Kis történelmi ízelítő a szabályozásról
Kis történelmi ízelítő a szabályozásról
A XIX. században a városok növekedése szükségessé tette, hogy a tér használatát, az építkezéseket egyre több előírás terelje mederbe. Elsősorban a járványveszély és a tűzveszély csökkentése, továbbá a közlekedési feltételek javítása volt a szempont, de egyre inkább jelentkezett az igény több nyílt térre, zöldterületre és általában a környezet rendbetételére, szépítésére.
Hild János szabályozási és városszépítési tervét a Királyi Szépítő Bizottmány 1808-ban fogadta el, egyben háromtagú építési bizottság küldött ki, melynek minden építkezés tervét be kellet mutatni. Ennek nyomán jöttek létre a reformkori Pest páratlanul egységes és harmonikus házsorai.
Az 1838. évi árvíz tanulságai késztették a Szépítő Bizottmányt Pest első építési szabályzatának megalkotására. Eben figyelembe vették a bécsi építési előírásokat is. A szabályzat a várost két építési övezetre bontotta, a belterületen szigorúbb, kívül lazább építési előírásokkal. Az épületek részletes követelményrendszerén kívül városszépészeti, esztétikai követelményeket is megfogalmazott.
Az 1870. évi X. tc. az általa létrehozott Közmunkatanácsnak igen széles hatáskört adott. Valamennyi városrendezési kérdésben döntéshozói vagy felügyeleti joga volt, és egyben komoly beleszólása a városfejlesztési kérdésekbe. Budapest építésének szabályozását ezért a tárgyalt korszakban mindvégig a Fővárosi Közmunkák Tanácsa határozta meg.
Mindjárt a megalakulás évében kiadták az első ideiglenes utasítást a város beépítéséről. Ez a várost – az 1838-as szabályzathoz hasonlóan – két övezetre osztotta fel. A belterületet – mely akkor a közigazgatási területnek csak kis töredékét képezte – Belvárosnak nevezték, és itt főleg lakóházakat kívántak elhelyezni. Új ipari üzemeket, laktanyákat, kórházakat stb. csak az akkori külterületre kívántak engedélyezni, melyet az utasítás Gyárvárosnak nevezett.
Az FKT egy év múlva tette közzé városrendezési pályázatát. Három pályamű érkezett be: Lechner Lajos, Feszl Frigyes és két londoni mérnök: Klein és Fraser terve. A pályamunkák általában részletesen jelenítették meg a jövő Budapestjét, nemcsak térképeken, hanem művészi akvarelleken is. Feszl Frigyes, a Vigadó építője nyújtotta be a legátgondoltabb és egyben a legnagyvonalúbb tervet.
Az elbírálást 199 ad hoc bizottság végezte, melyek tagjait a kormány a Közmunkatanács, Buda és Pest városa, az Ipari és Kereskedelmi Kamara és a magyar orvosegylet delegálta. Részt vett továbbá két külföldi szakértő is. Talán e vegyes összetételből – és általában a bizottságok működéséből – következik, hogy nem merték felvállalni Feszl merész és radikális tervét. Az óvatos irány kerekedett felül, ezért a pályázatot Lechner Lajos nyerte meg, Feszl második díjat kapott. A megvalósítás alapját képező szabályozási tervet a pályázat eredményeinek felhasználásával az FKT műszaki osztálya 1872-ben készítette el a pesti oldalra. ezt maga Ferenc József is megtekintette, és jóváhagyólag tudomásul vette.
Lechner Lajos fő célkitűzése a Duna-part kiépítése volt a városi telektulajdonra támaszkodva. A tulajdonképpen előre beprogramozott eredmény egy sajátos zónarendszer: a nagyvárosi city, a bérházövezet, a rezervált „történelmi” településrészek (Vár) és egy széles zóna a modern gyáripar számára.
A szisztéma tanulságai máig ható érvényűek. Lechner a közlekedést lényeges szempontnak tartja, azonban ennek során kevés gondot fordít a befelé vezető sugárutak szélességére. Nagy gondolata a körútrendszer kialakítása: a már épülni kezdő Nagykörúton kívül a budai körutat, a városárok körutat, sőt a majdani Hungária körutat is kitűzi.
Végeredményben a koncepció nagy része – főleg a városminőséget biztosító elemei – megvalósítatlanok maradtak. Ennek a fogyatékos szabályozásnak a végső mérlege eléggé negatív. A „spekulációs bérházövezet” ettől vált annyira zsúfolttá és barátságtalanná, a város ettől vált olyan szűkké. A Közmunkatanács teveiben szereplő előremutató körútrendszerek ettől lettek olyan fogyatékosak, és a hatalmas, városi tulajdonú peremövezet ezért integrálódott olyan rosszul a spekulációs úton beépült magántulajdonú telkekből álló várostestbe.
A Közmunkatanács új, 1894-es szabályzata már négy zónát jelölt ki: egy belső és egy külső zárt sorú, egy szabadon álló és egy vegyes beépítésű építési övezetet. Sajnos túl magas beépítési arányt engedett, és az utcák szélességét is szerény méretekre szorította le, ezzel érvényesítve a telkek uzsorakihasználását célzó, profithajszoló tőke szempontjait. Az ellen a főváros sem lépett fel, hiszen a telekspekulációban érdekelt rétegek a közgyűlésben is döntő súllyal rendelkeztek. Lazább beépítési módokat – az út- és közműépítési költségek növekedésére hivatkozva – még külterületeken sem preferáltak. Budapest központjának képét a mai napig meghatározza az akkor kialakult beépítés, fokozódó műszaki és szegregációs problémákat okozva.
