A szomszédos országok és a magyar NATO-tagság
A szomszédos országok és a magyar NATO-tagság
A szélesebb alapon megfogalmazódó magyar kül- és biztonságpolitikán túlmenően azonban Magyarország NATO-tagságával a szomszédos országokkal való kapcsolatok is új alapokra helyeződnek. A relációs sajátosságokat is figyelembe véve a magyar diplomácia mintegy „jó ügyvédje” lehet azoknak a törekvéseknek, amelyek a szomszédos országok részéről az euroatlanti integrációk felé mutatnak. Különösen vonatkozik ez Romániára, ahol jelenleg bizonyos fokú fogadókészség is mutatkozik ebben a vonatkozásban.
Ismeretes, hogy a Romániában 1992-től, Teodor Melescanu külügyminiszterségétől kezdődően előtérbe kerülő euroatlanti integrációs politika az 1996. őszi választásokat követően nemcsak változatlan maradt, hanem a bekövetkezett hangsúlyeltolódások következtében a korábbinál határozottabb formát öltött. Külpolitikai téren megmaradt ugyan Bukarest hagyományos érdeklődése a Balkán iránt, diplomáciai törekvéseiben azonban érzezhetően a közép-európai kapcsolatok továbbépítése és elmélyítése kapott prioritást.
Az új román kormány szakított az elődje integrációs politikájában fellelhető magyarellenességgel is. Mindenekelőtt azzal az indokkal, hogy Románia és Magyarország csak egyidejűleg válhat az euroatlanti intézmények tagjává, mivel ellenkező esetben a két ország közötti kapcsolatok megromlásával kellene számolni. Bár a Ciorbea-kormány is hangot adott annak a nézetnek, hogy az első körös NATO-csatlakozás elmaradása és az ennek következtében várható csalódottság hátrányosan befolyásolhatja az országban kibontakozott demokratizálódási folyamatot, azt nem hozta közvetlenül összefüggésbe a magyar integrációs előnnyel. Az állásfoglalásokból inkább az a félelem érződött ki, hogy azok a nacionalista és soviniszta politikusok, akik már korábban is ellenezték a Románia és Magyarország közötti normális partneri kapcsolatok kiépítését, ez esetben kedvező talajra találnak céljaik eléréséhez. Vagyis, a Románia számára egyoldalúan hátrányos döntés káros hatást gyakorolhat a belső stabilitásra, megnövelheti a szélsőséges erők hitelét és ezen keresztül társadalmi támogatottságát.
A román politikai vezetésnek ugyanakkor szembe kellett néznie azzal a nyugati állásponttal, hogy a csatlakozás sorrendisége elsősorban az egyes országok egyéni teljesítményétől függ. Ez arra késztette Bukarestet, hogy az első körös csatlakozás érdekében indított diplomáciai offenzíva során főleg geopolitikai, illetve geostratégiai érvekre helyezze a hangsúlyt. Vezető román politikusok különböző nemzetközi fórumokon kifejtették, hogy mivel a NATO-országok fenyegetettsége a hagyományos iránytól eltérően a jövőben a Kaukázus, Közép-Ázsia, a Közel-Kelet, a Perzsa-öböl és Észak-Afrika irányából várható, erre a biztonsági kockázatra adható természetes válasz nem lehet más, mint Románia „a védelem első vonalában lévő” szerepének az elismerése. Az ilyen megközelítések során került szóba az is, hogy míg Lengyelország a közép-európai térség északi szárnyán kapna jelentős szerepet a térség stabilitásának fenntartásában, Románia NATO-tagsága esetén a déli szárnyon vállalhatna hasonló feladatot.
Bár Nyugaton a NATO-tagállamok többsége megértéssel fogadta ezeket az érveket és Romániának azt a törekvését, hogy kitörjön a kialakult csatlakozási besorolásból, továbbá hogy biztonságot akar szerezni maga és környezete számára, ugyanakkor azt is leszögezték: jelenleg még nem érett meg a helyzet arra, hogy az ország csatlakozhasson egy kialakult értékrenddel bíró szervezethez. Úgy látják, hogy a román politika és gazdaság még nem áll eléggé stabil alapokon, és ennek elérése további erőfeszítéseket igényel. De rámutattak arra is, hogy beláthatatlan károkat okozna Románia megítélésének, ha a madridi NATO-döntés miatt megtorpanna a politikai és gazdasági reformfolyamat, megbomlana a jelenlegi kormánykoalícó egysége, és nacionalista, soviniszta jelenségek uralnák el a román közéletet.
A madridi bejelentést követő első román reagálások arra utalnak, hogy Bukarest nem fogta fel vereségként a történteket. A médiák elsősorban a NATO bővítésének folyamat jellegét hangsúlyozzák. Arra hívják fel a figyelmet, hogy az első körös NATO-tagság feltehetően a gazdasági problémák miatt hiúsult meg, következésképpen tovább kell folytatni a politika, a gazdaság területén, valamint a hadseregen belül elkezdett reformokat, amelyek lehetőséget nyújtanak arra, hogy a kilátásba helyezett második bővítési körben Románia elérje integrációs céljait.
Mindezt mérlegelve, Magyarországnak alapvető érdeke fűződik ahhoz, hogy a Bukarest számára kedvezőtlen döntés ne hasson károsan vagy fékezően a magyar–román kapcsolatokra. A magyar diplomáciára a nyugati elvárások szerint ezért az a feladat vár, hogy csökkentse Románia Madrid utáni, román szóhasználattal „elszigeteltséget jelentő szürke zónából” való kiemelkedésének lehetőségét. Ez nem jelent kevesebbet, mint a romániai magyarság érdekeit is szem előtt tartva „maga után húzni” délkeleti szomszédját a nyugati gazdasági és politikai közegbe, és atlanti szövetségeseit is érdekeltté tenni abban, hogy Románia mielőbb integrálódjon az euroatlanti intézményekbe.
Szlovákia magatartását, ezen belül a NATO-tag Magyarországhoz fűződő viszonyát feltehetően továbbra is a kormányon levő koalíció összetételéből adódó szomszédpolitika és az esetenként nyíltan is megnyilvánuló, a magyar kisebbség teljes asszimilációját célzó belpolitikai lépések fogják meghatározni. Jelenleg kevés az esélye annak, hogy e vonatkozásban számottevő változásra lehet számítani.
Ami a szlovák integrációs politikát illeti, nem tapasztallható jelentősebb eltérés a koalíciót alkotó három párt (a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom – HZDS, a szélsőjobboldali Szlovák Nemzeti Párt – SNS és a szélsőbaloldali Munkásszövetség – ZRS) NATO-csatlakozással kapcsolatos álláspontja között. A ZRS kifejezetten nyugatellenes és integrációt elutasító nézeteket képvisel, az SNS verbálisan ugyan nem ellenzi az integrációhoz történő csatlakozást, de olyan feltételeket szab, amelyek lehetetlenné teszik a szlovák tagságot. A Vladimir Meciar vezette HZDS pedig programjába ugyan felvette az ország euroatlanti integrációját, de az SNS-hez hasonlóan szintén túlzó feltételeket támaszt vele kapcsolatban. Ilyen körülmények között Meciar kormányfő és az őt körülvevő elit a kormánykoalícióban kialakult erőviszonyokból kiindulva és hatalmának ismételt elvesztésétől félve, jelenleg láthatóan az integráció elutasításában érdekelt.
Ehhez járult, hogy Szlovákia egyre több figyelmeztetést kapott nyugati partnereitől rendezetlen társadalmi konfliktusa és kisebbségi politikája miatt. Számos alkalommal felhívták Pozsony figyelmét arra, ha nem teljesíti a demokratikus berendezkedésű államoktól elvárható minimális követelményeket, nemcsak a NATO-bővítés első köréből fog kimaradni, de a sokat emlegetett „demokratikus deficit” káros hatással lehet az Európai Unióhoz való közeledésére is. Rámutattak továbbá arra, hogy a jelenlegi politika könnyen az ország leszakadását és elszigetelődését vonhatja maga után, annak ellenére, hogy Szlovákia gazdasági és bizonyos vonatkozásokban katonai szempontból is figyelemre méltó eredményeket mutatott fel. (Többnyire elismeréssel szólnak arról, hogy Szlovákiában az infláció az idén várhatóan nem haladja meg a 6 százalékot,a GDP növekedése pedig 4,5-5 százalék körül alakulhat.) A figyelmeztetések azonban hatástalanok maradtak.
Ezek után érthető, hogy a NATO-tagállamoknál nem találtak visszhangra azok az érvek, amelyek Szlovákiát a Nyugat számára fontos tényezőként kívánták bemutatni. Tévesnek bizonyult az a szlovák elképzelés is, mely szerint a Nyugat geopolitikai megfontolásból, az orosz befolyás térségbeli növekedésétől tartva a fenntartások és a szlovák belpolitika rendezetlensége ellenére tekintetbe veszi Pozsony integrációs törekvéseit.
