Felszín alatti vizek
Felszín alatti vizek
A felszíni vizekhez hasonlóan a Kárpát-medence a felszín alatti vízkészletek mennyiségét és minőségét tekintve a gazdag területek közé tartozik. A föld alatt a hideg vizek mellett jelentős mennyiségű hévíz (termálvíz) halmozódott fel. Ezek egy részét évtizedek óta gyógyászati célokra hasznosítják, de egyes helyeken fűtésre is igénybe veszik. A felszín alatti vizek jelentőségét növeli, hogy az ivóvizek csaknem 90 százalékát a föld mélyéből nyerjük. Ebből a szempontból különösen fontos a legtisztább ivóvízbázisok közé tartozó parti szűrésű vízkészletek megóvása. Komoly problémát jelent azonban, hogy az ivóvízellátásban döntő jelentőségű talaj-, a parti szűrésű és a karsztvízkészleteket könnyen és gyorsan elérhetik a felszíni szennyeződések. A felszín alatti vizek minőségéről – a közüzemi vízművek által használt bázisok kivételével – nem állnak megbízható adatok rendelkezésre. A hazai körülményeket ismerve vízminőségi problémákat elsősorban a parti szűrésű kutaknál a folyók medrének, vízhozamának, sebességének megváltozása (lásd a Duna problémái), a bányák felhagyását követően a nehézfém kioldódás, a bányatavak elszennyezése, illetve a szabálytalan hulladékkezelés talajvizeket fenyegető következményei okozhatnak.
A talajvízszint nagyban befolyásolja a növénytermelést, és kihat a belőle táplálkozó patakok, csermelyek vízhozamára is. Az utóbbi évtizedekben tapasztalt szárazság, az éves csapadékmennyiség csökkenése jelentősen befolyásolta a felszín alatti vizeket. Elsősorban a Duna–Tisza-közén okozott súlyos gondokat az a tény, hogy kevesebb eső hullott, mint a természetes párolgás mértéke. Ebben a térségben ezért tartós leürülési folyamat indult meg, jelentős vízhiány halmozódott fel. Az ország nyugati és hegyvidéki területein a csapadékcsökkenés nem ért el ilyen mértéket, itt egyelőre csupán kis mértékben érzékelhető vízhiány.
A felmérések azt igazolják – és ezt a megállapítást tartalmazza a Nemzeti környezetvédelmi program is – hogy a felszín alatti hideg vizet tároló képződményekből (a talaj és rétegvizek csekély részének kivételével) az ivóvízszabványnak megfelelő minőségű víz nyerhető, vagy az egyszerű kezeléssel megfelelővé tehető.
A felszín alatti vízkészletek kitermelése a nyolcvanas évek közepéig növekedett, majd pár évig stagnált, aztán a kilencvenes évek elején jelentősen csökkent. Ebben meghatározó szerepet játszottak a bányabezárások, így elsősorban a dunántúli karsztvízkivétele esett vissza: az 1987. évi napi 1,4 millió köbméterrel szemben hat évvel később a felére zuhant a karsztvíz kivétele.
A parti szűrésű kutakból csak kisebb mértékben csökkent a vízkivétel, nőtt viszont az utóbbi időben a talajvizek öntözési célú felhasználása.
A talajvízszint-süllyedés az ország síkvidéki területein az utóbbi egy-két évtizedben átlagosan 0,1 méter. Ennél magasabb, évi 0,3 métert mértek a Duna–Tisza-közén, ezen a területen helyenként már 5 métert is süllyedt a talajvíz szintje. A Duna elterelése óta hasonló folyamatok jelentkeznek a Szigetközben is. A talajvízszint-süllyedések a közvetlen mezőgazdasági károk mellett az érintett vidékeken (pl. a Szigetköz) nedves élőhelyek sorvadásában is meghatározó szerepük van.
Az ország medenceterületein általában évente 0,1–0,4 méter apadás figyelhető meg a rétegvizekben is. A karsztvízszint-süllyedése, karsztforrások elapadása elsősorban a Dunántúli-Középhegységben jelentkezett. Az átlagosan 30 métert elérő depressziós folyamatok a bányászat leállása óta csökkentek, helyenként javulás figyelhető meg.
A kedvezőtlen folyamatok ellenére Magyarország, ivóvízkészletek tekintetében, kimondottan jó helyzetben van. Felmérések szerint az igénybe vett partszakaszok mellett a Duna, a Dráva, a Mura, a Rába és a Hernád mentén még jelentős kiaknázatlan vízbázisok találhatók. A szolgáltatott ivóvíz több mint 90 százalékban felszín alatti eredetű. Ezeknek mintegy kétharmada sérülékeny környezetben helyezkedik el. Megóvásukat szolgálja a tavaly szeptemberben elfogadott vízbázisvédelmi kormányprogram, amely a sérülékeny területeken található települések védelmi beruházásainak támogatásával, a vízbázisokat fenyegető tevékenységek megtiltásával próbál érvényt szerezni az EU-csatlakozás egyik feltételét jelentő program céljainak.
