Brassó birtokai és a szász nemzeti vagyon.
Brassó birtokai és a szász nemzeti vagyon.
A szászok által megszállott terület az Árpád házból való királyok alatt hűbér volt, azaz a települők annak csak hasznát élvezték; de a tulajdonosi jog kizárólag a koronáé volt, innen a Bonum coronae és a Királyföld elnevezés.
A szászok első ismeretes kiváltságlevele, az ugynevezett Andreanum* szerint, a szászok által megszállott terület – mely kezdetben csak Szeben és a hét székre szoritkozott – nem csak a szászok, hanem az ott lakó besenyők és oláhokkal közös használatra adatott nekik, ezek irányában azonban a szászok rosz szomszédok voltak, mert haszon és jogélvezetből kiszoriták őket.
Mert az őket behivó Gézától bár követelik, hogy volt kiváltságlevelük, de azt még mindeddig felmutatni nem tudták.
Fennebb előadtam, hogy a kis Szebenszékből mint nőtte ki magát a mai tekintélyes ugynevezett Szászföld, s mint vonta magához a Székelyföldtől az eredeti területét meghaladó két széket és két vidéket.
De a szászok mint a birtokolt területnek haszonbérlői bizonyos hűbéri praestatiókra voltak szoritva, minők a Szent-Márton adó, a lucrum camerae; e mellett a királyi várak épitéséhez tartoztak munkásokat adni; királyt, vajdát, székely ispánt s más útasokat elszállásolni, leveleket hordani*. Kezdetben némi csekély hadkötelezettségük is volt, melyet Mátyás király rendeletéből pénzen váltottak meg.
Lásd Benkő Trans. I. 455–458 és Fejér Cod. Dipl. VIII. 2, 333. A levélhordástól csak Lipót mentette fel. Hogy a vendéglátás kötelezettsége mily terhes volt, azt a szászoknak ez iránt beadott több panaszai és folyamodásai tanusitják.
A midőn Erdély elszakadván Magyarországtól, önálló fejedelemség lett, a szászok helyzete is megváltozott, s bár a szász társnemzetté lett, s kicsin volta mellett is a más két nemzettel egyenlő politikai állást nyert, a hűbér emléke még ekkor is némileg fenmaradt, mert mig a székely és a megyei nemesség eső foglalásu ős földjéről csak katonáskodott, s adót nem fizetett (csak a jobbágy adózott), addig a szász mint jövevény és földjének haszonbérlője, Szent-Márton adót, tizedet fizetett, ingyen szállást adott stb. A Szászföld mindig peculium fiscinek neveztetett, s a fiscus hosszas még most is függőben levő pert kezdett több czímen a Királyföld tulajdonjoga iránt*.
Mihelyt a szász öszpontositás végrehajtásával a Szászföld önállósitani törekedett magát, a fiscus azonnal fellépett jogai érvényesitésére. 1754-ben követelte a papmegerősitési dijt, melyet a szászok a királynak mindig fizettek. 1759-ben a Szentmárton adót, 1765-ben a szász ispán megerősitési díját, 1765-ben a földbért; ugy pert kezdett a szászok kezén levő fiscalis uradalmok iránt is; de a szászok e pereket a végtelenségig húzni, halasztani tudták, ugy hogy azok ma is függőben vannak.
