További fejlemények
További fejlemények
A keretegyezményt elsőnek Románia írta alá Brüsszelben, utána egymással versengve követték őt a többi volt VSZ-országok, amelyek közül többen már aspiráltak egyben a teljes jogú NATO-tagságra is, s ezt a megállapodást csak afféle „pótléknak”, elterelő műveletnek tekintették. Utóbb azonban a kétkedők is belátták a Békepartnerség hasznosságát. Újdonságot jelentett a semleges Finnország és Svédország jelentkezése, valamint a volt el nem kötelezett Jugoszlávia utódállamai közül Szlovéniáé. Elmondható, hogy a Békepartnerséggel vette kezdetét az a folyamat Európa hagyományosan semleges országaiban, hogy bizonyos pártok és politikai erők elkezdték vitatni a semlegesség értelmét és hasznát az új nemzeti viszonyok között. Valószínű, hogy ez a vita egyikben-másikban elvezet majd a semlegesség feladásához, például Ausztriával sokan számolnak már, mint a NATO jövendő tagjával. Az egyetlen disszonáns hangot az egyébként sikeresnek mondható kezdeményezés folyamán Oroszország kényszeredett és vonakodó csatlakozása, majd – szerencsére csak időlegesnek bizonyult – váratlan meghátrálása jelentette. 1994. december 1-jén a NATO-külügyminiszterek szokásos ülése után újabb ülést tartottak Andrej Kozirjev orosz külügyminiszter részvételével azzal a céllal, hogy ünnepélyesen és hivatalosan elfogadják Oroszország szakértői szinten már megtárgyalt és kialakított egyéni partnerségi prograját, valamint hogy jóváhagyják az Oroszországgal a PfP keretein túllépő, kialakítandó különleges viszony és kibővített párbeszéd irányelveit. A NATO eleve úgy tekintett Oroszországra, mint „különleges partnerre”, amelynek – nukleáris hatalom lévén – kiemelt a súlya és szerepe az európai biztonság terén. Ezért kész volt emelt szintű rendszeres konzultációkra a volt ellenféllel, és minden egyéb módon is fokozni a kölcsönös bizalmat és nyitottságot, hogy leszerelje Moszkva már akkor hangoztatott ellenzését a NATO esetleges kibővítésével szemben (s hogy leszerelje azokat a washingtoni politikusokat és szakértőket is, akik szerint „Oroszország mindenekelőtt”, vagyis az oroszokkal való jó viszony fontosabb az Egyesült Államok számára, mint a NATO kibővítése). Kozirjev azonban a brüsszeli NATO-központ nagy sajtótermében, a lámpák és kamerák kereszttüzében váratlanul kijelentette – jócskán meglepve ezzel a NATO főtitkárát és teljes vezérkarát –, hogy „Oroszországnak a jóváhagyás előtt még időre van szüksége, mert tanulmányozni óhajtja a NATO-tanács előző napi üléséről kiadott közleményt, mérlegelnie az abban foglaltak kihatásait, különösen azon utalásokét, amelyek az atlanti szövetség kibővítésére vonatkoztak”. Oroszország mintegy fél évvel később mégis elfogadta a megbeszélt partnerségi programot, ezzel párhuzamosan azonban egyre erőteljesebben tiltakozott – időnként a fenyegetőzéstől sem visszariadva – a NATO kibővítése ellen, s ez a vita csak a nATO-orosz alapokmány kidolgozásával és párizsi aláírásával csendesült el 1997 májusában.
Az aláíró országok közben sorra nyújtották be felajánlási okmányaikat is, ezek kidolgozásához a brüsszeli NATO-hivataok általában segítséget adtak javaslatokkal, tanácsokkal. Mindenki megjelölte, milyen körben, ütemben és szinten akar részt venni a NATO-val kialakítandó együttműködésbe (például közös tervezés, kiképzés, gyakorlatok), s megjelölték a politikai célokat is. Az egyes partnerországok igyekeztek olyan együttműködési formákat kialakítani, amelyek a legjobban megfeleltek lehetőségeiknek, s a NATO részéről ezt messzemenően figyelembe is vették. Azt is meg kellett jelölni, milyen katonai és egyéb eszközöket bocsát rendelkezésre az illető ország a partneri tevékenységekhez, s ez nem volt mindenütt sima ügy. (Magyarországon például a békepartnerség első évében a honvédelmi költségvetésben igen nehezen lehetett megtalálni a közös hadgyakorlatokhoz szükséges tekintélyes – több százmilliós – összeget.) A felajánlási okmányok alapján elkészültek azután az egyéni partnerségi programok, amelyeket ugyancsak kormányszinten kellett aláírnia és szentesítenie minden egyes partnerországnak. Monsban, a Szövetséges Hatalmak Európai Legfelső Parancsnokságán (SHAPE) felállt a Partnerségi Koordinációs Sejt, amelynek feladata lett, hogy összehangolja a békepartnerség keretében folyó közös katonai tevékenységet, s ahol folyik a partnerségi programok végrehajtásához szükséges katonai tervezés. A legtöbb partnerország – élve a lehetőséggel – összekötő tiszteket is küldött a monsi főparancsnokságra, a NATO egykor sűrű titokba burkolózó főhadiszállásán így – az új légkör jeleként – megjelentek a volt ellenfelek tisztjei és kiküldöttei. A Partnerségi Koordinációs Sejt élére kinevezett igazgató feladata és joga, hogy – állandó kapcsolatban állva a NATO katonai vezető szerveivel – folyamatosan konzultáljon, és összehangolja a partnerségi tevékenységgel kapcsolatos teendőket. A közös hadgyakorlatok operatív tervezése és vezetése azonban az illetékes katonai parancsnokságok feladata és kötelessége. A Sejt állománya mindössze néhány tisztből és adminisztratív személyzetből áll. Beköltöztek a partnerországok képviselői a NATO brüsszeli központjába is, ahol a Manfred Wörner szárnyban kaptak irodahelyiségeket. S az 1994 őszén megtartott három első közös hadgyakorlattal beindult a gyakorlati katonai együttműködés, elkezdődött a közös képességek és együttműködési feltételek kialakítása.
A kedvező tapasztalatok birtokában az 1994 végén tartott külügyminiszteri tanácsülésen megbízták a nagyköveti állandó tanácsot, a NATO katonai szerveit és a Partnerségi Koordinációs Sejtet, hogy gyorsítsák meg az egyéni partnerségi programok megvalósítását, és elhatározták: 1995 januárjától két-, illetve hároméves tervezési ciklusokat kezdenek a PfP keretében az interoperabilitás (együttműködési képesség) fokozására és a kölcsönös átláthatóság növelésére. A védelmi miniszterek szintén támogatták ezt, hangsúlyozva, hogy a „gördülő tervezéstől” mind a nemzeti védelmi tervező munka, mind a költségvetési folyamatok jobb átláthatósága várható és remélhető.
Megerősítették: a PfP-hez fűzött elvárások igazolódtak, mert az hatékony eszköznek bizonyul a NATO-erők és a partnerországok haderői közötti együttműködési képességek kifejlesztéséhez, ami hasznos közös békefenntartó hadműveleteknél – függetlenül attól, hogy az illető ország törekszik-e későbbi NATO-tagságra vagy sem. Ennek nyomán megkönnyítették a NATO-költségvetésen belül a PfP céljára rendelkezésre álló összegek kiutalását, és igyekeztek megkönnyíteni – például információk átadásával – azt is, hogy a partnerországok könnyebben tudják tervezni a PfP-részvételhez szükséges összegeket. Sőt, átmeneti időre a NATO még át is vállalta a partnerségi kiadások egy részét az olyan partnerországoktól, ahol ezek megoldhatatlan nehézségeket jelentettek.
1997 májusában a portugáliai Sintrában megtartott miniszteri tanácsülésen újabb lépés történt, miután a résztvevők úgy értékelték, hogy a Békepartnerség a komplex európai biztonsági építmény egyik alapvető és dinamikusan fejlődő eleme, ezért fokozni kell szerepét. Mindenek előtt egyesítették a PfP keretében folyó munkát felügyelő miniszteri tanácsot és az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsot, és helyükben létrehozták az Euro-atlanti Partnerségi Tanácsot (EAPC), amely évente kétszer ülésezik a külügyminiszterek és a védelmi miniszterek részvételével, havonta egyszer pedig az állandó képviselő nagykövetek részvételével. Ez a szerv biztosítja most már a legfőbb politikai keretet a partnerségi együttműködéshez, illetékességi körébe tartozik minden biztonsággal kapcsolatos téma, így a válságkezelés, a regionális konfliktusok, a leszerelési és fegyverzetellenőrzési ügyek, a vegyi-, nukleáris és biológiai fegyverek elterjedésének megakadályozása, a nemzetközi terrorizmus elleni fellépés, a védelmi tervezés és katonai költségvetések átláthatósága, a tervezési módszerek, de olyan kérdések is, mint a katasztrófa helyzetek kezelése, a polgári védlemi szrevezetek együttműködése, a nukleáris biztonság, a védelemmel kapcsolatos környezetvédelmi ügyek, a polgári és katonai légtérellenőrzésben való együttműködés, vagy a katonai jellegű tudományos kutatások összehangolása. További célként hirdették meg, hogy a partnerországokat jobban bevonják a partnerségi programokra vonatkozó döntések meghozatalába, és a hadgyakorlatok összeállításakor is jobban figyelembe veszik a partnerországok igényeit és lehetőségeit. Partnerségi összekötőket rendszeresítettek valamennyi NATO-parancsnokságon, a brüsszeli NATO-központban felállított atlanti összekötő irodák jogállását pedig a diplomáciai képviseletek rangjára emelték. Több partnerországban – köztük Magyarországon is – egyezmények születtek a területükön állomásozó vagy gyakorlatozó NATO-haderők jogállásának rendezésére. Hogy minél gazdagabb tartalommal tölthessék meg az egyéni partnerségi programokat, a NATO összeállított egy bő listát a lehetséges tevékenységekről és együttműködési formákról, a mintegy ezer tevékenységre kiterjedő Partnerségi Munkaprogramot (PWP), s ennek alapján most már három éves gördülő tervezéssel folyik e programok jóváhagyása és végrehajtása.
A programok között a leglátványosabbak és legfontosabbak persze a közös hadgyakorlatok. 1994-ben három, 1995-ben tizenegy (közülük öt az egyes partnerországok területén), s eddig összesen húszegynéhány ilyen gyakorlatra került sor. A katonai-védelmi együttműködési képességek kialakítása szempontjából ez a leghatékonyabb módszer, hiszen konkrét helyzetekben kell kialakítani az együttműködést minden szinten, s a politikai szerepük és jelentőségük sem elhanyagolandó, hiszen valaha egymással szembenálló erők működnek együtt bennük. De fontos az is, hogy a NATO a saját tervezési módszerei átültetésével igyekszik átláthatóbbá tenni az egykor szovjet katonai befolyás alatt álló reformországokban a hagyományosan titkolózó katonai tervezést és költségvetés-készítést, illetve meghonosítani a haderők demokratikus polgári ellenőrzését, ami nem merülhet ki abban, hogy a parlament honvédelmi bizottságában időnként vitáznak erről-arról. A programok különös hangsúlyt helyeznek az ENSZ vagy az EBESZ égisze alatt megvalósuló békefenntartó hadműveletekre, a mentő- és humanitárius akciókra való felkészülésre – annál is inkább, miután Boszniában ez a tevékenység „élesben” is folyik. S igen hasznosak, bár kevésbé tálványosak azok a különböző munkaprogramok, konferenciák, szemináriumok is, amelyek keretében a partnerországok szakemberei betekintést és tanácsokat kaphatnak például a védelmi célú közbeszerzések, a szabványosítás, a logisztika, a távközlési rendszerek összehangolása, a polgári és katonai repülésirányítás működtetése terén és még számos más téren. Mindezekkel a területekkel a NATO-ban szakértői bizottságok százai foglalkoznak, és a partnerség révén most a partnerországok szakértői lehetőséget kaptak arra, hogy megismerkedjenek az ott folyó munkával, megközelítési módokkal, eredményekkel – anélkül persze, hogy a NATO bizalmasan kezelt adataihoz és anyagaihoz hozzáférnének. kevéssé tudott például, hogy a partnerségi programok egyik fontos területe a polgári védelem. Így a katasztrófa-helyzetek kezelése és lehetséges megelőzése, a megfelelő törvények, jogszabályok kidolgozása, a polgári védelem felszerelése, felkészítése mind-mind témaként szerepel a programokban. Továbbá ilyen kevéssé ismert területek a leszerelés, a hadiüzemek polgári termelésre való átállítása, vagy a katonai tevékenységek miatt kialakult környezeti károk enyhítése.
A békepartnerségi program végülis minden várakozást felülmúló módn sikeresnek bizonyult. Rugalmas alakítása folytán egyként alkalmas keretet nyújt az együttműködésre azoknak az országoknak, amelyek meghívást kaptak teljes jogú csatlakozásra, és azoknak is, amelyek egyelőre kívül maradnak, bár számítanak a későbbi meghívásra, s végül azoknak is, amelyek hosszú távon sem szándékoznak csatlakozni a NATO-hoz, de mindenképpen érdekeltek az együttműködés tartós alapokra helyezésében. Ilyen ország mindenekelőtt Ukrajna, amely Oroszországtól való függetlenségének és önállóságának egyik zálogát látja a NATO-val aláírt külön megállapodásban és az egyre szorosabb partnerségi kapcsolatokban. Több nyugati szakértő és politológus tart tőle, hogy a bővítésből kimaradó országok, köztük Ukrajna, visszakerülhetnek az orosz befolyási övezetbe. ennek megakadályozására legjobb eszköznek éppen a partnerségi kapcsolatok erősítése tűnik. Éppen ezért jelképes értékűnek számított az 1997 augusztusában megrendezett, Tengeri Szellő 97 fedőnevű hadgyakorlat, az első olyan, amit a NATO Ukrajnában rendezett. A gyakorlat szárazföldi részét eredetileg a Krím-félszigetre tervezték, ám ezt a NATO-ellenes és oroszbarát helyi erők tüntetésekkel meghiúsították: „Amerikaiak ne szálljanak partra a Krímben!” A gyakorlatot végül másik helyszínen, Ogyessza közelében tartották meg, s megtartását Kijev egyértelműen jelzésnek szánta Moszkva felé: komolyan gondolja az ukrán önállóság és függetlenség védelmét. A NATO az Ukrajnával aláírt alapokmány rendelkezése alapján információs irodát is nyithatott Kijevben. S megfigyelők értékelése szerint a NATO közeledése nagy szerepet játszott abban, hogy az orosz vezetés – hat évi huzavona után – végre hajlandnak mutatkozott kompromisszumos megállapodást kötni Ukrajnával a fekete-tengeri flotta megosztása és a két ország közötti határvonal véglegesítése kérdésében.
1997 elején javier solana főtitkár körútja a kaukázusi és közép-ázsiai volt szovjet utódállamokban, amelyek mind partneri viszonyra léptek a NATO-val, szintén jelzés értékű volt: ezek az államok, megszabadulva Moszkva „gyámkodásától”, mind önálló kül- és biztonsági politikára törekszenek, és brüsszel partner ehhez. Ahogyan tudatos törekvés a NATO részéről az is, hogy a Madridban bejelentett kibővítéssel párhuzamosan a békepartnerség szintjének emelésével igyekszik ellensúlyozni a kimaradó országok csalódottságát vagy a fenyegettség érzetét (például a balti államoknál), ugyanakkor előmozdítani a térségben elindult politikai, gazdasági és társadalmi átalakulási folyamatokat.
