A nászünnepély.
A nászünnepély.
A csángó ifju rendszerint nem ahoz a leányhoz megy guzsalyosba, a kihez akar, hanem ahoz a ki őt meghívja, s igy a kezdeményezés joga a leányt illeti, mi ha a művelt társadalomban is divatba jönne, igen kedves és kényelmes dolog lenne. Az ily nyiltszivűséggel keletkezett és kötött viszony néha két-három évig is eltart; midőn végre egymást jól kiismerve elhatározták egymáséi lenni; egy szombat estve a legény két jó embere által kikéreti a leányt, mely kikérés folyama alatt a fiatalok künn maradnak, s ha a válasz kedvező, csak akkor mennek be kezet fogva szülőik áldását elfogadni, s a kikérési lakomához járulni. Másnap a papnál megjelenve, kihirdetésöket kérik, minek megtörténte után, rendesen csütörtök napon, esküvőre előállanak, a mennyasszony néhány leánybarátnéja kiséretében, ugy a legény is felpántlikázott, felvirágozott kalappal nyárban, igy ékitett kucsmával télben, de ha a legény felékiti magát, a leány sem marad hátra a cziczomával, sőt annyira felvirágozza, szalagozza, gyöngyözi fejét, hogy félvékaszerü terjedelmet kap. Lakadalomkor a menyasszony nem a máskor hordott színes katrinczába, hanem hófehér rokojába öltözik, mely felett magyaros szabásu, nyulprémes mellény díszlik. Kezén himzetes fehér keztyüt hord.
Ily öltözetet még csak egyszer vesz magára az életben, az esküvő utáni vasárnapon, midőn következő ünnepélyes módon megy a vőlegény, násznagy és gazda vezetése alatt a hazai menyasszony elhozatalára:
A meghívott fiatalság (legények), valamint a fiatal házasok is lóháton, a többiek szekeren indulnak el a két vőfél közzé vett vőlegénynyel, nem feledve el a kedvderítő czigányokat is saroglyába rakni. Ekként érnek a násznagyhoz, ki őket, hogy jó kedvvel legyenek, megvendégli, a vőlegénynek költségei pótlására egy czifravarratos inget, a menyasszonynak ily czifra inget, ingaljat, katrinczát és diszbernyészt ád. Innen a párjával menő lovasoktól megelőzött násznép, zene és kurjongatások közt megyen a hazai menyasszony házához, a lovasok nap mentire indulva kerülnek egyet a ház előtt, miután kezetfogva kört alakitnak a ház elibe felszúrt zöld ág körül. Ekkor a kilépő hazai szószólója elibe álló vőlegény: „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal köszönti, mire ez „Ament” mond. Ekkor előlép a vőlegény szószólója s nagyon régen készülhetett ezen mondókáját kezdi:
„Nagyon örvendek, s hálákat adok Isten ő sz. felségének, hogy Isten ő sz. felsége irgalmas sz. szemeit kegyelmeteken tartván, megőrizte és oltalmazta mind e jelenvaló óráig minden szivbeli szomoru változásoktól, meg is kérem Isten ő sz. felségét, hogy kegyelmes atyai sz. szemeit tartsa kegyelmeteken, őrizze és oltalmazza minden testi károktól és veszedelmektől, szivemből kivánom.”
Ezen beköszöntést a hazai (menyasszony) szószólója betüről betüre ismételvén
a vőlegény szószólója ekként folytatja: „Kedves drága jó uram, gazduram!* Én általam köszöntetik kegyelmeteket násznagyuram, nyoszolyó asszonyom, örömaty'uram, örömany'asszony, s főképen vőlegény uram ő kegyelme mellette lévő complex társaival egyetemben s Isten ő sz. felségétől minden testi-lelki áldást, s szerencsés megmaradást kiván.”
Igy is nevezik a szószólókat.
Ezt a hazai szószólója az illető czimezések változtatásával szóról szóra ismétli.
