XXIV. Marosszék szerepe az 1848–9-ki forradalomban.

Teljes szövegű keresés

XXIV. Marosszék szerepe az 1848–9-ki forradalomban.
Föntebb M.-Vásárhely krónikájában röviden érintve volt szabadságharczunknak azon phasisa, mely e várost közvetlenül Marosszéket közvetve érinté; ki voltak ott emelve a harczi dicsőség mellett azon csapások is, melyek e vidéket, s főleg annak székvárosát oly terhelőleg sujtolák; elő voltak ott sorolva a visszatorlás és katonai boszúnak rémes jelentei, a gyáva kegyetlenségnek véráldozatai; de hogy korrajzunk kiegészitett legyen, s hogy Marosszéknek szabadságharczunk dicsőségéből őt illető részét kiszolgáltathassuk, szükséges előadnunk a Marosszékről kikerült haderőnek az ott alakult nemzetőr- és honvéd-zászlóaljaknak történetét; melyek ha a haza más vidékein arattak is győzelmi babért, de azért a hazafias érdem öntudata, s fiainak hősiessége visszasugárzik a szülőföldre. Itt van azért a hely, hol a Marosszéken alkult zászlóaljak szervezetét, s csatára keltét figyelmünk tárgyává kell tenni, s midőn a zászló alá lelkesülten csoportosulók felett szemlét tartánk, el fogjuk a hősöknek ezen érdemkoszoruzott csapatjait kisérni a csaták vészei közé is, hogy azokat teljes nagyságukban láthassuk; elő fogjuk sorolni mindazon eseményeket, melyek azok működésével összefüggenek, mert ezt téve, Marosszék népét ismertetjük, anak érdemeit méltányoljuk, s egyszersmind adatokat szolgáltatunk a történésznek szabadságharczunk csak később egybeállitandó nagyszerű történelmének megirásához.
A hogy 1848-ban a márcziusi békés átalakulásnak milliók keblét felvillanyozó nagyszerű eseményei után, az uralkodójával százados viszály után kibékült nemzet ellen a reactio titkos ármánya elkezdé sötétben ördögi hálóját szőni; ahogy a békés átalakulás reményeinek szebb virágait a naponta kitünő sárkányfogak lassankint gyökerökben elrágva lehervaszták; ahogy a pokoli ármány előjátékát a nemzetiségek felbujtogatása, s a véres polgárháború vétkes tüzének élesztésével megkezdé: a szabadságában, tehát létfeltételében megtámadott magyar nemzet is kezdett az önvédelem szükségességére gondolva szevezkedni.
Ezen – az önfenntartás ösztönéből eredő kötelességszerű – előkészületből Marosszék sem maradhatott ki, s azért mindjárt a mozgalom kezdetén megalakult a maros-vásárhelyi lelkes fiatalságból (tanulók és királyi táblai ifjuság) e szék értelmiségének gyöngyéből, s Háromszék lelkes ifjuságából a 12. honvédzászlóalj. Valamint innen került ki a Berzenczey által szervezett Kossuth-huszárok egy része is (második osztálya).
Ezen két csapatnak egyaránt fényes szerep jutott forradalmunk történetében; a 12. zászlóalj, bár addig tüzet soha sem probált, már a székelyeknek m.-vásárhelyi csatájában (1848. nov. 5-én) szurony-rohamot tett az ellenséges ágyukra, s annyi bátorságot, annyi tapintatot tanusitott, ugy a csatában, mint a visszavonulásban, hhogybármely rendes harczedzett csapatnak is becsületére vált volna.
A pályát, melyet a fiatal hősök ily dicsően kezdettek, még nagyobb dicsőséggel folytatták, mert midőn a többi csapatok M-Vásárhely alatt szétszóratni engedék magukat, a 12. zászlóalj, s részben a Kossuth-huszárok megalakult osztálya is együttmaradva huzódott be Háromszékre, hol e széknek nagyszerű önvédelmi harczát nemcsak kezdeményezték, hanem annak vészes dicsőségéből a legnagyobb osztályrészt nyerték. A harczok, melyeknek veszélyeiben osztakoztak, a győzelmek, melyeket kivivni nagyban segitének, elő voltak adva e munka III. kötetében Háromszék dicső önvédelmi harczainak leirásánál*.
A III. kötet előismertetésében a III., IV., XXX. és XXXIII. fejezetben.
Háromszék felszabadulta és az osztrákok kiszalasztása után ott volt Bem vezetése alatt a 12. zászlóalj a Riczkot megzavart Urbánnak Besztercze és Borgónál való megverése és kiszoritásakor; midőn Borgónál a 12. zászlóalj kezdte meg a támadást, s ugy harczolt, hogy folytonos előre nyomulásával Urbán seregének megállapodást nem engedve, azt kiszalasztá a házából.
Az oroszok betörésekor a 12. zászlóaljt mindig ott találjuk, hol a veszély legnagyobbnak mutatkozott. Igy feltaláljuk azt a radnai szoros elszánt videlménél (1849. jun. 20-án), ott van Borgó-Rusznál (jun. 27-én), Wallendorfnál, valamint Sófalvánál (jun. 28-án) Bem vezetése alatt győzelmesen vivott csatáknál, melyek által Grotenhjelm hadsergét három hétig tartá Beszterczén bezárva. Hogy e harczokban, nevezetesen a sófalvi csatában, mily kitünőleg viselte magát a 12. zászlóalj, tanusitja az is, hogy Bem, miután napiparancsában háláját és elismerését fejezte ki a zászlóalj iránt, személyesen is megjelent élő szóval megdicsérni hősies magatartását, s mivel annyi érdemjele, hogy mindeniket – miként óhajtaná – feldiszitse, nem volt, a zászlóaljat szólitotta fel, hogy jelöljön ki 2 tisztet és 6 közembert. Igy nyertek a zászlóalj kijelölése alapján érdemjelt Győrffi Pető és Kovács Antal századosok, a legénységből Kasza józsef, Boga András (csíkiak), s még négy, kiknek nevét meg nem tudhatám. Ugyanekkor Bem 6 szám feletti tisztet nevezett a zászlóaljhoz, mert, mint mondá, az ily csapatnak mindig szükséges, hogy tartalék-tisztjei legyenek, továbbá ajánlá, hogy a tisztek ne viseljenek felötlő aranyos egyenruhát, mivel szokásuk szerint mindig az ellenség közelében levén, igy felismerhetők és könnyebben lelőhetők lesznek.
A sófalvi visszavonulásnál Bem három ágyujával hátramaradva, a 12. zászlóalj első századának fedezete alatt addig kartácsolta a tömegben rohanó ellenséget, míg a már 25 lépésre levő ellenséges tömegekre utolsó kartácsát is ellövé; ekkor a fedezeten levő század Győrffi Pető százados vezetése alatt szurony szegezve rohant az egész muszka seregnek, s néhány perczig, – míg Bem ágyuival királynémeti magaslatán harczrendbe felállott sergéhez visszavonult – feltartá. A magát vezére megmentéseért bizonyos veszélynek oda vetett századból sok elesett, de más része kivágta magát és csatlakozott Bemhez. Győrffi Pető, Korda György hadnagygyal, s vagy 10 legénynyel elvágatva, az éj sötétében az ellenséges táboron átlopva magukat, 3 napig bolygottak étlen, míg jul. 9-én a Besztercze alatti magyar táborhoz csatlakozhattak, hol az elesetteknek hitteket az egész tábor harsányan megéljenezte.
Megérkeztek ezer vész között azért, hogy következő napon (jul. 10-én) a beszterczei csatában és visszavonulásnál, a 12. zászlóalj azon önfeláldozó nagyságában osztakozhassanak, melylyel Bemet és a visszahuzódó magyar serget megmenték. Mert a 12. zászlóalj és Streliczky lengyelei a beszterczei kapunál megállva, az egész roppant muszka erőt feltarták mindaddig, míg Bem a város alatt sergével elhuzódva, Szerethfalvánál állást foglalhatott, s a miként ezen visszavonulást lehetővé tették, ugy azt folytonosan fedezték, az utánok nyomuló muszka tüzérség tüze és a tömegeiket megtörni képtelen fellegnyi orosz lovasság szakadatlan rohamai daczára. Ott találjuk a 12. zászlóaljat a szerethfalvi visszavonulásnál (jul. 16-án), midőn a Galacznál való bekerités alkalmával az ágyukat, valamint a mocsárnak szoritott magyar serget a 12. és 73. honvédzászlóalj a lengyel légióval kartácszápor közt fedezve menté ismét meg.
A 12. zászlóalj a segesvári vesztett csata és M.-Vásárhely feladása után Bemmel Szebenbe ment, hol e város másodszori bevételében és a muszkáknak itt való megverésében igen nagy osztályrésze volt, mert a csata győzelmes kimenetelét, s a muszka lovasság által szűk helyen megrohant magyar lovasság megmentését főleg annak lehet tulajdonitani, hogy a 12. zászlóalj szuronynyal rohanta meg és vetette vissza az oroszok lovasságát.
A sereg még aznap, s azzal a 12. zászlóalj is Verestorony felé rendeltetett, mialatt következő napon a 900 emberrel Szebenbe visszamaradt Bemet Lüders egész hadsergével meglepve kivetette a városból. A csata kezdetekor Bem futára által a 12., 31. és 122. zászlóaljat rendelte magához. Ezen csapat sietve húzódott Szeben felé, s midőn már benn volt a városban, vette észre, hogy a város ellenség által van megszállva. Itt iszonyú utczaharcz kezdődött, melynek minden vészein áttört lovasság és tüzérség nélkül az elszánt kis csapat, s a városon kívűl tömegbe huzódva, s a szuronytalan puskákkal fegyverzett 122. zászlóalj Szebenből kijuthatott 300 emberét kartácszápor közt közre fogva, huzódtak vissza nyomon követtetve két ellenséges ágyutól, melyek felváltva kartács és golyóval lőttek, míg két oldalról két soros lovasság özönölte körül folytonosan rohamokat kisértve, melyet mindig visszavertek hőseink. Igy egy egész roppant hadseregtől körülözönölten értek Kerestyénszigetre, hol a felgyujtott falu további vonulásukat fedezte.
E fényes fegyvertény, – melynek párját alig tudjuk a hadtörténelemben találni – roppant áldozatokba került, mert a 12. zászlóalj, mely a szebeni átvonulás előtt 590 emberből állott, csak 350 embert hozott vissza a csata vészeiből, ily arányban vesztett a 31. zászlóalj is, a 132. 1000 főt számláló zászlóalj nagyrésze – szuronytalan fegyvereivel nem védhetvén magát – már Szebenben elvérzett, s vissza csak az a 300 jött, kiket a hős két zászlóalj közre fogva megmentett. E nagy áldozatok erkölcsi becsük mellett hadászatilag is nagy eredményt idéztek elő, mert míg ők az egész orosz erőt foglalkoztatták Szebennél, azalatt a Verestoronynál maradt magyar sereg Orláth felé a legkisebb baj nélkül elhuzódva, Szász-Sebeshez vonulhatott.