Így szükségszerűen sikertelenségre volt ítélve az a diplomáciai offenzíva is, amely a múlt év őszén Hamzik volt bonni nagykövet külügyminiszterré történt kinevezése után bontakozott ki. Hamzik a nyugati kritikai észrevételek kormányon belüli képviselete helyett átvette elődje, Juraj Schenk érveit, nevezetesen, hogy Szlovákiában a helyzet sokkal jobb annál, mint ahogyan azt bírálói állítják, a demokratikus intézmények működnek, és csak az ellenzék, valamint a magyar kisebbség vezetői okolhatók az ország rossz hírének terjedéséért. A szlovák diplomácia azóta lemondott vezetője nem tudta magát függetleníteni azoktól a köröktől, amelyeknek magatartását elsősorban személyes politikai érdekek motiválják, és a nemzetközi politikában való járatlanságuk következtében az itnegráció kérdését leegyszerűsített látásmód alapján közelítik meg. A Hamzik helyére kinevezett Zdenka Kramplová asszony, aki eddig főleg gazdasági területen szerzett tapasztalatokat, és a politikai életben lényegében ismeretlen volt, feltehetően még elődjénél is kevésbé fog tudni változtatni ezen a helyzeten.
A szlovák belpolitikai helyzetet és a nyugati figyelmeztetésekre adott visszautasító válaszokat értékelve megalapozottnak látszik az a benyomás, hogy a közeljövőben nem várható lényegesebb módosulás Pozsony integrációs politikájában. Maga a szlovák vezetés is lemondani látszik integrációjának közeli megvalósulásáról. Ezt alátámasztja a NATO-csatlakozással kapcsolatban május végén lebonyolított referendum előkészítése és a népszavazás enyhén szólva furcsa megrendezése is.
Mindezek nyomán Szlovákia feltehetően lépéskényszerbe kerül. Mielőbb választ kell adnia arra a kérdésre, hogy biztonságpolitikai helyzetének változása és esetleges elszigeteltségének növekedése következtében milyen döntésekre kívánja elszánni magát. Az orosz–szlovák viszony elmélyülő tendenciáit látva a nyugati biztonságpolitikai elemzők közül sokan nem zárják ki annak lehetőségét, hogy Pozsonyban felvetődik egy orosz garancián alapuló semlegességi státus gondolata. Bár Oroszország ez idáig nem adta konkrét tanújelét annak, hogy valamiféle „orosz–szlovák tengely” létrehozására törekedne, tekintettel azonban a NATO-bővítéssel kapcsolatos orosz nézetekre, ennek lehetőségét sem lehet teljesen elvetni.
Jó alapot nyújthat ehhez az a különleges viszony, amely Szlovákia és Oroszország kapcsolatát az önálló szlovák állam 1993. január 1-jén történt megalakulása óta jellemzi. Alaphangját Borisz Jelcin orosz államfő 1993 augusztusában tett pozsonyi látogatása határozza meg, amikor is létrejöttek a két ország alapszerződésben is rögzített együttműködésének keretei. Ennek továbbfejlesztését szolgálták Viktor Csernomirgyin orosz miniszterelnök 1995 őszén, illetve ez év tavaszán lezajlott tárgyalásai és az ezek során létrejött megállapodások sora, amelyek egyértelmű tanújelét adják a két ország látványos közeledésének.
Összességében, a szlovákiai események arra utalnak, hogy azok a feltevések, amelyek a közép-európai országok euroatlanti integrációjának lehetővé tételében a demokratizálódási folyamatok felgyorsulásának és kiszélesedésének lehetőségét látják, Szlovákia esetében felülvizsgálatra szorulnak. Pozsony a nyugati figyelmeztetéseket rendre figyelmen kívül hagyva gyakorlatilag önmagát zárja ki a NATO, illetve az Európai Unió lehetséges tagjai sorából. Egyelőre nehéz belátni, hogy a jelenlegi szlovák politikai gyakorlat mellett miként építhető tovább a NATO-tag Magyarország és az euroatlanti integrációból egyelőre „önként” kimaradó Szlovákia közötti partneri viszony.
Az előzőektől eltérő, ugyanakkor nem kevésbé differenciált megközelítést kíván a szomszédpolitika szempontjából a magyar–osztrák viszony jövőbeli alakulásának a vizsgálata. A kérdés mindenekelőtt az, hogy a NATO és Oroszország között létrejött párizsi megállapodást, illetve a Madridban megnevezett „hármak” NATO-tagságát követően merőben új politikai feltételek közé került semleges Ausztria milyen választ kíván adni a bekövetkezett változásokra. Az osztrák biztonságpolitika újrafogalmazásakor Bécsben figyelembe tudják-e venni, hogy a közös európai biztonsági struktúra hézagmentes kialakítása és működése érdekében elkerülhetetlen a közép-európai államok aktív együttműködése, amelyet esetenként bonyolulttá tehet az ország semleges státusa?