Említést kell tenni az FKT városszépítő tevékenységéről is. Ennek eredménye többek között a FKT millenniumi földalatti vasút, mivel megtiltották a díszútvonalnak, korzónak megálmodott Andrássy út villamosközlekedéssel történő elcsúfítását, és ez ügyben semmilyen nyomásnak sem engedtek. Végül is az ismert megoldást született, sajnos sokáig folytatás nélkül. A részletekre is figyeltek, pl. lóvasutak villamosítása az első időben – városképi szempontból – többnyire a bonyolultabb és drágább alsóvezetékes megoldással történt. A magas fenntartási költség, és a gyakori üzemzavarok miatt tértek át a 20-as évek közepéig a ma ismert felsővezetékes megoldásra. A Közmunkatanács elévülhetetlen érdemeket szerzett az utak fásítása és általában a város parkosítása terén is.
A főváros és a Közmunkatanács hosszas egyeztetésének eredményeként 1914-re új építési szabályzat készült. Ez az építési övezetek számát már négyről nyolcra emelte, ezzel az egyes városrészek adottságainak megfelelő differenciáltabb beépítést tett lehetővé. Ennek keretében már a villaszerű, illetve családi házas építkezési mód számára is kedvező szabályokat állapított meg. Igen előremutató előírása, hogy megtiltotta az építkezést az alapvető közművekkel – vízvezetékkel, csatornával – el nem látott területeken. A zártsorú övezetben azonban a telkeket továbbra is korlátlan mélységig engedte beépíteni, nem tartalmazott az udvari lakások szaporítását, a telkek uzsorakihasználását korlátozó előírásokat.
A FKT a városkép védelmében szabályozni kívánta a köztéri reklámozást. Ezért 1927-ben kiegészítették az 1914 óta érvényes szabályzatot az erre vonatkozó rendelkezésekkel.
A századforduló idején már tömeges jelenség volt a budapestiek kitelepülése a környékbeli településekre. Ezekben nem voltak érvényesek a szigorú fővárosi előírások, és lehetőség volt viszonylag olcsó családiház-építésre. A városszéli települések ezért gombamód nőttek, ráadásul tervszerűtlenül, az alapvető infrastruktúrákat is nélkülözve. A fejlődő tömegközlekedés lehetővé tette az ingázást, így ezek a lakók is Budapest infrastruktúráját terhelték. a tendencia a települések összenövése felé mutatott, de egységes szabályozásra lehetőség nem volt.
Bárczy István – akit mindmáig fővárosunk legnagyobb polgármesterének tekintünk- már 1906-ban kezdeményezte a főváros határán felépült peremközségek becsatolását.
Bárczy egyesítési kezdeményezése a politikai erőviszonyok miatt megbukott, de a probléma maradt, sőt súlyosbodott. Csak az építésügyről szóló 1937. évi VI. tc. teremtette meg a főváros és a környék közös építési igazgatásának a lehetőségét. Mindamellett ez az intézkedés már lényegében elkésett, a rendezetlen elővárosok addigra azonban kialakultak.
Az 1937. évi VI. tc. alapján a főváros igen jelentős tervezési programba kezdett. Ennek egyik eredménye az 1939-ben elfogadott új építési szabályzat volt. Ez igen szigorú, minden részletre kiterjedő előírásokat tartalmazott, 553 szakaszban. A várost már tíz övezetre osztotta fel. Ezek alapvetően a beépítés megjelenési formája, a városkarakter szerint kategorizáltak. Új építkezéseknél nem engedte meg többé a telek teljes kihasználását, hanem az ún., keretes beépítést írta elő, aminek révén a tömbbelsőkben zöldfelületek alakultak ki. Műszaki, környezetvédelmi és eljárási szabályok mellet nagy súlyt helyezett esztétikai kérdésekre, a városkép védelmére. A szabályzat példamutató a tekintetben is, hogy tőkés viszonyok között is igen szigorú előírásokat hozott, amelyeket azután be is tartattak.
1940-ben hozták nyilvánosságra a már régóta hiányzó átfogó fejlesztési tervet. A „Budapest Városfejlesztési Programja” címet viselő anyagot Harrer Ferenc vezetésével készítették. Igen előremutató és modern elgondolásai közül nem egy később megvalósult. Eszközrendszerét is kidolgozták, pl.: a házadómentességek rendszere afféle fejlesztési szabályozásként egészítette ki – és támogatta meg – a városrendezési szabályzatot.
Az 1937. évi építési törvény – előremutató módon – kötelezte a városokat, hogy hat éven belül állapítsák meg általános rendezési terveiket. Budapesten is megindult ennek kidolgozása. Első lépésként a törvény által előírt vízszintes és magassági felméréseket végezték el, mégpedig igen alaposan. Még 1:500 léptékű tömbrajzok is készültek. Ilyeneket azóta sem készítettek.
Az újabb háború ezt a munkát már megakasztotta. Nagy kár, mert talán támpontot adhatna nekünk abban, hogyan kell ÁRT-t nem funkcionalista alapállásból csinálni.
Kolundzsija Gábor
Forrás: Falu, város, régió 1997/3-4