Ezekkel csaknem egyidejüleg ért Szász-Sebeshez a Szebenen magát átvágott csapat is, hol Stein seregével egyesült, de mivel sa 12. zászlóalj őrnagya Szabó Farkas a csata kezdetekor elhagyta zászlóalját, Stein őt s más a vész perczeiben elmenekülteket vasra verette, a 12 zászlóalj parancsnokává az átvonulást oly tapintatosan vezényelt Győrffi Pető századost nevezte ki, ki ezután mindvégig a zászlóalj élén maradt. Ugyanekkor a 31. zászlóalj parancsnokságát Stein a zászlóalja vészeiben szintén osztakozott Varju Pál századosra ruházta át.
Ott vívott a csekélyre olvadt 12. zászlóalj Stein vezetése alatt Szász-Sebesnél (aug. 12-én), ott vérzett Kenyérmezőnél (aug. 13-án) a muszkák roppant erejével való aránytalan, de hősies tusában, honnan a dévai vár felrobbanása után Lesnyekre huzódott. Még egyszer (aug. 17-én) a Magyarhonból visszatérő Bemmel előnyomult Déváig, mikor jöttök hirére Piskitől a muszkák megszaladtak. De ekkor már minden veszve volt, Görgey feladta magát, s a harcz tovább folytatása lehetetlenné válván, Bem csekély kisérettel – szegényen, mint jött – bemenekült törökországba; serge romjai a fegyvert Dévánál letették. Ezek közt volt a 12. zászlóalj töredéke is, mert a hős csapat nagy része elhullott a csatákban, a vihar elseperte Marosszék és Háromszék fiatalságának virágát, a kevesek (1200-ból csak 190), kiket még életben talált a haza megaláztatásának keservteljes napja, részint börtönökbe hurczoltattak, részint az osztrák seregbe soroztatva szenvedtek és gyötörtettek azon hősiességért, mely a legnagyobb jutalmát és kitüntetést érdemli vala. De éppen azért, mert a letiprott haza azt sem akkor, sem a feléledő most nem adhatott, a történelem és az utókor tiszteletteljes elismerésének és méltó bámulatának kell azt kiszolgáltatni.
Még felemlitem itt a 12. zászlóalj parancsnokait és azon kitünőbb tisztjeit, kik a kiemelésre méltók. A zászlóalj első parancsnoka Balázs Manó volt, kit árulásaért a nép Sepsi-Sz.-Györgyön felkonczolt. Utána Klemment György vezette győzelmekre a hősök e kis csapatját, kit Szabó Farkas váltott fel; ezt mint fennebb látók, Győrffi Pető* helyettesitette a legvészesebb utóharczokban. A tisztek közül ezekről szerezhettem tudomást; Kovács Antal százados (most sz.-udvarhelyi tanár), Csiky Domokos, Dézsi Domokos hadnagyok. Várady Gábor főhadnagy, ki nemrég egy tüzvész alkalmával nemeslelküségének áldozata lett; Várady Albert hadnagy, ez a szebeni utczai harcz alkalmával esett el; Thury János hadnagy, ez is Szebennél esett el; Vérfy Sándor főhadnagy, él Marosszéken; Szalay Pál hadnagy, most irnok Marosszéken; Horváth Gáspár hadnagy, sebesült Szász-Sebesnél, most a m.-vásárhelyi Teleki-könyvtár könyvtárnoka, Suba József hadnagy, jelenleg M.-Ludason lakik; Török …, most kath. kántor, Szokoly Károly hadn., Muzsnay Pál hadnagy, Gyertyánosi … hadn. Fogaras vidékről, Korda György főhadnagy, Biró … Kolozsvárról főhadnagy, Szarka … főhadnagy, Balogh Károly főhadnagy, jelenleg városi tanácsos Gy.-Fehérvártt s végre Molnár Károly hadnagy, ki mint ilyen a zászlóaljnak golyószaggatta zászlóját az egész hadjárat alatt fennlobogtatta s többször élete veszélyeztetésével kimentette.
Sokág várfogoly, most Csíkszék törvényszéki elnöke.
Ohajtottam volna ezen először alakult s dicső érdemekben is első zászlóaljnak történetét részletesebben egybeállitani, azonban azt adatok hiányában nem tehettem, s igy nem marad más, mint a 12. hős zászlóalj történetének ily, csak vázlatos előrajza után áttérni Marosszék nemzetőri (lőfegyveres) zászlóaljának és az ezen székben alakult második honvédzászlóaljnak (87.) részletesebb történetére, melyhez az adatokat az abban szerepeltek szivességéből s igy a legbiztosabb forrásból nyertem.
A hogy a reactio fondorlatai a magyar nemzetet az önvédelmi szervezkedés terére sodorták, 1848 augustusában Marosszék akkori főkirálybirája gr. Toldalagi Ferencz is, felsőbb rendelet következtében bizottságot küldött ki e szék mind a 8 járásába, hogy a magyar kormány számára gyüjtéseket eszközöljenek és a népet a felállitandó nemzetőrségbe való sorakozásra rábirják; de akkoron a székelységnek még oly nagy volt ellenszenve a forradalmi intentiók iránt, hogy némely helyt – például a kááli járásban – csaknem gorombán fogadta az oda kiküldött biztosokat*, tartva attól, nehogy a nemzetőrség felállitásával V. Ferdinánd király elleni forradalom czéloztassék – hogy csakis a kegyelet, melylyel a nép a kiküldöttek személye és családja iránt viseltetett, menté meg azokat a kudarcztól.
Nagy Sámuelt és gr. Toldalagi Victort.
Azonban ez év septembere végén a bánsági szerb mozgalmak, az itt-ott már felmerült kegyetlenkedések és a balázsfalvi gyülés kihivása odahangolták a székelységet, hogy midőn a főkirálybiró négy nemzetőr-század alakitására Tolnai Gábort, Nagy Samut, Bereczky Sándort és Jeney Józsefet megbizta, ezek felszólitására a székelység oly számmal ajánlkozott, hogy bár 400 szuronyos fegyvernél az időszerint több nem volt, mindazáltal mindenik század 200 emberből alakult, a századok fele vadászfegyverrel láttatván el.
A hogy októberben az agyagfalvi székely gyülés kihirdettetett, a már betanitott marosszéki 4 század nemzetőr is parancsot kapott a gyülésre való menetelre; e közben azonban a hatóság azon értesülést kapván, hogy az oláhok egy nagy tábora Marosszéket Nyárádtő felől emg akarja támadni, ellenrendeletet küldött az induláskész csapatokhoz, s ugy a lőfegyverel ellátott s némileg begyakorolt 4 századot, mint az ujabban szervezett lándzsás nemzetőrcsapatokat a vajai réten öszpontositotta, honnan 48 órai táborozás után gr. Lázár Dénes nemzetőri alezredes vezénylete alatt az egész sereg Teremi felé indult, még pedig a rendes 4 század Tolnai Gábor vezetése alatt egy zászlóaljjá alakulva, a lándzsás csapatok szintén zászlóaljakban osztályozva. Ezen alig alakult, tüzet soha még nem látott sergecske Teremiben meghálván, onnan másnap reggel csatarendben indult Raknóth felé.
Ugrához közeledve már messziről megpillantották az Ugra és Oláh-Kocsárd közt levő térségen azon nagy oláh tábort, mely Radnóthról Vásárhely kizsákmánylására felindult. – Bátran nyomult előre a székelyek kis csapatja – Ugra felső végénél tett – sortüze után felbomolván, eszeveszetten kezdett szaladni, de a székelység is nyomukban volt, s oly sokat levágott a gyáván futókból, hogy az Ugra és Kocsárd közti rétet rövid időn az ellen hullái boritották.
Csapónál a vezér egybegyüjtötte győzelemtől lelkesült csapatját, mert Radnóthon még nagyobb oláh sereg, Mikás czintosi tábora tanyázott; de ez is nyakra-főre elmenekült a székelyek előtüntével Czintosra, a radnóthi kastélyban élelmi szerekkel tömött temérdek tarisznyát, valamint egy dúsan felteritett asztalt hagyva a kastély nagy termében, mely a tribun urak számára készitett zsiros ebéd s felvert pinczékből egybehordott jó borok alatt roskadozott, de a melyet bizony a székely nemzetőrség tisztikara költött el igen jó étvágygyal, poharakat üritve a nap sikereért.
Gr. Lázár Dénes a főhadiszállást Radnóthra tette, hol a haditörvényszék által hozott itéletek következtében több fogságba esett oláh vezér és bujtogató végeztetett ki.
A nemzetőrcsapatok zöme a szomszéd Kutyfalván és Ó-Kocsárdon szállásoltatott el, míg Nagy Samu és Bereczky Sándor századai – néhány száz lándzsás nemzetőrrel erősitve – egészen Egerbegyig tolattak előre. Nem sokára megérkeztek az udvarhelyszéki nemzetőrök, valamint a rendes székely határőr-ezred egy része is. – Ezen csapatmozgalmakra következett 8–10-ik nap után történt a székelyeknek a Szász-Régenig nyomult Urbán elleni gőyzelmes támadása; ezt megelőzőleg azonban a radnóthi tábor is rendeletet kapott a M.-Vásárhelyre való felvonulásra, minek következtéen gr. Lázár Dénes az Egerbegy és Ludason levő előcsapatoknak az utánvonulási rendeletet megküldte s a Radnóthon volt lándzsás nemzetőrökkel felindult Vásárhely felé.
Ez okból az Egerbegyen volt fegyveres századok visszahuzódtak s Ludason Tolnai századát is felvéve, Dátoson szállásolták el magukat. Reggel, midőn már indulni akartak, a kutyfalvi komptól hirnök rohant fel azon értesitéssel, hogy a Radnóthon volt udvarhelyi nemzetőröket oláhok- és szászokból álló s császári gyalogság által is erősitett nagy tábor támadta meg*, Tolnai mint első százados a marosszéki három fegyveres századdal azonnal visszafordult Kutyafalvánál való átszállásra tett előkészületeket, de ebben Tolnai lelkes nemzetőreinek sortüze által nemcsak meggátoltattak, hanem tetemes halottat visszahagyva, futottak szét, annyival inkább, mert már ekkor Radnóth felől is a marosszékiek támogatására siető egy század székely határőr bontakozott ki.