A semlegesség körüli vita nem új keletű Ausztriában, különösen felélénkült az utóbbi időben. Az álláspontok nagy vonalakban két felfogás körül polarizálódnak. Az egyik abból indul ki, hogy a háború után kialakult rend, amelynek megszilárdítását többek között Ausztria semlegességének is szolgálnia kellett, már nem létezik. Azzal, hogy a Szovjetunió megszűnt, véget ért az az egykori állandó konfliktus is, amelynek forrása a Kelet és Nyugat konfrontációs vonalán elhelyezkedő Ausztria területének ellenőrzése volt. A Kelet gazdaságilag és politikailag egyre inkább egybeolvad a Nyugattal – mint ahogy ezt a küszöbönálló NATO-bővítés is bizonyítja –, aminek következtében Ausztria gyakorlatilag visszanyeri teljes külpolitikai szabadságát. Ezt a cselekvési szabadságot jelenleg formálisan már csak az „örök semlegesség” korlátozza.
A másik póluson az érveket magából a semlegesség tényéből kiindulva fogalmazzák meg, és Ausztria jövőbeli kül- és biztonságpolitikai érdekeit akként értelmezik, hogy azok milyen módon egyeztethetők össze a semlegességgel. Érvelésük lényege: a semlegesség feladásával veszélybe kerülne az osztrák identitás, következésképpen az örök semlegesség fenntartása felel meg leginkább Ausztria jó értelemben vett állampolitikai érdekeinek. Ehhez kapcsolódnak bizonyos aktuálpolitikai érvelések is. Például az a megállapítás, amely szerint szűklátókörűségre vall napjainkban felvetni a semlegesség feladásának gondolatát, olyan időkben, amikor még a közép- és kelet-európai térségben hiányzik a stabilitás, és „még csak alakulófélben van a nemzetközi rend”.
Különös színezetet ad ennek a vitának, hogy a kormánykoalíciót alkotó két párt, az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) és az Osztrák Néppárt (ÖVP) a semlegesség fenntartásának kérdésében ellentétes álláspontot képvisel. Pontosabban fogalmazva képviselt eddig, mivel az álláspontok a kancellárváltást követően mintha közeledtek volna egymáshoz. A csatlakozás fő szorgalmazója az ÖVP, személy szerint Wolfgang Schüssel alkancellár és külügyminiszter, valamint Werner Fasslabend védelmi miniszter. Schüssel egy alkalommal kijelentette: pártjának egyik kiemelt célja annak elérése, hogy Ausztria mielőbb csatlakozzon a NATO-hoz, illetve hogy az osztrák közvélemény fenntartásai ezzel kapcsolatban megszűnjenek.
Az osztrák külügyi vezetés úgy látja, hogy a NATO átalakulsáa során egyre inkább válságmegelőző, válságkezelő és békefenntartó szervezetté válik, amelynek fő feladata egy egységes katonai védőernyő alá vont térség stabilitásának fenntartása, amelyből Ausztria sem vonhatja ki magát. Már csak azért sem, mert tagsága esetén maga is részese lehet az azt szolgáló döntéseknek. Kétségtelenül azonban valamelyest gyengítheti az alkancellár-külügyminiszter álláspontjának érvényesülését az a körülmény, hogy pártján belül is megfogalmazódnak oylan nézetek, amelyek szerint Ausztria útja a NATO-ba a Nyugat-európai Unión keresztül vezet, és Ausztriának az új, most alakuló európai biztonsági rendszerhez kell majd csatlakoznia.
Ezzel szemben az SPÖ-ben, amely eddig ellenzett minden olyan lépést, amely a semlegesség felülvizsgálata irányába mutatott, megindult az „erjedés”. Franz Vranitzky lemondása óta az osztrák szociáldemokraták részéről is mind erőteljesebben hallatják hangjukat azok a politikusok, akik a NATO-csatlakozást olyan körülmények között, amikor Ausztriát már a szövtség tagállamai veszik körül, elkerülhetetlennek tartják. Viktor Klima, az új osztrák kancellár – híven kiegyensúlyozó politikájához – lényegesen kevésbé ellenzi a NATO-hoz való közeledést, mint elődje. Ezt alátámasztják azok a tárgyalások is, amelyeket az új biztonságpolitikai koncepció parlamenti előterjesztésének közeledtével, annak véglegesítése előtt az osztrák politikusok a közelmúltban Washingtonban és Brüsszelben folytattak.
Jóllehet az osztrák NATO-tagság egyelőre nem sorolható a küszöbönálló események közé, de már maga az a tény, hogy lehetősége megnövekedett, önmagában is figyelmet érdemel. Azon túlmenően, hogy az Magyarország számára lehetővé tenné a NATO közép-európai térségeihez is a közvetlen földrajzi kapcsolódást, és előnyös hatást gyakorolna a magyar EU-tagság osztrák támogatottságának erősödésére is, nem maradna hatástalan a szlovák integrációs politikára sem.
Tolnay László
