Merre tart a műemlékvédelem?
Merre tart a műemlékvédelem?
Nem volt mindig műemlékvédelem, hogyan fog ez alakulni a belátható jövőben? Kell-e változzék a ma, de méginkább a holnap műemlékvédelme?
Ezek a kérdések ritkán hangzanak el, pedig létező „kihívások”, s a választ meg kell tudni találni. Nem a műemlékvédelem érdekében: hanem a megtartandó értékek védelmében, amelyeket több mint 125 éve műemlékeknek nevezünk.
A műemlékek és a mai műemlékvédelem értékelésében napjainkra számos ellentét vált kitapinthatóvá.
A „mi a műemlék? kérdés megválaszolását az elmúlt évtizedekben jószerint a szakemberek kizárólagos ügyének tekintette a társadalom. Azt is természetesnek tartották, hogy a kiválasztott épületek, emlékek fennmaradásáért az azokkal hivatalból foglalkozók a felelősek. A műemlékvédelem kétségtelen eredményei pedig mutatósan leplezhették a környezetkultura/környezetalakítás elsivárosodását. Ami az értékek közül pusztulásnak indult, vagy megsemmisült, azt az újat, mint értéket mindenek fölé emelő gondolkodás nem tartotta valós veszteségnek. Értheto és indokolt volt a védelem, mint szóhasználat. Napjainkban viszont éppen ez az, amit a legkevésbé lehet elfogadtatni, hiszen: a megváltozott társadalmi megítélés korszakában „mitől, kitől kellene védeni a műemlékeket”?
A mai helyzet a műemlékvédelmet szülő XIX. sz. közepi/végi helyzethez hasonlítható. A nemzet, közösség, egyén rádöbbent saját gyökértelenségére s egyre eroteljesebben keresi saját identitásának forrását és kifejeződését. Ez nem hazai sajátosság: világméretu szemléletváltás hullámaihoz kapcsolódik. A történelem és tárgyi emlékei iránti érdeklodés divattá is vált. A jövő felé mutató tanulságokkal szolgál – szélesebb körben viszont nagyrészt csak nosztalgia.
Szélsőséges megfogalmazások jelentkeznek: „minden, ami régi legyen műemlékként védve”; vagy: csak „az igen kiemelkedő néhány száz” nemzeti, méginkább nemzetközi jelentőségű emlék legyen egyáltalán jegyzékbe vett műemlék.
A műemlékvédelem e két szélsőséggel szemben az építészeti örökség oszthatatlanságát, ezen belül azonban az értékek legszélesebb skáláját tartja szem előtt. Az építészeti örökség és ezen belül a műemlékek mikénti kezelésének területén sem adhat jó megoldást az uniformizálás. A korábbinál is teljesebb körű és minden érintett számára korlátozás nélkül hozzáférhető tudományos értékelés szükséges az építészeti örökségről, ami a műemlékvédelem tudományos tevékenységének felerősítését követeli. Szükség van tehát az ország egészét felölelő naprakész műemléki topográfiára, az „örökség” értékeit a lehető legszélesebb körben a számbavevő inventáriumokra.
Műemlékek esetében az építészeti restaurálás sajátos szakértelmet igényel, amit túlzás volna egyformán megkövetelni minden álló épületnél – és bűn volna meg nem követelni ott, ahol enélkül a szakértelem nélkül pótolhatatlan érték veszhet el. A tulajdonostól kezdve az iparosokon át a legkiválóbb restaurátor specialistákig mindenkinek a megfelelő képzettséggel és szemlélettel kell rendelkezniük. A „tudományos,” illetve a helyi lelkesedés fűtötte „csináld magad” értékvédelem élesnek látszó ellentéte azonnal megszunik, ha ki-ki teszi a maga dolgát, tudva, mit, miért tesz, meddig kell tartania az ő tudásának, mikor kell máshoz (és akkor éppen kihez) fordulni?
Milyen szervezeti forma felel meg egy „társadalmasodó” műemlékvédelemnek? Különböző fórumokon elhangzó felszólalások javasolják, követelik: legyen az építészeti örökség, s a műemlékvédelem a helyi közösségekre, önkormányzatokra esetleg szakmai civil testületre (mint pl. Angliában) bízva. Az üdvözítőnek tartott decentralizálást illetően ez nagyon jól cseng. Hiszen minden, ami központosított az „diktatórikus, életellenes” tehát: elvetendő. És különben is: A helyi közösségek „elég felnőttek” ahhoz, hogy tudják, mi érték, mi nem, és azt hogyan kell „kezelni”.
A gondolatmenet tetszetős, valós igényeket és reális javaslatokat tartalmaz. Az, hogy a szakértelem és az ellenőrzés legyen a mainál még „testközelibb” helyzetben, fontos. Ugyanakkor önellentmondásos, hogy saját magukat is korlátozó és ellenőrző módon érvényesítsék az önkormányzatok az egész nemzet számára fontos műemléki érdeket – főleg ha azok a helyi érdekekkel nem is esnek egybe!
A nagyobb központokban fokozatosan létrejött az elmúlt években a műemlékvédelem helyi hálózata. Az országos központ munkatársai vannak ott jelen: „kihelyezett” munkahelyeiken a szándékok és történések közelében végzik munkájukat: a komplex tudományos intézet közös szellemi bázisán. Amely intézetet ilyen kis országban nem célszerű sokszorosítani, de mégkevésbé felaprózni... Lehet, hogy korszerutlenül hangzik a mai, sok tekintetben indokolt „deregulációs” időszakban: hatósági munkát is kell végezniük. Ehhez szükséges a függetlenségük az irányitott/ellenőrzött területektől. Másrészt: az építészeti örökség számban nagyobb része esetében a műemlékvédelem kompetenciája csak inspirativ és kisugárzó jellegu. A helyi védelem, „az épített környezet fejlesztése és védelme” már az önkormányzat felelossége.
A műemlékvédelem már régóta nem egyedi emlékek védelmét jelenti. A műemlék és környezete egysége napjainkra általánosan elfogadott. De ahol nincs a közelben műemlék, ott sem értéktelen az épített környezet! Az építészeti örökség átfogó szemléletű megitélés és kezelése felé haladunk.
Az épített környezetben megoldandó feladatokat az élet hozza magával. A fejlődés ideillő fogalma – ha csak nem a „fenntartható fejlődés” kissé misztikus fogalmára gondolunk – ebben az összefüggésben kissé kompromittálódott. Fontosnak tartom, hogy az élet „hoz” és nem „diktál”. E megkülönböztetés nélkül nincs, nem lehet kulturális értékőrzés, tehát műemlékvédelem sem. Éles megfogalmazásokat hallani mostanában a műemlékvédelem életidegenségéről, merevségéről. Ritka kivételektől eltekintve ez a vád nem állja meg a helyét. Mégis, és gyakran, konfliktusig eljutó esetek adódnak. Talán arról lehet itt szó, hogy a politika által korábban gúzsbakötött gazdaság felszabadult, s újonnan szerzett szabadságában korlátlannak tartva magát esetleg gúzsba kötheti a kultúrát. A gazdasági érdek elsődlegessége jelenik meg az „élet” diktátumaként. A Műemléki Jelentőségű Területeken álló egyedileg nem védett épületeket illeto veszélyhelyzet jellegzetesnek mondható. Az úgynevezett „minőségi csere” valódi indoka többnyire nem az építészeti minőség, hanem az eladható négyzetméter (föld alatt és a föld felett..) – azaz mennyiség...
A „vállalkozói műemlékvédelem” tetszetősen hangzik, csak éppen leszűkítő és ezért veszélyes. A jelző nélküli műemlékvédelem mindig magába foglalta a vállalkozás lehetőségét is, csupán ez utóbbi fogalom tartalma és jelentosége nőtt hatalmassá napjainkra. A gazdasági környezet változását a műemlékvédelem eszköztárának változása, – bővítése – kell kövesse. Nem szabad felcserélni a célt és az eszközt, s ha ez rendező elv marad: akkor „jöhet” a vállalkozás. Ott és annyi, ahol és amennyi a műemléki érték védelmét elősegíti. Ne a műemlékvédelem legyen vállalkozói, hanem a sikeres vállalkozások szolgálják egyben – ahol tudják – a műemlékeket is! Ez az Európaszerte elterjedt integrált védelem alapja.
Rendkívül differenciált, finoman, gazdagon kialakított struktúrák ismeretesek Európában /és világszerte/ a műemlékvédelem céljainak megvalósítására, sot tágabban az építészet egészének „természetes” életkeretként való megtartására. Vannak rossz példák is – de nem azokat kellene követnünk. A ma és nem a tegnap Európájához kell csatlakozni. A szellem, az ember elsődlegességét valló szociális társadalmak trendjéhez.
A gazdasági diktátum többféle deformációs veszélyt rejt magában. A közvetlen pusztítás, átalakítás, átépítés, érzéketlen ki- és hozzáépítés nem elvi, hanem az értékekre egzisztenciálisan ható-gyakorlati jelentoségu kérdés. Elvi veszélyforrást is rejt a gazdaság gazdagság, avagy: „a pénz diktál” oldala. A felületes, erosen nosztalgia-ízű gondolkodásmód jelenléte mellett szembe kell néznünk a régi/új kapcsolatának újonnan jelentkező megközelítésével. Részletezés nélkül a szélsőséges lehetoségekrol: Elpusztult történeti épületrészek vagy egész épületek teljes rekonstruktiv újjáépítése, s az ehhez rokonítható „stílusban tartott” új építkezések. A faszádizmus néven ismertté vált félmegoldások. Mindez valós veszély. Bár: az építészet történetében nem ismeretlenek az ilyen „atavizmusok!” Amennyiben szuverén új alkotásokról van szó, mindez nem tiltható. Mindez azonban, nem tartozhat a műemlékvédelem tárgykörébe. A „pótolhatatlanság” nem szakmai rigolya, hanem tartalmi jelentoségu, döntő tényező a műemlékek esetében, igy mindig értelmezhető fogalom marad.
Időszerű kérdés a hiteles restaurálás, sot a hiteles rekonstrukció (ilyen is elképzelheto, persze csak igen kivételes esetben), azaz, hogy mikor mi fogadható el annak. Ami itt röviden leszögezhetőnek látszik: sokmindent lehet, de: hamisitani nem szabad.
Visszatérve a „társadalmasodó” műemlékvédelemre: fontos kérdés, főleg mert a jelző hordozta tartalom talán félreérthető is lehet. Igaz, hogy a társadalomnak minden szinten részt kell vennie a műemlékvédelemben; az nem lehet csak egy távoli központ feladata, amely személytelenül, a társadalom javára, de annak tényleges részvétele nélkül küzd a közös kincsek megtartásáért. De: úgy már nem értelmezheto e társadalmasítás, ahogyan arról például a házilagos magánlakás építkezés átélt gyakorlata során tapasztalatokat szerezhettünk... A műemlékvédelem nagyjából úgy társadalmasítható, ahogy az egészségügy. Azaz a betegnek is mindent meg kell tennie – saját magának! – a megelőzésért, a gyógyulásért, de azért jobb ha nem kuruzslás folyik gyógyítás helyett...
A műemlékvédelem szón minden bizonnyal lehet vitatkozni, és lehet fontolgatni, hogy a német Denkmalpflege alapján a „műemlékgondozás” találóbb kifejezés lesz-e az elkövetkezo évtizedekben. Amin viszont nem érdemes vitatkozni: Az értékek megtartásához mindig szükség lesz megfelelő elvi, tudományos megalapozottságú, egységes szellemű szakmai bázisra és széleskörű társadalmi együttműködésre, a szolidalitás és szubszidiaritás teljesértékű érvényrejuttatásával.
Dr. Fejérdy Tamás