Mire ujból a vőlegény szószólója szól ekként: „Jó emlékezetében lehet kegyelmeteknek jó uram, szószóló uram! hogy ez s ez dicsőséges szent napon ns. Felcsík Gyimes lokon lévő M. Magdolna tiszteletére emeltetett templomban lévő oltárnak jobb szegéről, a copulátiónak helyéről elindultunkban, bennünket egy sz. János benedictiójára meginvitált volt, a kik meg is jelentünk parancsolatjára; de még azt is kivánja a mi kedves atyánkfia, vőlegény uram! hogy ne sajnálják ktek azon tisztességes személyt, kinek Istennek rendeletéből, a ker. anyaszentegyháznak szokása szerint meghütelt, hazai leányasszonyt nagy nyoszolyó asszonyom kezére szolgáltatni, minden parafernumával, fürészével, malmával és ahoz való dirib-darab apertinentiáival ugy elkésziteni, hogy a hová Isten ő szent felsége ez árnyékvilágban örökös szállását rendelte, hadd vihessük oda, kedvet találhassunk vele, melyre Isten sz. felsége segélje kivánom szívemből, ezen felül egy „Szt. János”* benedictióját, és „Deus poharát” kivánom kiszolgáltatni.”
Menyegzői nagy kalács.
A hazai szószóló következőleg válaszol: „Jó uram, szószóló uram! Emlékszem azon csekély szavaimra, melyekre emlékeztet, de hogy gazd'-uramnak, ha lennének oly különös legényei, kiknek kezére szolgáltatni lehessen, azon kérelem után lett kiadást szivesen megteszszük.” Ekkor egy pereczczel koronázott pálinkás üveget kiád, s miután elköltötték, a násznagy, nyoszolyó asszony, a két vőfél s a czigányok bemennek a házba, és a bennlévőket köszöntvén megkinálja kalácscsal és pálinkával, megszólal a zene, a leány szószólója a vőfél kezére adja a hazait, kivel vagy hármat tánczolva kartőn ragadja s egyenesen kivezeti a számára hozott szekérre.
Most a vőlegény az ajtó elébe áll s szószólója által következő köszönetet mond:
„Kedves örömapa és anya uram! egy nehány szót szól általam vőlegény uram, a kegyelmetek becsületes háziknál felnevekedett édes gyermekök gondoskodásáért:
Változik az idő, s változtat minket is,
Szerencsés napokban van szerencsétlen is,
Mindenféle állat párt választ magának,
Én is választottam s kerestem magamnak,
Már bucsuzom innét, s ugy indulok utnak,
Hogy hallják értelmét az én szavaimnak,
Mivel maradásom itten már nem lészen,
Azért gyenge szívem innét bucsut vészen.
Szerencsés napokban van szerencsétlen is,
Mindenféle állat párt választ magának,
Én is választottam s kerestem magamnak,
Már bucsuzom innét, s ugy indulok utnak,
Hogy hallják értelmét az én szavaimnak,
Mivel maradásom itten már nem lészen,
Azért gyenge szívem innét bucsut vészen.
Elsőben szavamat jó atyámhoz teszem,
Kedves édes jó atyám áldja Isten jókkal,
Mint kerti violát drága illatokkal,
Hálaadó szivvel én kivánok lenni,
Apai jóságát meg fogom köszönni,
Hogy ezen szép lányát ennyire növelte,
S e páros életre nekem eresztette,
Hogy gondját viseljem e földi életben,
Végre örvendezzünk a magas egekben.
Kedves édes jó atyám áldja Isten jókkal,
Mint kerti violát drága illatokkal,
Hálaadó szivvel én kivánok lenni,
Apai jóságát meg fogom köszönni,
Hogy ezen szép lányát ennyire növelte,
S e páros életre nekem eresztette,
Hogy gondját viseljem e földi életben,
Végre örvendezzünk a magas egekben.
Másodszor fordulok az édes anyához,
Kedves magzatjának jó termő fájához,
Hogy kilencz hónapig méhében hordozta,
Tizedik hónapban e világra hozta,
Táplálván, ruházván őtet ápolgatta
És mint édes anyám sok jóra oktatta.
Kedves édes anyám, hogy ezt cselekedte,
Istennek áldása maradjon helyette.
