A „Magyar vár” és a honvédek termopyle-i harcza a tömösi szorosban.
A „Magyar vár” és a honvédek termopyle-i harcza a tömösi szorosban.
Ezer lépéssel fennebb a Nagykő-havasból egy sziklagerincz nyulik le a Tömös völgyébe, s azt annyira elzárja, hogy a folyó és útnak alig marad hely. Ezen körülbelül 100 láb magasságu sziklagerinczet a hétfalusiak ma is Magyarvárnak nevezik azért, mert 1849-ben az orosz invasiókor itten volt Kis Sándornak utolsó hadállása*. Az ezen szoros védelmére rendelt székelység hős vezérüknek vezetése alatt bár maroknyi nép, a roppant barbár sereggel szemben emberül megállott, s a Prediáltól fogva minden talpalatnyi földet egész a végletekig oltalmazott; az ős classicus kor hősiességével küzdökből már sok elhullott, kevés ágyúikból is kettő már leszerelve, még csak 1300 ember állt a vezér körül, s azokból is igen sok sebterhelt, csak 5 ágyújok maradt, s mégis hátrálni nem akarván: ezen sziklagerinczen megállottak; a 28000 orosz szégyen és düh fokozta elszántsággal rohant, de a maroknyi székelység s a kartácsot szóró ágyúk mindég visszaterelték. E soha nem látott hősiesség annyira imponált a zsoldos seregnek, hogy azt kancsukával kellett előre kergetni, azonban ott a székelyek golyózápora és szuronya mindig visszavetette; már visszavonulásra gondolt a tehetetlen vad zsoldos sereg, midőn egy Gebauer nevű brassói erdész, a hegyi ösvényekkel ismerős lévén, a Posztovár völgyében levő csempészek ösvényén nehány zászlóalj muszka gyalogságot fölvezetve, az Alsó-Tömösön alól levő Drága völgyén lekalauzolta. Ezek hátban, a sereg zöme szemben és oldalt támadta meg a kis honvéd sereget. Iszonyú élethalálharcz kezdődött, melyben egy 25 ellen harczolt, mig végre az ellentállás lehetetlensége előállván, a hátulról támadókon átvágták magukat honvédeink, s kik e végső tusában el nem hullottak, a megmentett ágyúkkal a Kőhavas erdőségein és Hétfalun át elmenekültek, hogy pár nap mulva (junius 27-én) a kökösi hidnál ujra homlokot forditsanak, és győzelmet arassanak a Tömösnél betört muszkák felett.
Az előtt a sziklagerinczet egyszerűen Hammas-nak nevezték.
E harczokat bár minő tekintetben veszszük szemügyre, csak a termopylei hősök harczaival hasonlithatjuk egybe: hisz a kik itt harczoltak, a maroknyi nép, mely egy egész hadsereggel állott szemben; az alig ezernyi hős, kik itt 28 ezerrel szálltak viadalra, a győzelem minden lehetőségétől megfosztva csak hősi halál és dicső példáért küzdöttek: mintha minden követ, göröngyöt, minden talpalatnyi helyet életük föláldozásával kivántak volna megtartani a hazának, vagy lépteik minden nyomát a magyar hőskor mythosza szinterévé szentelni lett volna dicsőséges pályájuk törekvése. Vezérük a dicső Kis Sándor méltán hasonlitható egy Leonidás vagy Zrinyihez, hiszen az ő küzdelme elszántsága s az eredmény, mit magatartásával elért a szent ügy, épp oly fontos vala, s ő is gyáva önmegadás helyett a halhatatlan halált választá. És e nemes küzdelmek által szentesitett sziklagerinczet méltán nevezte el Magyarvárnak a nép, mert erős vár volt az, melynek védfalait sziklakemény székely férfiak melle alkotá; vár, melyről a székely névre dicsőség sugárzik vissza. Ott vannak a sziklagerincz déli oldalán az ágyútelepek begyepesedett védsánczai, ott van a sziklagerincz belső oldalán a halom, mely alá az elesettek, túloldalról egy más halom, hol az ellenség halottai vannak eltemetve. Ott látszanak a sütőkemenczék helyei, hol a tartalékul hátrahagyott muszkák* a hétfalusi birákat con amore kancsukázták; ott vannak a golyórongálta sziklák, ott e kicsiben is nagyszerű történeti drámának minden helyei, hol minden szikla, minden kavics, minden bokor, minden hant dicsőségről beszél, s a honfi útas szent ihletet érez e helyeken, melyek puszta elhagyatottságukban is élénk benyomást tesznek a szivre, s védik e dicsteljes napok emlékét. Ha a görög nép ezredévek multán is büszke önérzettel mutat Marathonra, a Termopylákra, Salamisra és Plateára, mi is akként mutathatunk a Prediálra, Felső-Tömösre, Magyarvárra, kökösi hidra, Szépmezőre, Szemeriára, Szent-Györgyre, Árapatakra, aldobolyi hidra, tusnádi szorosra, Nyergestetőre, hol mindenütt dicsőséget arattak a székely fegyverek, mindenütt a szabadságszeretetnek, a szellemi emelkedettségnek, a zsarnokság, a durva anyagiasság feletti győzelme és dicsősége van megörökitve; hol a végső szomorú eredmény után is nem a győzőt, hanem a legyőzöttet illeti a dicsőség, mert az ő zászlójára volt irva a jelszó, mely halhatlanit: a szabadság. Vezesd el székely fiaidat e szent helyekre, hogy tanuljanak meg hősökké lenni, ha veszély fenyegeti a hont. Én ez ismertetés után hódolatom adóját azzal igyekezem leróni, hogy a Magyarvárnak mindkét oldalról felvett képét melléklem. Szép e táj magában is; de százszor szebb a hozzá csatolt emlékek keretében. Most pedig, miután e nagyszerű küzdelmet itt általánosságban jellegzém, részletezni is fogom az itteni harczokat és az azokban részt vett csapatokat és egyéneket ismertetni.
Mert e szikla, hol annyi muszka hagyta fogát, annyira imponált a muszka hadvezérnek, hogy azután hetekig megszállva tartotta.
A midőn Bem a hadtörténelemben mindig bámulatos példaként fennmaradó gyorsasággal kikergette Erdélyből Puchner büszke hadseregét a Brassó és Szeben által behivott muszka haderővel együtt: ezek szégyenletes futását látták a tömösi szoros bérczei, mert ezen szoroson tódult ki a székelyek által űzőbe vett vert had. Erdély ki lévén tisztitva, Bem a határszéli szorosok védelméről gondoskodott, a szervezetet meginditotta, maga pedig 10,000 erdélyi honvéddel a Bánátba ment ki, az ott betörést kisérlő Puchnernek orrára kopintani. Mig ő győzelemről győzelemre vezette ahoz szokott hadseregét, azalatt a magyar nemzet felett elvettetett a koczka, a muszka interventio el lett határozva, s Európa uralkodói és népei között egy sem volt, a mely ezen a közszabadság ellen elkövetett durva merényletnek bár csak szóval is ellenszegült volna, ők szótlanul nézték, hogy Európa biztonságának és szabadságának dicső fellegvára miként aknáztatik alá, hogy a muszka miként rombolja szét azon védfalat, a mely Európát és a polgárosodást sok századok annyi vészei közt fedezte. Midőn a népek s főleg midőn az akkor Európának irányt adó Anglia és a franczia köztársaság ezt elnézte, akkor elveté magvát Sebastopolnak és a franczia nemzet mostani megaláztatásának; mert a politikának szintén meg van logikája; s e harczok, melyek annyi billiót és annyi százezer életet fogyasztának, – nem voltak mások, mint a magyarországi muszka invasio természetes következményei és folytatásai. A mint a muszkák szabadságfojtó vad hordái megindultak hazánk felé, a meglepetett nemzet minden előintézkedést megtett az önvédelemre; de ki volt fogyva az időből, hiányzott had készlete; s ha az invasio csak még két hónapot késik vala, bizonynyal nem ugy végződik pályafutása, s még igy is, ha árulás nem lankasztja a nemzet erejét, kérdés: vajjon Paskievics babérjai helyett nem csalánkoszorúval tért volna vissza kancsukás urához. A muszka hadvezetők ismerték Bem képességét, látták Háromszék harczaiból, hogy miként harczol a székely, s azért Erdély ellen aránylagosan nagy erőt inditottak, és pedig a véderőt megosztandók annak csaknem minden határszéli szorosán beütő sereget inditottak. A legnagyobb erő, a támadó haderőnek Lüders által vezetett zöme a tömösi szorosnak irányzá műveleteit, talán azért, hogy a Brassóból e szoroson át kiszaladt osztrák-muszka haderő korábbi kudarczát helyrehozza; vagy azért is, mert a székelységnek szivére, a legyőzhetlen Háromszékre az itt és Ojtozon betörő kettős támadással a halálcsapást akarta mérni.
A Barczaságon egy gyenge honvéd dandár volt elhelyezve Kis Sándor ezredes parancsnoksága alatt; e haderő annyival inkább elégtelen volt, mert nagy terjedelmű védvonal s a Barczára vezető számos szoros felett kellett őrködnie. Midőn junius hó első felében a muszka sergek hazánk felé közelitve támadási szándékuknak jelét adták, Kis Sándor a parancsnoksága alatti dandárt lehető legczélszerűbben felosztotta, mégis minden állomást csak nagyon gyengén fedezhetett, nem birván kellő haderővel. Ennek bizonyitására lássuk sergének beosztását.
