Az Európai Unió környezetpolitikája

Teljes szövegű keresés

Az Európai Unió környezetpolitikája
Az Európai Közösség országaiban az ötvenes években még a közösségi intézmények létrehozatalával voltak elfoglalva, a gazdasági fejlődés szerepelt fő prioritásként. Ezért a hatvanas évek végéig nem voltak környezetvédelmi intézkedések. A hetvenes évek elejétől azonban a környezetvédelmi tudatosság nagymértékben megnövekedett. A közös környezetpolitika elindításáról szóló döntés formálisan az 1972 októberében Párizsban megtartott csúcstalálkozón született meg. Ezt követte az I. Környezetvédelmi Tanács ülése 1973 júliusában, amikor elfogadták egy közös környezetpolitika elveit.
Első Környezetvédelmi Akcióprogram. 1973 novemberében döntöttek a megvalósításáról. Ebben dolgozták ki a legfőbb környezetpolitikai alapelveket, amelyek máig meghatározzák egy demokratikus, piacgazdaságban élő társadalom „játékszabályait”. A „tizenegy parancsolat” a következő:
1. A legjobb környezetpolitika a szennyezés vagy károsodás létrejöttének megelőzése a keletkezés forrásánál és nem az állandó próbálkozások a hatások elleni küzdelemben. Ennek elérése érdekében a technikai fejlődést úgy kell irányítani, hogy vegye figyelembe a környezet védelmét és az életminőség javítását a közösség számára a lehető legalacsonyabb költségen.
2. A környezeti hatásokat az összes műszaki tervezésű és döntéshozatali folyamatban a lehető legkorábban számításba kell venni.
3. A természet vagy a természeti erőforrások bárminemű olyan hasznosítását kerülni kell, amely jelentős kárt okozhat az ökológiai egyensúlyban.
4. A tudományos és technológiai ismeretek szintjét úgy kell javítani, hogy az megfelelő hatással legyen a környezet védelmére és a természet megőrzésére, valamint a szennyezések és károsodások elleni küzdelemre.
5. A környezeti károsodások megelőzésének és felszámolásának költségei a szennyezőt terhelik (a „szennyező fizet” elve).
6. Az ENSZ Stockholmi Környezetvédelmi Konferenciáján elfogadott deklarációval összhangban gondoskodni kell arról, hogy az egyik országban folytatott tevékenységek semmiféle környezeti kárt ne okozzanak egy másik ország fennhatósága alá eső területen.
7. Az Európai Közösség és tagországai környezetpolitikájuk kialakításakor és megvalósításakor kötelesek figyelembe venni a fejlődő országok érdekeit.
8. A globális környezetpolitikában való részvételt világosan meghatározott hosszú távú koncepcióban kell rögzíteni.
9. A környezetvédelem mindenkinek az ügye, ezért a közvéleményt és a környezeti tudatosságot megfelelő prioritásként kell kezelni. Az oktatás és képzés minden szintjén folyamatosan biztosítani kell a környezetvédelmi ismeretek integrálását.
10. A szennyezés különféle kategóriáinak hatékony kezelésére az intézkedések megfelelő területi szintjét (helyi, regionális, nemzeti, közösségi, nemzetközi, globális) kell hozzárendelni.
11. Egy közös hosszú távú stratégia alapján a környezetvédelem különböző területein megkezdett programokat össze kell egyeztetni, a nemzeti politikákat harmonizálni kell az EK-n belül.
Második környezetvédelmi akcióprogram (1977–1981). Ekkor fogadták el az ipari szennyezés ellenőrzési költségeivel foglalkozó szabályozást, akárcsak az első jelentős levegőminőséggel foglalkozó direktívát. Ebben az időszakban váltak fontos környezetpolitikai kérdéssé a vegyi anyagok. Ugyancsak ennek az időszaknak a terméke a Seveso-direktíva, (a vegyi balesetekről) valamint a környezeti hatásvizsgálatokat szabályozó direktíva.
Harmadik környezetvédelmi akcióprogram (1982–1986). Ez a periódus nem kedvezett az innovatív környezetpolitikának. Egyebek között amiatt, hogy 1981-ben Görögország csatlakozásával újabb szegény országgal bővült az EK, s ekkor kezdett szembenézni a közösség a mediterrán térség sajátos környezeti problémáival. Két – egyre nagyobb aggodalmat jelentő – környezeti probléma volt a színen:
1. a környezet fokozódó savasodása;
2. a sokasodó hulladékgondok;
Erre az időszakra a jövőkép hiánya, a „puha” szabályozás iránti késztetés volt a jellemző.
Az újabb szegény tagok felvétele (1986-ban Portugália és Spanyolország) a bénultság állapotát hozta létre a környezetvédelem terén.
Az Egységes Európai Okmány (1987. július 1-jén lépett hatályba). E dokumentumban a tagországok elkötelezték magukat a teljes belső piac kiépítésére 1992-ig. Az okmány az első mérvadó egyezmény, amely jogilag hivatkozik a környezetvédelemre. Három fontosabb módon hatott a közösség környezetpolitikájára.