Minden jót kivánok felneveléseért,
Ő körülte megtett gondoskodásaért;
Anyai szivének kegyelem palástja,
Minden hibáit már neki megbocsássa,
Ifiusága közt, ha lett volna hibás,
Már azokról neki legyen megbocsátás;
Gyermekének tartson ezután engemet,
Valameddig hallja jó hirem, nevemet;
Én is megmutatom igaz hivségemet,
Valamig a halál elveszi éltemet!
Kedves magzatjának jó termő fájához,
Hogy kilencz hónapig méhében hordozta,
Tizedik hónapban e világra hozta,
Táplálván, ruházván őtet ápolgatta
És mint édes anyám sok jóra oktatta.
Kedves édes anyám, hogy ezt cselekedte,
Istennek áldása maradjon helyette.
Minden jót kivánok felneveléseért,
Ő körülte megtett gondoskodásaért;
Anyai szivének kegyelem palástja,
Minden hibáit már neki megbocsássa,
Ifiusága közt, ha lett volna hibás,
Már azokról neki legyen megbocsátás;
Gyermekének tartson ezután engemet,
Valameddig hallja jó hirem, nevemet;
Én is megmutatom igaz hivségemet,
Valamig a halál elveszi éltemet!
A vőlegény ennek végeztével megcsókolja az örömapa és anya kezét, pálinka és kalácscsal megkinálván a vendégeket, lóra pattan, s hazafelé indulnak, a szembe jövőket pálinkával és kalácscsal kinálgatván, sok helyt megállapodnak, mig végre a vőlegényi házhoz érnek. Itt jelentik, miszerint egygyel többen jöttek, mint elmentek s ha örömapa uram jó szivvel fogadja, beviszik. Erre az örömapa kiadja az örömpoharat, annak jeléül, hogy szivesen fogadja, a vőlegény szószólója kezénél fogva a hazai mennyasszonyt az ajtó elébe vezeti s ekként szól:
„Kedves drága jó öröm aty'uram és örömasszonyom! Valamint Noe patriarcha a vizözön után kibocsátott vala a bárkából egy galambocskát, hogy az elveszett világról valami jó hirt s örömet vinne neki, ki is hosszas fáradsága után megtalála a Libánus erdein egy szép zöldelő olajfaágat, melyet szájában vivén vissza örömet szerze a bárkában lévőknek; ugy mi is elbocsáttattuk örömap' és asszonyomtól, és hosszas fáradozásunk után megtanálók ezen szép virágszálat, melyet kezemmel fogok, és igy megérkezvén egygyel többen mint elmentünk vala, és eztet öröm aty'uram és asszonyomnak becsületes házikhoz mint szép zöld olajfaágat hoztuk, hogy mi is örömet szerezhetnénk vele, kit is ugy ajánlok, hogy eztet mint saját gyermekiket ugy szeressék, tüztől, viztől, minden szerencsétlenségtől féltsék és őrizzék, s minnyájunkat az ur Isten segéljen tovább is minden jóra, szivemből kivánom.” Most a hazai kezet csókol öröm atya és asszonynak, a násznép bevonul, tánczol, eszik, iszik. Mikor a káposzta feladatik, a vőlegény és menyasszony kikel az asztaltól, és a násznagy s szószólója által be mondatja ajándékát ilyképpen:
„Halljon szót kegyelmed! ad kegyelmeteknek kedves atyámfia N. N. vőlegény uram és hazai asszonyom egy ennyi – – – szép ajándékot, melyet testi szemeikkel látnak, és arra igéri magát, hogy ha az Isten az árnyékvilágban élteti, nemcsak ezzel a kevéssel, hanem több atyámfiui szeretettel kiván szolgálni, melyekre Isten segélje.” Ezután helyre megy az uj pár és a jelenlévőknek ajándékait a fenn irt szavak kiséretében fogadja. Minden jelenlévő nyujt valamit, többnyire házi eszközöket, ki kést, ki villát, ki kanalat, ki fazekat, ugy hogy az uj pár az életkezdéshez szükségelt apróságoknak ekként mind birtokába jut, a gazdagabbak pénzt is adnak.