A Magyarvár sziklagerincze délről a tömösi szorosban. (Rajz. Greguss J.)
A Magyarvár sziklagerincze északi oldalról a tömösi szorosban. (Rajz. Greguss J.)
Brassóban, hol a sereg tartalékának kell vala lennie, nem volt más haderő, mint a 86-ik honvéd zászlóalj két százada Vas István és László Károly századosok vezénylete alatt és egy osztály székely huszár Daczó Zsigmond őrnagy, fogarasi Moján Dániel segédtiszt, Gábriáni József, Gyárfás Samu, Reznek Károly századosok és Popa hadnagy vezetése alatt, e mellett némi csekély nemzetőrség.
A Bodza és ó-sánczi szorosokba, hol a támadás szintén lehetséges volt, nem jutott több mint a 85-ik zászlóalj két százada Hengel Béni és Vatán (jelenleg bereczki tanácsos) századosok vezénylete alatt.
A törcsvári szorosban: Krasznay Pál őrnagy parancsnoksága alatt egy ujoncz honvéd zászlóalj, és a hétfalusi zászlóaljból 3 század Mircse Dénes, Dávid Lajos századosok, Szőcs Dániel főhadnagy, Vén Ferencz és Orbán János hadnagyok vezetése alatt, s végre a leginkább fenyegetett tömösi szorosban, hol Szabó Nándor alezredes volt a parancsnok, következő csapatok álltak: négy század a 85-ik zászlóaljból Mara Gábor őrnagy vezetése alatt*, segédtisztje volt rétyi Székely Dénes; századosok: Bereczky László, Botár Ödön, Medveczky Béla, k.-vásárhelyi Nagy Károly; hadnagyok: sz.-léleki Balogh József, bereczki Paskó Antal, egerpataki Kis György, k.-sz.-léleki Könczei Albert, ilyefalvi Lőte József, barothi Gergely Ferencz és köpeczi Biró Ferencz.
Az alig 21 éves kitünő őrnagy később a kökösi hidnál Gábor Áronnal egykorúlag esett el, jeltelen sirja a teleki református egyház czinteremében domborul.
Ezen négy századon kivül ott volt az Udvarhelyszéken alakult 7-ik határvéd zászlóalj, melynek őrnagya oroszhegyi Jánosi József volt; századosok voltak: angyalosi Sebestyén Sándor, Frank József, Ugron József, Lázár Mihály, Gyulai Ferencz, Bajkó András; főhadnagyok: Derzsi János, Bereczky Zsigmond, Fodor Károly, (hunyad m.) Sándor János, Bajkó József, Haricska József, László János; hadsegéd Barabás József; főorvos Szakács István*.
Ez a zászlóalj Udvarhelyszék havasalján, sóvidéken és Keresztur fiszékben Bem rendeletéből toborzás utján állittatott; oly nagy volt az anyaszék székelyeinek harczvágya és szabadságszeretete, hogy 6000 ember ajánlkozott, kik közül fegyverhiány miatt csak 1200 embert választott a szervezéssel megbizott Jánosi. Ezek mind 30–35 éves meglett emberek voltak, a daliás székely népnek legszebb fiai; Teleki Sándor a megalakult csapat felett szemlét tartván kijelenté, hogy ily szép zászlóaljat soha se látott. De a zászlóalj fölszerelése nagyon hiányos volt, mindössze 600 szuronyos fegyverük volt, a többi vadászfegyverekkel volt ellátva; ez azonban nem gátolta abban, hogy ez a csapat a hősiesség csodáit fejté ki a csatákban. A tömösi betörésnél viselt dolgaikról alább fogok szóllani. A Tömöstől való visszavonulás után ott voltak az uzoni, kökösi és szentgyörgyi csatákban. Ez utóbbiban az udvarhelyszéki határvédzászlóalj oldaltámadása menté meg a magyar hadsereget; s ha a csata kezdeténél az ellenségre rátörni akaró udvarhelyszéki zászlóaljat Gál Sándor féltékenységből vissza nem rendeli, e csata bizonnyal másként ütött volna ki. A zászlóalj tisztei közül legkitünőbbek voltak: Frank, Bajkó András, Sebestyén és Barabás József; ez utóbbi a kökösi csatában egymaga 9 muszka dzsidással viaskodott, kik közül 6-ot levágott; épp ily merész és rettenthetlen volt a legénység is; a kökösi csatában midőn már a visszavonulási parancs kiadatott s a honvédsereg visszavonulóban volt, Frank és Sebestyén századai egymagukra áttörtek a kökösi hidon s a muszka dzsidások közt iszonyú öldöklést vittek végbe; s végre az őket körülözönlő muszkákon átvágva magukat, csekély veszteséggel visszavonultak. A szentgyörgyi szerencsétlen csata után Jánosi a Rikába rendeltetett zászlóaljával, hol Bem felkeresvén, a parancsnokoló őrnagynak azon platonikus rendeletet adta, hogy „bis auf den letzten Mann“. Udvarhelyszék hősei a hős vezér rendeletét bizonyosan teljesitették volna, de alkalmuk nem volt, mert az ellenség kikerülte a Rikát. Az alatt megtörténtek a segesvári és tusnádi szerencsétlen csaták, s igy a rikai őrség kiesett a csatavonalból; hogy abba bejuthassanak Karácsonyfalván, Lövéten és Oláhfalun át Parajd felé huzódtak, Gál Sándor hadtestével egyesülendők; de Gál Sándor hadtestével már elhuzódott a Mezőség felé; nem sokára az utolsó honvédsereg is letette Sibónál a fegyvert, s igy az udvarhelyszéki 7-ik határvédzászlóalj a szabadság védelmére többé mitsem tehetvén szétoszlott. Legtöbb része besoroztatott azután az osztrák hadseregbe. Jánosi sokáig bujkált a havasokon, s bár katonasággal üldözték, soha elfogni nem tudták, mig magát önként meg nem adta; ekkor elitéltetett 18 évre, melyből 5 évet a josefstadti várban töltött, kiszabadultával visszavonult szülőfalujába Oroszhegyre, hol most is él. Hogy a zászlóalj rövid hadipályája alatt is mily sok dicsőséggel tetézte a székely nevet, azt e rövid vázlatból is meglehet itélni. Bár csak találkoznék valaki e zászlóalj történetének tüzetesebb megirására.
Egy század Borbáth-huszár, melynek századosa volt a csapatot alaktott bibarczfalvi Borbáth László; hadnagyok: Gidófalvi Lajos, Gidófalvi Gábor, bibarczfalvi Benedek Ferencz, legénység 120.
Tüzérség volt mindössze 7 ágyú, Semsey Tamás tüzérszázados parancsnoksága alatt*; hadnagyai voltak: Bora István és k.-vásárhelyi Molnár József.
Semsei valamint itt, ugy a kökösi hidnál, Nyergestetőn s mindenütt, hol jelen volt, kitüntette magát.
Eleinte még a Tömösön volt a 86-ik honvéd zászlóalj két százada is, Tuzson János őrnagy, bodosi Dávid Péter és k.-vásárhelyi Szász Dániel századosok vezénylete alatt; de ezen két század már a csata előtt a tömösi és törcsvári szorosok közt levő Siboti állomás megszállására rendeltetett, a hol Tuzson János parancsnoksága alatt e két század gyalogság, egy lovas század és két kis hegyi ágyú képezte a muszkák itteni támadása elébe állitható csekély erőt. E szerint a tömösi szorosban levő véderő mindössze is alig tett 1600 azaz ezerhatszáz embert, ezek közt is ezernyi ujoncz (udvarhelyszéki határvédzászlóalj), a kik részben vadászfegyverekkel voltak ellátva s különben is nagyon hiányosan fölszerelve.
Az itt működött erőknek ily ismerete nagyon szükséges az események megértéséhez, mert az itt vívott csaták óriási nagysága voltaképen csak akkor lesz megérthető, ha tudjuk, hogy itt 1600 roszul fegyverzett székely harczolt a muszka hadsereg 28,606 elitejével; s hogy az oroszok 60-at túlhaladó ágyúival csak 7, Gábor Áron műhelyéből kikerült, ágyút állithata szembe a magyar védcsapat. Fölemlitém névszerint itt a csapatoknak legalább tisztjeit*, bár csak tudhatnám ezt tenni minden közharczossal is, mert ezek mindnyájan egytől-egyig halhatatlanokká tették magokat.
Legalább azokat, kiknek ottvoltát kitudnom sikerült.
A tömösi őrsereg állomása a határszéli Prédiál-tetőnek egy a Právoda völgye felé kirugó s a Prédiálra feljövő útat uralgó hegyfokán volt*. Az előőrsön levő udvarhelyszéki határvédzászlóalj* a Borbáth-huszárokkal kezdették meg és folytatták, ritka bátorság és rettenthetetlen hősiességgel a négy napig tartott előőrsi csatározásokat, mely folyton a muszkák visszaüzésével végződött, mire nagy befolyással volt Molnár József tüzér hadnagy oroszláni bátorsága, ki négy kis ágyújával roppant öldöklést vitt végbe a muszkák között. Jun. 17-én hajnalban egy német eredetű kaluger hírt hozott, hogy az egész muszka tábor előrenyomulóban van; a parancsnok Szabó Nándor maga tett táborkarával egy kémszemlét a sinai kolostor felé; egy őket üzőbe vett kozák század csakhamar meggyőzte a hozott hir valóságáról. Lüders tábora valóban közelgett hazánk határaihoz, vezettetve az osztrákok részéről oda rendelt b. Józsika János*, számos kimenekült brassai szász, azok közt a Tömös köri erdőségek minden zugát ismerő Gebauer erdész által*.