Ezen támadás alkalmával esett el a székelyek közül a derék b. Apor György.
Azonban derék nemzetőreinknek ezen második győzelmi tért is hamar el kellett hagyniok azon alezredesöktől (Lázár Dénes) érkezett sürgöny következtében, mely rögtöni fölfelé való indulásukat szorgalmazta, miért még azon éjjel elvonultak Vásárhelyre*, honnan a már Régennél levő Lázár Dénes ujabb rendeletére Régen felé huzódtak. Alig értek ki azonban a városból, ismét ellenparancsot kaptak azon utasitással, miszerint késedelem nélkül mezőségi Szengyelbe siessenek.
Radnóthon az Udvarhelyszékiek Pünkösti Pál és a háromszékiek maradtak Donáth alezredes vezénylete alatt, ki ottan kolerában halt el.
Igy ment a sereg – mely a 3 fegyveres századból és négy lándzsás zászlóaljból állott – Szengyelbe a leghiányosabb szervezéssel, minden vezénylet nélkül, mert a csapatparancsnokok csak coordinálva és senkinek subordinálva nem levén, ebből sok rendetlenség és kihágás keletkezett. Azonban nem csak itt, hanem az egész székely sereg fővezényleténél is ily rendetlenség, ide-oda kapkodás s minden előlegesen megállapitott terv nélkül való működés folyt, minek aztán természetes eredménye az erők elforgácsolása és elpazarlása lett. Ezen meggondolás nélküli, csak ugy találomra való hadvezetésnek egyik legszembeötlőbb példáját éppen a marosszéki namzetőrség czéltalan ide-oda futtatásából, s ezáltal ezen tekintélyes, s eddig vívott győzelmeinek erkölcsi érzetében erős hadcsapatnak – mely ha Vásárhelynél ott lehet vala, a csata valószinüleg másként üt ki – paralizálásából tünik ki, mert alig nyugodhatta ki terhes útjának fáradalmait Szengyelben, midőn ujból rendeltet vett, hogy Vásárhelyre siessen azon okból, mert Szeben felől nagy ellenséges sereg közeledik Vásárhely felé. Azonban mire Bergenyéhez értek, érkezett azon szomorú hir is, hogy Gedeon az azt előzött napon (nov. 5-én) a Vásárhelynél kis számban levő székelyeket szétvervén, M.-Vásárhelyt elfoglalta.
Ezen gyászhir nem csak leverőleg, hanem felingerlőleg is hatott a marosszéki csapatra; voltak, kik nyiltan kikeltek a nemesség és az értelmiség ellen, vádolva, hogy ők dönték veszélybe a nemzetet. Azonban ez csak pillanatnyi felhevülés volt, mert midőn a tisztikar elhatározta meghódolás helyett Kolozsvárra menni a nemzeti kormány támogatására, s midőn ezt Tolnai Gábor egy lelkesitő fölhivásban csapatjának kijelenté, őket a haza nevében csatlakozásra fölhiván: a fegyveres századok kivétel nélkül készeknek jelentkeztek az ügy mellett rendületlenül megállva, parancsnokaikat és zászlójukat bármi veszélyek közt, s a mint a hon java kivánja, bárhová is követni. Kiválott tehát a sereg jobb része, vagy ezer elszánt hős, kikhez Bereczky Sándor és a csapat nélkül maradt lándzsás zászlóalj parancsnoka, Bereczky László s néhány a vásárhelyi csatánál elszakadt Kossuth-huszár is csatlakozott. A többi vagy 3–4 ezernyi fegyvertelen népség elszéledve, hazafelé indult; de meg is adta árát, mert útjában az ide-oda kóborló oláh csapatok és a szomszéd oláh helységek fellázadt lakói a haza felé huzódó székelyekből sokat agyonvertek.
Az együtt maradt fegyveres csapat neki indult a Mezőség úttalan tömkelegének, veszélyes, ellenséges táboroktól minden nyomon fenyegetett, tájakon át. Bándon ujból háborogni kezdett, s némely bándi reactionariustól bujtogatva, többen vissza is maradtak; de a kétszeri ily kiszemelés után megtisztult, s csak 500 fegyveresre olvadt csapat Tolnai Gábort őrnagyának kikiáltva, bár a rieg téli időben roszul volt öltözve s még rosszabbul fegyverkezve, mégis elszántan indult veszélyes útjára s kisebb csetepaték leszámitásával* minden baj s egyetlen ember veszteség nélkül áthatolt a Mezőség vészes útain, s szerencsésen megérkezett Tordára.
Melyekben a nagy tömegben támadó oláhokat mindig megszalasztották.
Tordán azonnal szervezték magokat. Az 1. század Nagy Samu, 2. század Zeyk László, a 3. Bereczky Sándor, a 4. Bereczky László századosok parancsnoksága alatt ujból alakult, egy honvédzászlóaljba olvadva, melynek őrnagya Tolnai Gábor volt. Állott pedig e zászlóalj 380 szuronyos fegyverrel ellátott emberből, s vagy 130 olyanból, kik csak vadászfegyverekkel és lándzsákkal voltak fegyverkezve, e mellett a Bándon csatlakozott Kossuth-huszárok és a legénység nélkül maradt nemzetőr parancsnokok egy 24 főből álló önkéntes lovas-csapatot alakitva szintén Tolnai zászlóaljához csatlakoztak.
Tordán ekkor a Károly Ferdinánd ezredből 90 ember volt állomáson, kikről honvédeink nem igen tudták, ha ellenségek-e vagy barátok? E fontos kérdést azonban csakhamar megoldotta székesi Vass János, ki az őrtanyára menvén, kötődni kezdett a Károly Ferdinándokkal, ebből versengés támadott, mire több nemzetőr csoportosulván össze, – nem lehet tudni, kinek inditványára – a császáriakat lefegyverezték. Az igy nyert fegyverből aztán a zászlóalj hiányos fegyverzete ki lett egészitve; pénze azonban sem a tiszteknek, sem a legénységnek nem volt, sőt a mi még lényegesebb, töltényben is teljes hiányt szenvedtek, miért Zeyk Lászlót Kolozsvárra inditották b. Vay Miklós kormánybiztoshoz jelentéssel, hogy a marosszéki zászlóalj Tordán várja rendelkezését, s azon kéréssel, hogy mihamarabb pénz és tölténynyel láttassa el. Vay azonnal némi pénzzel, s azon utasitással inditotta vissza a küldöttet, hogy a zászlóalj vonuljon Kolozsvárra.
Kolozsvártt már ekkor folytak az előkészületek a Szamos-Ujvárig nyomult Urbán ellen való támadásra, minek következtében nov. 18-án a marosszéki zászlóalj is rendeletet kapott az induláskész, szamosfalvi dandárhoz való csatlakozásra. Következő nap meg is indult ezen dandár Baldácci Manó dandrá-ezredes vezénylete alatt Szamos-ujvár felé. Állott pedig ezen dandára 11. honv. zászlóaljból, a szépen szerelt kolozsvári nemzetőr-zászlóaljból, a marosszéki kis zászlóaljból, 1 üteg ágyuból, két század Kossuth-huszár, egy kis század (aranyosszéki) székely-huszárból, s néhány csapat aranyosszéki nemzetőrségből.
Másnap ezen sereg Szamos-Ujvár előtt csatarendben állott. Az előcsapatot a 11. zászlóalj képezte a székely huszárokkal, a közepet a kolozsvári nemzetőr-zászlóalj, a jobb szárnyat a marosszéki zászlóalj, a balszárnyet, – melynek Szék felé a hegyeken kellett volna az ellen hátába kerülni – Makray László őrnagy vezetése alatt a Kossuth-huszárok, aranyosszéki és kolozsi nemzetőrség alkotta. Az ellennek még csak vedettjei látszottak, midőn a magyar centrum ütegei már tüzelni kezdettek, mintha jóelőre hirt akartak volna adni az ellennek, nehogy készületlenül meg engedje magát lepetni. Erre Urbán ki is fejté csatasorát a Szamos-Ujvár mellett emelkedő és a vidéket uralgó széplaki hágón, míg a magyar sereg az uralgott kérői fürdő tájékán állapodott meg. A csatárlánczba oszlott 11. zászlóalj megkezdé tüzelését, de alig szólaltak meg Urbán ágyui, hogy az előretolt székely huszárok visszarobogására a kolozsvári nemzetőrség megszaladt, s ott hagyta a 11. és a marosszéki zászlóaljat, mely utóbbi az osztrák lovasság rohamára négyszögbe alakulva vonult tüzelés nélkül a hegyre, nem támogathatva a 11. zászlóaljnak ellent feltartó csatárlánczát, mivel 6 tölténynél többje nem levén, ezt a megrohanás alkalmára tartotta. Rosz felállitás és hiányos rendelkezés miatt a csata veszve volt, s a magyar sereg visszahuzódott Kolozsvár felé, fedeztetve a rendes oszlopsorokban utócsapatkint huzódó 11. és a marosszéki zászlóalj által. Másnap lesütött fővel, s lehangolva ért a sereg Kolozsvárra, mert mindenki érezte, miszerint az ütközetnek más kimentele lehetett volna, ha a sereg másként vezettetik.
Ezen csatavesztés által Kolozsvár, sőt maga a sereg is a legválságosabb helyzetbe jutott, mert nemcsak Urbánnak előrenyomuló serge, hanem Torda felől a közelgő Losenau és Kalliany dandára által is fenyegetve volt, miért a marosszéki zászlóalj Baumgarten székely huszár százados parancsnoksága alatt Felekhez rendeltetett; de alig helyezkedett el éju szállásra, hogy a lármadob megperdült a Szamosfalváról felhallatszott lövöldözés indokából, hol a hősies 11. zászlóalj derék őrnagya Bánffi János vezénylete alatt és a Makray László vezetése alatt levő Kossuth-huszárok minden vezéri előrendelkezés nélkül önmagokra hagyatva, az éj sötétében Kolozsvárra rontó Urbánt csufosan visszaszalasztották. Erről azonban a Felekre detachirozottaknak mi értesitése sem érkezvén, Baumgarten maga lovagolt be Kolozsvárra, megtudandó az ügyek ottani állását, de mivel ő is odamaradt, s Kolozsvárról a sereg elvonulása hire szállingózott ki, a Felekre helyezett zászlóalj is, nehogy a fejvesztett zavarban ott feledtessék, behuzódott Kolozsvárra*.
ember kivételével, kik ott feledtetve, csakis Albert Mihály őrmester eszélye által menekültek meg, s veszélyes hegyi útakon kerülve csatlakoztak később bajtársaikhoz.