1. Közvetlenül, megteremtve a jogi alapot a környezetpolitika kidolgozásához és eszközöket biztosítva annak megvalósításához.
2. Részben közvetlenül, megváltoztatva a közösségi intézmények döntéshozatali rendszerét, megakadályozva az egyes döntések „blokkolását”.
3. Közvetve, mivel a környezetpolitikát egy nyitott belső piac követelményei között kell megvalósítani.
Az okmány a környezetpolitikát a többi közösségi politikával egyenrangúvá tette. Fő célként a környezetminőség megőrzését, védelmét és javítását tűzte ki. Megfogalmazza a környezetpolitika két legfontosabb alapelvét: a környezetkárosodás forrásnál történő megelőzését és a „szennyező fizet” elvet. Rögzíti a környezetpolitika és más politikák integrációjának fontosságát. A szubszibiaritás elvének alkalmazását a dokumentum kiterjesztette a környezetpolitikára. (Lényege: a szükséges intézkedéseket mindig a legmegfelelőbb szinten kell végrehajtani).
Negyedik környezetvédelmi akcióprogram (1987–1992). E programon már érződött az Egységes Európai Okmány hatása. A következő prioritási területeket jelölte ki:
– a közösségi jog alkalmazása és érvényesítése;
– az anyag- és forrásorientált megközelítés a környezetpolitikában;
– a környezettel kapcsolatos információhoz történő szabad hozzájutás és a környezet állapotáról szóló jelentések elkészítése háromévenként;
– a környezetvédelem és a munkahelyteremtés kapcsolatrendszere;
– a létező jogi szabályozás kiegészítése új típusú eszközökkel, elsősorban a közgazdasági és az úgynevezett kommunikatív eszközökkel (pl. oktatás, tájékoztatás).
Ennek az időszaknak fontos eseménye, hogy a Környezet Európai Éve (1987. március 1.–1988. március 1.) idején a bizottság igyekezett szorosabb kapcsolatot kialakítani a nem kormányzati szervekkel és az állampolgárokkal. Ekkor sikerült megegyezni az Európai Környezeti Ügynökség felállításáról, amelynek székhelye Koppenhága lett.
1992-ben írták alá a tagállamok állam- és kormányfői az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződést. Az egyezménybe két fontos környezetpolitikai elvet foglaltak: a „szennyező fizet” és az „elővigyázatosság” elvét.
Ötödik környezetvédelmi akcióprogram. E dokumentumot már az ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciájára való felkészüléssel párhuzamosan készítették el. A program modelljéül az 1988-ban kidolgozott holland nemzeti környezetpolitikai terv szolgált. Ezzel vette kezdetét egy szisztematikus stratégiai tervezés az Európai Unióban. Ekkor már a megközelítés alapvetően különbözött a korábbi környezetvédelmi akcióprogramokban alkalmazottaktól, amennyiben:
– azokra a tényezőkre és tevékenységekre helyezi a hangsúlyt, amelyek a természeti erőforrások kimerüléséhez vezetnek vagy más módon károsítják a környezetet ahelyett, hogy várnának a problémák megjelenésére;
– változásokat igyekezett kezdeményezni a környezetre káros trendekben és gyakorlatban;
– a társadalom magatartási szokásainak megváltoztatására törekedett az összes szereplő optimális közreműködésével;
– a közös felelősség szellemében, beleértve a közigazgatást, az állami és magánvállalkozásokat és a lakosságot;
– megosztotta a felelősséget a felmerülő kérdések és problémák megoldására alkalmazandó eszközskála jelentős szélesítésével.
A program környezetpolitikai prioritásai:
– fenntartható gazdálkodás a természeti erőforrásokkal: talaj, víz, természeti területek és tengerparti övezetek;
– a hulladékok integrált szennyezésmegelőzése és ellenőrzése;
– a nem megújuló energiafajták fogyasztásának csökkentése;
– jobb közlekedési-szállítási irányítás;
– egységes intézkedési csomagok az urbanizált térségek környezetminősége javítása érdekében;
– a közegészség és biztonság javítása, különös hangsúlyt helyezve az ipari kockázati tényezők felmérésére és kezelésére, a nukleáris biztonságra és a sugárzások elleni védelemre.
Kiválasztott célágazatok (interszektoralitás).
A program keretében öt célágazatot választottak ki, amelyekre különös figyelmet kell fordítani a megvalósításnál.
1. Ipar. Tükröződik az a felismerés, hogy az ipar nemcsak fokozza a környezeti problémák jelentős részét, de a megoldás részesévé is kell válnia. A környezet és az ipar viszonyának három tartópilléren kell nyugodnia:
– jobb erőforrás-gazdálkodás (jobb „ökológiai hatékonyság”), figyelembe véve az erőforrások ész-szerű felhasználását és a versenyhelyzet javítását is;
– az információk felhasználása a jobb fogyasztói választás elősegítésére, az ipari tevékenység és szabályozás, valamint a termékek minősége iránti társadalmi bizalom növelésére;
– közösségi szabványok a termelési folyamatokra és termékekre, a szükséges harmonizáció és a versenysemlegesség figyelembevételével.
2. Energetika. Abból az elvből indul ki, hogy a gazdasági növekedésnek, a hatékony és biztonságos energiaellátásnak és a tiszta környezetnek a szempontjait össze kell egyeztetni. A stratégia kulcseleme 2000-ig az energiahatékonyság növelése és a technológiai programok fejlesztése lesz, kevésbé a szénvegyületekre épülő energiaszerkezet felé haladva, amely különösen a megújuló energiafajtákat foglalja magában.
3. Közlekedés. A program abból a helyzetből indul ki, hogy a Közösség közlekedési ágazatában minden jelenlegi trend az egyre alacsonyabb hatékonysághoz, zsúfoltsághoz, szennyezéshez, érték- és időveszteséghez, egészségkárosodáshoz, életveszélyhez és általános gazdasági veszteséghez vezet. A szállítási igény és a forgalom várhatóan még gyorsabban fog növekedni a belső piac megvalósulása és a közép- és kelet-európai politikai és gazdasági fejlődés következtében. A fenntartható mobilitás stratégiája olyan intézkedések rendszerét igényli, amely tartalmazza:
– a területhasználat és a gazdaságfejlesztés jobb tervezését helyi, regionális, nemzeti és nemzetközi szinten;
– a közlekedés infrastruktúrájának és létesítményeinek jobb tervezését, irányítását és használatát;
– az infrastruktúra és a környezet valódi költségeinek a beruházási politikákba és döntésekbe, valamint a használók költségeibe való beépítését is;
– a tömegközlekedés fejlesztését és versenyhelyzetének javítását;
– a járművek és üzemanyagok folyamatos technikai fejlesztését és javítását;
– a járművek és üzemanyagok folyamatos technikai fejlesztését;
– a kevésbé szennyező üzemanyagok használatának ösztönzését;
– a személyautók környezeti szempontból ésszerűbb használatának támogatását, beleértve a vezetési szabályok és szokások megváltoztatását.
4. Mezőgazdaság. A természeti környezet pusztulásán kívül komoly problémák keletkeztek az árucikkek túltermelése és raktározása, egyes vidékek elnéptelenedése, az EU költségvetése és a nemzetközi kereskedelem területein. Ezért kell a program szerint törekedni mezőgazdasági, társadalmi és gazdasági értelemben is fenntarthatóbb egyensúlyra a mezőgazdasági tevékenység, a vidékfejlesztés más formái és a környezet természeti erőforrásai között.
5. Turizmus. Három fő cselekvési irányvonal foglalkozik az alábbiakkal:
– az idegenforgalmi tevékenység diverzifikálása, beleértve a tömegturizmus jelenségének jobb kezelését és az idegenforgalom különböző formáinak ösztönzését;
– az idegenforgalmi szolgáltatások minősége, beleértve az információnyújtást, az idegenforgalmi tudatosság építését, valamint a látogatók irányítását és a létesítményeket;
– a turisták magatartásának befolyásolása, beleértve a tájékoztatási kampányokat, viselkedési kódexet és a közlekedési módok közötti választást.
A program megvalósítását szolgáló eszközök arzenáljának bővítése. A korábbi akcióprogramok szinte kizárólag jogszabályi intézkedésekre támaszkodtak. Az új helyzetben az eszközök szélesebb skálájára van szükség. A javasolt eszközöknek négy nagy csoportja van.
a) Jogi eszközök. Céljuk a közegészség és a környezetvédelem alapvető szintjeinek meghatározása, különösen a nagy kockázattal járó esetekben, a szélesebb körű nemzetközi kötelezettségek megvalósítása, a belső piac integritásának megőrzéséhez szükséges közösségi szintű szabályok és szabványok biztosítása érdekében.
b) Piaci alapú eszközök. Cél: a termelők és a fogyasztók érzékenységének felébresztése a természeti erőforrások felelősségteljes felhasználása, a szennyezés és a hulladék keletkezésének megakadályozása iránt a külső környezeti költségek elszámolásával; a megfelelő árképzésre irányuló törekvés, abból a célból, hogy a környezetbarát termékek ne szenvedjenek piaci hátrányt szennyező vagy erőforrás-pazarló versenytársaikkal szemben.
c) Horizontális támogatási eszközök. Jobb alap- és statisztikai adatokat, tudományos kutatást és technológiai fejlesztést foglalnak magukban, a jobb ágazati és területi tervezést, a lakosság tájékoztatását és oktatását, valamint a szakoktatást és -képzést.
d) Pénzügyi támogatási mechanizmusok. A költségvetés azon területein kívül, amelyeknek közvetlen környezeti célkitűzései vannak, jelentős összegekkel járulnak hozzá a környezet javítását célzó akciók finanszírozásához.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages