetősége megvan arra, hogy a jövőben Európa leghatalmasabb országa legyen, miközben Párizs láthatóan elveszíti mindazt a politikai előnyt, amelyet a második világháborút követően időszakban, a hidegháború idején élvezett. A Németországgal szembeni korábbi státusfölénye már csupán néhány viszonylagos tényezőre korlátozódik, így: Franciaország állandó tagsága az ENSZ Biztonsági Tanácsában, amelyre a közeli jövőben elképzelhetően Németország is számíthat, a francia atomkísérletekkel Párizs elszigetelődéséhez vezető nukleáris elrettentés, amelynek értéke az új típusú konfliktusokból (etnikai összetűzések, nacionalizmus, fundamentalizmus) kiindulva jelentősen csökkent, valamint a „frankofónia” és a tengerentúli területek kérdése, amely ma már inkább a költséges presztízs, mint a valóságos státusfölény kifejezője.2
A magyar biztonságpolitika jövőbeni differenciáltabb megjelenítése szempontjából azonban feltehetően több figyelmet érdemel majd az az érdekkonfliktus is, amely a két ország között az „atlanti kontra európai biztonság” ellentétpárban jut kifejezésre. Németország az európai és az atlanti biztonságot egymást kiegészítő rendszerként fogja fel, és arra törekszik, hogy az amerikai–európai kapcsolatok kompelementer módon fejlődjenek, az európai önálló katonai fejlesztéseket ne válasszák el az atlanti szövetségtől, szemben Franciaországgal, amely hajlamos az európai biztonságot az atlanti erőfeszítésekkel szemben konkurens, illetve egyenrangú vállalkozásnak tekinteni. Bár a francia álláspont e tekintetben a NATO-országok külügyminisztereinek 1996. júniusi berlini tanácskozását követően némileg módosult, kérdés azonban, hogy a NATO déli területi parancsnokságával összefüggő francia elképzelések elutasítása, illetve ennek nyomán a NATO katonai szervezeteiből való francia távolmaradás mellett Párizs a továbbiakban milyen álláspontra fog helyezkedni.
A francia és német pozíciók közötti különbség jól megmutatkozik az Európai Unió mellett a NATO bővítésének kérdésében elfoglalt álláspontjukban is. Míg Németország ezen a területen igyekszik közvetítő szerepet betölteni, Franciaország részéről hasonló magatartás nem mutatható ki. Az ok nyilvánvalóan az, hogy Párizs az euroatlanti szervezetek keleti bővítésében a német dominancia növekedésének lehetőségét látja, amit megfelelő eszközök hiányában csak korlátozott mértékben tud ellensúlyozni. Figyelme – sokak szerint ezért – a Mediterráneum felé fordul, e térségben igyekszik befolyását kiszélesíteni, ami azonban könnyen azzal a következménnyel járhat, hogy az euroatlanti integrációk északi, illetve keleti kiszélesedését követően könnyen „marginalizálódhat”, az eddigieknél is jobban csökkenhet befolyása az európai folyamatokra, ami újabb érdekkonfliktus kialakulását idézheti elő Németországgal. Franciaország mediterrán irányban kifejtett erőfeszítéseit bizonyos fokig zavahatja Olaszország, amely középhatalmi státusának tudatában az utóbbi időben szeretné megerősíteni nemzetközi pozícióit ebben a térségben, és ennek alátámasztása érdekében az iszlám országokból kiinduló fenyegetést, ileltve a Földközi-tenger medencéjében elfoglalt kényes geopolitikai helyzetét igyekszik felhasználni.
Ezt a célt szolgálta Rómának az 1995-ös barcelonai mediterránkonferencián elhangzott javaslata is, hogy hozzanak létre a térségben egy biztonsági és együttműködési szervezetet. Bár ez az elképzelés az érdektelenség miatt lekerült a napirendről, egy másik javaslat azonban, amely a mediterrán „Partnerség a békéért” program beindítását szorgalmazta, már nagyobb érdeklődést váltott ki. Ennek nyomán hívták életre olasz részvétellel „a mediterrán térség biztonságának garantálására” „az európai identitást is képviselő” két katonai erőt, az EUROFOR-t és az EUROMARFOR-t.
Az olasz külpolitika prioritásának közelmúltban történt újrafogalmazása azonban arra is rávilágít, hogy Róma érdeklődése megnőtt a közép-európai országok iránt is. Bár az olasz politikai vezetés tisztában van azzal, hogy a térségben szembe kell néznie a hagyományosan erős német gazdasági és politikai befolyással, ennek ellenére – egyes megfigyelők szerint – a mediterránéval azonos súlyú kapcsolatépítésre határozta el magát ebben a térségben. Ezt alátámasztani látszik az az érdeklődés, amit Olaszország a Közép-európai Kezdeményezés (KEK) iránt mutat, de az új politikai törekvések térnyerését jelzi az is, ahogy Róma az olasz–szlovén–magyar hármas együttműködés gondolatát támogatja. Hasonló indítékokra vezethető vissza Szlovénia első körös NATO-tagságának kitartó olasz támogatása is.