Ott a legnagyobb zavar és fejetlenség uralkodott, mindenki a gyors elmenekülésre gondolt, – de senki a vonulási rend fenntartására, s igy a marosszéki önmagára hagyatott zászlóalj is, rongyosan öltözve, élelem és lőkészlet nélkül elkedzette a roppant hidegben visszavonulását, a menekülők nagy tömege által előidézett rendetlenségben, ugy hogy csak B.-Hunyadon szedheték össze tisztei, honnan aztán tömegben huzódtak Csúcsára.
Itt egy este szóba jött Erdélynek a vezér tehetetlensége és a kormánybiztos erélytelensége által előidézett szomorú helyzete, ez alkalommal Nagy Samu egy küldöttségnek Pestre inditását hozta szóba, mely ott Kossuth előtt felfejtené az ország nyomorult állapotát, a sereg veszélyes helyzetét, s segélyt, valamint az ügyeket vezetni képes biztost, a sereget vezényelni képes vezért kérjen.
Az inditvány helyeseltetett, s másnap az egész zászlóaljjal közöltetvén, közmegegyezéssel az eszmét megpenditett Nagy Samut, Zeyk Lászlót, s makkfalvi Albert Mihály őrmestert választották meg, felkérve Tolnait, hogy Vaynál a küldöttség számára útlevelet eszközöljön. Vay – bár az utazás czélja el nem titkoltatott – elég lovagias volt nemcsak a kért útlevelet kiszolgáltatni, hanem a küldöttség útiköltségére 300 ftot is utalványozni.
A küldöttség eljárása szorosan véve nem tartozik ugyan a marosszéki zászlóalj történetéhez, az inkább általános történeti becscsel bir; mindazonáltal mivel az az akkori helyzetet illustrálja, s főleg mert ezen Erdély sorsának kedvezőbb fordulatot adott eljárás eddig felvilágositva nem volt, azért annak rövid leirását adni szükségesnek itélem.
A küldöttség Pesten az István főherczeghez czímzett vendéglőbe szállt meg, s mindjárt másnap (nov. 26-án) Kossuthhoz Magyarország kormányzó-elnökéhez sietett.
Magyarország kormányzójához, – ki a hatalom tetőpontján is megtartá nemes egyszerüségét – könnyű volt bejutni, egyetlen, csak szuronynyal fegyverkezett, nemzetőr volt az előszobában; őrizetre, annak kit a nép őszinte szeretete környezett, szüksége nem volt.
Mikor a küldöttség nagy kucsmáival, s szokmány posztó bozontos bekeseivel belépett, az elnök éppen kinyitotta az ajtót, s kissé bámulva nézett székelyeink bozontos csoportjára, melyet Ázsiából jött kirgiszeknek könnyen nézhetett volna valamely finyás külföldi; miután azonban Nagy Samu előadta küldetésük czélját, a legszivélyesebben fogadta s mindhármukat szivarral kinálva*, elbeszélgetett Erdély állapotáról, sőt kérdést tett aziránt is, hogy kit ohajtanának kormánybiztosnak? A küldöttség Szentkirályi Mórt hozta szóba, de mivel erre Kossuth hallgatott, gr. Teleki Domokost emliték, mire az elnök azt felelte, hogy nem arra való; ekkor a szobában jelenlevő Madarász László közbeszólva mondá: „Küldj engem Lajos!” s bár azt háromszor ismételte, Kossuth mitsem felelt, hanem a küldöttséghez fordulva, mondá: majd össze fogom hivni a honvédelmi bizottmányt, hogy ezen fontos dologról értekezzünk, legyenek azért szivesek esti lilencz órakor ide fáradni. De hát hadvezérnek kit ajánlanak? kérdi a távozni akaró küldöttségtől; mire Nagy Samu előadta, hogy: „pár zászlóalj rendes katonaság mindenesetre szükséges lesz, a hadvezérségre talán a Bécsből Pestre menekült Bem lenne legalkalmasabb.” Erre az elnök azon megjegyzést tette, hogy rendes katonságot, ha csak lehet, küld, Bemmel azonban baj van, mert éppen tegnapelőtt lőtte arczba egy lengyel ifju.
Mit Albert Mihály meg most is büszkén emleget.
Este kilencz órakor ujból felmentek az elnökhez, hol Erdély viszonyait fejtegető hosszabb beszélgetés után Kossuth búcsúzva mondá: térjenek önök vissza a sereghez s biztositsák bajtársaikat, hogy ugy a kívánt segély, mint a hadvezér nemsokára meg fog érkezni; a mi a kormánybiztost illeti, ilyenül a honvédelmi bizottmány Pálfi Jánost szemelte ki. Mire a küldöttek emgjegezték, hogy a választást nem hiszik jónak, mivel Pálfi sem a kívánt népszerüséggel, sem Erdély bonyolult viszonyai által igényelt kormányzási képességgel nem bir, s igy inkább ártani, mint használni fog az ügynek.
A küldöttség visszatért Szilágy-Somlyón táborozó zászlóaljához, hol az egész haderő harczkészen volt, mert Urbán és a Dézsen levő Jablonszky előcsapatai is mozogtak.
A marosszéki zászlóalj az ideiglenesen vezérül leküldött Czecz János táborkari őrnagy által Kővár vidéki Resztolczára rendeltetett; csak itt tudták meg, hogy a küldöttség fennjárta nem volt eredménytelen, mert egy zászlóalj Sándor-gyalogság és néhány ágyuüteg csakhamar megérkezett segitségül azon hirrel, hogy az erdélyi hadsereg vezérévé Bem tábornok, a kormánybiztosságra – miután Pálfi nem vállalkozott – Beöthy Ödön, a bihari ellenzéknek e lelkes vezére neveztetett ki; ezzel kapcsolatosan érkezett a hir is, hogy Ferdinánd király leköszöntével uj uralkodó lépett a trónra, ki az ezredéves magyar alkotmány eltörlésével Magyar- és Erdélyország bekeblezését mondá ki. Jött Windischgrätz feltétlen meghódolást követelő kiáltványai által megelőzött hadsergeivel, kilencz oldalról megtámadni hazánkat. És éppen alkotmányunk megsemmisitésének ezen szándoka, s a nemzet életének ezen nyilt megtámadása, a hadvezér minden becsületes keigyezkedést lehetetlenné tevő, s a szabad nemzet önérzetét sértő neroi hangja tevé azt, hogy a magyar az önvédelmére ragadott fegyvert nemzeti becsületének s eddigi jó hirnevének koczkáztatása nélkül le nem teheté; minden egyes honvéd, minden magyar csapat érezte, hogy a haza szabadsága, a nemzet élete hősiességétől van feltételezve; az erdélyi hadsereg honvdéeit ezen öntudat mellett még az is harczra tüzelé, hogy tudták, miként családaik, rokonaik a vad oláhok kegyetlenségének, vagyonuk azok szabad prédájának van oda vetve, s azért harczolt mindenik oroszlányi bátorsággal s Bem tapintatos vezénylete alatt rövid időn kiverték a könnyü győzelmében felfuvalkodott ellenséget Erdélyből.
De ezen eredményeiben bámulatos hadjárat eléggé ismeretes; azért itt én csak is azon dicsőséges szerep megjelölésére szoritkozom, a mely ezen páratlanul nagyszerű küzdelmekben a marosszéki zászlóaljnak osztályrészül jutott.
Mintegy hétig mulatott a zászlóalj Resztolczán, midőn rendeletet kapott, hogy mint az Erdélybe nyomuló sereg bal szárnyának egyik csapatja, a Dézs felé vezető úton nyomuljon előre, hol is Tóth Ágoston őrnagy vezetése alatt fog működni. Indulása perczében vette azon ujabb rendeletet, hogy az országút mellett sorakozzék, mivel a nem sokára megérkező Bem szemlét fog a csapat felett tartani; csakugyan nem sokára megérkezett a tábornok, mikor Tolnai őrnagy által a tiszteket előléptetvén, néhány buzditó szót intézett hozzájok. – A csak egyszerüen öltözött tábornoknak ezen első, kocsin való megjelenése oly kevés benyomást tett a csapatra, hogy többen a küldöttség tagjaihoz azon csipős megjegyzést tették, miszerint ezért bízony nem igen volt miért Pestre fáradni stb.
Ezalatt a szárnyparancsnok Tóth Ágoston is megérkezett a 31. zászlóaljjal és más csapatokkal, melyekhez a marosszékiek is csatlakozván, estére Galgóra értek, hová késő estve Bem tábornok s még később a Sándor-gyalogság 3-ik zászlóalja is megérkezett.
Másnap (dec. 22-én) sötét hajnalban ágyudörgés riasztá fel a serget, mert Jablonszky Kápolnánál várta Bemet, ki az ellent előnyös hadállásából csakhamar kiszoritá s Dézs felé nyomta. A marosszékiek, tartalékban levén, a kápolnai csatában nem vettek részt, de a dézsi hidnál, hol a császáriak ujból hadállást foglaltak, ők is a csatavonalba jöttek, s az ellenség ágyutüzét a legnagyobb bátorsággal állották ki. Az ellenség visszanyomása után Dézsre, onnan Kolozsvárra mentek, honnan néhány napi pihenés után a beszterczei goyrs hadművelet dicsőségének voltak részesei.
Mielőtt előadásomban tovább haladnék, ide kell szőnöm egy megragadó episódot, néhány bátor leventének oly elszánt expeditióját, mely a régi classicus korban is ritkitja párját, mely Jázon és bátor társainak Colchysi expeditiójával határos merészséget feltételez, s melyet elő kell adnom, mert érintése nélkül korrajzom kiegészitetlen lenne. Elhagyom azért Marosszék bátor önkénteseit a borgói szoros hósivatagjai közt, üzni Urbán megfélemlitett táborát, s addig visszatekintek hazájukba Marosszékre. Itt a székely sergeknek föntebb elmondott szétszórása után a legiszonyubb, a legmegalázóbb zsarnokság uralkodott, a véderő nélkül maradt Székelyföld, nevezetesen Udvarhely és Marosszék a legvérlázitóbb kegyetlenségek szinhelyévé lett; ott Heydte és kisérői, az oláh és szász lándzsások gazdálkodtak, itt a vásárhelyi várba August ezredes ült be 2 zászlóalj oláh határőr és egy zászlóalj szász ujoncz-alkotta őrseregével, s míg ott isten szentegyházát sem kimélve féktelenkedtek, addig a városon az elfajult, hazája ellen támadott polgármester Lázár János kémcsapatjával tartott oly szigoru rendet, hogy naplemenet után még az orvosoknak is különös engedély nélkül házukat elhagyni nem volt szabad; vidéki embert a városban nem tűrt stb.; s míg ezek itt ekként basáskodtak tömött börtönök mellett, addig az oláh és szász csapatok mindenfelé szabadon dúltak, romboltak, a népség nagy része – mint tatárjárások alkalmával – a havasokra menekült, vagy ki tehette, Háromszékre huzódott, mert Csík is a reactio hálójába kerülvén, egyedül Háromszék küzdötte nagyszerű önvédelmi harczát.
Azonban voltak Marosszéken is, kik Auguszt-Lázár gyülöletesen szégyenletes zsarnokságát lerázni törekedtek, kik a vásárhelyi vár megrohanását s az ottani szedett-vedett csapatok lefegyverzését tervelték, s ezt létesitendők, itt-ott titkos előkészületekre összejöveteleket tartottak. Egy ily összejövetel alkalmával érkeztek meg Háromszékről Macskási, Lisznyai és Kolozsi, megtudandók, mi igaz azon terjesztett hirekből, hogy Magyarországon letették a fegyvert. De eziránt Marosszéken sem tudhatván biztos hirt, tovább hatolni határozták. A marosszékiek tehát visszaérkeztökig elhalaszták a vármegrohanás tervét, sőt kilenczen csatlakoztak is a szabadsághirnököknek e biztos tudomást kereső bátor csapatjához. Ezek mindnyájan kemény esküt tettek le, hogy, bár hány veszszen is el közülök, a megmaradók vagy csak megmaradó is addig menjen, míg biztos tudomást nem szerez.
Vásárhelyt ez időben lóháton járni nem levén szabad, hátilovaikat, nyergeiket, fegyvereiket éjjel csempészték Medgyesfalvára, a lelkes gr. Lázár Mór udvarába; itt felkészülve, egyenkint különböző útakon indultak el a Remeteszegnél adott találkára, hová 1849. jan. 2-án este szerencsésen megérkeztek, mindazok, kiknek neveit méltán, sőt büszke önérzettel jegyzem ide. Voltak tehát: Kolozsi János (most singfalvi kath. lelkész), Macskási Antal földbirtokos, Lisznyai Kálmán (a költő), Balázs Sándor (irónk), Jakab Elek (iró, korm. levélt.), Jancsó Lajos (most kolozsvári ref. tanár), Turóczi János csapói földbirt., Tolvaly Benedek (1868-ban mint mérnök halt el), Szentkirályi Gábor földb., Jeney József (marosszéki törvénysz. ülnök), Jeney Károly (m.-vásárhelyi gyógyszerész) és Kolozsi egy kocsisa, összesen 12-en. Itt Kolozsit parancsnokuknak választván, a zord hideget és veszélyeket megveve, bátran indultak a Mezőség – fellázadt oláhok táboraival telt – vészes tömkelegébe.
Bizonytalan volt a czél elérése, melyért a hősök e kis csapatja vészteljes útjára kelt, kétes az út, melyre kétség eloszlatásaért – mitől a haza java függött – a hőskor leventéinek nagyszerű bátorságával vállalkoztak, s éppen azért, mert a hazafiság ily nemes versenyében, életveszély megvetésével, senkitől nem küldetve, jutalom reménye nélkül, önként hevültek nagy tettekre, méltók arra, hogy nevök forradalomtörténetünk még be nem töltött egyik lapjára feljegyezve legyen, valamint vállalatuk kétségtelenül eléggé érdekébresztő arra, hogy vészteljes utjokon figyelmünkkel kisérjük őket.
Remeteszegről az est leple alatt elindulva, észrevétlenül elhatoltak Bándig, s igy az osztrák akasztófás felügyelet határvonalát szerencsésen áthatolták, de hátra volt a Mezőség, mely ez időben oláh táborok által volt bebarangolva, s melynek szövevényes tájait vastag hólepel tette a tájékozásra még bajosabbá. Bándon az öreg Salamon Józsefnél vacsoráltak. Ez volt az utolsó barátságos megállapodás, mert 11 órakor, az éj sötétében indulók ezután könyörtelen ellenség földén lépdeltek. Mező-Záh volt a legveszélyesebb pont, hol – mint Bándon hallották – nagy oláh tábor feküdt, s melyen mindenképpen át kellett menniök, szerencséjökre az ezen éjen uralkodott roppant hideg miatt mindenki fedél alá huzódott, még a kiállitott őrök is elhagyták helyeiket, s igy észrevétlenül huzódtak át a falu azon szögletén, melyet az országút érint. A falu végén egy lakost – ki éppen a tábornak kötelességmulasztó egyik őre volt – kalauzul elcsipve, a faluk kikerülésével, mély hóban gázolva s a roppant hidegben csaknem elfgyva, hatoltak el M.-Csánig, hol más kalauzt véve, déltájt érték el a Szamos vizválasztó hegységét.
Egy itt levő rongyos csárda volt 24 órai folytonos menetel után az első nyugalmi hely, hol az éppen tüznél főtt s a lakosoktól átengedett száraz puliszka volt Bándtól kezdve az első, de igen jól izlett étkezésük. Itt kimerült lovaikat megétetve s dermedt tagjaikat kissé felmelegitve, a Szamos egyik mellékvölgyében fekvő Patára szálltak le, honnan Kolozsváron – mert osztrákok által megszállottnak mondák – éj idején határozták áthuzódni, hogy azután útjokat Csucsáig vagy tovább is folytassák mindaddig, míg a magyar ügy állásáról biztos hirt kapnak. Ez okon az útból kitérve, hasig érő hóban, mély szakadások között kerültek a Felekre, s estéledetkor a györgyfalvi úton megközeliték Kolozsvárt. Itt a kertek alatt meghuzódva, Jeney Józsefet és Balázs Sándort küldötték előre, hogy a város végén lakó s hazafias érzelmű muzsikus czigányoktól hirt tudjanak; azonban a küldöttek nemsokára zajos örömriadással és éljenzésekkel tértek meg, mi azon értesülésnek – hogy az osztrákok kiverve s Kolozsvártt magyar tábor van – volt következménye. E perczben mindenki feledé bajait, a lelkesültség heve melegité fel a dermedt tagokat, s sebesen rohantak a Biasini-szállodába, hol honvéd bajtársak tárt karokkal fogadva, beszélték el a Bem vezetése alatt vívott győzelmes harczokat.
De a mi bátor hirnökeink nem csak önmaguk akartak az ügyállásról meggyőződést szerezni, hanem azt a hirmentesen elzárt Székelyföld lakóival is tudatni kivánták, miért – miután Tóth Ágoston térparancsnokkal értekeztek – fogadásukhoz hűn visszaindultak, még pedig, mivel mindenik fagyást szenvedett, s főleg mert gyorsabban hittek haladhatni, két szekeren, melyekre elővigyázatból nyergeiket is felrakták, s meglevő 12 lovukhoz (kettő nem levén hámos) még kettőt szereztek. Czecz a 11. zászlóaljjal Tordáig elő levén nyomulva, odáig biztos volt útjok, itt azonban értesülvén, hogy Ludas felé az országúton a közlekedés lehetetlen, ujból a Mezőségen való áthatolásra kellett magukat elhatározni. Egerbegynél sötét ködös estvén – minő az ily vállalatra szükséges volt – hatoltak be az örkei völgybe, itt azonban csakhamar czélszerütlennek mutatkozott a szekérrel való utazás, mert semmi verés nem levén a nagy hóban, irányt vesztettek s csakhamar felakadtak ugy, hogy egy egybedült tanyaháznál kénytelenk voltak éju szállást ütni, hol a zord idő s minden nyomoruságuk daczára a hallott jó hirek következtében Lisznyai kedélyes verselése mellett vigan tölték el az éjt, mely éppen sötét ködös volta miatt annyira alkalmas lett volna az előhatolásra. A köd reggel sem oszlott, s igy hosszas iránytalan kóválygás után végre egy megszaladt asszony nyomdokait követve, jutottak be alsó Detrehembe, hol, mert a magyar sergek győzelmes előnyomulásának hire megelőzte utasainkat, az előljáróság szolgálatkészséggel fogadta; a kirendelt vezető átkalauzolta Tóhátra, hol egy odarekedt magyar cseléd figyelmeztette a Záhon való elővigyázatra, miután átjöttekor elhozott vezetőjük értesitése folytán ott nagy erőt huztak egybe, visszamenetelük elvágása végett.
Azért Záhon sebesen haladtak, de midőn a falu tulsó végéhez értek, egyszerre a harangok félreveretvén, iszonyatosan orditozó, kaszák és kapákkal fegyverkezett tömeg rohanta meg a lejtőn egymástól 30 lépésnyire elvált két szekeret. Mindenki a kardot csataszijon, pisztolyait felhuzva, készen volt az utolsó csapp vérig való önvédelemre, a két elől lovagló már visszafordult készen a lovak kantáraiba kapaszkodók közé bevágni, midőn az oláhul tudó Macskási minden tettlegességet feltartóztatva kérdé a néptől, hogy mit akarnak? „Passust” orditák vadul, mire Macskási előmutatván Tóth Ágoston útlevelét, kérdé, hogy ki olvassa el? „Anka a tribun” felelték ezek. Szerencsére Ankát Macskási, mint udvarában felnőttet, ismeré, s azért az útlevelet pár sor kiséretében, – melyben a régi viszonyra, de főleg a dolgok megváltoztára figyelmeztette – elküldé egy czigány által a még reggeli nyugalmát élvező tribunhoz, s miután egy egész órán át, a bősz, de gyávasága miatt támadni nem merő néppel farkas-, illetőleg pisztoly-szemet néztek, végre megjött a hatalmas Tribunus plebis izenete, hogy az utasokat szabadon bocsássák.
A veszély itt elvonult, hogy ujból megujuljon, mert alig vergődtek át a záhi vizválasztó hegylánczolaton, hogy a szentlőrinczi puszta táján, a két előlovag azon értesitéssel fordult vissza, miszerint az út mellett, hol mulhatlanul át kell hatolniok, nagy néptömeg van csoportosulva, vissza vagy kitérés lehetetlen lévén, gyors előrehatolásra határozták magokat. Harczkészen sebesen robogtak át a 100-ra menő oláh közt, kik a pisztolycsövekkel szemben nagyon szeliden viselték magokat, s csak midőn meg voltak már haladva, kiabáltak: „Ne hadd! fogd meg!”, de utánok menni egy sem mert.
Még hátra volt a nagyon rosz népű Gerebenes, itt már másodszor is átlátva a szekeren való utazás czélszerütlenségét, elhatározták lóhátra kerekedni, mely okon egy nádasba huzódva nyergeltek, s a közre fogott üres szekeret a három felesleges ló által vonatva megindultak. Alig értek azonban a falu irányába, hogy ott a harangok félreverésére a népet mindenfelől vad orditások között csoportosulni látták; azért a falut kikerülendők, az útból eltértek. Az ezen kitérést későn észrevett nép éppen azon válságos perczben rohant oda, midőn feldőlt szekereiket felemelv, ujból megindulhattak. A vadon orditók megközeliték, darabig kisérték, de megtámadni nem merték, s igy estére szerencsésen megérkeztek Bándra, hol testvéries karok és szives fogadás várta. 11 órakor – előfutáruktól megelőzötten – már Vásárhelyt voltak, hol nem kellett a várat megrohanni, mert Auguszt ezredes vitéz őrcsapatjával Bem benyomultának hírére megszökött Vásárhelyről. A felszabadult nép ujongva és örvendve fogadta az arany hireket hozó Argonautákat, örömük többszöröződött, midőn Tolnai a marosszéki harczedzett nemzetőr csapattal, mint Bem előküldöttje nemsokára szintén megjelent; ki bár Beszterczéről roppant sebességgel egyetlen nap alatt jött Vásárhelyre, az ovatosan elkotródott Augusztot, – miként tervelte – meglepni nem tudta.
A mi bátor argonautáink kimerülve, elfagyva levén, a tovább menetelre képtelenek voltak, miért más lelkes fiatalok vállalkoztak a jó hireket Háromszékre becsempészni*, hol csakhamar ujból megkezdék a harczot, a szabadság annyi dicsőséggel árasztott harczterein*.
Lásd ezen veszélyes s éppen azért dicsőséges expeditiónak részletezett leirását a „Magyar Polgár“ 1869. évi nagy naptárának 4–10. lapjain, az abban résztvett Szentkirályi Gábortól.
A mint azokat e munka III. kötetében már ismertettük.
Bem is nem sokára (jan. 13-án) megérkezett Vásárhelyre, s összeköté magát a Székelyfölddel, hogy az onnan nyert haderővel harczát folytathassa.
Mielőtt azonban győzelme utain tovább haladt volna, Vásárhely és a szék szerveztét keresztül vitte, katonai parancsnoknak Forró Elek ezredest és az ügyek elintézésére gr. Teleki Elek, Bereczky László és Biró Mihály személyében egy három tagú bizottságot (comite) nevezvén ki.
Igy értek vissza 3 hónapi viszontagságos és vészteljes táborozás után szülőföldjükre Marosszéknek önkéntesen fegyvert fogott nemzetőrei s hogy a fegyvert, melyet hazaszeretetük adott kezökbe, a haza javára becsülettel forgatták, kitetszik abból is, miszerint Bem egy alkalommal Beszterczén a székelyek kihágásai és rendetlensége ellen panaszt emelvén, a mint Tolnait megpillantá, utána tette, hogy ne vegyék e megrovást magokra a marosszékiek, mert azokat szeretem, mivel azok mindig eleget tettek rendeleteimnek.
Ezen nemzetőri zászlóalj azonban, – mely többnyire közép idejű családos emberekből inkább csak a szék oltalmazására alakult volt – most feloszlattatott; hazaoszlásuk előtt azonban a zászlóalj tisztikarát Görög-háznál való szállására rendelte a vezér, s ott eddigi maguktartása felett megelégedését nyilvánitva, felszólitotta, hogy kik tehetik lépjenek át a Marosszék fiatalságából alakitandó uj honvédzászlóaljba. A lelkes tisztikar igen is át volt hatva annak szükségességétől, hogy a haza szent jogainak védelmére, most mindenkinek fegyvert kell fogni, s azért nagyrészt felajánlották továbbra is szolgálatukat, s magukat a politikai hatóságokkal érintkezésbe téve, részint fiatal ujonczokból, részint a tisztjeikkel megmaradt korábbi nemzetőrökből csakhamar megalakult a 87-ik számot kapott marosszéki honvédzászlóalj*, melynek őrnagyává Tolnai Gábor neveztetett, századosokká Nagy Samu, Bereczky Sándor később Filep Albert, Zeyk László, az eddigi harczokban magát szintén kitüntetett hadsegéd Dézsi Sándor, 5-ik százados a császáriaktól Gálfalván visszamaradt gránátos főhadnagy Somogyi lett, a 6. századhoz századosnak a Szathmár vármegyei nemzetőr százados Balla neveztetett, de ő, mielőtt helyét elfoglalhatta volna, elesett, s igy a 6-ik századnál Zámorszky helyettesité.
Mert csak is a 6. század legénysége állott Udvarhelyszékiekből, a más 5 századot mind marosszékiek alkották.
A zászlóalj alakulása közben folytonosan gyakoroltatott; de alig tudta még a legszükségesebb fegyverfogásokat és mozdulatokat, hogy Urbán beütése hirére Beszterczéhez Riczkó ezredes dandárjához rendeltetett. Megérkeztével az egész dandár hátrálásban levén, a 87-ik zászlóalj Szász Magyarosra dirigáltatott, s Riczkó ismeretes éjjeli meglepetésekor annyira szétszóratott, hogy csak Szamos-Ujvárnál szedhette némileg magát rendbe, míg másik része egészen Vásárhelyig szaladott; többen fogságba is estek. Míg ez történt északon, addig a zászlóalj Palavásárán maradt 2-ik százada a fősereghez vonatván, részt vett a Medgyes körüli csatákban, még pedig Dézsi Sándor bátor és tapintatos vezetése alatt a legkitünőbb sikerrel; hasonlólag a 4-ik század is a zászlóaljtól elszakadva, külön műkődött, s a vizaknai csatában szétveretve, csak később szedhette magát össze.
Azonban ezen első csatározások a kezdeményezésnek voltak nem kevés áldozatba került vér-keresztségei, melyek az addig csatát nem látott ujonczokat csakhamar a legedzettebb harczosokká, s az erdélyi sereg legkiválóbb hőseivé avatták fel. De beszéljenek a tények.
Urbánnak ujból való kiszoritása után, az ezen hadművelet folyamat alatt nayon megviselt 87-ik zászlóalj M.-Vásárhelyre visszakerülvén, ujra szerveztetett. Marosszék lelkes és szép hölgyei, egy díszes zászlót varrtak a zászlóalj számára, mely nemsokára nagyszerű győzelmek felett lengett, s melyet e széknek elszánt hősei győzelmi babérjaikkal még inkább felékesitének, mert a Vásárhelyt levő haderő, s ekként a 87. zászlóalj is nemsokára rendeletet kapott, hogy Herkalovics alezredes és a hős Bánffi János parancsnoksága alatt Bem tábornok fősergéhez csatlakozzék.
Martius 9-én indult meg a sereg. E nap estvéjén V.-Gálfalvára, 10-én Medgyesre, 12-én (Szeben bevétele utáni napon) Nagy Szebenbe érkezett, honnan a 87. zászlóalj következő napon Schellerbergre rendeltetett, hol 2-ik századát is feltalálván, magához vonta, s igy körülbelül 800 emberre szaporodott. Ez estvét künn tanyázva tölté, másnap a frekki hidhoz rendeltetvén, mivel azt ellenséges csapat tartá megszállva, egész éjjen át talpon állva virrasztott, s reggel az ellen eltakarodásával a frekki hidat elfoglalta, honnan előrenyomulási rendeletet vévén, estvére Asszonymezőbe, másnap Fogarasba, 18-án Veledénybe érkezett.
Következő nap kora hajnalban Czecz vezénylete alatt útra kelt az egész sereg; az osztrákok a Veledény és Feketehalom közti erdőség által boritott hegyszoros előnyeinek felhasználásával egy utolsó csatát kisérlettek meg, s míg az osztrák hadsereg – melyet Sutterheim ésUracca dandára képezett – a hegyélen igen előnyös állást foglalt el, addig Heydte dandára Pojána felől akart a magyar hadsereg hátába kerülni. Ezen intézkedések folytán, a mint a magyar seregnek Károlyi alezredes által vezénylett előcsapatja a hegyélre felért, puskaszó fogadta, s a hogy a csata az egész vonalon kifejlődött, Czecz nyargonczra sebesen vágtatott vissza hermelin lován a 87-ik zászlóaljhoz, annak gyors előléptetését rendelvén. Sebes léptekkel nyomult ez a vett parancs után előre, s midőn a csatába keveredett előcsapatot és a felállitott ágyuütegeket elérte, Czecz személyesen adott parancsot Nagy Samunak, hogy félszázadot ágyufedezetre, félszázadot jobbra, félszázadot balra rendeljen az erdőbe. Alig hogy a parancs teljesittetett, ujból rendeletet kapott félszázaddal csatárlánczba oszolva, az erdőbe nyomulni az ottan csatározó 37. (Máriássi) zászlóalj támogatására. A 87. zászlóalj alakulása után csakhamar harcztérre vezettetvén, betanitása csak a legszükségesebb fegyverfogásokra volt szoritva, mindazonáltal százados Nagy Samunak a bömbölő ágyuk mellett adott rövid utasitása folytán sikerült rögtön nyomulva, bár eleinte a Máriássiak fehér szija (hasonló a császáriakéhoz) némi zavart idézett elő, de azután ujból rendbe szedve magukat, a fiatal székelyek áttörtek a Máriássiak sorain, s az ellenséggel szemben első sorba állottak fel. A hogy előnyomultokban egy tisztás szélére értek, ott alig pár száz lépésnyi távolra egy Bianchi-ezredből való zászlóalj volt felállítva, melyre hathatós sortüzet adtak.
A Bianchiak háta mögött hegynyakot képező erdőnőtte ormozat emelkedett, melynek nyilatán Feketehalom felé lehetett pillantani; a hogy Nagy Samu a tisztáson álló Bianchi-zászlóaljat meglátta, egyszersmind az emlitett nyiláson át észrevette azt is, hogy a hegycsúcs mögül egy másik ellenséges zászlóalj nyomul előre, a magyar sereg jobb szárnyának bekeritésére (ez Heydte előcsapatja volt); ennélfogva rohamra adott parancsot Filep Albert főhadnagynak, kit bár egy fáradt ágyugolyó térdbe talált volt, mindazonáltal egész készséggel s hősies hidegvérrel engedett a parancsnak, s másfél szakasznyi kis csapatjával rohamot intézett a Bianchi-zászlóaljra, míg maga Nagy Samu a fennmaradott fél szakaszszal, tehát 25 emberrel, molnár Károly tizedes alatt jobbra fordult, hogy a bekeritésre kiindult zászlóaljat feltartóztatni megkisértse; tudva, hogy ha az erdő sürűségétől fedezve, nagyobb erőt szinlelni sikerülend, talán nem történik meg a bekerités, míg ha az létrejöhet, akkor a csata veszve van.
