Cui prodest?
Cui prodest?
Hagyományosan slampetül használjuk az építészet és az építész fogalmát. A Műegyetem építészmérnöki diplomát ad. Nem tesz különbséget tervező és kivitelező építészmérnök között. Holott ez a különbség legalább akkora, mint a hegedű készítőt és a hegedű művészt elválasztó. Nem rangkülönbség ez, hanem lényegi másság. Paganini óriás volt. Ám Stradivari se volt éppen kutyaütő. A kavarodást csak növelte a szocreál korszak, amikor egy ideig a tervező építészmérnököknek “építőművész” diplomát nyomtak a kezébe. Hangzatos titulus, amit ugyan ép ésszel senki emberfia nem használt soha. (Ha Bach lehetett egyszerűen csak lipcsei kántor és nem ilyen-olyan díjas zeneművész, miért ne lehetne az épületek tervezője is egyszerűen csak építész? Az alkotót nem címe, hanem alkotásai minősítik. No persze a barokk korban még nem volt kitörve a piacgazdaság.) Még nagyobb azonban a zavar az építészet, illetve az építészeti tervezés tekintetében. Hisz miért éppen azt ne zutyálta volna össze a kommunista new speak? Volt építőművészet, majd építész szakág (a műszaki tervezésen belül), volt egyszerűen a tervezés. Az építészet fogalmát ide-oda tologatták a hivatalok. Így lett építészet a panelos lakás építésből, ami pedig még az építész mérnöki beavatkozást is épület felsőrész tervezéssé, a város-építészetet pedig kirakós türelemjátékká fonnyasztotta.
Úgy vélem az építés a környezet olyan tudatos alakítása, amely az embert elsődleges szükségletének kielégítésében segíti. Olyan, mint a megérthető köznapi beszéd. Alapjában az építészet sem más, csak sokkal több és ezért minőségileg más is. A praktikus alapkövetelmény teljesítésén túl ebben már benne van a létrehozó és a használó személyiségének vizuálisan érzékelhető darabkája is. Logikus, racionális. És legalább annyira irracionális, amennyire maga az ember is az. Ha kommunikációnak (is) tekintjük – mert tekinthetjük – olyan, mint az irodalmi nyelven történő közlés. A szép ízes beszéd. Ezért – minthogy az építészet mindig nyilvános cselekvés – ugyanúgy az építés minimum normája kellene legyen, mint a rádióbemondók esetében a helyes nyelvhasználat. S akkor még ott van felette az építőművészet, amely olyas, mint a költészet vagy a dráma például. Minden építésből lehet építészet és minden építészeti mű lehet művészi alkotás tekintet nélkül nagyságára, avagy funkciójára. De ezt megkövetelni nem mindig lehet. S nem is szükséges! A legendás emlékezetű Kotsis professzor azt tanította, hogy az építész tervezzen csak jól használható, célszerű épületet. Ha ezt teszi – és igazán tehetséges – a művészi kvalitás minden erőlködés nélkül is felragyog a műben. Semmi jóra nem vezet, ha az építész azzal fog munkához, hogy “most pedig művészit fogok tervezni!...
A minap azt olvasom, hogy az egykori Dunai Vasmű irodaházát műemlékké kívánják nyilváníttatni. Örülnöm kellene. Hallgató koromban egy nyáron át azon dolgoztam. Kevés építész éri meg, hogy műemlékké avanzsáljon a ház, amelyhez a maltert keverte. Anno. Nem vidulok mégsem. Inkább csak elmorfondírozom történelmünk részeg tántorgásán... A szóban forgó épület fele talán már állt. A tervek minden bizonnyal készen voltak, amikor kiütött a szocreál. S jött az ukáz: „A Nagy Békemű irodaházát meg kell szabadítani a burzsoá dekadencia pállott eszmeiségétől.” Új terveket csináltatni már nem lehetett. Azt azonban kipréselték a kitűnő, modern hitvallású tervező építészből, hogy valamiféle sásleves párkánnyal ékítse háza homlokát. S így lőn. A ház szerkezetileg már félig kész volt, amikor hazánkba érkezett a Sztálin díja Orlov professzor, tanácsokat adandó szocreál ügyekben tanácstalan építészeknek. Megszemlélte az irodaház terveit is. “Egy ilyen jelentős létesítményre nagy kiülésű, súlyos párkány illik. Enélkül minden bizonnyal elsikkad a hősi mondanivaló”. Így a verdikt. A kritikát az ügyeletes tollnokok sebtiben lejegyezték, az apparátus meg kiadta a prikászt a másodszori átfazonírozásra. A baj csak az volt, hogy a vékonyka, sáslevelekre méretezett pártafal ezt a terhet már nem bírta volna el. Ötvenegy nyarán, amikor gyakornokként ott lábatlankodtam, az irodaszárnyat már használták, de semmiféle párkánya nem volt. Csak a két méter magasra növesztett csupasz attika emlékeztetett a szovjet archityektorra. No meg a szocreálra.
