XX. Az ojtozi szoros.
XX. Az ojtozi szoros.
Magyarós és Bóbicstető, az Ojtoz völgye, ojtozi vám. Máglyakő. Rákóczivár romjai. Gyilkos. Kalászó pataka. Sósmező. A hon határa. Az ojtozi szoros külleme, történeti multja. Szaláncz. Székely vendégszeretet. Szász szivtelenség.
Az előttünk felmagasuló Magyarós lábainál vagyunk, de ez nem tartóztat fel utunkban, mert az Ojtoznak rajta túl fekvő, ismeretlen, s oly szépnek mondott vidéke csábitgatott, csalogatott maga felé.
Kiérve a Magyarósnak Bóbics nevet viselő tetőcsúcsára*), a kilátás nem felelt meg várakozásunknak, mert még magasabban fekvő csúcsok fedék el a tájt, annak csak egyes részleteit engedve látni; igy tünt fel egy hegynyilaton Felvidéknek egy szöglete, az innen kis dombocskának tetsző perkővel és a torjai hegység ismert három csúcsával, egy másik nyilaton Al-Háromszék és a Barcza elmosódó, kék párázatban derengő tájai. Előttünk pedig az innen nem messze erdő Ojtoz patakának szűk kanyargó völgye kigyózott szép idomu hegyek között. ezek közt felötlőbbek a délkeletre felmagauló fenyvesnőtte Fekete és Bernáthegy, idább a lomberdőnőtte, vidor küllemű Sóbércz, melyeknek sokrétü bérczei közül törtet ki az Ojtoznak márfürészmalmokat működtető pataka.
Hauer szerint 443°, Binder szerint 466° a tenger szine felett.
Hol e patak északi irányából megtéritve keletre fordul, ott van a kopár Tölgyes tetej és a szép sziklaszálakkal diszes Prédikátor közt az ojtozi vámnak festői épületcsoportja. De mielőtt leszállnánk a Magyarósnak Bóbics nevü tetőormáról, fel kell emlitenünk az itt vívott csatákat. A Bóbics képezi az ojtozi szorosnak legerősebb s egyedüli oly pontját, hol nagyobb haderővel előnyösen lehet a betörni akaró ellenség ellen müködni, s azért igen valószinü, hogy régi időkben, időn hazánk keletről jövő támadásoknak volt kitéve, ezen hadászatilag nevezetes és a szorost uralgó ponton több csata vívatott; kétségtelen, hogy az alább jelölelndő ojtozi szorost érintett hadjáratok e tájt vívott harczainak többjében szerepelt a Bóbics; azonban a történelem azok körülményeit feljegyezni elmulasztá; csakis két ujabbkori harczáról van tudomásunk, gyik, melyet Varini harminczados vezetése alatt 1788-ban vívtak a háromszékiek győzelmesen a törökök ellen*). A másik az, melyet 1849-ben Pap Mihály vezénylete alatt vívtak a kézdi-vásárhelyiek az oroszok ellen*). De ezek tudata is elég arra, hogy e hon védelmében ontott vér által áztatott hegytetőre tisztelettel lépjünk.
Erről alább a Gyilkos leirásánál.
Melyről Kézdi-Vásárhely leirásánál beszéltünk.
A Bóbicsról ügyesen vezetett s roppant falrakattal biztositott uton szálltunk le az ojtozi vámhoz, hol az igazgatónál jónak láttuk magunkat jelenteni, nehogy ugy járjunk, mint előttünk azon három tanuló, kik e tájon utazva, mivel szerencsétlenségökre az almási barlangnak Fekete mérnök által készitett azon tervrajza volt nálok, melyen a négy világirányt két keresztbe fektetett ágyu jelöli, ez annyira veszedelmes jelvénynek tetszett az őket kikutatott külföldi igazgató előtt, hogy tanulóinkat mint valami veszedelmes forradalmi kiküldötteket elfogatta. Hiába mutatták elő iskolai bizonyitványaikat, hiába mondák, hogy ők nem valami ország-világfelforgató forradalmárok, hanem békés tanulók, kik a szünidőt hazájok megismerésére használandók, utaznak. Director ur erről mitsem akart tudni: „mit deák? nem deák az, ki ágyujelvényes iratot hordoz; önök Türr küldöttei, kik a vidéket kémlelik, hogy hol törjenek be azok a rebellisek stb.” Aztán a szegény fiatalokat összekötöztetve, csendőrök által Brassóba kisértette, honnan őket a tanári karnak erélyes közbelépte is csak néhány hét mulva szabadithatá ki.
Aztán meg eszünkbe ötlött egy ennél még furcsább másik történet is, mely nem mese, hanem valódilag megtörtént dolog. Ugyanis volt Esztelneken egy Szacsvai nevü birtokos, ki az Olaszhonba (a legióhoz) menő fiatalságot utasitotta, s mint a határszéli ösvényeket ismerő vadász el is vezetgette; ezt az ojtozi director ur megtudván, feljelentette, de Szacsvai előre meggondolván az ebből személyére háramolható kellemetlenséget, maga is elillant Olaszországba. Az elfogatási parancs azonban már ki volt adva, s mivel már egy Szacsvait mulhatlanul le kellett szolgáltatni, a valódit meg nem találhatván, reá mentek egy másik kilencz gyermekes hason nevü emberre, azt elfogták, lánczra verve Szebenbe hurczolták, s az összes székbizottmány erélyes felirása, ak ormányzó és korlátnok (mert ez 1861-ben az alkotmányos élet alatt történt) személyes közbenjárása daczára, s azon tiszta bizonyitványokkal szemben is, hogy az elfogadott nem a kérdéses Szacsvai, a katonai kormány mégsem bocsátotta szabadon. A szegény ártatlan két évig raboskodott nem legkényelmesebb börtönben, mig a katonai törvényszék kimondá, hogy félreértés van a dologban.
Szintén eszünkbe ötlött azon még mindezeknél tragiensabb történet is, hogy egy ingen gutgesinnter polgárt, egy más helyett – mert nevükben némi hasonlatosság volt – plane fel is akasztottak (Csernust Csernátoni helyett 1849-ben). Ilyen conjecturák között, ilyen eljárási félreértések, ily szomoru antecedentiák után tanácsosnak hittük, a hivatali pontosságaért érdemjelt kapott Herr von Directornál jelenteni magunkat s engedélyt kérni, hogy a határszélig elszekerezhessünk; ő kegyes volt nekünk engedélyt adni azon kikötéssel, nehogy valamit rajzoljunk vagy jegyezgessünk, mert azon esetben szigoru utasitásait kénytelen lenne irányunkban is alkalmazni; s miután parolánkat adtuk, megengedte ez az idegen ur, hogy hazánk földén járhassunk, s mikor elindultunk, meggyőződheténk, hogy Director ur reánk is gyanakszik, mert vizsga szemeink csakhamar két az erdők között utánunk ólálkodó pénzügyőrt (fináncz) fedeztünk fel.
Azért kedves olvasó, ha e szorost ismertető leirásom hiányos, ha az oly szépen fekvő Rákóczi-vár romjainak képét nem nyujthatom, oka annak a Herr von Director példás szigoru őrködése.
Ez előzmény után el fog csodálkozni e könyv olvasója, hogy az Ojtozról mégis három képet, s éppen az oly féltékenyen őrzött Rákóczi-vár képét is adom, de megfejtem a talányt. Első alkalommal e tekintetben semmit sem tehettem, de következő évben értesülvén, hogy a túlpontosságu Herr v. Dir. helyébe más jött, ujból berándultam az Ojtozra, s az uj igazgató egész készséggel adott engedélyt, hogy ugy a vámot, mint a szépen fekvő Rákóczi-vár romját lefényképezzem, a mit megtevén, azokból először is az ojtozi vám képét idemellékelem; azután pedig az ojtozi szoros rövid leirását adom.
A vámon alól azonnal kezdődik a tulajdonképpeni szoros. Az Ojtoz patak által átfolyt szűk, kanyargó völgyet magas, meredek hegyek határolják. E völgy második kanyarulatánál még összébb szorul, balról (északról) a magas-meredek Mágylakő, jobbról a Rakottyás szép, erdőboritotta bérczei tornyosodnak fel. Ez utóbbiból egy 30–40 öl magas sziklanyak szökell elő a völgybe, azt annyira eltorlaszolván, hogy a zajongva törtető pataknak alig marad egy szűk mederhely. E sziklagerinczen van a Rákóczivárnak igen festői rommaradványa.
E várat – a hagyomány szerint – II. Rákóczi György épittette, s az fekvésénél fogva igen erős várerőd lehetett. Az egyenetlen, lejtős sziklatalajon fekvő vár szabálytlaan négyszög idomban épült, 100 lépés hosszuság, 50 lépés szélességben, szögletein kiszökellő négyszög bástyákkal. Mostazonban csak az északi és keleti oldal falai és bástyái állanak még, ezek is nagyon töredezett, rongált állapotban. Az ujabbkori erőditvényi munálatok: néhány kis őrtanya, a völgyet elzáró pallissade, néhány fedett casamata s fenn a hegygerinczen ágyut befogadó földsánczolat (melyek nagy része 1849-ben honvédkezek által készült,) a régi vár töredékeire vannak fektetve, s azért oly féltékenyek e romra.
A patakon túl (balpartján) a Rákóczi-várral átellenben egy a hegy meredek oldalára felfutó erős fal volt, melynek most csak ölnél szélesebb alapzatai látszanak. A vár és e védfal a szorost tökéletesen elzárták, s abban a korban igen bajosan tudhatta azt az ellen áttörni.
Két képben mutatjuk be ez érdekes romot, egyik északnyugati, vagyis a vám felőli azon oldalát mutatja, honnan az ujabb erőditvényekhez tartozó laktanyák és a hegytetői romokkal összefüggő casamatákhoz vezető lőréses fedett folyosó is látszik.
Másik nagyobb képünk a várromok által koronázott sziklafokot mutatja a Máglyakő roppant bérczeivel.
Fájdalom! csekély mi e romból fennmaradt, mert felhasználták az emlitett későbbi erőditvényekhez, melyek az ujabb korban kifejlett hadtani igényeknek nem felelnek többé meg, s semmi hadászati fontossággal nem birnak.
Az ut a sziklamederre fektetett erőditett s felvonóhiddal ellátott őrtanyák udvaran vezet át. E vár alatt bizonyosan többször vivatott harcz, s e sziklákat gyakran áztathatta a hon határának védelmében kiontott vér, de a történelem elfeledte az ezen romhoz kötött eseményeknek és csatáknak emlékét fenntartani, a mi keveset tudunk, azt is Apor Péter hű feljegyzéseinek köszönhetjük, ki azt mondja, hogy 1717-ben a tatárok Ojtoz vára alá nyomultak, de a vigyázó őrök visszanyomták*). Ugyanez év augustusában, midőn a nagy török had Belgrádot ostromolta, a tatárok moldova felől fenyegették Erdélyt, s hogy nem az Ojtoznál, hanem Beszterczénél ütöttek be, azt a háromszékiek éber figyelmének és ügyes védkészületeinek lehet köszönni. Apor Péter részletezi e védrendszer mozzanatait. A szorosban (valószinüleg a várhoz) 300 jól fegyverkezett vitéz elhelyezve, a hegyeken ágyuk és dobosok. 700 harcznok készen, hogy a tatárok közeledtével csatlakozzák, 1000 német gyalogos mint tartalék a szoros közelében elhelyezve. A tatárok értesülve e készületekről, nem merték a betörést megkisérteni s Besztercze felé vonultak, hol beütve, Erdély északi részét feldúlták*).
Synopsis Mutationem 158. lap a Magyar tört. eml. 11. kötetében, a hol ad arcem Ojtoz fordul eők, mi nem lehet más, mint ezen akkortájt még épen állott vár.
Ugyanott 159. lap.
Negyedórával alább egy második sziklahát torlaszolja el az Ojtoz völgyét; e sziklafokot Gyilkosnak nevezik. Ez elnevezés pedig gyászos történeti alappal bir. Ugyanis: Az utolsó török háboru alkalmával (1787–88) a székelység Horváth ezredes vezénylete alatt feljött ide őrségre, s midőn a Gyilkoson előörsön álló legénység napiparancs következtében fegyvereit szétszedve takaritaná, egyszerre váratlanul, készületlenül, az álutakon hátuk mögé vezetett törökök megrohanják s iszonyu gyilkolástvisznek végre az álárult s lefegyverzett székelyek között, s innen eredne e helynek Gyilkos elnevezése.
Az árulás bérén nyert e gyáva győzelem után a törökség gyorsan nyomult előre, a Rákóczi-várra támaszkodott erőditvényeket beveszi, lerombolja, már a vám is birtokában van, s dúló csapatjai Háromszék szép virányaira törnek, midőn Varini harminczados a vészből menekülő székely katonaságot maga körül gyüjtve, a hon védelmére felsietett háromszékiekkel egyesülten a töröknek utját állja a Bóbicson, s csufosan visszaveri*).
Kővári Erd. rég. 177–78. lap.
Alább a vidék havasias és vadregényes küllemet ölt, jobbról a Leányhavas tető fenyvessel koszoruzott óriás bérczfala; balról Kalászló sziklaorma tornyosodik fel; ezen utolsónak oldaláról törtet le a hasonnevü patakocska, mely zuhatagban rohan az Ojtozba. Kicsiny e zuhatag, alig 21/2 öl magasról robog alá (mint egy ott levő székely kifejezte magát,) a habbá törődött viztükör, de környezete gyönyörü, szép idomu sziklaszálak, pompás fenyvesek festői csoportjai környezik, s zuhatagokban szegény hazánkban ez is figyelmet érdemel.
Félórával alább a völgykiszélesül. Itt fekszik egy meglepően szép havaskebelben Sósmező*) a mult század végszakában alakult. Ugyanis 1769-ben a székely határőri gyalogezred kormánya Bereczknek havasbirtokából egy jó darabot erőhatalommal elfoglalt és hogy azt hasznosithassa, annak egyik – határszél közeli – völgyében, a már azelőtt is sósforrásairól Sósmezőnek nevezett helyen, falut alakitot, hová – nagyrészt a dunai fejedelemségekből odahuzódott – 100 család települt le. Az uj telepet az ezred kormánya földesuri czimen igazgatta, hanem Bereczk városa sem nézte szótalanul tulajdonának ezen elsajátitását, s már a foglalás korszakában panasztemelt és pert kezdett meg az ezred kormánya ellen. E per hosszura húzódott, s csak 1813-ban ért véget, midőn Sósmező 2823. udv. szám alatt kiadott itélet alapján Bereczknek visszaitéltetett, s azóta taxát fizető lakói a város törvényhatóságának vannak alárendelve*). sósmező közelében földolajforrások is mutatkoznak.
E falu Bereczk praediuma, lakói nagyrészt későbbi időkben odatelepültoláhok, a kik pásztorkodás, szekereskedés- és csempészettel foglalkoznak; ők e területnek – mely Bereczk tulajdona – haszonbérlői s arról évi haszonbért fizetnek.
Adatok az erd. Gub. levélt. „A törvényszékek statistikai alkotásuk“ czimü gyüjteményben.
Sósmező keleti végénél vonul el hazánk határa, melyet hajdan nemzeti katonaság, most (1864-et értsd) idegen finánczok őriznek; csak eddig tart a csinált ut, melyet 48 előtt már a székely határőrezred megkezdett volt, 1854-ben osztrák utászszázadok végeztek be. És ezennel mi is bevégeztük az ojtozi szorosban való vándorlásunkat, s ha e szorosról véleményemet általánosságban ki kell mondanom, én ugy tlaálom, hogy az vadregényes nagyszerüség nélkül, s bár egyes igen szép meglepő pontokkal bir, bár itt-ott festői sziklacsoportokat (melyek a kárpáti homokkő-kőzethez tartoznak) mutat fel, azt mégis hátárszéli szorosaink legjelentéktelenebbikének kell tartanunk, mely sem a Tölgyes nagyszerüségével, sem a Bodza, Tömös és Törcsvár valójában megragadó szépségeivel nem bir.
De ha természeti szépségekben nem oly gazdag is, mint többi határszorosaink, azért történeti emlékekben nem áll utolsó helyen, mert sokszor tört itt be ellenség a hazára, sokszor áztatta annak göröngyeita hon szent határinak elszánt védelmében kiontott hősi vér. Azért, hogy annak szépészeti hiányait kiegészithessük, hogy annak kopárságát történeti virágokkal felékesitsük, emeljük ki az e szoroshoz kötött történeti eseményeknek szebb mozzanatait.
Ez régibb szorosaink egyike, hogy már a rómaiak alatt ismeretes volt, hogy a Háromszéken felvonult római hadút itt ment ki, arról a bereczki fennebb ismertetett római castrum elvitázhatlan tanubizonyságot tesz. Történelmünk előkorában a háromszéki székelység gyakran az Aytossum melyékin lakó székelyek neve alatt emlittetik*).
Istvánfi L. IV.
1241-ben Bathu Khán mongolainak egyik hondúló csapatja itt tört be honunkba, s itt vonult ki*).
Roger atya az ezen csapatot vezető vezért Rochetotnak, az ujabb irók Subutaj Bochadornak nevezik. (Kővári Erd. Tört. 1. k. 120. lap.
1466-ban Mátyás király főhadseregét itt vezette a lázongó moldovaiak ellen, s a bevágott s védett szoroson át fegyverrel nyitott magának utat.
1534-ben itt jött be Gritti.
1550-ben itt az Izabella segitségére berendelt Ilyés vajda.
1576-ban Báthori István itt ment ki a lengyel trónra*).
Kővári Erd. Tört. és Erd. földe ritkaságai 61. lap.
1653-ban Kemény János fővezér husvét táján itt ment be Lupul vajda ellen, s foksáni csatavesztése után itt vonult vissza, hogy következő év novemberében Szucsava fényesen sikerültostromával s a kozákok legyőzésével hozza helyre a székely fegyvereken előbb ejtett csorbát*).
Thaly K. Tört. Kalász. 13. Kemény József. App. Ep. IX. 153. Cron. Fuchsio II. 52.
1707-ben, a Rákóczi-forradalom hanyatlásakor, a Háromszéken Dsingis khánként kegyetlenkedő Acton itt lepte meg a Moldovába menekülők csapatját, a szegény fegyvertelen népen, ugy hogy maga Mikes Mihály is csak nehezen menekülhetett be Moldovába*).
U. Nemz. könyv. Cserey Mih. 388. lap.
1717-ki védelmét e szorosnak már fennebb mondók el.
1737-ben a török és osztrák közt kiütvén a háboru, a porta a Rodostóban elhalt Rákóczi Ferencznek Bécsből megszökött fiát Erdély fejedelmének tévén, segédcsapattal Erdélybe inditá. – A következő 1738. év márcz. 1-én az ojtozi szorosnál kisérlettek betörést, de 120 halottat s néhányfoglyot vesztvén, visszaverettek, miért a bécsi kormány Erdélyt terrorizálandó, az enyedi collegiumot katonasággal vette körül, a ref. püspököt, Szigethi Gyula Istvánt, a tanárokat s többi világit, azok közt a 70 éves vak Toldalagi Mihályt, a 60 éves Thoroczkai Zsigmondot, s más ref. és unitárius urakat elfogatott, börtönbe vettetett, s ott szenvedtek azok a török háboru bevégeztéig, midőn ártatlanoknak nyilvánittatván, 1739. jan. 15-én szabadon bocsáttattak. (Kővári Erd. Tört. VI. 107., 108. lap.)
Az 1788-ki török beütéssel egybekötött árulás-előidézte gyilkolást fennebb szintén tárgyaltam.
1849-ben egy zászlóalj honvéd hősileg oltalmazta az oroszok ellen. Bem jul. 28-án kis sereggel itt csapott be Moldovába, s a meglepett oroszokat megverve, Oknáig nyomult, de a moldovaiak tervelt felültetése nem sikerülvén, ezen kis diversio után visszatért.
Nagy Széchenyink itt tervezte az Erdélyből Galaczra vezető vasutvonal bevitelét. Az Ojtozzal párhuzamosan fut a Zsiros és Kecskés havasában eredő Szaláncz pataka (Szlatina oláhul), melylyel a Nagy Sándor délkeleti oldalán eredő Zsiros patak egyesül. Ezen patakok környékén vannak a Kézdi-Vásárhely birtokában levő Zsiros és Kecskés havasok, melyeknek fáját befelé szállitani nem lehetvén, ott a város fürészeket épitett, s a deszkává idomitott fát Oláhországba szállitják. Mindössze öt ily fürész van a Szaláncz és Zsiros patakán. E kétpatak völgye vadregényes, néhol vadon nagyszerü. A határszélen túl (alig félórára ettől) van a szalánczi fürdő, hol sok ásványos (kénköves vasas) forrás buzog fel, melyek fürdőkké átalakitva használtatnak, s mivel az ujabb időkben aknáról, mely a Szaláncz pataknak a Tatrossal való egyesülésénél fekszik, egészen a fürdőig menő műutat készittetett a fejedelemségek kormánya; e fürdő naponta emelkedik, s látogatóinak száma hovatovább gyarapodik.
Ki az ojtozi szorost meglátogatja, jól teszi, ha a szomszédos Szaláncz völgyébe is áttekint, mely kitéréseért a havasi tájak egyik legszebbikének élvezetes ismerete által lesz kárpótolva. E völgyet Sósmezőről lehet legkönnyebben felkeresni, honnan lóháton vagy gyalog lehet odamenni.
S most ezen szorosnak ismertetése után visszavezetjük kedves olvasónkat Háromszék szép terére és pedig kiindulási pontunkra, Nyujtódra, hol egy jó barát vendégszerető házánál csakhamar kiépülők az ut fáradalmait.
Székelyföldön még sok, már-már a szokásból kimenni kezdő ős nemzeti erényünk mardt meg sértetlenül, ilyen a többek közt a hagyományos magyar vendégszeretet, melyet itt nemcsak névleg ismernek, hanem a szó legszélesebb értelmében gyakorolnak is, nem is emlitve az értelmiséget és birtokosságot, mely e tekintetben csaknem túlságos fényüzéssel s határtalan szivélyességgel gyakorolja azt, kiknél az egész családnak örömünnepe van, ha idegen látogatja meg házukat,s kiknek edves vonzó családi körükből gyakran oly bajosan tudja magát kiragadni az utas; de még ha akarná is, nem mindig teheti, mert Székelyföldön még indig divatban van a szóbeli vendégmarasztásnak nyomatékot adó kerékkivétel, hámok lezárolása. Itt eszmetársulásnál fogva s népünk jellemzése tekintetéből felemlitem azt, hogy a vendégszeretet éppen ugy megvan a legszegényebb székely földészél is, mint a leggazdagabb földbirtokosnál, mert Székelyföldön bárhová, az utolsó szegény falusi székelyhez is ha betér az utas, bizonynyal szives fogadtatásra számithat; megosztja ő utolsó szelet kenyerét is a vándorral, ellátja mindennel, mi tőle kitelik, nemcsak, hanem ha neki nincsen, kölcsön kér, s azért sem igen fogad el fizetést.
Gyakran oly faluban, hol sem birtokos, sem fogaó nem volt, kénytelenitve voltunk egy-egy székely atyafihoz beszállni, s nem volteset, hogy mindenütt a legönzéstelenebb szivélyességgel s áldozatkészséggel ne fogadtattuk volna. A asszonyok lebonták a fölepig felérő diszágyat, leszedték a menyasszonyi hozománynak (parafernum csak ilyen alkalmakra tartott, czifrán himzett párnáit, s minden óvásunk daczára, hogy mi szénán-szalmán elhálni is szokva vagyunk, pompás tiszta ágyat vetettek, csöregét és párnás bélést, a szives vendéglátás ezen emblematicus süteményeit s más izletes eledeleket hordottak elő, a gazda vendégeit szerencséltet, reájok ezer áldást és boldogságot esdő pohárköszöntésekben kifogyhatatlan, a pohár ilyenkor rendre jár, s a ház minden tagja, még a gyermekek is felköszöntik, szerencséltetik az utast, mindenki kinálja, s szivességgel, gyöngéd figyelemmel túlhalmozza az idegent, s elvégre is nagy bajba kerül, hogy a gyermekeknek valami vásárfiára valót odaerőszakolhasson.
Mennyire más, ha az ember a sokkal nagyobb jóllétben levő szászok között utazik. Ezek a szállástkérő orra előtt becsapják az ajtót s még pénzért sem fogadják be rideg, barátságtalan otthonjukba; ha van fogadó, odaküldik, ha nincsen, azt mondják, hogy: „Jobb ember a szomszéd”. Ezt ismétli a szomszéd is, és igy mindeki, mig a faluból ki nem ér az utas.
Velem történt, hogy iszonyatos vihartól és záportól üzetve, egy szász faluban tiz házba is bekéredztem, s mindenütt könyörtelen visszautasitást nyertem, mig végre is kérés nélkül, cskanem erővel hajtottam egy fészer alá, mig a vihar csendesült. Történt azonban az is, hogy befogadtak, de az sohasem, hogy azért rútul meg ne fizettettek volna. Fizettem én már egynéhány tojásért s egy kis csirkéért gazdag szász földésznél 5, irva öt pengőforintot.
Ha én ezt itt felemlitem, azt korántsem nemzetiségi gyülöletből s türelmetlenségből teszem, hanem azért, mert munkám egyik irányeszméje és törekvése az, hogy a népéletet, szokásokat, szóval a nép jellemét tanulmányozza, s azt, hol alkalom nyilik, főbb vonásaiban ismertessem. S mivel pediga végletek gyakran találkoznak az életben, a székely nép szivélyes, barátságos jelleme mellett felötlött önkénytelenül a szászok rideg szivélytelensége, melylyel minden e tájakon utazó idegen, még ha fajrokonuk volna is, bizonynyal találkozni fog; s miként a festő, ha képében egyfénypontot ki akar emelni, melléje sötét árnyalatot tesz, ugy a leirásban is – mely a szófestésnél nem egyéb – ez elvet kell követnünk.
És felemliteni szükségesnek hiszem e párhuzamositott nemzettulajdont azért is, mert munkám az e vidéken utazandóknak kézikönyvül is akar szolgálni, s lelkiismereti kötelességemnek tartom az utazóknak azok szükséges utasitást adni, hogy ha a szászok által lakott vidéken utaznak, akkor lássák el magukat élelmi készlettel, mert ha nem, akkor vagy éheznek, vagy nagyon sokat költenek.