Jobbra vonuló útjában csatavonalába érkezett mintegy 30 gyergyói székely is, kiket, hirtelen értésükre adva a veszélyt, csatlakozásra hivott fel, hogy igy egyesült erővel inkább sikerüljön a hadicsel. „Szivesen követjük – mondának ők – ha százados úr elől megy.” Erre Nagy Samu előre lépve, kiálta: „utánam székelyek”, kiktől követtetve, sebesen rohant az erdős helyélre, mely egy Feketehalom felé nyuló másik gerinczczel szögletet alkotott. Az erdőszélre érve, látta, hogy az ellenséges zászlóalj közeledik, ennélfogva kevés legénységét hosszú sorba (25 lpésre egyiket a másiktól) felállitotta a hegyélre, rendelve, hogy adott jelre mindenki tüzeljen és kiabáljon. Ezen lárma és tüzelés annyira megzavarta az arra nem is gondoló ellenséget, miszerint a vezénylő őrnagy azt hive, hogy nagy haderő készül támadásra, visszafordulót vezénylett, s nyakra-főre hátrált Feketehalom felé, míg Nagy Samu vérszemet kapott székelyei jól irányzott lövéseikkel sokat elejtve, egészen a helységig üldözték.
Ezalatt Filep Albert másfél szakaszával sikerrel támadta meg a Bianchi zászlóaljat, mert megrohanás perczében Tolnai is utána sietett zászlóalja egy részével, s kemény szuronytusa után az ellenséget visszavetették, sőt az 1. század igen derék tizedese Darkó Károly egy ellenséges Párma századost el elfogott.
Míg a 87. zászlóalj ezen része ily dicsőséggel állotta ki a tüzkeresztséget, nem kevesebb hősiességgel harczolt Dézsi Sándor vezetése alatt ezen zászlóalj második százada és az első század két szakasza is a balszárnyon; mert Dézsi azon pillanatban, midőn a csatát csaknem vesztettnek lehetett tekinteni, s midőn a középen állást fogott hős aradi tüzérhadnagy, Korányi három ágyujával egymásután oszlatta fel az ellenséges tömegeket, Dézsi nekibátorodott székelyeivel mindig sebesen előre tört, s nem engedte a mebomlott tömegek sorakozását, mi nagyon lényegesen befolyt arra, hogy a csata középen is jobbra fordulhatott. Nem sokára Bem is előre tört ágyuival, a sereg minden ponton előrenyomult, az osztrák sereg pedig vad szaladással menekült Feketehalomnak; sarkában legelöl volt a 87. zászlóalj, valamint ez volt első a városba hatolásban is, s derék őrnagya aznapi magaviseletével megérdemelte „a bátrak közti legbátrabb” elnevezést.
Másnap a zászlóalj Brassónak indittatott, azonban csakhamar rendeletet vett a derék Pap Vilmos parancsnoksága alatt Törcsvárra, a főseregtől elszakadt Heydte dandára üldözésére menni; de bár sebesen nyomultak, az Oláhországba 20 órai sebes futással kimenekülő Heydtét beérni nem tudták, s igy Brassóba visszatértek, hol örömmel értesültek, hogy nem csak Heydte, hanem az egész Erdélyben működött osztrák haderő kimenekült az országból.
A feketehalmi győzelemre eszerint nagy mérvben folyt be a marosszéki 87. zászlóalj, miért Bem tábornok is, méltányolni akarván ezen zászlóalj hősies magatartását, napiparancsában elrendelte, hogy minden század a maga kebelében jelölje ki azokat, kik magukat érdemjelre érdemesitették, mely kijelölés következtében harmadrendű érdemjelt kaptak többek közt Tolnai Gábor őrnagy, Nagy Samu, Zeyk László, Dézsi Sándor századosok, Filep Albert főhadnagy és sok mások.
E csatát és a 87. zászlóaljnak abban való döntő befolyását itt azért irám le kissé részletesebben, mert ez volt az emlitett zászlóaljra nézve mintegy nyitánya azon dicsteljes hadi pályának, melynek vészes útain annyi dicsőséget s annyi hősi babért aratott ezen hadcsapat, hogy a haza s főleg Marosszék mindig büszkén mondhatja magáénak azon hősöket, kik azt alkoták.
Most pedig kövessük zászlóaljunkat a csaták füstfellegei közé távolabbi harcztérekre, mert a feketehalmi, Erdélyt ellenségtől megtisztitó, győzelem után a 87. zászlóalj is a Bánságba menő sereghez osztatott, minek következtében Nagyszebenből Bem vezetése alatt elindult Szászvároson át Hátszeg felé, s a Vaskapunál april 16-án győzelmesen vívott csata után átment a Bánságba. Lugosnál Tolnai rendeletet kapott, hogy zászlóaljával, három ágyuval és egy század huszárral forcirozott kémszemlét intézzen a Temesvár felé huzódó osztrák sereg oldala ellen.
Ezen menet alkalmával tolnai derék főhadnagyát, Gegő Károlyt küldötte ki a verseczi posta lefoglalására, mit az ellenséges portyázó csapatokkal szemben néhány honvéddel nagy bátorsággal és sikeresen hajtott végre. Az ekként kézrekerült levelezésekből Tolnai az ellenség állásának tudomására jutván, e szerint rendezte előrenyomulását; Kleknél találkozott egy az övénél jóval nagyobb ellenséges csapattal, melyet – bizva zászlóaljának kipróbált hősiességében – megtámadott s heves csata után vissza is nyomta. Ekként feladatának megfelelvén, csatlakozott a fősereghez, s igy résztvett a fehértemplomi döntő ütközetben is, melynek következtében a Bánságba betörést kisérlett Puchner ismét visszaszorittatott Oláhországba. Ezen fényes és nagy horderejű győzelem után a 87. zászlóalj Földvárhoz, később Becsére rendeltetett, hol Vetter altábornagy seregének Guyon által vezénylett dandárába osztatott be.
A becsei hadállást csakhamar megtámadta az ellen, mely alkalommal Guyon a Tiszán átkelve, nagy bravourral vetette vissza az ellenséget; ott voltak e csatában a marosszékiek is (Tolnai és Nagy Samu szabadságon levén) százados Zeyk László vezetése alatt, s léynegesen befolytak a nap sikerére, mit azonban csak áldozattal lehetett elérni, mert zászlóaljunknak több halottja és sebesültje volt, az utóbbiak közt az oroszlánbátorságú főhadnagy Dézsi Károly, kinek jobb lába vastag husát hordta el egy ágyugolyó és a hasonlóan jeles hadnagy Krizbai, kinek szintén ágyugolyó zúzta el jobb vállát, s midőn hátravinnék, egy gránát mellét törte be.
A becsei győzelem után Guyon egész hadosztálya s igy zászlóaljunk is a (bácsmegyei) szöghegyi táborba rendeltetett. Rövid távollét után visszatért őrnagyuk Tolnai és első századosuk Nagy Samu Hegyesen, mint a hadosztály tartalékát találták elhelyezve a zászlóaljat, a Pancsován levő 2-ik század kivételével.
Jul. 12-én arról éretesült Guyon, hogy a Ferencz-csatorna mögött egy Jellasich, Ottinger és Horváth* tábornokok által vezetett nagy hadsereg tanyázik*, s azonnal rendeletet adott az egy század Bocskai-huszárral és két ágyuval támogatott 87. zászlóaljnak, hogy Hegyesnél a sereg jobb oldalát fedezendő, foglaljon állást, mi megtörténvén, 13-án este Zeyk László százados alatt a 4-ik század előőrségre, az 1-ső század Nagy Samuval támogatására rendeltetett. Jó hajnalban puskalövések dördültek a balszárnyon, s nemsokára a félhomályban nagy tömegek tüntek fel, minek következtében mindkét század csatarendbe állván, őrnagyukat az ellenség közelgéséről értesiték. Pár óranegyed mulva egy eurassier tiszt vágtatott két legénynyel elő, ezt ha egy időelőtti lövés el nem riasztja, elfoghatták volna, de erre visszavágtatva, nemsokára egy osztály curassier 6 ágyuval nyomult a két századra; mit Nagy Samu észrevevén, a zászlóaljhoz huzódott vissza, hol az egész 87. zászlóalj s a Bocskai-huszárok fedezete alatt levő két ágyu várta a támadást.
A későbbi gr. toldi Horváth János.
Ezen sereg 10 zászlóalj gyalogból, 56 ágyuból s 4 ezred lovasságból állott.
Ez idő alatt a balszárnyon – az ellen „éljen Kossuth” kiáltással közeledve a vedettekhez – csaknem zavar történt, mert az elámitott honvédek csak akkor vették észre csalattatásukat, midőn már nem volt idejök magukat összeszedni, az ellenséges tömegek már nyakukon voltak, s hogy nagyobb baj nem történt, azt a derék Prui-nak köszönhetni, ki a hirtelen egybeszedhetett erdélyi Kossuth-huszárokkal háromszoros rohamot intézve, az ellent feltartá mindaddig, míg a megzavart honvédzászlóaljak sorakozhattak. A véletlen támadásnak mégis volt a magyar sergekre némi hátrányos eredménye, mert a 87. zászlóalj megrohanásakor a bal oldalon meglepett fősereg e miatt a harczvonalon kissé hátrább állittatott fel, de a 87. zászlóalj hősies bátorsággal fogadta az ellenséges lovasság támadását, a Tolnai által előparancsolt két ágyu oly sikerülten lőtte az ellen ütegét, hogy félórai heves ágyuzás után a támadó csapat hátrálni kezdett, mire a magyar sereg előrenyomulván, az ellenséges fősereg homlokzata irányáig hatolt, mi által a további előnyomulás esetében az ellen oldalban való megtámadása is lehetővé volt téve, mit Jellasich kikerülendő, fősergét kissé hátrább vonta. A hogy ezt Guyon észrevette, hatványozott hévvel intézte az ellenséges fősereg támadását, mely nem sokára nyakra-főre hátrálni kezdett.
