XV. Szépviz és környéke.
XV. Szépviz és környéke.
Vacsárcsi mellett a Sándorok kastélyromja, a hol a csíki krónika másoltatott. Sz.-Mihály, régi temploma, a Siculicidium emlékkeresztje. Ajnád és kápolnája. Lövész. Czibrefalva fekhelye, tatárdulások. A Csiga patak gyógyforrásai. Szarvasgomba. Baláskó vára, emlékhalom. Sz.-Miklós, az eltünt hun irat. Hős Judith, a székely amazonok. Borsova. Szépviz. Örmények. Pogányhavas. Sz.-László kápolnája, hitregéje. Széphavas, a széphavasi kápolna. Csángó testvéreink bucsujáratai. Egy eső utáni naplemenet Csíkban.
A mult emlékeit rejtegető havasok e távol vidékéről térjünk vissza az emberlakta tájakra, utunknak megszakadt vonalát felveendők ottan.
A Bogáth szorosán áthivólag kacsintgatnak felénk Szent-Domokosnak nagyszerü havasai, a vidéket uralgó karczfalvi templom ódon várfalaival oly ingerkedőleg vonzza magához a régészt, az Olt szép völgyülete az aestheticust; de mielőtt ezek csábitásainak engednénk, – van még Felcsík terének egy nem kevesebb érdeket és természeti szépséget felmutató szöglete, mely még mindeddig ismeretlen előttünk. Ez Szépviz vidéke, és az oly sok, de főként népismei tekintetben érdekes gyimesi szoros; azért most oda irányozzuk lépteinket.
Utunk oda a Kisasszony-megyéhez tartozó, a Rákos pataka mellett hosszan elnyuló faluk során vezetett át; utunkban megtekintettük a Vacsárcsi és Szt-Mihály közti magaslaton lévő azon romokat, melyek a rabonbáni Sándor család ős curiájának maradványai, meglátogatók azon helyet, hol 1533-ban a csíki krónikát, ős történelmünknek e megbecsülhetetlen kincsét összeálliták. Ezen krónika keletezése igy szól: Összeiratott 153 darab – 3 csomagba kötött – iratból 1533-ban Sándor Menyhárd várában Alszeg földjén Csik házában (in aede Csik) Vacsárk és Csíkfalva között*. – Mely néhány sort észlelve, abból kitanuljuk, hogy ezen erőditett kastélyt használták e korban Csik székházául, mert Csíkháza nem jelenthet mást; továbbá tanuljuk azt, hogy Szt-Mihálynak most Csigafalva nevü alsó részét azon korban Csíkfalvának, s a most ily nevü negyedét Szt-Mihálynak akkor is Alszegnek nevezték. Ezen kastélyt, mely – mivel várnak mondják – tekintélyes lehetett, miként fennebb elmondók, a tatárok dúlták fel 1694-ben. E végzetes napokban veszett el a csíki krónikának eredeti példánya is; ma csak is egy 1695-ben készült másolatának 1796-beli hibás harmad másolatát birjuk; s azért e porladozó romtöredéket ugy tekinthetjük, mint őstörténelmünk legbecsesebb erekélyének, az 1533-beli székely krónikának, bús temetőjét*.
Aláirták nagyobb bizonyságra András Mátyás csíki törvényes ember, Veres deák, Győrffy Mátyás, István Gábor.
A fennebbi 1533-ban készült eredeti krónikát másolták le 1695-ben Csík-Szeredán Veres Péter és Bors István, Csíkszék hites ülnökei; ezen 1695-ki másod-másolatnak 1796-ban Farkas János csík-somlyói lelkész által készitett harmadmásolatából irta le Zabolai ügyvéd és Székely Márton, s azt az erdélyi philo-historia társulatnak benyujtván, ez, mig az eredeti, vagy legalább az 1695-ki másolat meg nem kerül, kiadását elhalasztá. Ezen, a társulatnak benyujtott negyed-másolatból, adta ki 1818-ban kilyéni Székely Mihály itélőmester a „Ns. Székely Nemzet Constitutióji“ czimü munkájához csatolva (276–295. lap). Már most az annyi másolaton átment becses krónika, az eredeti szakadozott lapjainak hibás egybeillesztése, a benne előforduló görög szavak hibás értelmezése, és még hibásabb nyomtatása által keletkezett azon értelemzavar, mely e krónikát sokhelyt értelmetlenné, homályossá teszi; de ebből nem következik, hogy az koholmány, mely elméletet jeles történészünk, Szabó Károly (Uj Magy. Muzeum 1854-ik évfolyamában kiadott jeles értekezésében, és ugyan e tárgyban az Erd. Muzeum évkönyvei II. kötetében kiadott birálatában) érdemlegesen meg is czáfolta; nem, mert az alaki hitelesség nem dönt, a krónikában előforduló számos görög szavakat, melyek a Gyula alatt behozott keresztyénség korában Székelyföldre jött byzánczi papok irataiból kerültek, már a krónikaszerkesztők (mivel görögül nem tudtak) sem az eredeti görög iratokból, hanem azoknak latin forditásaiba beszőtt egyes szavak hibás átirásából vitték át a krónikába, sőt ezek is a még hibásabb másolatok s nyomtatás által még inkább elferdittettek, s még igy is Szabó azoknak nagy részét eredeti értelmükre vitte vissza, ugy kimutatta azt is, hogy harmad-másolatban az 1695-i másolatnak szakadozott lapjait nem tudta kellő rendbe hozni az 1796-ki másoló; miért gyakran lehet egy-egy lapnak, vagy töredéknek értelmét a következő, vagy még hátrább levő lap értelmetlen helyeivel egybeillesztve, öszhangzásba hozni stb. Szabó Károly szakavatott s históriai kritikával készült értekezései azt eredményezték, hogy a Székely krónika tekintélye és hitelessége oda emelkedett, hogy azt több tekintélyes tudósunk, s azok közt Horváth Mihály legjelesebb történészünk is használja (főként Magyarország történelmének 1860-ki ujabb kiadásában), mi ezen munkálatnak történelmi tekintélyét nem kis mértékben emeli, mintegy sanctionálja. Egy székelynek pedig e jeles munkát – mely e nemzet ős szerkezetére és történelmére annyi érdekes adatot nyujt – megtagadni nemzeti bűn lenne.
Vacsárcsin felül, hol Rákospatakával a Szirmai, Eger és Csiga patakok összefolynak, fekszik Szt-Mihály, mely külön négy tizedre oszlik, u.m. Alszeg, Tőkeszeg, Csigafalva* és Ajnádra, mely egykor külön, most egybeolvadt faluknak összfogalmát fejezi ki az egyházközség védszentjétől származó Sz-Mihály elnevezés.*
Ez a fennebb emlitők Csíkfalva.
Sz.-Mihály mint egyházközség létezik a XIV. század első felében, mert a pápai dézmák regestrumában (csíki districtus) az 1332-ik év rovatában a 669-ik lapon találjuk ezt: „Johannes de S. Michaele solv. 1 gr.“, még e néven előfordul a 682. és 736-ik lapon is. Az 1567-ik évi regestrumban „Zent Myhaly“ 64 kapuval levén bejegyezve, annak már akkori tekintélyes volta tünik ki.
Ez egyházközség lőréses védfallal keritett temploma tisztes régi műemlék, bár a kontár kiigazitások által teljesen kivetkőztetett eredeti alakjából. Püspök Szepesi jegyzeteiben azt mondja, hogy tornyán 1103. évszámot olvasott; de hogy ez akkor nem épülhetett, s ha a követelt évszám ugyancsak ott volt, az nem lehetett más mint – Csík régi templomain csak nem mindenütt feltalálható – mystificáló hamisitás: azt mutatja maga a templomnak gót stylja is. Sokkal valószinübb azért, hogy ez egyház épitési korát a szintén Szepesi által feljegyzett azon Chronostichon jelöli, mely azt 1552-re teszi*. Mindkét harangját a Sándorok a 17-ik században * öntették.
A chronostichon ez: PrInCIpIs angeLICI prIVs aeDIfl Cabatur honorI hVIVs et a VspICIo nVnc qVoqVe tVtanIteo.
A nagyobbat Sándor János, Sándor Mihály és Endes Miklós 1666-ban. Ez elhasadván, ujra öntetett. A kisebbik megvan eredetiségében ezen körirattal: „Fieri curarunt in honorem Sanct. Trinitatis Joannes et Michael Sándor Anno 1687.“
De mind ezeknél nevezetesebb a templom keritésében levő azon kőkereszt, melyen tisztán olvashatólag be van vésve e végzetes szó: Siculicidium: Közhiedelem szerint ez volt a madéfalvi Vészhalmon állott eredeti emlékkereszt, mely kormányrendeletből onnan elmozdittatván, egy szt.-mihályi ember: Buzás János hozta ide, s halálakor helyezték utódai sirjára. Igen ohajtandó és méltányos lenne, hogy az eredeti helyére ujból visszahelyeztessék, hadd őrködjék ott az ártatlan vértanuk emléke felett, hadd hirdesse ott az utókornak a zsarnokság véres tetteit, hadd álljon ott intő jelül a hatalom ily gyászos visszaélései ellen!
Szt-Mihályon felül a Rákospataka északi irányt veszen, nagyszerü havasok (Lövész, Bodorvész, Pogányhavas) által köritett hegykebel virányain törtet le a pisztrangdús folyócska, melyet a Pogányhavasból eredő Rompácza és a Széphavasból eredő Barakasza vizei növelnek; e meglepően szép völgykebelben van elrejtve Szt.-Mihály fiók-egyházközsége Ajnád, melynek törökös elnevezése (Ajna tükröt jelent törökül) azon kérdést támasztja az észlelve vizsgálódóban, hogy az ily törökös elnevezések hogyan jutottak e földre? E kérdés némi megfejtését a csíki krónikában leljük, hol a Vacsárkin belül eső földet Törökök földjének látjuk elnevezve.
Ajnád nevezetessége a Bernád család által 1514-ben épitett kápolnában öszpontosul. Ajnád völgyében messze fenn a Lövész alján a hasonnevü, többnyire oda települt oláh pásztorok által lakott, kis falucska helyezkedett el.
Szt.-Mihálytól keletre a Csiga pataka átfolyta völgyecskében feküdt Czibrefalva, melyet a tatárok 1694-ben földdel egyenlővé tettek*, ma helye kaszáló és tó; de a Czibrefalva nevet máig is fenntartotta, sőt még a házak fekhelyei is felismerhetők. Czibrefalvával egyidejűleg Szt.-Mihályt is feldulták a tatárok, mivel pedig első beütésök alkalmával éjjel lepték meg a falut, lakóit ugy leölték, hogy Losteiner szerint csak 7 öreg ember maradt életben; ekkor történt az is, hogy egy szentmihályi emberhez két tatár bemenvén, a gazdát egybekötözték, s korbácsolva hurczolták rabságra, mit meglátván serdülő leánya, fejszét ragadva mind a két tatárt levátga, mire több tatár csődülvén oda, hősies önvédelem után egybevagdalták a hős amazont. A tatárok ezen első beütésekor a Szt-Mihályt lakott Sándor János, Csík akkori alkapitánya elmenekült, s egybegyüjté Csík harczosait a haza védelmére, mit látva a tatárok, sietve távoztak zsákmányukkal, Sándor János azonban a vészt elvonultnak hivén, elég gondatlan volt a hadakat haza bocsátani, miről a tatárok értesülvén, harmad nap mulva 12,000-en ujból beütöttek és egész Felcsíkot feldulták, kirabolták; Sándor János maga is meglakolt gondolatlanságáért, mert Szt.-Mihályon családjával együtt a tatárok rabságába esett, s csak esztendő mulva Apor István által kiváltva térhetett vissza hazájába. Ez alkalommal semmisült meg, mint fennebb látók, a Sándor család által nemzeti szent ereklyeként őrzött csíki krónika eredetije is*.
Losteiner topografica et Hist. descript.
Cserei M. Lásd Ujabb Nemz. Könyvt. 234. I.
A Csiga völgyében e gyászos dulások emlékét védő Czibrefalván kivül, az élet forrásai is buzognak, mert ottan számos ásványos forrást fakasztott a jótékony természet. Ezek egyikét ivásra használják, másika, mely Felsőborviz név alatt ismeretes*, fürdővé van átalakitva, a legfelső harmadik, a hatalmasan hánykódó Bugyogó, a Pogány-havas alján tör elő. E források egyike sem volt vegybontva, gyógyhatásuk csak is jótékony gyógyitásaikban, s sok itten egészségét visszanyert beteg áldásaiban nyilvánul. Szt.-Mihály határán terem, s néha igen nagy mennyiségben a szarvasgomba, a francziáknak ezen annyira becsült, s oly drágán árult fűszere, az inyenczek előtt annyira ismeretes truffe (Tuber Cervinum). Ezen gombafaj a föld felülete alatt több hüvelyknyire terem, a szt-mihályiak betanitott sertések segélyével ássák ki, s nagy olcsón eladják az örményeknek, kik azzal terjedelmes kereskedést űznek. Faja ép oly jó, mint a Perigorinak, de eltételi módját nem tudják. Szt.-Mihálytól a Köd szép fenyvesei között vezet az ut Szt-Tamásra, ennek közelében egy dombocskát Balaskó várának neveznek; valószinüleg a Jenőfalván lakott ily nevü primor családnak* lehetett itten vára, melyet azonban most nyomtalanul eltörölt az idő hatalma. Közelében egy keresztutnál Hazugság nevü halom van; a hagyomány azt mondja, hogy ottan egy utast gyilkoltak meg a tolvajok, s vére mindaddig buzgott fel, mig a nép emlékhalmot nem csinált oda. Ma is minden arra járó követ vagy hantot vet s „nyugodjék békével” mond reá. Ezen erdőségekben bolygott 1535-ben a Nagy Szolimán által trónjáról elüzött Péter, moldvai vajda, elszaladt lovát Szt.-Mihályon fogták el*.
Ez a szépvizi örményeké.
Balasko Ferencz mint Jenőfalván lakó főnemes 1406-ban szerepel, lásd „Gr. Lázár család“ cz. könyv 17. lap. Egy Balaskoról a Székely krónika is (290. lap) emlékezik, kit Sándor János megtámadott.
Benkő Károly Csík, Gyergyó és Kászon 61–62. l.
Sz.-Mihálylyal szemben a Szépviz balparti magaslatán fekszik Sz.-Miklós, mely 1332-ben e néven már mint önálló egyházközség jön elő*, az 1567-ik évi regestumban 22 kapuval szerepel. Temploma magaslatot koronáz, hanem hiába kerestük azon Gyarmathi állitólagos hun feliratát*, fájdalom, nyomtalanul eltünt az. De fennmaradt emléke még a nép között is azon hős Judithnak, ki az 1694-ki tatárjáráskor a történelemben páratlan hősiességgel harczolt a tatárok ellen; Cserey Farkas* felemliti az esetet, melyet hallgatással mellőzni véteknek tartatnám. Az episodszerü eset ez: A tatárok 1694-ben bőjtelő havában beütvén Felcsíkba, Szt.-Miklóson egy nemes lófő házára rohantak, s azt feleségével együtt elfogták; de Judith nevü igen szép hajadon leányuk nem akarta magát ez undok emberrablók kezeibe adni, hanem leragadván atyja ős szablyáját, hősies önvédelemben kilencz tatárt sujtott le; azonban a támadók ezzel nem fogytak, sőt ezek vészkiáltására csak szaporodtak, mit látva rabszijra füzött szülői, kérve kérték, hogy adja meg magát s ne áldozza fel szép életét sikertelen küzdelemben, de ő sem a szülői kérésnek, sem az ellen iszonyu fenyegetéseinek nem engedve, oltalmazta magát, midőn végre a sok csapástól és csapásfelfogástól lankadt jobb karját leszelték, balkezébe kapva át a szablyát, azzal oszta halálos csapásokat, midőn ezt is használhatatlanná tették, akkor hóna alá szoritott szablyával rohant elleneinek, mig nem átdöfetve holtan rogyott össze. Tud-e a történelem ily amazonszerü hősiességet másutt felmutatni; csak ezen egy hadjáratban (az 1694-ki tatár beütéskor) mennyi nagyszerü hősies önfeláldozás, mennyi magasztos jelenet, mennyi dicső, hős jellem merült fel, s csudálnom kell, hogy mindeddig nem találkozott egy költői toll, mely ezen eposzra érdemes tárgyakat feldolgozta volna; költő, ki ezen Székely Judithot, Nizetet, e székely Kapistránt és Csomortányit, e székely H. Coclest megénekelte volna, dalnok, ki ezeknek dicsőség fénykörébe burkolt emlékét méltó alakban adná át az utókornak. Én, kire a költészet muzsája nem mosolygott, legfelebb átmenetileg, felemlitem ezen eseményeket, kiemelem e hősies jellemeket s néhány buzditó szóval adom át a történelemnek és az azok megörökitésére hivatott költészetnek. Szt.-Miklós és Delne közt fekszik Borsova*, a mely falucskáról legfelebb azt mondhatjuk, hogy borvizzel (savanyuviz) bővelkedik; de az elvégre is Csíkban nem nevezetesség, mert alig van falu itten, melynek határán több-kevesebb ásványos forrás ne buzogna fel; a tudomány azokat észlelni és vegybontani nem érkezett még, nagyrészüknek üdvös gyógyhatása jelöli csak, hogy azok között sok jeles és kitünő lehet.
A pápai dézmák regestrumában az 1332-ik év rovatában ekként: „Stephanus Sacerd. de S. Nicolao solv. 3 ban. ant.“ Ugyan igy az 1334-ik év rovatában a 736. lapon 1 garas befizetéssel.
Gyarmathi Sámuel e feliratot közölte „Magyar nyelvmester“ czimü munkája 1. rész 4-ik lapján. Közlése szerint a felirat következő volt: „Urunk megettege fogván iránk egy ezer négyszerte száz egy esztendőt, Mátyás mstr. Grgly mstr cseálták“, azaz: hogy ez volt értelme a Gyarmathi által facsimilében közlött hun, vagy ős székely betüjelekkel irt feliratnak. Ugy látszik azonban, hogy nem csak Sz.-Miklóson, hanem a szomszéd Sz.-Mihályon is volt ilyen ős székely betükkel irt felirat, legalább ez tetszik ki Német Józs. felcsíki esperesnek 1797-ben Aranka Györgyhez irt leveléből, melyben azt állitja, hogy Gyarmathi követelt scythiai felirata nem a szentmiklósi templomon, hanem a Csík-Szentmihályin volt, a kardeszkáknak töredékein, melyet egy – mint mondja – ahhoz értő őrmester igy értelmezett: „Csináltatta Sándur IIII-ben.“ Ezenkivül volt másik öles deszka, melyen ős székely betükkel ez volt irva: „Ezen kép rámát csináltatta.“ Folytatása, másik eltévedt darabjára levén átvive, hiányzott. Ezen iratos deszkákat Cserei Farkas udvari tanácsos elkérvén, Bécsbe vitte fel. Német levele egész terjedelmében közöltetett a Nemz. Társ. 1836-ik évf. 2-ik félév 232-ik lapján. Már most abból, hogy Gyarmathi szentmiklósi és Német szentmihályi feliratai egymástól teljesen eltérők, azt kell következtetnünk, hogy mindkét falu templomán volt ős székely betüs felirat; fájdalom, ma már mindkettő nyomtalanul eltünt, pogány emléknek nézetvén, a lelkész urak kötelességüknek ismerték azoknak megsemmisitését.
„Magyar és székely asszonyok törvénye“ czimü munkája 207–208. lapjain.
Borsova az 1567-ki regestrumban 28 kapuval szerepel, tehát azon időben Sz.-Miklósnál nagyobb volt.
Sz.-Miklóstól keletre a határszéli havasok közül kirohanó Szépviz (patak) torkolatjában fekszik Szépviz, miként neve is jelöli, szép regényesen.
Szépviz sokadalmakkal és hetivásárokkal biró falu csak*, pedig sokkal városiabb külleme van, mint a város névvel fennelgő Csík-Szeredának, téres piaczán több emeletes ház és bolt, s élénk kereskedelmi mozgalom*, mit az itt lakó és vállalkozó szellemü örmények idéznek elő; sőt Szépviz örménylakói épen az élénk kereskedés által emelkedtek azon jóllétre, hogy a csak földmüveléssel és marhatenyésztéssel foglalkozó ős székely lakosságot a falu főbb utczáiról és piaczáról kiszoritva, a mellék utczákba kiterelték.
Szépviz hetivásárai régibb időből, ugy látszik az örmények odatelepülésével egykorulag keletkeznek, és pedig ugy látszik, csak szokásból, a kereskedelmi mozgalom előidézte szükségességből, legalább az engedélyezési okmánynak sehol nyomára nem akadhattam. Országos sokadalmai ujabb keletüek. Engedélyezi azt az erd. kir. kormányszék 1866-ban máj. 18-án Kolozsvárt kelt okmány által, és pedig négy országos vásárt, jan. 7-én, apr. 14-én, jun. 30-án és sept. 9-én tartandókat.
Szépviznek 1796-ban 2873 udv. szám alatt engedélyezett kereskedői széke is volt, mely egy elnök és 12 ülnökből vagy biróból állott, s mely minden a kereskedés körébe tartozó kérdésben, követelés-, szerződésekben érvényes itéletet hozott. Üléseit minden pénteken tartotta. Elnökkel hét személynek kellett legalább is jelen lenni, hogy a törvényszék határozatképes legyen. E biráknak pedig semmi állandó fizetése nem volt.
De ne irigyeljük tőlök ezen saját szorgalmuk által kivívott fölényt, mert ők vendégek nálunk, emellett nem is élnek vissza e haza vendégszeretetével, mely őket legnyomorúságosabb üldöztetéseik korszakában befogadá, s a hazátlanul bolygóknak hazát s tüzhelyet nyujta. Mert az örmények királyságuknak Ázsiában lett elbukta után mint Izrael fiai szétszórtan tengődtek; egy részecskéjük a szomszéd Moldovába települt, hol két várost épitve 250 évig laktak. De az a hatalom, mely ősi hazájukat eltiprá, itt sem hagyott nyugtot nekik, mert Cameniknek (Podolia erős helye) ostromakor a törökök a Moldovába települt örményeket elüzvén, s üldözvén, azok 3 évig bolyongtak a sürű rengeteg erdők között, végre I. Apaffi fejedelemsége alatt 1668-ban Székelyföldre menekültek. Itt szivesen fogadtatva, Gyergyó-Sz.-Miklósra és Szépvizre települtek, Minás püspökük pedig Beszterczére*.
Losteiner I. k. 384. sz.
Ezen szerencsétlen, honüldözött, hazátlanul bolygó nemzettöredék végre nálunk nyugalmat és oly hazát talált, mely édes fiaiként ölelé keblére, mely áldásainak árjával önté el. Az életrevaló, a szerencsétlenség iskolájában tevékenységhez szokott s kereskedelmi szellemet kifejtett nép, nálunk hamar kiépülte veszteségeit és felvirágzott. Az első telepek kedvező helyzete még másokat is édesitett ide, ekként keletkezett a nagy előjogokkal felruházott Szamosujvár és Erzsébetváros. És szétterjedtek ők az ország minden városába; mivel pedig a magyar földmüvelő, kereskedéshez nem értő s azt balul lenéző nemzet volt, ők a kereskedést csaknem mindenütt kezeikbe véve felgazdagodtak, meglépesedtek, mint a székely mondja, uj hazájoknak sok édes mézet nyujtó kasában, hová a szép haza virányain gyüjtött mézet betakariták; de nem irigyeljük ezt tőlük, sőt örülünk előmenetelükön, mert e nemzettöredék nem vala hálátlan e hazához, nem vált az édes anya keblén felnőtt viperává, mint némely szintén ily kegyelettel, ily vendégszeretettel, ily testvériességgel fogadott vendégeinkkel történt; ők átérték, mivel tartoznak e hazának, miért minden alkalommal méltóknak mutatkoztak arra, hogy e haza őket édes szeretett fiai közé számítsa. Ők átvették a mi nyelvünket, müveltségünket, ők érdekegységi szövetségre léptek, s ekként rokonultak velünk. Különben az örmény, mint minden keleti faj, élénk észszel, sebes felfogással, józan itélettel bir; volt idő, midőn kereskedelmi törekvéseik között e szép tulajdonaiknak kifejtését, értelmüknek nemesitését elhanyagolták; de az ujabb időben a műveltség és tudományosság oly nagy előhaladást tett közöttük, hogy e tekintetben a kor szellemével nem csak előhaladtak, hanem mondhatnók túlszárnyaltak másokat elannyira, hogy alig találhatni az ujabb nemzedék között olyat, ki iskolázva ne lenne; e mellett mindent, mi jó és nemes felkarolni, előmozditani igyekeznek; ekként keletkezett Szépvizen is casino (harmadik Csíkban), hová magyar hirlapok járnak, melynek köncsönkönyvtára van, s mely nem csak Szépvizen, hanem a vidéken is a szellemi élet terjesztésének nagy tényezője. Azért éljenek a mi kedves örmény testvéreink.
Szépviz régi telep, mely a hagyomány szerint szent László korában keletkezett; a nemzeti fejedelmek alatt itt laktak a gyímesi szoros felügyeletére és oltalmára a szék által tartott plájások, kik e szolgálatukért minden adó s közteher alól mentesitve voltak. 1715-ben e plájások egy része a többi határszéli falukba Szt. Domokos, Ménaság és Kászonba helyeztetett el, s csak kis részök maradt Szépvizen*. Szépvizen az örményeknek külön templomuk és papjok van, a székelység Szt. Miklóshoz tartozik, helyben csak kis imolájok van.
Lásd Kemény József jegyzeteit az Erd. Muzeum levéltárában. Tran. Posses. czimü gyüjt. Terra Sic. czimü kötetében Szépviz rov. A plájások ezen eltelepitése fogyasztá meg Szépviz székely lakosságának számát, mert hogy az a mostaninál jóval tekintélyesebb lehetett, azt az 1567-ik évi regestrumból következtethetjük, hol „Zepwyz“ néven 55 kapuval fordul elő, melyből 2 hámoros.
A Szépviz felett északra felmagasuló Pogányhavasnak falu feletti előfokán kápolnarom van; a 12 lépés hosszu, 7 lépés széles félkör apsisu szentélynek alig két láb vastag falai még most is néhány láb magasságban megvannak, mellette mély üreg, monda szerint, a kut helye, közelében azon szikla, melyben két lóláb nyomához hasonló bemélyülés van, ez Sz.-László lovának patkóhelye, mely a hitrege szerint sz. László, a hont duló pogány kunoknak egy csapatját (Losteiner 36 F. törököknek mondja) e havasokon szétvervén és megsemmisitvén, győzelme helyén hálaimát emelt az ég urához, s egy emlék-kápolnát épitett, azután pedig táltos lovával, a nyomait most is védő szikláról leugratott a völgybe, hol a lezugó tiszta patakban lovát megitatván, azt mondá követőinek: „Mily Szépviz”, miből eredt az oda épült falu neve.
A kápolna fölötti Pogányhavas tető csúcsára várat helyez a hagyomány, oda rejtett kincs után kutatnak a kincskeresők; én a legfigyelmesebb kutatás után sem találhattam ott valamely épületnyomra, de látszanak tisztán a régi felhagyott szántóföldek mesgyéi, melyek igazolják azon másik hagyományt, hogy Szépviz eredetileg e hegytetőn feküdt, s csak később békésebb időkben költözött le a völgybe. Pogányhavas-nak elnevezését pedig a hagyomány onnan származtatja, hogy pogány őseink a keresztyénség felvételekor üldöztetve, itten áldoztak Hadurnak, Losteiner pedig onnan, hogy Szt. László a pogány törököket (hihetőbben kunokat) ott verte szét.
Ezen most elhagyott vadon tájon, hol csak a legelésző nyájak kolomp-zenéjét viszhangozzák a bérczek, e félreeső helyeken – melyek csak egyszer évenként a széna-csinálás korszakában népesülnek – még más emlékrom is van, melyet felkutatni el nem mulasztandom.
A gyimesi szorosba vezető út régen e hegytetőkön vonult el; veszélyes út, hol gyakran elfagytak az útasok s éhes farkasok által üldöztettek; még most is rémtörténeteket beszélnek az öregek e vészes útról; most szelidült a fenyves rengetegektől kiirtott vidék, a hegyeken szép virágok, gyönyörü havasi flóra pompálkodik, ezer szinü virág-szőnyeg boritja a hegytető ormait. A régi útnak elgyepesedett vonalát követve a Réczéd és Laposhavas lankáján egy óra alatt a Széphavas tetejére értünk, hol egy másik kápolnának látszanak még jelentékeny romjai. Ez 26 lépés hosszu, 8 lépés széles épület volt, félkör apsisu szentélye a hajó széleségével bir, illetőleg annak minden megszakadás nélküli folytatása, nyugatra néző homlokzata még 7 láb magasságban fennáll, más oldalain is a 3 láb vastag falak még 4–5 láb magasan állva, daczolnak az idővel. Ennyi maradvány van e szent romokból, melyek még alig egy század előtt bucsujárók áhitatos énekeit viszhangozták, melyek a honkivüli magyaroknak a honban levőkkel való összeköttetésének, testvéri találkozásának voltak minden évben felkeresett gyülpontjai; azon szent palládium, mely a hontól elszakadtakat e haza szeretetében, az őshazához való ragaszkodásban megtartá, mely a vallás szent malasztjával, a hit erős kötelékével fűzé e hazához künn levő, idegen földre települt testvéreinket; mert ezen – a Szent Lélek tiszteletére szentelt kápolnához* gyült össze pünköstkor minden évben a kilencz moldovai székely (csángó) falu lakossága, fehér öltönyben, arany himzett fehér zászlókkal, s énekelve: „Zeng az erdő, zúg a levele Mária örömére” jöttek ide, hol a csíki testvérekkel találkozva, zászlóikat összeérintve, mentek Csík-Somlyóra bucsura, visszatértökkor pedig az egész nép és deákság elkisérte idáig, hol miséztek, mulattak, s jövő évre találkozást adva egymásnak, érzékenyen bucsuztak el a távozó rokonoktól*. Szép és meghatók voltak a testvériesség ez ünnepei, és üdvösek, mert a nemzetiségnek voltak védvei; de 1744-ben a veszteglő intézetek felállitásakor betiltatott a moldovai csángók kijárása; ekként kiméletlen kezekkel tépetett szét azon szent kötelék, mely idegen földön lévő testvéreinket egybefüzé a hazával, és a szentély, a hazafiasság ez őrtornya, összeomlott feledett rommá változott át, azzal egyszersmind elszakittattak tőlünk a haza emlőin oly szeretettel csüngő testvéreink; de a mostoha idők ne feledtessék el őket, ne, mert a végveszélytől megmenteni, s a szeretet kötelékével ujból e hazához csatolni parancsolja az észszerü kötelesség érzete mellett a hazának intőszava is. Letelepedtem a zúgó széltől védő romok közzé, fájdalmasan illeti meg minden rom azt, ki a multnak e kőbetűit kutatni, abból mult idők eseményeit kiolvasni, tanulmányozni szereti, s ne lett volna-e szivem hazafias fájdalommal eltelve e romok közt, melyek azon előttem elterülő, Gyergyó északi szögletében lévő Kelemen havasától Kászon véghavasaiig nyúló, havas tömeget engedték átpillantani, melyek a Székelyföldet keletről sziklafalként övezik körül; ott e bérczeken túl laknak azon testvérek, kiket egykor e szentély hozzánk oly közel hoza, s kiket e hont ölelő bérczek most oly távol tartanak, és mintha a természet átértve lelkem bús hangulatát, kárpótolni igyekezett volna; mintha egy szebb jövőnek, egy dicső aranykornak akarta volna titkos leplét felmutatni: még soha sem látott, leirhatatlan, leecsetelhetetlen bűbájos látványt tárt fel előttem. Egy felhő ereszkedett a csíki tér fölé, mely megnyitá csatornáit. A lenyugodni készülő napnak e felhő mellől kilövelő sugarai rézsut világiták meg a lezúgó esőt, mely előbb arany, később biborszinü átlátszó fátyollá változott át, ezen bűvfátyol leple alatt a sugárözönben úszó Olt és a Hargitáról lerohanó patakok mint gyémánt szalagok czikáztak át. Néhány perczig tartott e tüneményszerü látvány, az arany felhő, az arany fátyol eltünt, s a felüditett nagyszerü vidék oly kecsesen, oly biztatólag tárult fel, mintha mondani akarta volna, hogy ne csüggedj hazafi! honodnak aranykora eljövend!
Benkő Józs. és Losteiner.
Losteiner szerint a moldovai vajda Sz.-Péter egyházközségnek (Várdotfalva, Csobotfalva, Csomortány, Taplocza és a csak 1751-ben elszakadt Csík-Szereda) a határszéli Bálványos havast adományozta azért, hogy a bucsura kijáró csángókat elszállásolják; most többé nem jönnek a csángó testvérek, de Sz.-Péter egyházközségnek ma is birtokában van a Bálványos havas.
Nem a régi elhagyott úton, hanem új kényelmesebb útján akarván Gyimest meglátogatni, visszatértünk Szépvizre.