De ha a szászok anyagi áldozattal járultak is az államélet támogatásához, mi gazdagságuk mellett sokkal könnyebb volt, mint a többi résznek azon időben pénz-, vér- és anyagi áldozatokat követő hadi szolgálata, más részről e téren is kárpótolni tudták magukat. Felhasználtak eszélyesen minden emberi gyöngeséget, minden hazai szerencsétlenséget; Nagy Lajosnál, ez uralkodó fenkölt lelke s az olygarchiával szembe állitott polgári elem kegyelete. Zsigmondnál, V. Lászlónál a vérrokonság, Mátyásnál a keresztyénség és polgárosodás érdekében folytatott harczok költségei, II. Ulászlónak és II. Lajosnak pénzzavarai, Izabella, Báthori István trónra jutásának könnyitése, Báthori Gábor (ki a dézmát adta) trónon maradhatása, Bethlen Gábor nagylelküsége, protestáns volta, II. Rákóczi Györgynek nagyravágyása, Lipót német volta, Mária Teréziánál Bruchenthal befolyása mind ki lett zsákmányolva; a hon szerencsétlenségei a kún és mongol dúlásoktól le az 1849-ki muszka invasióig, mind hasznot hoztak a szász nemzetnek*. A székely, magyar, oláh (nemesség) ezred éven át katonáskodván, fegyverrel védte e hont, s mégis mint nemzetek egy talpalatnyi közös nemzeti birtokot sem szereztek maguknak, ez ős lakók sohasem lesték önhasznukat; mig a szászok, e vendégképpen befogadott nép, roppant közös birtokokat szerzett magának. Akkor a midőn a székely, magyar, oláh vérzett, midőn lakjait, mezeit az ellen feldúlta, s a harcz által megkimélteket rablánczra fűzve hurczolta el; akkor a szász keritett városaiba, templomkastélyaiba huzódva, várta a vész elvonultát, mely alig érinté őt, s azután utána nézett, hogy a közszorultság, a közveszély közepette valamely előjogot biztositson, valamely birtokot megszerezzen magának. Ily módon jutott a szász nemzet Talmács és Szelistye székhez, a kerczi apátság és szebeni prépost birtokaihoz, a törcsvári és fogarasi uradalomhoz, az elébb fiscus és magánosok által birt dézmához. 1849 után az 1 1/2 millió államkölcsönhöz, legujabban a roppant összegeket kitevő urbéri és dézma kárpótlásokhoz. Ezek képezik alapját a szász nemzeti vagyonnak, mely jogilag a Királyföldön lakó többi népfajokat is illeti; de a melyet a szászok kizárólag magoknak kaparintottak el. E nemzeti vagyon már régibb idők óta a szász egyetem kezelése alatt állott és áll ma is. E kezelésnek furcsa módozatát egy kissé tárgyalnom kell. Teszem ezt leginkább éppen szász testvéreink, a szegény czitromként kifacsart szász nép és polgárság érdekében, kiknek az igazlátás szemüvegére oly annyira szükségük van.
Az erdélyi szászok bár az 1848/9-ki szabadságharczban mi dúlatást se szenvedtek, mert kik dúltak, az oláhok és osztrákok szövetségeseik voltak; mégis e czímén 1 1/2 millió kamat nélkül államkölcsönt kaptak, mi legnagyobb részben oda lett nekik ajándékozva, mig a magyar javait confiscálták, sőt rászoriták, hogy ajándék kölcsönt adjon az államnak.
Nem akarok én itt a messzi multra visszatérni, bár az akkori állapotokra is kinálkoznak tanuságos adatok, hanem csakis a mult és jelen századra vetek egy futó pillantatot; ez is eléggé meg fog győzni arról, hogy a szász egyetem nem mindig kezelte hűségesen a gondozására bizott nemzeti vagyont.
Erdélynek az osztrák házból való fejedelmei uralma alatt a szászok mindig elkényeztetett gyermekek voltak, sok minden elnézetett nekik; de már a 17. század végén és a 18-ik század első felében is voltak a guberniumnak felszólalásai a szász egyetem kezelése miatt. 1737-ben a midőn az országos számvevő hivatal felállittatott, annak hatáskörét, éppen a fennebbi okokból és a szász nép egyenes panaszai következtében, a Szászföldre is kiterjesztette, s némely előleges vizsgálatok fölterjesztése következtében 1758. febr. 28-án udvari tanácsos b. Seebergi Vankel Márton küldetett ki rendkivüli kir. biztosként, hogy a szász nemzet vagyoni viszonyait megvizsgálja, a majorsági javak kezelését rendbe hozza és a szász nemzetet az adóságoktól mentesitse stb. Seeberg erélyesen és igazságosan járt el tisztjében, s hogy jelentése a dolgok állását nem valami előnyös színben tüntethette fel, következtethetjük a királyné ez év novemberében kelt leiratából; a melyben a többek közt roszalását fejezi ki a nemzeti vagyon hűtelen kezelése felett, s hogy saját lelkiismeretük és királyi rendeletekkel nem gondolva járnak el, a népet zsarolják s a felett uzsoráskodnak stb., továbbá minden adósságlevél fölterjesztését, a hátralékos kamatoknak a tőkéből való levonását rendelte el; a szász hivatalnokoknak fizetéseiken felül törvényellenesen felcsikarni szokott naturalék és szolgálmányok kierőszakolását betiltotta, s a szász nemzeti vagyon kezelését kivéve a szász egyetem kezéből, azt egy négytagú directoriumra bízta.