A mostani oláh vámon – mely akkor lenn volt a Právoda völgyében – alól, ott hol a régi Prédiál kolostor romjai látszanak.
ember, mert két század másutt volt.
Ez az ur az aranyosszéki székely huszár század századosa volt, ott megkisérlé – a mint e munka V-ik kötetében előadtam – azon századot a kötelesség útjáról eltántoritani, de az nem sikerülvén, egyenesen átment az ellenséghez, ott ellenünk harczolt s a muszka invasiókor a hont lenyügező ellenséget vezette hazájára. Jelenleg mint excellenciás ur nagy nyugdijt élvez; de e pénz, melyen annyi leölt honfi vére piroslik tüzparázs lehet, mely lelkét égetheti, s mely nem kárpótolja azon emberileg legnagyobb megaláztatásért a mely akkor érte, midőn a sebeiben haldokló Kis Sándor a hozzá közelgőt, mint nyomorult hazaárulót kergette el szemei elől.
Ez az ur Fogarasban máig is hizlalódik az általunk fizetni kellett nyugdijon.
Jun. 18-án reggel már az előőrsök a szkid kolostornál öszetűztek, mi a muszka előcsapat visszaüzésével végződött; ekkor egy Szentiványi nevű honvéd harmad magával berontott a muszkák sürű tömegébe s azok közül sokakat leölve, bár sebesülten, még is visszajöttek. Ez csak bevezető előjátéka volt a véres drámának, mert 10 órakor a Dyck tábornok által vezénylett előhad, kibontott zászlókkal, zeneszóval, nagy tömegekben nyomult előre, azonban az elbizakodva közeledőket csakhamar megálliták. Semseynek a Prédiál kolostornál felhányt sánczokba elhelyezett ágyúi, és a székelyek hatalmas sortüze, mely a nagyon előre nyomult muszka tömegek közt iszonyu rombolást vitt végbe s azokat gyors visszavonulásra késztette. Ekkor előre robogtak a muszkák nehéz lövegei, s a tüzér és gyalogsági harcz az egész vonalon elszántan folyt; az oroszok rohamot rohamra kisérlettek; de a hegyéleken előnyös állást foglalt székelyek jól táplált tüze és Semsey kartácszápora által halomra lövetve, mindig visszanyomattak. Két óráig folyt az elszánt harcz, mely a fedett helyzetben levő székelyeknek kevés, de a muszkáknak roppant áldozatába került; délfelé azonban Dyck tábornok husz ágyúja mellé még másik husz érkezett, s Lüders serege zömével is előrenyomulván, a bekerittetéstől tartó kis székely sereg a Prédiál-tetőn levő második védsáncz mellé huzódott vissza, hol a csata egész elkeseredéssel folytattatott; Lüders kancsukával, s hátuknak szögzött töltött ágyukkal kergette rohamra hadcsapatait, tömegre tömeg nyomult holttestek halmazán keresztül; de halálba rohant, melyet a magyarok kitünően kezelt ágyúi, s az apró fegyver jól irányzott golyózápora nagyon bőkezűen osztott. A kozákok egy megkisérlett rohama Kosztin alezredesük elestével nyomatott vissza; azonban a kigondolható legelszántabb és leghősiesebb ellentállást elvégre itt is ellankasztá az ellen nagy száma, mely ágyúival, s a hegyekre felmásztatott tömegeivel a magyar véderő csekélyre terjedő hadállását ismét veszélylyel fenyegette; ennek következtében Szabó Nándor délutáni 3 órakor a visszavonulást elrendelte, s az a legnagyobb rendben foganatosíttatott is*. A Prédiál tetőre oly roppant áldozat árán feljutott muszka tábor nem tartotta tanácsosnak a Tömös völgyébe leszállani, hanem ott hadállást véve, egész más nap reggelig mozdulatlanul maradt, csak kozákjainak fellegnyi sokaságával nyugtalanitá a visszahúzódó magyar tábort, mely Felső-Tömöst felgyujtva, a Magyarvárnál levő harmadik sánczolatnál vett hadállást*.
E csatákban az udvarhelyszéki határvédzászlóalj 50 halottat vesztett, a többi csapatokból is egy ennyi eshetett el, a muszkák halottainak száma, mint ők maguk is később bevallották, igen nagy volt, s a tömösi harczok folyama alatt megközelité a 3000-et.
Az itteni mellvédeket és védsánczokat Szász Dániel mérnökkari százados vezetése alatt és terve szerint rögtönözve, a muszkák beütése előtti 6 hét alatt késziték a székelyek és kirendelt szászok; a sziklagerincz melletti nyilat két ágyú által fedezett kapuzattal volt ellátva, odább a hegyalján mellvédek és pallisadok által fedezett helyzetben ismét két és a sziklagerincz tetején három ágyú volt elhelyezve; a hegy oldalán és Magyarvár gerinczén is a gyalogságot fedező töltések és sánczolatok voltak hányva.
Ekkor érkezett meg Kis Sándor a Daczó Zsigmond által vezénylett székely huszár-osztálylyal, s a vezényletet maga vette át. Kis átlátta, hogy a Prédiál tetői nagyon előnyös hadállás feladása a védharcz előnyös folytatását lehetlenné teszi; s azért annak minden áron való visszafoglalását elhatározta. Reggel 3 órakor a székely huszárok által erősített táborkájával megindult a támadó harczra. A muszkák is éppen arra készültek, s tábori lelkészeik fényes isteni tiszteletet tartva, kereszttel kezükben lelkesiték harczra a sergeket, a midőn a támadásról nem is álmadozókat a magyaroknak sürű tömegeik közé szórt kartácszápora, és a sebes rohanással bevágó székely huszárok támadása nem kis zavarba sőt percznyire visszahanyatlásba is hozta. Azonban a legázoltak és halomra lövöldözöttek háta mögött uj roppant nagy erő sorakozott, a muszka ágyúk 60 ércz szája elkezdette földrenditő bömbölését s Kis egy kétségbeesett utolsó erőfeszités után átlátva, hogy a Prediál tető visszafoglalása a rendelkezése alatt álló csekély erő és tüzérséggel lehetetlen, megkezdette visszavonulását; de lassan, folyton harczolva, minden előnyösebb pontot: hegyélet, szétszedett hidat, dombot felhasználva s a muszkáknak a lehető legtöbb ellentállást és veszteséget okozva húzódott vissza a Magyarvár sziklagerincze, mint a Tömös völgy legerősebb és legkönnyebben védhető pontjára. Ezen mesterileg s tekintve a csekély erőt, bámulatos módon végrehajtott visszavonulás alatt estek el Botár és Berezki századosok és a csodás hősiességet kifejtett 85-ik honvédzászlóalj itt levő századainak több legénye. Egyidejüleg elesett a kozákok hetmánja is, ki egy kis csapat honvédre rohanván fellegnyi kozákjaival azok közül az emlitett két derék tisztet s több közlegényt elejtett, de nagyajtai Péterfi Sándor huszár százados egy szárnyhuszárral a kozákok közé bevágván, személyesen leteritette a hetmánt a földre, mire a vezér vesztett kozákok vissza robogtak; más nap Lüders felismervén a hullát, eltemettette, s a kozákokat fölhivta, hogy főnökük elestéért bosszút álljanak. Elszánt tusa folyt egy Felső-Tömösön alól levő hidnál, hol az udvarhelyszéki határvédzászlóalj csodával határos hősiességet fejtett ki, s jól táplált tüzelésével s mindent elseprő rohamaival a muszkákat többször visszavetette, s midőn végre a muszkák az itteni hadállást megkerülvén, a visszavonulást a honvéd sereg megkezdette, a hid elszedése, a hátvédül rendelt udvarhelyszékiekre bizatott. E zászlóalj hősei, a legiszonyubb kartács- és golyózápor közt azt pipázva s oly hideg vérrel hajták végre, mintha csak valamely mulatságban vettek volna részt. Azután pedig folyton harczolva, a völgy minden fordulatát, minden patak medrét, minden árkot hadállásul használva, tartották fel a folyton rohanó muszkákat, mig a honvédek és az ágyúk a Magyarvár sziklagerinczén hadállásukat elfoglalták.
Elérkezett a végfejlemény magasztos percze, bekövetkezett a végtusának nagyszerű momentuma. E sziklagerincz, melylyel a természet a szorost elzárta, volt a dicsőülésnek századok fölé emelkedő óriási talapzata. Kis Sándor átlátta, hogy e sziklagerinczen meghalni lehet; de a zsarnokság árját megtörni és feltartóztatni nem; előtte állott az elvonulásnak, az önmegmentésnek biztos útja; de ő nem választá a gyávák e könnyű ösvényét; ő benne Leonidás és Zrinyi lelke élt, ő példát akart nagyszerű önfeláldozásával adni honfitársainak, hogy a hazát leigázással fenyegető zsarnokok pokoli összeesküvésével szemben mily úton lehet a szabadság menyországába jutni. Ő fellépett a sziklagerinczre, hogy kis csapatjába öntse át lelkének csodás erélyét, hogy azokat előkészitse a halálharczra; s a csapat sziklákat rázólag kiáltá, hogy: „Vezér, utolsó lehelletig melletted leszünk.” Mily nagy, mily hatalmas volt e perczben e maroknyi nép, mely a lehetetlenséggel szemben megállott, átszellemesülve, szentesülve azon hősies elhatározása által mely a göröngyhöz kötött embert isteníti. Oh ne féltsed jövődet magyar nemzetem, mert azon nemzet, melynek fiai közül ilyek válnak ki, nemcsak élni fog, hanem nagy, dicső jövőre van hivatva. De lássuk a dicsőülés e classikus harczának végtusáját, s a lehetségesség határait csaknem tulszárnyaló harcznak, mely reggeli 8 órától délutáni 3 óráig tartott, részleteit.
Lüders a magyar sereg reggeli támadó harczából átlátva, hogy mily bátor, elszánt, s a visszahúzódásból megitélhetőleg jól vezénylett haderővel van dolga, el volt készülve az ellentállásra s azért Dyck osztályának nyomába ő maga is a sereg zömével harczkészen tört előre. A hogy az ellen a Magyarvár lőtávolába ért, megszólaltak a magyarok ágyúi és a honvédek sortüze; mire az elővágtatott muszka tüzérség kartács, folyó és gránit záporral önté el a Magyarvár szirtgerinczét; de az e sziklákon sziklaszilárdan álló honvédeket az megrenditeni nem tudta, valamint az elrendelt muszka rohamoszlopok is nem győzelemre, hanem a halálba rohantak; mert vissza lett vetve az első, melyet négy, és vissza a második és harmadik, melyet nyolcz muszka zászlóalj hajtott végre; mikor a golyó az ellent feltartani nem tudta, akkor visszatérité a Kis Sándor által személyesen elővezetett honvédeknek és határvédeknek mindent leterelő szurony tusája*. Kis alól lovát lőtték el, s egy szikláról visszapattanó kis golyó lábát sebzé meg; de ő a hazát fenyegető vész között ön bajával nem gondolva másik lóra kapott, s készült fogadni az előretörő negyedik rohamoszlopot is.
Ezen rohamok alkalmával maga a muszka parancsnok Dyck tábornok is megsebesült.
E döntő perczben, midőn mindenki előre figyelt, midőn minden kar az onnan rohanó 12 zászlóalj feltartóztatásával volt elfoglalva, egyszerre a völgy baloldalán emelkedő – emberileg megmászhatlannak tetsző – sziklákról az oda felkuszott muszka vadászok golyózápora fölülről özönlé el a kis honvédcsapatot s ugyanakkor a Gebauer által hátba vezetett oroszok vad orditása és lövöldözése hangzott fel. E válságos perczben a mindenütt elől harczoló, s példája által katonáit is magával ragadó vezér karján és lábán sebet kapva, lehanyatlott lováról; erre a hősiesség, a legyőzhetlenség varázsa megtört, s a három odalról bekerített ki, vezér fosztott honvéd csapat az ellentállást lehetlennek itélve, nehogy a szorosba rekedjen a parancsnokságot átvett Szabó Nándor rendeletére tömegbe verte magát, s az alól támadók sorain átvágva Hétfalun és Prázsmáron át visszahúzódott Háromszékre. Ezen nagy áldozatokkal kivitt visszavonulás alatt sokan estek el, azok közt Bora István tüzér hadnagy és Sükösd Sámuel uzoni pap*, az elesettek közül még kitudhattam: Batha Domokos főhadnagyot, Biró Mihály, Bora Gábor, László István és Sebestyén Antal hadnagyokat, a fennebb emlitett Botár és Bereczky századosokat, a legénységből 4–500 elesett, igen sok sebesült. Az udvarhelyszéki határvédzászlóalj még ekkor se akart visszavonulni, egy Horvát nevű őrmester, midőn Szabó Nándor kiáltá, hogy „Fuss magyar” reá is lőtt; többször meg is állottak e zászlóalj egyes századai, s a rohanó muszkákat feltartóztatták, mi a többiek menekülését könnyitette; de a mely utóharczokban az udvarhelyszéki hősökből sokan estek el. Az út mellett mindenütt halmok emelkednek, s a hétfalusiak számszerint meg tudják mondani, hogy itt ennyi, ott meg annyi honvéd van eltemetve, kik drágán adták életüket, mert a szomszédos muszka halmok (hová elhullott muszkák vannak temetve) mindenütt három négy annyi halottat tartalmaznak; de a hős honvédek halmai mellett szent áhitattal mutatják, a haza halottait akkor elhantolt hétfalusiak, az alsó Tömösön alól azon kertet is, hol Kis Sándor a hős vezér elfogatott; mert a vezér vérvesztése miatt elalélt, de nem halt meg, s midőn sergét elvonulni látta, utolsó erejét egybeszedve kapaszkodott egy gazdátlanul száguldó lóra, s rohant, hogy honvédeit beérje, megállitsa; de midőn azok elhúzódtak, midőn a haza védsorompóit áttörve, a vad ellent mindenfelől győzelemittason előre törni látta: akkor, bár az erdőkbe félre lophatta volna magát, egy maga megállott, s addig harczolt az őt körülözönlő kozákokkal*, mig ujabban kapott sebei következtében aléltan esett le lováról, s a halált kereső élve jutott az ellen kezébe.
Ezen hazafi lelkész két nappal az előtt jött fel urvacsorát osztani; a vész ott érte, s ő a honvédeket buzdítva s önmaga is harczolva esett el.
A kert mellett 6 kozák van elhantolva, kiket Kis Sándor ezredes sujtott le, mielőtt elfoghatták.
De az ily ember legyőzhetlen, azon a föld hatalmasai diadalmaskodni nem tudnak. A muszkáktól átvették az osztrákok, s Csernovitzba szállitva figyelmesen ápolták, hogy annak idejében az akasztófák számát egygyel szaporithassák. De Kis Sándor ez örömet a zsarnokság vérebeinek nem akarta megszerezni; ő maga oltá el azon életet, melyet a harczban vesztenie nem sikerült*.
Volt akkor Brassóban egy derék Langer nevű orvos, ki honvédeket és más sebesülteket egyenlő buzgalommal gyógyitott, s ki később a foglyoknak is sok apró könyebbülést s örömet okozott; ettől szerezte a Tömösre induláskor Kis Sándor az attila gombjába zárt mérget, a mi mutatja, hogy ő mily elszántan s a veszély mily élénk öntudatával ment ama végzetteljes harczba.
Ő mint szabad ember halt el; ugy halt el, hogy halálából uj hősök, uj szabadságvédők támadjanak a haza számára. Székely és magyar testvéreim tudnátok-e ti, – kik előtt ily nagyszerű hősök emelték a zászlót, kik előtt a hazáért való önfeláldozás ily magasztos példái lebegnek, – kis hitüek, gyávák, a zsarnokság tűrésében meghunyászkodók, a szabadság védelmében ingadozók lenni? Nem; egy nép, melynek kebléből ily magasztos jellemek emelkedtek ki, az a haza- és szabadságszeretetben, az a haza közjavának, életének védelmében csak nagy és dicső lehet. – Erre adott dicső példát Kis Sándor, ezt várja tőletek a haza és ama dicsőnek köztünk élő fenkölt szelleme.
Még fölemlitem, hogy a midőn a muszkák a Prediálon 18-án megtámadták a tömösi véderőt, ugyanakkor egyidejűleg támadást intéztek Sibot és Törcsvár ellen is. Tuzson a rendelkezése alatt levő csekély erővel Sibotnál hosszasan nem tarthatván magát, visszahuzódott Rosnyóra. Törcsvárnál Krasznayt Engelhard tábornok szintén megtámadta 18-án, ki heves csaták után szintén visszahuzódott Feketehalmon át Háromszékre. Tuzson 19-ig Rosnyón maradt, de akkor járőrei által értesülvén, miszerint a muszkák már Brassóban vannak, hogy visszavonulása el ne vágassék, az éj sötétében Feketehalmon át Hidvégre s onnan Háromszékre huzódott*, hová az ó-sánczi és bodzaszorosi két század is megérkezett; ezek és a tömösi csata vészeiből kimenekültek alkoták azon hadsereg magvát, a melylyel Gál Sándor néhány csiki honvédzászlóaljat egyesítvén, jul. 2-án a kökösi hidnál győzelmesen harczolt az elbizakodott muszkákkal, s a már Szebennek indult Lüderset visszatéritvén, csaknem egy hónapig tartá vissza a Barczaságon.
Majd Törcsvár ismertetésénél e csatákat tüzetesebben fogom leirni.
Im, ismerjük már részleteiben azon harczokat, a melyek e szoros minden hantjához a dicsőség nymbusát csatolják, melyek a honfi útas előtt szentté teszik a tömösi völgy minden göröngyét; leborulunk a Magyarvár sziklagerinczén, hogy lelkünk honszerelmét megedzük s azután a mult emlékei költötte tisztelettel haladunk tovább e szoros még hátralevő felső részének átvizsgálására.