A szolgáltatott ivóvíz minősége is jónak tekinthető Magyarországon, bár szakemberek az utóbbi időben a vízművek felaprozódása — 36-ról több mint 300-ra nőtt a számuk —, az ellenőrzések ritkulása kapcsán attól tartanak, hogy romolhat az ellátás színvonala és ezzel együtt a vízminőség is. Hasonló negatív folyamatokat válthat ki a vízdíjak emelkedése is. Sok helyen megfigyelhető az utóbbi időben, hogy az olcsóbb megoldásokat keresve a regionális vízbázisok helyett a korábban felhagyott, sokszor gyengébb minőségű vízbázis vizét használják. Ugyancsak kockázatot jelent a saját kutak újbóli ivóvíz célra történő igénybevétele. Üzleti érdekből előtérbe kerül a mesterségesen készített (dúsított) vízből készített, nehezen ellenőrizhető palackos, tartályos vízellátás. Ezen országos problémák mellett regionális gondot okoz a vízvezeték hálózatok másodlagos szennyeződése, amely az Alföldet, ezen belül elsősorban a langyos vizeket használó tiszántúli területet érinti.
A szolgáltatott ivóvíz minőségét az egészségügyi hatóság, az ÁNTSZ ellenőrzi. A minőségi követelményeket a miniszteri rendelettel kötelezővé tett, az EU szabályozásával konform szabvány rögzíti. Statisztikai adatok a vizsgált minták számára vonatkoztatott százalékos arányban vannak. Ennek alapján 1997-ben az összes minták 9,6 százaléka nem volt elfogadható, de ez a szám torzít, mert problémás esetekben növelik a vizsgálatok számát, ráadásul az el nem fogadható vízminták elsősorban a kisebb vízműveknél fordulnak elő. A szolgáltatott ivóvíz mennyiségéhez viszonyítva ennél lényegesen kisebbre becsülhető az időszakosan problémás vizek aránya.
Az ivóvízminőséget több tényező befolyásolhatja kedvezőtlenül. A legveszélyesebb, krónikus (kis dózisú) hatásként is súlyos egészségkárosító lehet az arzén, amely az országban korábban nagy területen fordult elő. Az arzénmentesítési programnak köszönhetően ma már a közüzemi vizekben minimálisan, de kutakban, elsősorban a Tiszántúlon, a Duna–Tisza-közének déli részén és Dél-Dunántúlon ma is jelentős koncentrációban fordul elő.
A különleges adottságú – meleg, gázos, sok szerves anyagot és ammóniumot tartalmazó vizek – alföldi területeken a másodlagos bakteorológiai szennyezettség jelenti a legnagyobb kockázatot. A vízjárvánnyal fenyegető szennyezés elhárítására általánosan alkalmazható technológia nincs. A járvány megelőzésére védőterületek kialakítása, illetve a szennyvíztisztítás fejlesztése a legjobb módszer.
A nitrát főleg egyes sérülékeny vízbázisoknál, talajvizet használó területen, így elsősorban Borsod, Veszprém és Pest megye bizonyos részein jelenhet meg. Az elmúlt évtizedekben különféle prevenciós módszerekkel (felvilágosítás, palackos ellátás) sikerrel védekeztek ellene. Ezt jelzi, hogy a nitrát okozta csecsemőkori megbetegedések száma 1977-től 1995-ig 300 körüliről 20 alá csökkent.
Nátriumos vizek elsősorban az Alföldön, a nitritesek a hálózati másodlagos szennyezés termékeként a bakteorológiailag szennyezett hálózatokban fordulhatnak elő.
A fővárosban tavaly a minták 2,1 százalékban el nem fogadhatónak, míg 91 százalékban megfelelőnek bizonyultak. A nagyobb városokban általában hasonló a helyzet. Minden városunkban egészségügyi kockázat nélkül fogyasztható a vezetékes ivóvíz. Gondot jelent, hogy a nagy regionális vízellátó rendszerekben, ahol a vizet hosszú időn át nagy távolságokra szállítják, megnő a másodlagos szennyezések lehetősége. Ezek a problémák egyelőre a kisebb településeken, illetve vízműveknél jelentkeznek. Néhány településen, az ország bizonyos régióiban (Békés, Hajdú, Baranya megyék) az utóbbi időben romlott a vízminőség, ugyanakkor az ország nagyobb felében javulás is tapasztalható.
A szakfeladatok végrehajtását pillanatnyilag a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény szabályozza. Az ivóvízbázisok védelméről ugyancsak három éve született egy ma is érvényben lévő kormányhatározat. A vízbázisvédelmi célprogramba az üzemelő 1600 vízbázisból 643 került.
A kormány a 2266/1997. évi határozatával elrendelte a vízbázisok állapotfelmérésének végrehajtását 2004. december 31-ig. A végrehajtás teljes költségigénye 1997. évi áron 10,8 milliárd forint. Vízbázisvédelemre 1997-ben 700 millió forintot fordítottak. A távlati ivóvízbázisok biztonságba helyezése központi beruházási keretből 1994-ben indult. A 80 távlati vízbázis közül eddig 37-ben kezdődött meg tényleges beruházás. Az eddig elvégzett munka során 249 új megfigyelőkút létesült, és további 271 megfigyelőkutat kell még beállítani. A célprogram folytatására (üzemelő és távlati bázisok) az 1998. évi költségvetés 1,3 milliárd forintot irányzott elő.
Az ivóvízellátás lényegében megoldott: a szolgáltatásba bekapcsolt lakások aránya az elmúlt évek fejlesztéseinek köszönhetően meghaladja a 91 százalékot. A jövő feladata a kormányprogram szerint a minőségi fejlesztés, amelyben a szolgáltatott víz minőségének javítását célozzák meg.
Óriási beruházásokat igényel viszont az elmaradott szennyvízelvezetés és -tisztítás pótlása. A csatornázott lakások aránya ugyanis csak 45 százalék, és a hálózaton elvezetett szennyvizeknek csupán 46 százalékát tisztítják biológiai módszerrel.
A szennyvízcsatornázásra – elsősorban sérülékeny vízbázisok területén – az utóbbi időben jelentős összegeket fordítottak. Önkormányzati körben 1991–96 között 110,2 milliárd forint értékű beruházás valósult meg, amelynek csaknem felét céltámogatások adták.
Regionális szennyvíz-elvezetési és -tisztítási főművek fejlesztésére 1991–96 között 4,2 milliárd forintot költöttek, de ezen a területen továbbra is súlyos gondok mutatkoznak. Elsősorban egyes népesebb települések, köztük megyei jogú városok – pl. Szeged, Szolnok, Győr – szennyvíztisztítása megoldatlan, de a fővárosban is csupán 20 százalékos a szennyvíztisztítás aránya. Az Európai Unió országjelentésében is első számú problémának megjelelölt szennyvízgondok enyhítésére a kormány 1996 júniusában fogadott el irányelveket. A szennyvízelvezetés és -tisztítás javítására indított 15 éves program célja, hogy 2010-re 45-ről 67,5 százalékra emelkedjen a csatornarendszerbe kötött lakások aránya. A projekt költségvonzata 497 milliárd forint. Az elvégzendő feladatokra az EU kommunális szennyvizekre vonatkozó direktívái időhatárokat szabnak: a 15 ezernél népesebb városokat 2000. december 31-ig, a 2000–15 ezer közöttieket pedig 2005 végéig kell ellátni szennyvízelvezető rendszerrel. Az érzékeny területeken fekvő 10 ezernél népesebb településeken pedig 1998. december 31-ig szabott határidőt az EU.
A kormány középtávú terveiben ugyancsak prioritást kapnak a vízkár-elhárítási — árvízvédelem, folyó- és tószabályozás — feladatok. Ennek fontosságát aláhúzza Magyarország közismert árvíz-veszélyeztettsége. Az ország folyói mentén megközelítőleg 4000 km hosszú védvonal épült ki. Az elmúlt években elvégzett erősítési munkálatok ellenére ezeknek csupán 59 százaléka, 2370 km-nyi töltés állaga megfelelő. A kilencvenes évek áradásai azt bizonyítják, hogy a Körös-völgyi szükségtározók, egyes dunai töltések és a felső-tiszai árvízvédelmi rendszer megerősítése a legsürgetőbb feladat.
A kiemelt vízgazdálkodási feladatok közé tartozik a Balaton vízminőségének javítását célzó (a Kis-Balaton vízvédelmi rendszer II. ütemének befejezését, a szennyvíz-csatornázás gyorsítását, a tófenék kotrását tartalmazó) program folytatása. Hasonló projekt készült a Velencei-tó, és elsősorban Phare-támogatással a ráckevei Duna-ág megóvására is.
Egy 1996. évi kormányhatározat alapján megkezdődött a Duna–Tisza közti hátság vízgazdálkodási problémáinak feltárása. A kabinet döntése értelmében bővítik a monitoring- (megfigyelő-) hálózatot, és a vízvisszatartási és -tározási lehetőségek biztosítására átalakítják a térségben található belvízrendszereket.