Sötét képét mutatja e rendelet a helyzetnek; de a szász bureaucratia mindig nagy mester volt az őt megszoritó törvény és rendeletek kijátszásában, ez egyetem tagjai a kibuvó ajtókat mindig jól ismerték; igy történt most is, mert Bruchenthal 1761-ben Bécsbe ment, s ezt hamar követte a directorium eltörlése, az igazságos Seeberg elmozditása és disgratiába jutása; az ő több kötetet kitevő összeirása és számadási munkálatai örökre eltüntek; pedig azok a történelemre, de főleg a szász nemzetre magára oly rendkivüli fontossággal birtak, hogy azoknak tendentiosus eltőkitését valódi nemzeti veszteségnek tekinthetjük.
Seeberg elmozditásával ujból elkezdődött a régi gazdálkodás, nem gátolhatta azt meg gróf Bethlen Gábor és később Kornis Mihály kiküldetése, mert az ez alatt nagy befolyásra szert tett Bruchenthal folyton az udvarnál őrködött a szász bureaucratia érdekei fölött, s a kiküldött biztosoknak az egyetemet compromittáló fölterjesztéseit nem csak egyensúlyozta, hanem a szász nemzetnek inscriptióra megszerezte a 31 községet s végtelen erdőséget magába foglaló fogarasi uradalmat.
Ez alatt folyt a szabadkezű gazdálkodás, az egyetem soha számadást, kimutatást nem adott; a hivatalnokok – mint egy panasz mondja – nagy fizetéseik mellé a városok és községektől még nagyobb mellékjövedelmeket csikartak fel, s a szász nemzetnek adósságai sokasodtak. A királyné az activ és passiv vagyon kimutatását elrendelte, de eredménytelenül, a min végre haragra gerjedvén, 1773-ban azt irta, hogy ha tovább is huzzák, halasztják számadásaiknak és kimutatásaiknak a számvevőséghez való beterjesztését, azt a kir. kincstárra fogja bizni. Ezen aztán megszeppentek – mert a kincstár az egész Királyföldet mint fiscalitást perelte – s igérték, hogy a számvevőség és kormányszéknek készségesen alávetik magukat; de a hogy a veszély elmult, teljesitve mi sem lett.
József császár, ki erőszakossága és absolutistikus törekvései mellett is mindig igazságszerető volt, rég szemmel kisérte ez álnok eljárásokat. Erdélyi útjakor személyes meggyőződést is szerzett, s a hogy a kormányt vas kezeibe vette, 1782. apr. 22-én a szász nemzeti vagyont kivétel nélkül a fiscus számára lefoglalta, a fogarasi uradalmat haszonbérbe adatta, a szász tisztviselők fizetését (a mit addig a szász nemzeti vagyon fedezett) a kincstár által fedeztette. Igy maradt ez 1791-ig, mikor a Királyföld visszanyervén önkormányzatát, az egyetem ismét kezére kapta a nemzeti vagyont; de a még 1787-ben elrendelt vizsgálat* furcsa dolgokat deritett fel. Például kitünt, hogy Bruchenthal nem éppen érdektelenül működött Bécsben, mert napi díjak fejében a szász nemzeti vagyonból 5797 frtot kapott, minek visszafizetése 1791-ben elrendeltetett; kitünt, hogy 1759-től 78-ig meg nem engedett czélokra 111,465 frtot róttak ki a szász népre, a minek visszafizetése csak azért nem rendeltethetett el, mert a hűtelen hivatalnokok nem voltak életben; kitünt, hogy bár a hivatalnokok fizetésüket József császár idejében az államtól húzták, mégis 244,465 frt adósságot csináltak. Ennek törlesztésére az udvar sequestráltatta a fogarasi uradalom jövedelmét, s a kölcsön felvételt és adósság csinálást ugy az egyetem mint a szász ispánnak egyszer mindenkorra betiltotta.
Melyet Halmágyi, Dachhauer és gr. Haller Antal vezettek.
A mély belátású Ferencz császár meggyőződött, hogy a jóravaló szász népet saját kebeléből kiemelkedett elnyomói, e polgári zsarnokocskák ellen védenie kell, s azért 1795. jun. 22-én egy 54 pontból álló szabályzatot adott ki, melynek bevezetésében a szász tisztviselők hallatlan tetteit és a közvagyon vétkes elfecsérlését constatálja; nevezetesen a szebeni tanácsról felhozza, hogy a közhelyeket kegyeltjei közt osztja ki; hogy azokból 4751 forintért – azon ürügy alatt, hogy adósságot fizetendnek – egy részt eladtak, adósságot azonban nem fizettek; a népre törvénytelen taxákat róttak, a falusi községeket önhasznukra adóztatták, s a tanácsos urak 4787 ftra menő adójukat a közpénztárból fizetik ki. (Schöne Gegend.) Ily kihágások ellen erélyesen intézkedik, évi költségvetést rendelt el, adósság csinálást, rovatal, taxa kivetést szigorúan eltiltott.