Ekkor a Szt. János vagy is a nagy kalács* benedictioja következik, mi a szószóló által ily módon történik:
Mely tésztanemü virágokkal, tojásokkal, aranyozott ékitményekkkel felczifrázott roppant alkotmány, a gazdasszonyi ügyességnek valódi remeke; hogy minél szebb és nagyobb legyen a Sz.-János, az az örömanya hiusága.
„Mindeneknek szemei te reád néznek Uram, és te adsz eledelt nekik alkalmas időben, megnyitod kezeidet és betöltesz minden állatot áldásoddal. Dicsőség atyának – – Miatyánk – – – – Idvezlégy. Könyörögjünk! Áldj meg Uram minket, és ezeket a te ajándékidat, melyeket a te jó voltodból veendők vagyunk. A mi urunk – – – Amen.”
„Áldja meg az Isten a két egybekelt ifiakat, valamint megáldotta ezen Szt. Jánost az égnek harmatjából, a földnek zsirjából, Deus uram Isten! a ki eszt nem mondja, ne egyék belőle.”
Ezután esznek, isznak, mulatoznak, tánczolnak, míg nem szétoszolva a fiatalok magukra maradnak.
Kifeledém még a leánynak vagy legények szülőitől való ugyanazonos bucsuzását, s ezt befejezésül ide igtatom, annál is inkább, mert abban a székely nép szeretetteljes összetartásának, a szülő és gyermekei közötti patriarchalis viszonynak látjuk megható kinyomatát; az illetőknek nyakába borulva, siró éneklő hangon kiáltja a következő bucsuzó verseket:
Kedves édes atyám, ki engem nemzettél,
S azóta én velem számtalan jót tettél,
És ez időkorra már fel is neveltél,
Mint galamb a fiát szárnyra eresztettél,
Köszönöm jó atyám sok szivességedet,
Adja meg az Isten érettek béredet.
Hogy ha gyarlóságból bántottam szivedet,
Bocsáss meg, könyörgök s csókolom kezedet.
S azóta én velem számtalan jót tettél,
És ez időkorra már fel is neveltél,
Mint galamb a fiát szárnyra eresztettél,
Köszönöm jó atyám sok szivességedet,
Adja meg az Isten érettek béredet.
Hogy ha gyarlóságból bántottam szivedet,
Bocsáss meg, könyörgök s csókolom kezedet.
Kedves édes anyám, ki engemet szültél,
Mellettem s érettem éjt nappallá tettél,
S mint jó tyuk csirkéit hiven fedezgettél,
Köszönöm anyai dajkálkodásodat,
Éjjeli-nappali sok fáradságodat,
Hidegtől melegtől ápolgatásodat
Adja meg ezekért Isten jutalmadat.
Mellettem s érettem éjt nappallá tettél,
S mint jó tyuk csirkéit hiven fedezgettél,
Köszönöm anyai dajkálkodásodat,
Éjjeli-nappali sok fáradságodat,
Hidegtől melegtől ápolgatásodat
Adja meg ezekért Isten jutalmadat.
Köszönöm nektek is atyafiságtokat,
Kedves testvéreim, nyájaskodástokat,
Oh Istenem, áldd meg ezen magzatokat,
S parancsolj nekik is hűséges párokat.
Küldj áldást bőséggel nőtelen korokra,
Számokra ezután adandó házokra.
Végre ha elalszik életök fáklyája,
Legyen a menyország mindenik hazája!
Kedves testvéreim, nyájaskodástokat,
Oh Istenem, áldd meg ezen magzatokat,
S parancsolj nekik is hűséges párokat.
Küldj áldást bőséggel nőtelen korokra,
Számokra ezután adandó házokra.
Végre ha elalszik életök fáklyája,
Legyen a menyország mindenik hazája!
Legény (vagy leány) barátim már hozzátok térek,
Eshetett hibámról bocsánatot kérek,
Azonban köszönöm barátkozástokat,
Nektek is kivánok ezer áldásokat;
Az Ur, ki kedveli a szent szüzességet,
Ne bocsásson rátok szerencsétlenséget.