A műemléki státust eddig csak a kimagasló művészi, kulturális értéket felmutató épületek érdemelték ki úgyis, mint korszakuk jeles emlékei. Hogy ez a bizonyos épület történeti emlék – megjegyzem minden ház az – értem. De hogy műemlék lenne? Mi lenne benne a művészi érték? A megerőszakolt modernista koncepció? Szegény berezelt (és később Sztálin díjától is megfosztott) Orlov elvtárs javallata? Avagy Révai elvtárs ama láthatatlan szelleme, amely villogó szemüvegével fenyegetően lebegett az építészek feje felett? S egyáltalán! Kell-e egy olyan korszak építészetnek vélt emlékét külön is megjelölni, amelynek ránk hagyott örök mementója a kis híján tönkrenyomorított egész magyar építészet? Az egész megrontott, épített környezetünk? A lakótelepek sivársága, a városok, falvak eltorzított szerkezete, a reménytelenül lepusztult lakásállomány?
A szocreál, végül is csupán perverz ámde kialudható kicsapongásnak bizonyult. Az építészet elsatnyulását még csak nem is a történelmileg rövid Rákosi korszak sztalinista strébersége idézte elő. Sokkal inkább az, ami utána következett. Amikor az eladdig mégiscsak szuverén alkotókat véglegesen műszaki ügyintézőnek sorozták be az állami tervezővállalatok menetszázadaiba. Ez a státus aztán szinte a rendszer végső összeomlásáig rátehénkedett az építész szakmára. És produktumaira. A puha diktatúra ledobta az álarcot. Egy lendülettel kipenderítette az építészetet a művészetek felkent csarnokából, ahová a szocreál betessékelte, a tudományénak még közelébe sem engedte. A második világháborút követően egy sor olyan tehetséges építész lépett színre, aki szellemiségét még az előző nagy generáció ama mestereitől örökölte, akik ugyan sem bauhausosok, sem modernisták nem voltak, ám dolgukat európai szinten tették. Ezt az ígéretes vetést gázolta le a degradáció, amely az állami tervezővállalatokat a tömegtermelés céljára (félre) fejlesztett építőipar háttér iparává alacsonyította. Ebben a struktúrában nem kellettek és énem bontakozhattak ki többé mesterek, nem sarjadhattak ki iskolák és még a tehetség szerinti kiválasztódás is csak korlátozottan érvényesülhetett. Általában nem is e gigantikus manufaktúrák közvetlen vezetése miatt, akik elviselték, hogy az építészet – bár kissé szennyezett búvópatakként – itt-ott azért feltör. S utólag látszik, hogy mindehhez képest az eredmény nem is volt annyira rossz. Annál mindenesetre sokkal jobb, mint amit ilyen deprimáló környezetből joggal várni lehetett volna. És sokkal jobb osztályzatot érdemelne annál, mint amit napjainkban a dilettantizmus hátán lovagoló populistáktól esetenként kap. Ámde mégis. Maga az a struktúra volt ostoba és rossz, amely az alkotómunkát puszta termelési feladatként kellett értelmezze, amely számára az árbevétel kellett elsődleges legyen, s amely csak eltűrte vagy csak tessék-lássék honorálta a produktum valóságos anyagi és szellemi minőségét. A vulgártechnokrata mentalitás nem humanizált környezetet, hanem az építőipar nihil obstat pecsétjével engedélyezett terveket várt és követelt.
Kézenfekvő, hogy már a Rákosi korszak fagyos klímája alatt is miért az ipari építészet indult mégis virágzásnak? Történt ez azért, mert a szocreáltól irtózó, korszerűen gondolkodó tehetsége építészek egy része ide emigrált. Abban bízván, hogy a gyártás technológia szigorú követelményei immunitást nyújtanak a Zsdánov kór ellen és rákényszerítik az építőipart is, hogy elfogadja a technológiai érvekkel alátámasztott építészeti elképzeléseket. S nem is tévedtek. Az Iparterv produkciója – hála az okos és fiatal tehetségeket felkaroló vezetésnek – hamarosan megérdemelt nemzetközi elismerést vívott ki magának. Ez a gyümölcsöző korszak egészen addig tartott, míg az építőipar e területen is nem kényszerítette ki a méterre kapható típusmegoldások kötelező alkalmazását.
A politikai rendszer nemcsak azzal okozott csak keservesen helyrehozható károkat, hogy elvette az építész autoritását, hanem azzal is, hogy a valódi megrendelő helyére a fafejű bürokráciát ültette, és kiütötte a felkészült építési szakigazgatást. Tegyük hozzá, hogy az utóbbi máig is… Hiányzik? No nem a spekulánsoknak, a pénzmosodásoknak, a nagypénzű svihákoknak és shopping bároknak. Sokkal inkább a társadalomnak: Még, ha nem is tud róla. Bizakodjunk! Az effajta sikere népség jön és (reméljük) megy. De sajnos tapasztalatból tudjuk azt is, hogy az épített (és természeti) környezetben elkövetett dúlások nyomait és következményeit unokáink is bámulhatják és fizethetik...
Nyilvánvaló, hogy a modernizmus (is) sokban és nagyot tévedett. Civilizációs értékei azonban tartósnak bizonyultak. És persze kommercializálódtak. Ami aztán visszahatott a tartalomra és a formára is. Ha stílussá nem is, de kánonná vált. Az időt Weimar harcos szeleme sem tudta megállítani. A modern építészeti felfogás számos mutációja jött létre szerte a világban és nem csak a nyugati kultúra égöve alatt, de Japánba és Latin-Amerikában is. Nem a piactól függetlenül persze. Az alapító atyák művészi (és etikai) normája a célszerű tartalom és a szerkezet őszinte megjelenítése volt. Meg a drámáé, amely mindezt vizuálisan érzékelhető formába kényszeríti. Ámde egy idő után kitűnt, hogy a funkció szeszélyes és csalfa múzsa. A szerkezet hűségesebb ihletőnek ígérkezett. A tudományos technikai fejlődés azonban annyira felgyorsult, hogy – elvileg – bármilyen virtuálisan kimódolt formai ambíció megvalósítható. S ekkor nyílt sisakkal belépett a Pénz... A felismerés, hogy az épület, sőt a város olyan roppant értékű vagyontárgy, amit – így vagy úgy – értékesíteni lehet és kell. A befektetők napjainkban mindegyre olyan megjelenésű házakat kívánnak, amelyek könnyen és nagy haszonnal tehetők piacra. Minden brahi, halandzsa elmegy, ha e cél szolgálatába állítható. Isten nem ver bottal! Ha a modernisták egykor mindhiába akartak a tömegek számára építeni, utódaik most végre megtehetik. Ha a monstruózus shopping city a maga bűzlő közönségességében a tömegek szájíze szerint való, ilyeneket most bőséggel tervezhetnek. Csak azt ne firtassák, hogy a tömeg elbambítható és hogy ezt folyamatosan meg is teszik a háj-tek népámítók.
A magyar építész a modernizmus egész korszakát – mondhatni – zsibbadt narkózisból élte át és most hirtelen ebben az új világban ébredez. Az ideológ aneszteziológusok annak idején szüntelen azt suttogták a fülébe, hogy az ő felelőssége a társadalom érdekeinek képviselete. (Amit a politikai traumatológusok persze jó előre lehetetlenné tettek.) A mai “liberál” diszkzsokék alkotói szabadságról, a másság kötelező tiszteletéről óbégatnak, ámde az építész mozgásterét napjainkban sokkal pofátlanabbul szabják meg, alkotói személyiségét sokkal mélyebben alázzák meg a nagypénzű invesztorok, mint a kádárizmus tintanyalói. Mi se könnyebb ennél a lanyha építési kedv és a lezüllött építési szakigazgatás hét(?) szűk esztendejében! Amikor kevés a munka és az is olyan, amilyen. Még csak nem is az a baj, hogy az előírásokat megkerülve külföldi építészek már valójában szabadon dolgozhatnak ebben az országban, hanem az, hogy otthonukban harmadrangú tervezőcskék ütik el a ritka megbízástól az itthoni legjobbakat is. A szabad versenyre hivatkozva. Néhány év múlva már trükkösködni sem kell. A korlátozás nélküli külföldi konkurencia napi gimnasztikánk része lesz. Olvasom, hogy a csatlakozási tárgyalásokon az illetékesek csak-csak szót emelnek szegény magyar csirketenyésztők érdekében. De ki teszi meg ezt a magyar építészek, a magyar építészet érdekében? Cui prodest?
Borvendég Béla