Következő 1796-ban Ferencz császár egy másik ily értelmű rendeletet adott ki, a melyben a városok és falusi községeknek hozzáfolyamodott lakóit az egyetem és a tisztviselők elnyomása ellen biztositani, s királyi védelme alá venni igérte. Tette is ezt, midőn azon rendeletében eltiltott minden sportuálét, törvényszéki birságot, a tisztviselői napidijakat, ezek szolgáinak a közjövedelemből való fizetését és a vegyes kiadások rovatába becsempészett mindennemű mellékjavadalmakat, miután ezek nélkül is a közjövedelmekből elég nagy fizetést húznak. Továbbá meghagyta szigorúan ezen korábbi szabályzatainak pontos végrehajtását; ki azt mellőzné, azonnal lecsapandó hivatalából. A kormányszék által kiküldeni rendelt biztosoknak kötelességévé tette őrködni ezen szabályzatok teljesitése fölött. Ugy látszik, hogy Ferencz király ismerte a talizmánt is, melylyel a szász bureaucratia ki tudta játszani a törvényt, mert rendelete végén fölemlité, hogy a szászok eddig minden üdvös ujitást meggátoltak, minden törvényt kijátsztak, főleg az által, hogy pénzvesztegetés által fenn az udvarnál is tudtak törvényszegéseiknek protectorokat szerezni; az ily vétkes művelet meggátlásáért a király rendelte, hogy ha ezután olyan találkoznék, ki ezen kir. szabályzat meghiúsitását, felfüggesztését vagy bárcsak alkalmazásának késleltetését is akár nyiltan, akár titokban megkisértené, valamint azok is, kik ily czélból ajándékot adnának vagy vennének, az ily ügynökök, közbenjárók, pártfogók a legkeményebben fognak büntettetni s hivatalaikból is azonnal elcsapatnak*. E büntetések szigorú alkalmazását Medgyes város több tisztviselőinek elcsapásával meg is kezdette, nevezetesen Heydendorf Mih. medgyesi polgármestert zsarolás és a nép elnyomásáért, Heydendorf József tanácsost hitszegés, közhelyek eladásáért. Hitsch Gergely pénztárnokot sikkasztás és nyugta-hamisitásért csapatta el. Schaffend tanácsost bűnrészességért bűnfenyitő kereset alá vetette, mindnyáját a tanácsból kiűzette, s a tett károk megtéritésére itélte az uralkodó*.
Lásd Jakab Elek „A Királyföld viszonyai“ 109–119. lap.
Lásd ugyanott 111. lap.
A királyi szabályzat megsértéseért s más kiderült vétkeikért* Bruchenthal Sámuel szász ispán, Rosenfeld Lajos szebeni és Fronius Mihály brassai polgármesterek hivatalaikból az uralkodó által elmozdittattak.
Ez ügyben a nyomozást az 1798-ban kir. biztosként leküldött Benyowszky Mihály vezette.
1804-ben Ferencz király még egy 3-ik szabályzatot is adott ki, melynek mint az előbbieknek is végrehajtása felett őrködő kir. biztosul Gyürki István küldetett le.
Az uralkodó ezen erélyes és következetes, szigorú, de igazságos föllépése, s az általa kiadott és pontosan végrehajtatott szabályzatok, ha nem is szüntették meg egészen a depravatiót, de azt és annak szomorú eredményeit nagyban enyhíték, mert hiszen: „E szabályzatok előtt az ősi erényekről és erkölcsökről megfeledkezett szász tisztviselők egy külön osztályt képeztek – ugymond Jakab Elek*, – melynek jellege kapzsiság, végczélja a nép feletti korlátlan uralom, a közvagyonból való meggazdagodás volt. Ez osztály volt minden, a székek, vidékek, mezővárosok, faluk lakói önczél- és politikai jogok nélküli közteherviselő, adófizető és katonáskodó tömeg, teremtve ugyszólva a városok és tisztviselők kényelmeért.”
A Királyföldi viszonyok 119-ik lapján.
Ez oly hű jellemzés, melyhez mit sem kell adnom. A szabályzó pontok a szász népnek oly nevezetes fejlődési mozzanatát képezik, hogy azok egy ujjászületés időszakának kezdetét jelölik; azonak köszönheti a szász nép némi szabadabb mozgását, a közvagyonnak az ezt követett 50 év alatti gyümölcsöző kezelését, a szász nép adósságból való kibontakozását, s fél millió cselekvő vagyon szerzését.
Még csak néhány szót az 1848/9-ki szabadságharczot követett korszakról. Ez a régi korállapotba való szomorú recidivát mutatja; valamint a szent harcz folyama alatt, ugy az 1849-et követett önkény korszakában is a szász papság, bureaucratia és értelmiség azonositotta magát a zsarnoksággal, önként lemondott a magyarral szemben mindig annyira féltett önkormányzatáról; ki csak tehette, hivatalt vállalt, s a becsőditett csehek s galicziaiakkal osztakozott a letiprott, vérbe boritott haza zsákmányúl ejtett javain. Ekkor minden hivatalt az állam fizetvén, a szász nemzeti vagyon, melyből addig a király földi hivatalnokok fizetése fedeztetett, szabadon maradt; de ugy látszik, hogy a régi kezelési modor ujból elővétetett, mert 1867-ben 264,250 forint adósság terhelte a szász nemzeti vagyont, a mi csak 1877-ben lesz törlesztve*; mondják, hogy iskolai czélokra csinálták ez adósság egy részét, azonban erről soha semmi kimutatás nyilvánosságra nem jött. A nevelésügyre tett költekezést a szabadság minden barátja méltányolja, de az abban való egyedáruságot nem, mert a szászok minden saját német iskoláikra forditanak, s a Királyföldön levő magyar és oláh iskoláktól minden segélyt megtagadnak, már pedig a közös vagyona a szász földet lakók összes polgároknak*; hisz nem is térve vissza a távol multra, hanem csak is a mult század végére, midőn Mária Terézia a fogarasi uradalmat 100,000 frtért inscribálta, ez összeg kapuszám szerint vettetett ki a Királyföld összes lakóira, s miután minden kapu egy forma összeggel járult, a szegény magyar és román lakosság kunyhójáról éppen annyit fizetett, mint a gazdag szász palotájáról. Midőn 1791-ben a József által sequestrált fogarasi uradalom visszaadatott, kiköttetett azon feltétel, hogy annak jövedelme a királyföldi szász, oláh és magyar iskolák és templomokra fordittassék, a mi sohase történt meg; a multban elkövetett igazságtalanság tetézve lett azzal, hogy most, midőn az állam a 100,000 frt inscriptionalis összeget megadta, azt a szászok maguknak tartották, s a többi nemzetbelieknek egy garast sem adtak, pedig azoknak számaránylag kell vala osztályrészt kapni abból; de sőt a magyar államnak is van ezen vagyonhoz igénye, mert az régen a királyföldi hivatalnokok fizetéseinek fedezésére volt destinálva; most, midőn az állam fizeti tisztviselőit, midőn közigazgatás és törvénykezésükre közel egy fél milliót fordit, iskoláira, papjainak segélyezésére 71,000 frtot ad évenkint az ország; most, midőn dézma és urbéri kárpótlás fejében csaknem 8 milliót kapott a szász nemzet az államtól (mikor a magyar és székely mint nemzet mit se kapott e czímen), s mind ez az ország minden egyes adózójának zsebére nehézkedik: akkor az államnak nemcsak joga van tudni, hogy a szász nemzeti vagyon hová fordittatik, hanem annak elrendelésére is, hogy ezen közvagyon eredeti destinátiójának visszaadassék.
Hallottam, sőt egyik szász lap is irta, hogy sok ment fel az 1848-ban a magyar állam ellen alakitott Löwen bataillonra; azonban e csapat soha csatába nem ment, s minden oroszlán neve mellett is inkább nyul volt; a midőn Bem Szebent bevette, az egyiknek leejtett puskája elsülvén, ugy szétfutottak, hogy Oláhországig meg sem álltak. Tehát az arra forditott költség kárba ment.
Valamint a dézmakárpótlást is, mi 6 1/2 milliót tesz, monopolizálták a szász papok részére, pedig ahoz a többi hitfelekezetüek lelkészeinek is jogigényei lehetnek és vannak is.
Fennebb előadtam általánosságban a szász egyetem és a szász bureaucratia gazdálkodását, nem érintém ott Brassó hivatalnoki karát, nem azért, mintha ezek is jobbak lettek volna a Deákné vásznánál, hanem azért, mert ezekre külön kivántam reflectálni. Hogy ide is kihatott a közös depravatio, azt könnyű lesz pár példával felderitni. Mellőzöm Seeberg jelentését, mely Brassó előljáróira nagyon terhelő, s csak az 1787-ben kir. biztosúl ide küldött Halmágyi nyomozásáról tett jelentéséből vonok ki egyetmást. Ő azt mondja ebben, hogy a brassai tisztek a centrum viratus tagjainak megtételénél, a helyeket pénzért, ajándékért osztják, a város vagyonát a tanács a község kizárásával önkényesen kezeli, azt minden ellenőrzés és számadás nélkül eldividálja; továbbá, hogy a brassai tanács a szász ispán Cloosnak 60, Honnaman tanácsosnak 6 arany ajándékot küldött*. Még terhelőbb adatokat találunk egy 1798-ki királyi leiratban, melyben az uralkodó a brassai tanács többnemű álnokságai (iniquitates) kinyomozására Mikes Mihály háromszéki főkirálybirót küldötte ki. Ennek jelentéséből kitünt, hogy a brassai tanács a városmajorság birtokait felsőbb rendelet ellenére maga tartja haszonbérben s azt eltékozolja. A közigazgatásban nevezetes törvényszegések constatáltattak, a mit még terhesebbé tett az, hogy panaszlóul maga a szász nép lépett fel, azok közt a rosnyóiak, brassai kereskedők, posztócsinálók, a bolgárszegiek, az oláh ács-czéh és a prázsmári oláhok. A vizsgálatból kitünt, hogy Fronius brassai polgármester az uj toháni malomból 150 frt, a kórház pénzéből tetemes összeget sajátitott el; miért hivatalából elcsapatott, s örökösei a kár megtéritésére itéltettek stb.
Ekkor az udvar elrendelte, hogy az ajándékok visszaadassanak; ki ezután ajándékot fogad el, kétszeresen fizese vissza s hivatalát veszitse, a centrum viratus megürült helyére a község 3-at választ, s a tanács ezek közül egyet tartozik kiszemelni; ezen utóbbi rendszabály Erdély minden városára kiterjesztetett. Lásd Jakab Elek. „A Királyföld viszonyai“ 101–102. lap.
Ha Brassó vagyona ily kezelés mellett nem dividálódott volna el, ma roppant, milliókra menő közvagyona lehetne, mert Brassó minden szász városok közt leggazdagabb; van 32,000 holdat meghaladó nagy határa, s az odatartozó Keresztyénhavason roppant nagy terjedelmű s igen jövedelmező közhelyei; e mellett a Törcsvárhoz tartozott 10 magyar falu szabad harczos népét erőszakosan jobbágyává tevén, ezeket és a Törcsvár köri 11 telepitvényes község lakóit 3 századon át zsarolta, azoktól pénz és naturálékban roppant bevételei voltak; erőszakkal elvette tőlük a malom- és korcsma-jogot s más regálékat, melyekért évenként igen sok haszonbért kap; emellett a 10 magyar falunak erőhatalommal foglalta el Brassó 60,000 hold erdejét, mi ismét nagyon jövedelmező; s végre urbéri s dézmakárpótlás fejében közel egy milliót kapott*. Mégis mindennek nem sok láttatja van, s most is a közvagyon oly titokszerüleg kezeltetik, hogy hováforditásáról nem sokat tud a város közönsége.
A barczasági magyarság szomorú helyzetét s gyászos multját majd a maga helyén e községek leirásánál tüzetesen fogom ismertetni.
E rövid vázlat meggyőzhet bárkit is arról, hogy Brassó bureaucratiája sem volt job a többinél; azért tartottam szükségesnek a szász egyetem, az egész szász bureaucratia és a helyzet általános jellegzését előrebocsátani, hogy Brassó bureaucratiája némileg fedezve legyen, hogy ne csak maga sülyedjen el a depravatio sötét örvényében; mert ha magára minden előzmény nélkül jellemeztem volna Brassó volt hivatalnokainak eljárását, azok valami szörnyeknek tüntek volna fel, mig most a századokon át kifejlődött általános corruptio közös leplével fedezhetik némileg emléküket, s vigasztalhatják magukat, hogy a nagy árnyak mellett a kisebbek nem oly nagyon felötlők.