Végre ha a halál kezébe juttok is'
Egek ura számatokra kaput nyit is.
Eshetett hibámról bocsánatot kérek,
Azonban köszönöm barátkozástokat,
Nektek is kivánok ezer áldásokat;
Az Ur, ki kedveli a szent szüzességet,
Ne bocsásson rátok szerencsétlenséget.
Végre ha a halál kezébe juttok is'
Egek ura számatokra kaput nyit is.
Ez a bucsuzó elfogadott alakja, de igen ritka eset, hogy ily alkalmakkal a bucsuzó ne rögtönözzön, s egy-egy kiváló barátját vagy barátnéját, vagy valamely rokonát be ne foglalja bucsuztatójába. Az ilyet nevénél szólitva, nyakába borul, elősorolja jóságát, tett szolgálatait, hálálkodik azokért. Az ily mondóka pedig mindig versben vagy legalább is rimben történik, mi mutatja szép zengzetes nyelvünknek fejlettségét, mert a hol a nép ösztönszerüleg, öntudatlanul versel, az oly nyelv nagy fejlettséggel és költői becscsel bir. – Ez alapon szülemlenek aztán a nép között a balladák, a legszebb népdalok és tánczmondatok, melyek folytonosan változnak, ujulnak, a nép költői hajlamát, s az édes anyanyelvet fejlesztve szépitik.
Ilyen rövidre vonva a csángók nászünnepélye, mely igen sokban eltér a csiki lakadalmaktól*, azért mint a csángók népéletének legjellemzőbb kifolyását ide igtatni nem tartám feleslegesnek, annál inkább, mert a népünnepélyekre is romboló hatással kezd lenni a divatkor, a régi jó szokásokat kezdi kiküszöbölni még a nép közül is századunknak mindent átidomitó ujitási szelleme, miért annak, ki mult és jelent kutat, ki a népélet üterét tapintani akarja, kötelessége ezen ma holnap kiküszöbölendő ős szokásokat, népünnepeket megmenteni a feledékenységtől.
Melyet Nagy Imre a „Vasárnapi Ujság“ 1857. évfolyamában közlött.
Átkisérők a csángót életének legnevezetesebb phasisain, kisérjük el fáradalmas és munkás életének végpontjához, a koporsóhoz, annyival inkább, mert a temetkezés itt egészen eltérő modorban történik, mint másutt Székelyföldön; mennyiben a mindenütt szokásos tor mellett még megvan az utolsó vacsora is.
Ha egy csángó meghal, a legegyszerűbben, magasra helyezve kinyujtóztatják, másnap – mindig délután – a lelkész jelenlétében s közreműködésével koporsóba – mely mindég fehér festetlen fa – helyezik. Ekkor a jelenlévők földre teritett hosszu asztal mellé települnek, s együttesen imádkozván, háromféle ételt esznek, két pohár pálinkát isznak (ennél többet a leggazdagabbnál sem). Ez az ugynevezett utolsó vacsora, melyet az elköltözött kedves társaságában utóljára esznek. A temetés harmadik napon történik; temetés után rendszerint feltartják a tort is, mikor „Isten nyugtassa a megholtat” – mondattal távoznak. De vegyünk búcsut kedves csángó testvéreinktől, s folytassuk utunkat a gyímesi szoros szép virányain.
A Tatrosba balról beszakadó első patak a Rána pataka, ennek völgyén és a Kabala-hágó meredek oldalán ment ki a régi országut, megvan még most is a commandóház, s látszanak az utat fedezett régi földsánczolatok nyomai, kissé alább felötlenek Gijmes Felső Loknak házai, melyek nemcsak a Tatros fővölgyében, hanem a jobbparti Ugra, Boros és a balpartilag beszakadó Görbe és Sötét patakok havasok közé benyuló völgyeiben is, mindenfelé festői rendetlenségben szétszórtan csoportosulnak. A völgyeket határoló bérczek, azok a magas meredeken emelkedő szikla-ormok, a legszebb háttérül szolgálnak ezen idyllien szép tájaknak; szebbek, festőibbek, vonzóbbak lennének, ha azok nagy része erdőékitményétől megfosztva nem volna.
Gijmes F. Lok alsó végénél az eddig északkeleti irányt tartó Tatros völgye megtöretve, keleti irányt veszen. Itt van a szoros fénypontja, hol, a Tatrosnak eddig szük völgye tágabb völgykeblet alkot, a jobbról beszakadó Nagypatak, a balról lerohanó Hidegség és Baraczkos patakok tág torkolataival gyarapodván. Főként meghatóan szép a Hidegség völgyülete, melyet jobbról a Sieh, balról a Orogyik nevü hegyek előfoka határol, hátterében pedig nagyszerü havasok sziklahalmaza mered fel, a Naskalát hoszan elnyuló szirtgerinczeivel, a Javárdi szép idomu csúcsaival, melyeken a Tarkő (itt Terkő) hófehér szirtormai pillantanak át. Ha innen elfordulva keletre a szoros mentében tekintünk lefelé, ott hullámzatos hegysorok felett a Tárhavasnak magas kopár lánczolata tünik fel. Már magában is nagyszerü, elragadó volt e táj, annál elbüvölőbbé lett a természetnek eddig soha sem látott tüneménye által; felhő vonult a Tárhavas mögé, melyből a napnak oda ütődő sugarai szivárványkört fejtettek ki, elmosódó, az ég párkányára is kiható háromszinü dicskört, minőt még soha sem láttam, mely az északi fényt is szinpompában s terjedelemben túlszárnyalta, mert az nem keskeny szivárványszalag volt, hanem oly félkörben elmosódó háromszinü sugár legyező, vagy inkább oly ragyogó dicsfény, minőt az üdvözültek feje körül szoktak festeni; de igy szinezni, igy festeni csak Isten tud, ily nagyszerü képet csak a mindenható természet tud elővarázsolni. Mind az mit Rubens, Wathó, David Wilcky vászonra varázsoltak, mit gazdag phantasiájok teremte, mit müérzékük csoportosita, mind az gyenge árnyrajz szemben egy ily tüneménynyel, egy ily nagyszerü tájjal, melynél szebbet bizonynyal se Tyrol, se Svájcz nem tud felmutatni, s mi még sem ismerjük, még kevésbbé méltányoljuk e szép hazát. Kétségtelenül szép a Székelyföldnek lakott része is, de ki azt valódi nagyszerüségében akarja ismerni, annak be kell hatolni határhavasaink nagyszerü tömkelegébe, meg kell utazni azon gyönyörü hegyszorosokat, melyeket a teremtő mint e szép haza büv-utjait helyeze a határszélre, s csak akkor fogja azt egész nagyszerüségében, egész pompájában ismerni.
Közép-Gijmes-Lok végénél a völgyben néhány óriás nagyságu bükkfa magasul fel; e fáknak nagyrészt kiszáradt ágai, mint az egykori gazdag tenyészet rémes csontvázai merednek fel, mig a körültök lévő sok csonka csutkó (kivágott fák törzsalja) mutatja, hogy itt nem régen bükkreng (rengeteget a csángók igy hivják) volt, mely az itt kezdődő Gijmes Bükknek nevét adta. Itt szakad bé a Bálványos patak; hátterében felötlik a Hosszuhavas és a magas Bálványos*, melyet, mint Somlyó leirásánál látók, a moldovai fejedelmek azért adtak volt Várdotfalva, Szereda és Taploczának, hogy a pünkösti búcsura kijáró csángókat elszállásolják. Alább a dombon fekvő oláh templomnál szakad be Tárhavas pataka, hátterében a roppant Tárhavas égig magasuló kopár sziklatömege tünik fel megdöbbentő nagyszerüségében. – Gijmes Bükknél a Tatros völgye ujból irányt változtat, – a mennyiben délre kanyarodik a már itt tekintélyes folyóvá fejlődött Tatros, ez irányban foly az ide még közel 1 mfd távolra fekvő gyimesi vámig, mely éppen a határszélen, az Áldomás mező közelében van. A vidék itt sokkal vonzóbb küllemet ölt, minek főoka abban van, hogy a hegyek e tájat nincsenek elkopáritva, hanem minden oldalról szép fenyves erdők által árnyaltatnak. Jobbról a festőileg idomult sziklaszálakkal ékes Apahavas magasul fel, az oldalában lévő Áldomás mező* felett várrom alakját utánzó sziklacsúcs a Kőor vagy Kőcsup emeli fel szeszélyes szemcsaló szirtbástyáit, melyet mi még egészen közelről is lovagvárnak hittünk. A kőcsuptól éles sziklagerincz nyulik le egészen a Tatros völgyéig, ennek – a völgyet összeszoritó – magas meredek előfokán van egy szép fekvésű erőd (Blockhaus), mely feltehetőleg a régi Gyimes vára helyén fekszik, s annak romjaiból épült.
A népmonda Bálványosnak nevét onnan származtatja, hogy a csíki székelységnek keresztyénségtől idegenkedő része ottan áldozott Hadurnak.
E hely a hagyomány szerint Borsova községé volt; az akkor használhatlan helyért egy Kovács nevü ember egy áldomást igért a falunak, s a torkukat öntözni szerető előljárók egy kis áldomásért átengedték; később egy nagy áldomásért még nagyobb helyet adtak át Kovácsnak. Innen „kis és nagy áldomás-mező“, mely helyek ma is a Kovács-családnak birtokában vannak. Egy más hagyomány néveredetét messzebb viszi, azt mondván, hogy honfoglaló őseink Erdély meghóditása s határainak megjelölése után itten ittak áldomást, melynek emlékére a határhavast „Áldomás-mezőnek“ nevezték el.
Ezen erődhöz 134 lépdés fedett folyosó vezet oly meredeken, hogy gyalog is nagy fáradsággal lehet oda fel jutni, s mégis1789-ben fel- és lelovagolt azon egy Lacz András nevü székely huszár.
A túl oldalon szintén erőditett előfok szökel elő; ezek annyira elzárják a völgyet, hogy a Tatrosnak alig marad keskeny sziklaszegélyezte mederhely. A vámhivatal épületei és a szerény kis kápolna ezen baloldali előhegy oldalának egy mélyületében vannak elrejtve. Ezen hadtanilag igen erős, könnyen védhető pont igen festői képet ád, mint azt mellékelt rajzunk mutatja.
A gyimesi vám a hasonnevü szorosban. (Keleti Gusztáv rajza.)
Egy karózat (pallisade) zárja át a leirt, s a mellékelt képben bemutatott erődök közt, a Tatros szük völgymedrét; ezen gyenge kertelésen túl már Moldova határa kezdődik, ronda vámépületeivel, lomha határőreivel, uj Dacia nyomoruságos voltának szembeszökő képét mutatván fel. Az oláh vámnál megszünik az Erdély felől eddig jövő csinált út, a közlekedés csak lóháton s ökörszekerekkel folytatható tovább, és ez igy van nem csak itt, hanem minden szorosainknál a tömösi vám kivételével: mert az oláh kormánynak még nem volt ideje útcsinálásra és a közlekedés könnyitésére gondolni; még az ottan divatozó törökös indolentia nem engedte a kormánynak minden önállósága mellett is, hogy a nagy jövedelemnek kis részét bár, az ország jólétének emelésére, ipar, kereskedés fejlesztésére forditsa, és ezen önmagát is kormányozni képtelen nép, ezen a természet minden dús áldásai mellett is szánandó, nyomorban tengődő kiskoru nemzet, mégis foglalások és terjeszkedésről ábrándozik, másé után sovárog, midőn a magáénak sem tud gazdája lenni. – Valójában ki e népet közelebbről ismeri, annak csak szánó mosolyt van ajkára a „Daco-Romania” oly igen hánytorgatott eszméje. Erkölcsileg és anyagilag elsüllyedt, önmagával tehetetlen nép még soha művelt, erős népet be nem olvasztott, le nem igázott. De térjünk vissza az úthoz, mely ezen kitérésre útat nyitott nekünk. Uthiány tehát oka annak, hogy ezen szoroson igen csekély kereskedelmi mozgalom van, pedig hajdan e szoros egyike volt jártabb, sőt hadjáratokra is használt szorosainknak. 1467-ben itt küldötte be Mátyás király seregének egy részét a pártot ütött Moldova ellen. Csíkot dúló tatárok gyakran ütöttek itt be, s nem egyszer vivatott ott a honvédelemnek elszánt hősies harcza. Az 1816–17-ki éhségkor az ezen vonalon behozott gabona menté meg Csíkot és a Székelyföld nagy részét az éhségtől.*
Kővári Erdélyföld Ritk. 59. lap.
Gyimes hegyei nagy részt a gyűleg (conglomerat) képződéshez tartoznak, csak a legmagasabb csúcsoknál jön elő a kárpáti mészkő, a minden nyomon látható hegyomlás Gryphea és Hippuritok jelenlétére enged következtetni. A Görbe nevü völgyben czinóberszerü veres festék fedeztetett fel nem rég. Sok adománya lehet a természetnek ezen még fel nem kutatott hegyek keblében elrejtve.
A gyimesi vámon túl utazni a végett, hogy a Moldovában lakó, oda nem messze lévő csángó testvéreinkeit meglátogassam, édes vágya volt lelkemnek; de rosz idő, s a megnőtt vizek miatt fennakadt közlekedés azt elnapoltatták jobb időkre; mig azt tehetném, addig sem lesz felesleges itt néhány szó. Az oláh vámon belül levő első falu Oláh Csügés, ellentétben az erdélyi Magyar Csügéssel, mely a Tatrosfolyóval jobbról párhuzamosan futó, s Moldovába kifolyó Csügésvize mellett fekszik; pedig ezen megkülönböztető elnevezésben anomalia van, mert midőn Magyar Csügés lakói mind oláhok, Oláh Csügés lakói mind csángók, kik bár közel laknak, mégis el vannak zárva az édes anyahontól, mivel az oláhvámon csak pénzfizetés, vagy ajándékért bocsátják át, ezt pedig nem igen adhatnak, mert nagyon szegények, mivel herczeg Gyikáné területén lakván, annak vatávjai (tiszttartói) kényök kedvök szerint zsarolják és fosztják ki mindenükből.
Sőt még a vallás köteléke is, mely hozzánk közel hozhatná, mely nemzetiségöket oltalmazhatná, mely hazánkhoz csatolhatná őket, elszakíttatott, mert bár nagyrészt katholikusok, olasz papjaiktól soha egy magyar szót nem hallanak, nemcsak hanem éppen azok, kik lelki őreikként oda rendeltettek pénzzsarolással s más módokkal leginkább elidegenitik maguktól és a vallástól, minek gyászos eredménye, hogy a keleti vallásra áttérők s ekként eloláhosodók száma minél tovább nagyobbodik. Sürgős teendő lenne tehát arról gondoskodni, hogy ezen elszakadott testvéreink magyar papokat kapjanak. Ezt kivánja a haza és vallás érdeke. Midőn a protestansok Oláhországban szétszórt testvéreink megmentésére oly nagy áldozatokat tesznek, midőn oly egyének mint Koos, Czelder találkoznak, kik a hit és hazafiság szent apostolaiként működnek, hatnak ez idegen földön*, akkor szégyenülve kell átlátnunk, hogy a katholikus clerus mit sem tesz ezen sürgetős életkérdésben, mely ugy a hitre, mint a hazára nézve oly nagy horderejü. Legyen e néhány szó itt buzditó szózat, ne szoritsa tovább is nehány idegen papnak felgazdagodási érdeke háttérbe a haza és vallás szent követelményeit; a hierarchia szigoru, önző szabályai tegyenek ez alkalommal eltérést rendes utjokból, s tegyék meg azt, mit Isten és ember, vallás és haza egyiránt parancsol, hogy megtegyenek.
A Bukovinában levő nyolczszáz egynehány protestáns csángónak magyar papja van, ki ez elszármazott népnek valódi lelkipásztora, s a nemzetiségnek hű apostola, neve Biró Mózes.