A 87. zászlóalj a sereg jobb szárnya élén sebes léptekkel nyomult az ellenség után, míg vitéz őrnagya a Bocskai-huszárok fedezete alatti két ágyujával pár száz lépéssel mindig előre járt s jól irányzott sürű lövéseivel sodorta a futó ellent. A zászlóalj az ellenséges ágyugolyók zápora közt hónaljig érő zabba követte hadistenként előre törő parancsnokát egészen a Ferencz-csatorna mellett levő verbászi szőlők tetejéig, hol a közelben levő Guyon megpillantván a legelöl járó marosszéki zászlóaljat, egy nyargoncza által rendeletet küldött Nagy Samu századosnak, hogy rohamoszlopot alakitva, rohanja meg a szőlőben levő ellenséget; de alig képződtek a rohamoszlopok, ismét azon parancs jött a tábornoktól, hogy a zászlóalj a szőlők alatt levő Ferencz-csatornán áthatolva, a már azon is túlköltözött ellenséget oldalban támadja meg. A vett parancs értelmbéen Nagy Samu rohamléptekkel sietett a cstorna felé, Csipkés Sándor hadnagyát egy szakaszszal gázló keresésére küldvén, de meggázolható helyet nem találván, a csatorna nádasa és a szőlősáncz közti úton nyomult zászlóaljával lefelé, meglábolható átkelő helyet keresve; azonban alig haladott pár száz lépést, hogy egy nádba rejtőzött ellenséges zászlóalj 30–40 lépés távolról keméyn sortüzet adott a 87. zászlóalj oldlaába, melynek sokakat leteritő hatása sem rendité meg a hős csapatot, hanem a magát rögtön feltaláló Nagy Samu rendeletére arczvonalt alkotva, a szőlő sánczába veté magát s jól irányzott lövéseivel igyekezett az ellent állásából kinyomni.
Nagy Samu, hogy a legénységet jobban felügyelhesse és bátoritsa, két honvéddel a sáncz szélén foglalt helyet; de a vészszel nem gondoló százados nem soká folytathatta lelkesitő vezényletét, mert a mellette álló két honvéd mellbe lövetve hullott el, míg egy harmadik puskagolyó a vitéz századost találta, mg pedig oly veszélyesen, hogy a lapoczkánál befuródott golyó a tüdőt átjárva, a szivtől két hüvelyknyire állott meg a bőr alatt. Csipkés Sándor vezette el a szőlő közé nehezen sebesült századosát*. Ezen körülmény, valamint az is, hogy a sűrűn jövő golyók a legénységből szintén sokat leteritének, annyira megingatta a zászlóaljat, hogy a sorok bomladozni kezdettek; de Zeyk László ujból összeszedte a legénységet, főhadnagy Filep Albertet pedig elinditotta, hogy minden áron átjárót keressen. Filep nem messze egy elsülyedt csolnak gerinczére akadván, azon 25 emberrel nagy bravourral átkelt a csatornán, s a már ágyuink által megingatott ellenséges zászlóaljat jól irányzott oldallövésekkel hátrább nyomta, míg Zeyk is Tolnaival átszállott, űzve s nagyon sokat lelődözve az eszeveszetten hátráló ellenségből.
Nagy Samu szerencsésen felgyógyult nehéz sebéből, s miután ily szenvedő állapotjában is az osztrák börtönökben sokáig nyomorgott, 1861- és 65-ben Marosszék alkirálybirájának, 1868-ban a pesti országgyülésre képviselőnek választotta. Következő évben pedig kir. táblai ülnöknek neveztetett ki.
Az itt vázolt csata, – melyben a 87-ik zászlóalj nagy veszteséggel oly nagy dicsőséget aratott – a legfényesebb győzelemmel végződött; de ez, fájdalom, utolsó győzelme is volt a magyar seregnek, nagyszerű utójátéka a szabadság azon dicső harczainak, melyeknek emléke örökre be lesz vésve az utódok szivébe, kik kétségtelenül, ha a haza és szabadság szent érdeke kivánja, a nagy ősök dicső példáját követve hasonló önfeláldozástól soha sem fognak visszarettenni, mert a kik hősök nyomdokain járnak, kik az azoknak nemes vérétől áztatott göröngyöket nevezik szülőföldjüknek, kik az elődök ily magasztos honszerelmének aegise alatt nőnek fel, azok midőn a haza tettre hivná gyávák, s kötelességmulasztók bizonnyal nem fognának lenni; de hogy e nemes példát követhessük, kisérjük el zászlóaljunkat babérkoszoruk által jelölt útain egészen pályája végeig, hogy láthassuk, miként a hősök még a bukásban is csak nagyok tudtak lenni.
A fennebbi győzelmet követett napon a 87. zászlóalj is Guyon osztályával Titel felé nyomult, annak ostromában részt veendő; ez ostrom azonban eredménytelenné lett, mert a magyar kormánynak Pestről Szegedre kelletvén huzódni, az ottani elsánczolt táborban a Tiszán való átszállást védelmezni szándékolta, miért Guyon osztálya is Szegedhez rendeltetett. Azzal tehát zászlóaljunk is Szegedre huzódott, hol a bajtársi kegyeletnek egyik legmeghatóbb jelét adta az által, hogy ezen zászlóalj tisztikara megtudván, miszerint nehezen sebesült századosa Nagy Samu is Szegedre hozatott, összes arany és ezüst pénzét egybetéve, Tolnai őrnagy által a sebesült bajtársnak küldé el, nehogy ez – a már hiteltvesztett magyar bankjegyek nem kelése által – szükségesnek legyen kitéve.
Szegedről zászlóaljunk is a fősereggel Temesvár alá huzódott, hogy még egyszer s utoljára tanusithassa hősies bátorságát, mert a sereg felállitásakor a 87. zászlóalj a jobb szárnyon foglalt állást, s midőn a szabadság bús requiemeként e végzetteljes csata jelágyui eldördültek, Tolnai Gábor szokott bravourjából kiindulólag zászlóaljával oly előre rontott az ellenség harczvonalához, miként illető dandárparancsnoka a csatazaj és füst miatt fel nem ismerhetvén, ellenségnek vélte, s ágyuival lövetni kezdette, ugy hogy pár emberét magyar golyók teriték le, mmígTolnai nyargoncza által a tévedést felfejtheté.
De zászlóaljunk hősiességének nem volt eredménye; a nemes példát a már ekkor erkölcsi bátorságát vesztett, s tervszerüleg lehangolt seregben nem volt ki kövesse, vétkes közönynyel nézték a többi csapatok e maroknyi hőst, kik egy egész hadsereggel álltak szemben, megmutatni a győzelem utait; de arra lépni, azon őket követni nem volt senkinek kedve, miért a csata elveszett, s a magyar seregnek teljes felbomlása következett be.
A 87-ik zászlóalj utolsó hagyta el a csatatért, a magyar szabadság e bús temetőjét, s az ellenség által két felé szakittatva, egyik része őrnagya vezetése alatt követte Bemet Erdélybe, a másik rész Lippa felé menekült. Ott találták a zászlóalj több tiszteit: Filep Albertet, Szántó Istvánt, a zászlóalj több tiszteit: Filep Albertet, Szántó Istvánt, a zászlóalj derék tábori lelkészét Molnár Károlyt, kik Aradon szerzett kocsikon sebesült bajtársaikat, Nagy Samut és Dézsi Károlyt, szállitották tova; odább a lippai hegytetőn találták egy négylovas kocsin a Lugos felé haladó Kossuthot és Szemeét.
Alig értek Lippára menekülőink, hogy azt ellenség közelitvén meg, ujból el kellett hagyniók, s midőn onnan Déva felé igyekezve, sebes vágtatva menekülnének, Facset táján egy echos szekér által követett négylovas kocsit találtak; az elsőben a magyar pénzügyminister Duschek ült nejével, a másodikban két hivatalnok felügyelete alatt a magyar állami pénztár ércz készlete volt. A miniszter a Nagy Samut szállitó kocsit megállitva, kérdezte, hogy honnan jönnek oly rohanva? a kocsin levők, s az azt követő tisztek is elmondák, hogy Lippa az ellenség kezében van, azért oda ne menjen; de a miniszter azt felelvén, hogy lehetetlen, miként az ellenség Lippán legyen, minden kérés daczára Lippának hajtatott, hol az állami pénztár igen természetesen az osztrákok kezébe került.
Honvédeink folytatták útjokat, s minden további baj nélkül megérkeztek Vajda-Hunyadra, hol a becsületes szerzetesek kolostorába helyezték el sebesültjeiket.
A zászlóalj másik része Bemet követve Dévára huzódott, a piski hidnál a 12-ik zászlóaljjal még harczkészen állott, de a többi csapatok ezt tenni vonakodván, Bem elmenekült Törökföldre, a zászlóalj pedig a többi seregtöredékekkel, s másik testvér zászlóaljával a 12-el együtt, Dévánál tette le a fegyvert; de mielőtt a sors ily kényszerüségének engedtek volna győzelmek felett lengett szép zászlójukat, – melynek nyelét a temesvári csatában zászlótartó b. Toroczkay Albert kezében egy ágyugolyó ketté törte volt – elégették, s hamvát szent ereklyeként eltették. A fegyverét letett zászlóaljnak csaták vészeitől megkimélt kevés legénysége* Szeben alá vitetett, s ott hős őrnagyuk Tolnai és a többi tisztekkel együtt besoroztatott. A zászlóalj második százada ez idő alatt Pancsován volt, hol Dézsi Sándor bátor és értelmes vezetése alatt több alkalommal kitüntette magát, később ez is a fősereghez osztatott, s osztozott bajtársainak sorsában.
A 87. zászlóalj alakultakor 1300 főből állott, Dévánál csak 600-an tették le a fegyvert; a többi oda maradt a szabadság harczain.
E szerint Marosszék 1848/9-ben a magyar hadsereg legkiválóbb két honvédzászlóalját a 12. és 87-ket és egy huszár csapatot állitott ki, melyhez ha hozzá vesszük, hogy ezen csapatoknak magukat nem kimélő, s a csaták folytán megfogyott legénységét gyakran kellett kiegésziteni, s ha tekintetbe vesszük, hogy Vásárhely városa is mindjárt kezdetben Jakabos őrnagy által vezetett 400 polgár nemzetőrt állitott ki, valamint azt is, hogy a Bem által szervezett mzgó nemzetőrség két zászlóalját is nagy részben Marosszék állitá, kitünik, hogy Marosszék, több ezerre menő lándzsása nemzetőrei mellett, 5–6000 rendes és hősiesen bátor harczost adott a haza szent jogainak és szabadságának védelmére, s midőn itt ezen csapatok működéséről e rövid vázlatot egybeállitók, azt tevők azon tisztelettel és méltánylattal, melyet e nagy napok nagy emberei, nemcsak tőlünk, kortársaiktól, hanem a történelem megvesztegethetlen igazságszolgáltatásától is kiérdemelnek, felmutatók e szebb kor nagy napjaiból meritett korrajzot azért, hogy az legyen lelkesitő a jelenre és irányt jelölő az utódokra nézve is. Mert a vidék, mely ily hősöket nemze, mindig csak hősök hazája lehet!

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages