I. Udvarhelytől Csík-Somlyóig.
I. Udvarhelytől Csík-Somlyóig.
Az oláhfalvi fensik. Az oláhfalvi iskolák, népnevelés. Nagy erdő. Vargyas pataka. Ördög-barázda. Gyepes pataka. Lehetetlen patak. Ángyos patak. Tolvajos patak. Kakas vára. Mazarán bükke. Csaták a Nagy Erdőn. Csík a Foglalástetőről. Megérkezés Somlyóra.
Ujból Udvarhelyt a Székelyföld anyavárosában, utazási kirándulásaink középpontján vagyunk. Szülőföldemnek kedves vidékei, a gyermeki és tanulói kornak boldog emlékei még se tudnak ide lekötni; a nyugalomra vágyó kifáradt test maradásra, a hivatását követő lélek távozásra, tovább kutatásra, a még meg nem vizsgált vidékek bebarangolására ösztönöz.
Ott a Hargita éggel ölelkező kék csúcsain túl, egy egészen uj vidék, a havasok keblében rejtező szép Csik terül el: egy alig ismert, egy oly kevesek által felkutatott, egy senki által kellőleg nem ismertetett szigetként elkülönített kis világ van ott, hol ős eredetiségében megmaradott nép él; oda irányozom most lépteimet, oda vezetlek el kedves olvasó, ha türelmed engem idáig követni el nem hagyott, ha e szép hazát ismertető leirásom el nem untatott.
Szép, derűs napnak reggelén indultam el, – mert a Hargitán való átutazásra szép idő kivánatos.
Ismert vidéken vezet utunk egészen Oláhfaluig, s mégis a Czekend tetőről feltáruló nagyszerü látvány éppen ugy meg fog lepni, el fog ragadni, mint midőn azon először legeltetők szemeinket.
Vannak látványok s oly tájak, melyek, bár hányszor látjuk is, unalmasakká, egykedvüekké soha sem válnak, melyek mindenkor meglepnek, meghatnak, melyekben mindenkor uj, kellemes csoportozatokat, vonzó részleteket fedezünk fel, melyek más világitásban, más nézőpontról tekintve, mindvégig uj meg uj alakot és szinezetet öltenek. Mintha lelke volna az ily tájaknak, mely a kifejezésnek különböző fokozatait tüntetné fel. S van is lelke a földnek: Isten lelke hatja azt át, van dobogó, működő szive, és az a mindenható természet, mely annyi milliard lényt éltet a földben és annak felületén, mely a tenyészetnek csudás, megfoghatlan életét fakasztja fel a föld hideg kebléből. Azok a roppant szikla-halmazok, az a gyönyörü fensik, azok a rengeteg határtalan fenyvesek, azok a letörtető kristály patakok, mind élő, működő saját légkörrel biró lények által vannak népesitve, sőt a tájt fedő, átlátszó légkör is élő, tenyésző lények milliardjaival van teletömve; él a táj és éltet, az oda lövelő napsugarak özönében milliard lények föredeznek, élnek elégülten, boldogan, s csak az ember, a teremtésnek tökélye, ne örvendne-e a nagy természet ily örömünnepén? S a föld – melynek büszkén nevezi magát urának, – ne nyujtana neki is örömet, boldogságot, s valójában siralom völgye lenne-e a földi lét, melyen kinlódva, nyomorogva kell egy szebb, egy jobb világba magunkat átküzdenünk.
Oh nem, Isten e földet a szerelemnek és szerelem általi boldogságnak tanyájaul teremté, az ember önmaga az, ki annyiszor megfosztja embertársait a hivatásszerü örömtől és boldogságtól, átváltoztatva a föld édenét nyomoruság és szenvedés völgyévé; eltünteti Isten legdrágább adományát, a szabadságot, mely a boldogság fő feltétele, „sine qua non”-ja levén, az élet-eleméből kiragadott ember szerencsétlen és boldogtalan. Oh de Isten, ki a teremtés czéljának ily felforgatását nem nézheti, el fogja e visszás állapotot tüntetni, a teremtésnek, az emberi hivatásnak felbomlott egyensulyát vissza fogja állitani. Ezt jósolja, ezt mondja a természet mindenható nagyszerüsége, ezt olvashatjuk egy vidéknek táj-lapjairól, ha annak Isten kéz-irta titkos betüit elemezni tudjuk.
De imhol ujból a mi kedves Oláhfalunkban vagyunk, e havas-vidék kedves, rokonszenves népe közt. Elmulasztott kötelességet teljesitünk, midőn ezen kiváltságos helynek e munka I. kötetében adott leirását ott mellőzött némely dolgok utánpótlásával itten kiegészitjük, illetőleg némely azután keletkezett intézményeket registrálunk. – Örömmel tesszük ezt, mert a valódi érdemnek méltánylói, az előrehaladásnak barátai vagyunk. Itt pedig a népnevelés ügyén észlelhető gyors előrehaladást, egyeseknek és a jóra fogékony népnek érdemeit kell méltó elismeréssel megemlitenünk.
Ugyanis az ujabb időben ugy Kápolnás- mint Szentegyházas Oláhfaluban jeles népiskolák keletkeztek, melyekben egy-egy rendes és egy-egy segédtanitó vezetése alatt mintegy 400 gyermek (fiu és leány) nyer oktatást; ezeken kivül iskolája van rendes tanitóval Szentkeresztbányának is. Az oláhfalvi tanitók fizetésöket a mezőváros pénztárából, a szentkeresztbányai a bányatársulattól nyeri.
El van itt mondva pár szóval azon örvendetes lendület, mi a népnevelés terén történt, minek azon örvendetes eredménye van, hogy alig lehet ma már a két Oláhfaluban olyan növendéket találni, ki olvasni, irni ne tudna.
Azonban, midőn ez örvendetes hirt constatirozzuk, vétkeznénk, ha elhallgatnók azok nevét, kik a népnevelésnek eddig elhanyagolt terén ily bámulatosan gyors eredményt idéztek elő, kiket e nép szellemi kiemeléséért a közelismerés érdemkoszoruja illet meg.
A nemesen felfogott hivatás teljesitéséért dicsérőleg emlékezhetünk meg legelőbb is k. oláhfalvi lelkész és alesperes Vargha Sándor urról, ki évtizedeken át szentelte buzgalmát és tevékenységét a népnevelés szent ügyének, ki legnagyobb részben saját költségén építé fel egyházközségének izléses iskolaházát, s ki a nép lelkébe igyekezett csepegtetni a népnevelés szükségességének tanát; nem csak egy, hanem több éveken át, mig a tanitók fizetése hiányzott, önmaga vállalta el a nagy türelmet igénylő néptanitói kötelezettséget.
Ily üdvös, századokra kiható müködésében nagy segélyére volt boldogult Both Károly, Oláhfalunak hosszas időn át emelkedett lelkületü királybirája*, ki rábeszéléssel hatott, hol pedig ez nem segitett, hivatalos tekintélyénél fogva is rászoritá a népet, hogy gyermekeit iskolába küldje.
A korán elhunyt hazafiról láss többet e munka I. kötetében, Both Károly e népért annyit tett, hogy századok mulva is áldólag emlitendik nevét; a már másutt felhozottak mellett jellemzésére elmondom egy nemes, mondhatnók önfeláldozó tettét. Both Károly nagyon vagyonos volt, de mind a mellett is soha más öltönyt magára nem vett, mint a mi a háztól kikerült, s minőt polgártársai viseltek; leányait városon neveltette, azok ottan uriasan öltözködtek; de midőn nevelésük bevégeztével haza volt viendő, a czifra városi öltönyt egyszerü falusi öltönynyel cserélé fel, mondván: „Leányaim vessétek le a vigánót, vegyétek fel a szoknyát, melyet otthon anyátok szőtt, mert ha nektek Oláhfaluban kisasszonyi öltönyötök lesz, mások is majmolni fognak, s az oktalan fényüzéssel tönkre teszik magokat.“ Ugy is lett s ugy leányai mint maga mindig egyszerü, otthon készült öltönyben járt, csak hogy a fényüzést jó példája által kizárja polgártársai közül.
Ily lendületet nyert a népnevelés az utóbbi időkben Oláhfaluban, minek üdvös hatása az ujabb nemzedéknél máris felismerhető, hanem a népes, minden központtól távol eső, s ekként az önerején való fejlődésre utalt mezővárosban a népiskolák mellett nagyon szükséges lenne oly felsőbb elemi tanfolyam létesitése is, honnan a gyermekek egyenesen a gymnasiumokba mehetnének, mert ezen silány, zord éghajlatu vidéken, sovány földei mellett a nép sokkal szegényebb, hogysem gyermekeit további kiképzésre a különben is távol eső városokba küldhesse. Elmulaszthatlanul szükséges lenne tehát egy elemi iskolának berendezése, hol 8–9 ezer lélek * továbbképzésének, szellemi felemelkedésének lenne alapja megvetve. Ezen nagy horderejü eszmét fel is karolta hilibi Gál János, a két Oláhfalunak hétszer megválasztott országgyülési képviselője, felkarolta pedig azon ügyszeretettel, buzgalommal és lelkesedéssel, mi az áldásos süker feletti kételyeket eloszlatja, mert a lelkes hazafi apostolává lett a szent eszmének, Magyarország főpapságának, káptalanainak áldozatkészségéhez folyamodván, már is tekintélyes összeget gyüjtött, mi remélhetőleg még szaporodni fog, s melylyel czélja nem csak a tervelt elemi iskolának létrehozása, hanem egy oly kölcsöntár vagy népbank létesitése, hol az uzsorások által kifosztott nép törlesztésre kölcsön vehessen akként, hogy a kamat egy része a felsőbb elemi iskola költségeire fordíttassék.
Mert egy ily elemi iskolába járnának az Oláhfalviakon kivül a bányászok, lövéteiek, máréfalviak és remeteiek gyermekei is.
Oly kezek ragadták meg ezen emberbaráti, a nép jövőjére áldásthozólag hatandó ügyet, hogy létesülése iránt kétségünk nem lehet, s midőn azt követendő például más községek, birtokosok és képviselők számára lelki elégültséggel jegyezzük fel, egyszersmind áldást kivánunk a szent munkára.
Ezen felfedezést tevők Oláhfaluban, mig a Nagy Erdőn való átutazásra erőt gyüjtendők, lovainkat nyugtatók, minek megtörténte után a Nagy Erdő sötét rengetegjeinek irányoztuk lépteinket.
Nagy Erdőnek nevezik a Hargita déli csúcsának (Bélhavasnak) lennebb szálló azon részét, mely azért lapul le, hogy egy Csíkba vezető utat lehetségessé tegyen.
A Hargitának ezen lapályosabb, mély patakvölgyektől szeldelt, hegynyakát nevezik Nagy-Erdőnek, valószinüleg azért, mert széles fennlapját a legszebb fenyves erdők borítják, mely gyönyörü erdőket, fájdalom, főleg az ut közelében, kiméletlenül letarolták.
E közel 4 órát tartó hegy-lánczolaton vonul át a Csíkba vezető országut, mely – zuzott trachyttal levén kövelve – havasi utaink legjobbika és legregényesebbike.
A szentegyházas Oláhfalun tul, félóra távolra kezdődő Nagy-Erdő aljában törtet a Vargyas pataka, melynek vizét – mint az I. kötetben érintők – a nagy Homorodba lopták át, a fürészmalmaikra nagy sulyt fektető oláhfalvi atyafiak.
Az itt kezdődő Nagy-Erdő különböző folyamok közötti hegyhátainak, különböző elnevezései vannak. A Vargyas patakán tul közvetlenül kezdődő hegy, Két viz köze nevet visel, ennek nyugatra hajló lejtőjén a Vargyas pataktól alig pár száz lépésnyire metszi át az országutat az Ördögbarázda, ez ördög barázda pedig nem más, mint az e munka első kötetében felhozott és az alsó-rákosi szorostól a Rikán át Merketetőig elnyomozott Kakas-barázda, melynek ugyan megjelöltük ottan irányát, de hogy folytonossága megállítva legyen, szükségesnek hiszem, azt nyomról nyomra követve elvezetni idáig.
Vegyük fel tehát, hol elhagytuk a Merketetőnél, honnan a Megye patakán átmegy a Barrahára, innen a Baczó mezején felvonul a Tiba mezejére, honnan a Kőorron, nem messze az almási barlangtól, átcsap a Vargyas utja fejére, onnan Kakod Rezire, Esztena mezejére, az Árpasza karaján át a Visszafolyó patak fejére, Vésztetőre, lövétei Vargyas utafejére, tovább a Sárbükkin, a Satákkertjén, Vargyas-Lázán át Marjosdombjára. Itt sziklás meredek oldalon leereszkedik a Vargyas pataka völgyébe s ismét felemelkedik a Kékviz-Bükkin azon fennebb emlitett hegy-nyakra, hol az országutat átszelve, felkap a Hargita oldalára. Még itt is jó darabig, nevezetesen a Bükkbeli pusztán, Szelesvésze-tetőn, és a Bélhavas déli bütüje alatt nagyon magasan fekvő Pokád pataka fejénél mindenütt követhető, ezentul azonban oly sürű erdőségek és oly veszélyes szakadások közé jut, hogy tovább nyomoznunk lehetetlen volt, bár a havast ismerő pásztorok azt állitják, hogy az, a Hargita keleti oldalán Gyergyónak irányulva, tovább folytatódik, mig mások azt állitják, hogy a Bélhavas tető-ormán feküdt Bélavárához szolgált*.
A Bélhavasról és Béla váráról láss többet e munka I. kötete 80- és 81-ik lapján.
Valamint ez irányban tovább nyomoznom lehetetlen volt, ugy a Zeta váránál felötlő s egész a görgényi havasokig elnyomozott mellékágának ezzel követelt egybefüggését, illetőleg elágazási pontját sem tudtam feltalálni. Hanem hogy ezzel egybefüggésbe volt, azt igen valószinünek tartom.
Hát miért hivják kegyelmetek e töltést Ördögbarázdának? kérdém a kalauzul felkért öreg pásztortól. Hát azért – mondá ő – hogy mikor az ördögök a bün és vétek magvát őrlő malmot épiteni kezdették, az ahhoz alkalmazni akart nagy malomkövet ezen töltésen hengergették, hol felvették, hol letették s azért oly szakadozott annak vonala. – Másik rege szerént az ördögök fel akarták szántani a Hargitát, hogy ott a bűn magvát elvessék, de roppant ekéjükkel csak ez egyetlen barázdát huzhatták, mert a kakas hajnalra megszólalván, a sötétség szellemeinek félbe kellett hagyni munkájukat.
A nép ily regékkel hozza kapcsolatba ezen csudás töltést, illetőleg nevét ily regékből vonja ki, mert csudás és megfoghatatlan levén a mű, csudásnak hiszi eredetét is.
Létczéljára vonatkozólag elősorolók sejtelmeinket e munka első kötetében, itt csak azon nézetünket, hogy ut semmiesetre nem lehetett támogató, azon körülményt emlitjük fel, miként nem csak hogy sok helyt meredek oldalokon halad, hanem a Vargyas patak völgyénél a Marjos dombján egy függélyes sziklaszál tető-ormáig megy, hol megszakad; s csak is a völgy tulsó felén emelkedő meredek oldal-ormozatán tünik ismét elő, mi mutatja, hogy ut semmi esetre nem lehetett.
Alkot-anyaga itt is – mint havas-vidéken mindenütt – összehányt szikladarab, sáncz-mélyülése itt is kifelé néző nyugati oldalán vonul. Hanem hagyjuk ezen ugyis megfejthetlen csudás töltést, melynek létczélja és végpontja egyaránt kivül esik ismeretkörünkön; folytassuk inkább azon vonalt, mely az ugyan ismeretlen, de vizsgálatunk és észleletünknek szabad tért engedő Csíkba vezet.
Az utat követve a Két viztetőről a Gyepes patak, azon tul a Lehetetlen patak mély völgyületébe ereszkedtünk le. Lehetetlen, de hát miért lehetetlen? Azért, mert régen oly rosz volt utja, hogy esős időben lehetetlen volt ott átvergődni, s a szegény sárba feneklett utasok napokig vesztegeltek e helyen, most azonban ily nehézségek nem tartanak minket fel, mert áthatolásunk igen is lehető és könnyü volt, a mennyiben tört trachyttal kövelt, fölséges ut vezet át, melyen sem esős időben sár, sem száraz időben por nincsen, mert a trachyt oly tömör burkolatot alkot, mintha be lenne öntve az ut; ily jó utat sehol sem láttam; hanem könnyü is itt, hol anyag közelben s nagy bőségben van, jó utat tartani*.
Ez ut hossza Oláhfalutól Cs.-Szeredáig 9000 öl.
A vidéket fenyvessel kevert bükkös boritja, de az ezentuli Ángyos patak völgyületének már kezdődik a fenyvesek hazája. Lehet ugyan ennél nagyobb fenyves erdőt látni Gyergyó havasaiban s másutt is; de szebben nőtt, festőibben csoportosult erdő-partiekat bizonynyal sehol, oly rendezettek azok, mint ha kertész keze gondozta, tisztogatta és rendezte volna; az utas egy szabályszerü park közepében hiszi magát. Park, de hát van-e ily park a föld kerekségén? de hát az erőlködő ember tud-e ilyet alkotni? tud-e versenyezni a természettel? Oh nem, azok a zuhatagos kristály patakok, azok a partjain sötétlő fenyves lugasok, azok a vizparton tenyésző virágágyak, azok a fákra kuszó folyondárok, zuzmók s moha-függönyök, azok a szikla-csoportok mind olyanok, mint ember előteremteni nem tud, vagy kicsinszerüleg utánoz; de hogy is tudna a véges a végtelennel versenyre szállni; ő kontárkodik s idomit csak, mikor a természet teremt.
Az Ángyost követő Tolvajos patakán tuli, hasonnevü tetőn van Udvarhelyszék és Csik határa; a Tolvajos tető egy pontját Kakasvárának nevezik Losteiner szerint azért, mert 1743-ban egy Kakas, másként Molnár nevü igen tréfás ember azon helyet kővel körülrakva, ezen rögtönzött várába fogadta a Nagyerdőn átvonuló Klobusitzky püspököt, ki ott letelepülve, emberünk ötletén igen jót nevetett. Egy fennebb fekvő tetőt Mazarán-Bükkinek neveznek.
A Tolvajos lejtőjén szép emlékkő vonta magára figyelmünket, melyen kirivó betükkel ez van irva: „Megállj utas, vértől ázott e föld,” és mi megálltunk s levett kalappal, tisztelet áthatotta kebellel közeliténk, vélve hogy az valamely csataemlék; de csakhamar felcsapott föveggel tértünk meg, midőn tovább olvasva átértők, hogy ott egy borszállitó van eltemetve, ki feldőlvén, a hordó által üttetett agyon. Hisz szebb, idálisabb halálra csak nem ásitozhatik egy borban élő, mintha boros hordó által üttetik agyon.
Állhatna pedig itt csataemlék is, mert Csíknak ezen természetes védvonalán nem egyszer küzdöttek véres harczokat. Igy midőn Ali Pasha Apafi Mihályt trónra erőszakolá, a csikiak nem akartak hódolni, min a kegyetlen Ali dühbe jövén, a budai vezért Izmail pashát Udvarhelyről válogatott jenicser sereggel Csik ellen küldötte. A csikiak elejébe mentek, a Nagyerdőben elsánczolták az utat és ösvényeket, s elszántan harczolva, többször visszaverték a rohamra tüzelt jenicserséget; de mig itt az önvédelem elszánt harcza folyt, azalatt a tatárok balról járatlan utakon lecsaptak Csikra, ott égetni, pusztitani kezdték a falukat, jobbról is megkerülve a honuk határait elszántan védő csiki harczosokat, hátulról is megtámadták, de ezek elvégre is kivágva magokat, az erdőkön elmenekültek s a Hargita ormairól kétségbeesetten nézték, hogy lángba borult szép hazájuk térein a pogányok miként hurczolják lánczra füzött testvéreiket*.
Adatok Bethlen F. 4. könyv 550. És él e csaták emléke a néphagyományban is. Kájoni János az erdélyi kolostorokról írt munkája I. szakasza 12. pontjában előbeszélve ezen eseményeket, mondja, hogy Ali pashától a Csíkra küldött Izmail pasha bucsáki tatárokkal és törökökkel a Petki István által őrizettel megrakott Nagyerdőn levágván, leölvén a székelyeket, Csíkban 26 templomot felégetett, mintegy 9000-en vonták magokat a csík-somlyói kolostorba; de ugy ezek mint a havasba rejtőzöttek az elleség kezébe estek, stb.
Szerencsésebbek voltak a csíkiak 1559-ben, Losteiner szerint 1556-ban a vallási meggyőződésöket megtámadó János Zsigmond fejedelem ellen, ki a reformátiót el nem fogadókat üldözni rendelte. A papjaik által felbuzditott csíkiak megtagadták az engedelmességet, s a királyi felszólitásnak eredménye nem lévén, seregek küldettek Csík ellen. A hitet féltő papság keresztes hadat prédikált Csík népének, István pap (Gyergyóból) a Csík-Somlyóhoz gyült nép élére áll. A papok megáldják fegyvereiket s a rajongásig lelkesült nép elébe indult a Nagyerdőn Udvarhely felől benyomuló fejedelmi hadaknak s azokból sokat levágván, visszaszalaszták. Győzelemittasan tért meg a nép a somlyói templomba hálát adni, mivel pedig győzelmet Pünköst szombatján nyertek, annak emlékére szervezék a somlyói pünkösti bucsukat.
Ezen győzelem állá utját a protestantizmusnak, mely azután többé Csíkba soha behatolni nem tudott s a fejedelem végre is engedett kimondván, hogy: „A csiki klastrom több oda való helyekkel „együtt, miért hogy onnét ez ideig is semmi nemü „időben a római vallás ki nem irtódott; maradja-„nak azon állapotban, a mint ekkoráig voltak”*. És harcz folyt itt 1708-ban is, midőn a Csíkot egészen elnéptelenitett és kifosztott császári militia az excutorokkal együtt kiindult, maga előtt hajtván Csíknak elrablott marháit, a Nagy Erdő utján azonban 19 bátor kurucz rájok csapott, s bár 150 német volt fedezeten, azokból néhányat levágván, megszalaszták és a marhákat visszahajtják*.
E csata részleteit Cserey Farkasnak Georg. Marianna R. Hung. czimü kéziratából irta ki Katona Elek, közli Benkő K. Csík, Gyergyó és Kászon czimü könyve 94–95 lapján.
Cserey M. Ujabb nemz. könyvt. 411-ik lap.
Tehát haza és vallás oltalmában kiontott, idegen és honfivér öntözé gyakran e rengetegek földjét, s e dicsteljes küzdelmek, e hősies önvédelem mégis feledve van elannyira, hogy félretett régi történészek porfedte lapjait kell felhányni, hogy ráakadjunk e tények leirására, s ott, hol a magányos szerencsétlenségnek emlék emeltetik, nemzeti dicsőségünk mezeje kopár és feledett; emlékszobrot, mely e tényekről regélne a késő unokáknak, hiába keresnünk ott.
Az ut csakhamar lejteni kezdvén, a Nagyerdő keleti oldalának lankásán halad, a szép trachyt sziklafalból felbuzgó Barátok kutját s a Jobbágyoké nevü helyet (mivel a csíki jobbágyság vágta itt az utat) meghaladva egyszerre váratlanul, meglepően tünik fel Csíknak madártávlati nagyszerü panorámája, mely még meghatóbb s terjedtebb lesz, ha az utas nem restelli az uttól keletre emelkedő Foglalástető nevü szikladombra felhágni.
Innen felötlik egész Csík, e fenyves erdőkkel körül keretelt, gyönyörüen fekvő falvakkal tarkázott s az Olt fényszalaga által végig kanyargott gyönyörü térség.
Szebb és meghatóbb képet alig képzelhetni ennél. Szemben zöld lepelbe vont óriási gula, a Nagy-Somlyó, mellette az ő alakját utánzó fehérlő kápolnákkal tarkázott, keresztes ösvényekkel vonalzott Kis-Somlyó, hová a hitrege szerint angyalsereg szállt alá. Ennek lábainál a bucsujáratok szent helye, Csík-Somlyó kéttornyu templomaival, kolostorával, tisztelt imoláival, nagyszerü székházával. Csíknak e vallásos és politikai középpontja közép- és fénypontját alkotá képünknek is.
Alább a Nagy-Somlyó tulsó aljában Csík-Szereda terül el festői ódon várával és a zsögödi szoros sziklabérczei közt szép lepillantás nyilik Al-Csikra, melyet a Sz. Anna tó és a tusnádi szoros kéklő bérczei szegélyeznek. Felfelé pedig a rákosi szorost elzáró s legszebb falusorral szegélyezett Köd felett a sz. domokosi havasok tünnek fel, azon gyönyörü alakzatu sziklabérczek, melyek festőileg eredzett kopár oldalaikkal, gyönyörüen kicsipkézett csúcsaikkal a napnak megtörődő sugaraiban ezüst bérzekként ragyognak.
Szép e nagyszerü panoráma minden időben; de elbüvölően meglepő és elragadóan szép volt naplemenetkor, midőn a Hargita felett lebegő nap rézsut szórta rá sugárözönét, megaranyozva, élénken kiszinezve a tájak legszebbikét, legregényesebbikét, midőn aranylepellel voná be ezen eszményileg szép vidéket. Alig tudtunk megválni e vonzó, e delejes gyönyörrel lelánczoló látványtól, mely a nap hanyatlásával minden perczben váltakozott, minden perczben szebb, költőibb szinezetet öltött, csak a közelgő est hosszu árnyai kergethettek le a minden figyelmünket elfoglalt Foglalás-tetőről és lelejténk* a fennről bámult szép térre, melynek szélén vártalapul teremtett önálló csúcsocska emelkedik, melyet Vasfuvónak hivnak; mondják, hogy régen vasmüvelet folyt ottan.
A Köd pataka és a Fészó pataka közti hegyfokon.
Az Olton, mely itt még csak lassan folydogáló kis patak, átszállva, s Csík-Szeredán átvonulva, félóra alatt Csík-Somlyón voltunk.
