AZ ALAPITÓ.
29AZ ALAPITÓ.
A káptalan vallomása. – Szent László a tiszai részeken. – Adorjánvár tája. – A tiszántuli vidék egyházi állapota. – Falvak. – Szent László terve Váraddal. – A kunok feletti diadalmak emléke-e Várad? – A szent-László tiszteletében nyilatkozó nemzeti kegyelet. – A váradi prépostság alapításának ideje.
Mindenek előtt illik tudni, hogy a mi váradi egyházunk alapítója Szent-László néhai magyar király; alapítá pedig és szentelé azt a boldogságos Szűz-Mária tiszteletére, egy prépostot s ezenkivül huszonnégy kanonokot helyezvén abba; később püspöki egyházzá emelé és sokféle birtokok, jogok s kiváltságokkal gazdagítá.* Igy szól a váradi Chartularium, s hogy ama „tudni való” esemény feledésbe ne menjen ezután sem, mint nem ment vala addiglan: feljegyzi a szentkirály halála és szentté avatása napjait is, mint a kegyes alapitó emlékének kiválólag szentelt ünnepeket.*
„Ante omnia est nota dignum quod Ecclesiae nostrae Waradiensis fundator est beatissimus Ladislaus olim Ungariae Rex, cuius translationis festum colitur quinto Kalendas Julii [junius 27.] et ejus depositio expletur anno domini Millesimo nonagesimo quinto, quarto Kalendas Augusti [julius 29. halála napja.] Fundavit autem ipsam ecclesiam et dedicavit in honorem beatissimae matris Mariae Virginis, instituens primo in ea praepositum et canonicos numero viginti quatuor computato praeposito, et tandem evexit ipsam in Episcopalem et multis possessionibus, juribus et praerogativis dotavit.” Batthyány-codex: 4. l. – Leges: III. 219. l.
Az előző hivatkozással azonos.
És a káptalan e vallomása kiválólag figyelemre méltó szemben 30azon hagyományos szokással, mely nálunk mindent, ami régi rendszerént Szent-Istvánnak tulajdonít. A váradi káptalan, mint látjuk, kivétel e tekintetben: nem igényli a dicsőséget, hogy eredetét Szent-Istvánig felvigye, határozottan azt vallja, hogy az ő alapítója Szent-László. S ez esemény, melyet e vallomásával körvonaloz, teljesen, minden részletével beillik hazánk s nevezetesen a tiszántuli vidék Szent-László kora előtti, s fentebb már érintett viszonyainak keretébe.
Midőn Béla herczeg 1047 körül nejével s fiaival: Gejza, László és Lompérttal, Lengyelhonból visszatért, I. Endre király az ország tiszántuli részét adá neki birtokul. A királyi herczegek s „ifjabb királyok” tiszai birtoklása, mondhatni uralkodása itt említtetik először történelmünkben. Ezzel azonban nincs kizárva a lehetőség, hogy az még korábbi eredetü, s magva Mén-Marót hajdani birodalmában, a nép nyelvén ma is ugynevezett „Biharország”-ban kereshető, mely mint tudjuk, a fejedelmi, majd a királyi ház birtoka lőn, s hová a Névtelen jegyző sem telepíti a honfoglalók egyetlen nemzetségét sem.
Béla a Tiszántult nyervén birtokul, természetes a feltevés, hogy házanépével birtokára vonult, hogy fia, László itt nőt férfiuvá, és kétségkivül ennek tulajdonítható, hogy e vidék mely gyermek álmaival összeforrt, férfi gondjainak is élénk tárgya volt sirjáig,* és hogy sehol a hazában annyi emlék annyi kegyelettel nem szól a szent királyról, mint a Tiszántul.
Halálos ágyán is arra kérte Álmos herczeget, hogy a szentjobbi monostort, melyet ő csak fából építhetett, a herczeg kőből építse fel. (lásd: Szent-Jobb.)
Hogy hol, e vidék mely pontján állott a ház, a magyar királyok legdaliásabbikát felnevelő? erre nem felelnek írott történeti emlékeink. Talán még meg fog szólalni maga az anya-föld, melyet a hős király imája, vére annyiszor megszentele s valamely hely nevével még feloldja ama kérdés titkát is. E tekintetben a Berettyó kies völgye kiválólag figyelemre méltó, különösen ama pontja, hol Adorján vára romjai roskadoznak, felettök a szent-imrei s kissé távolabb a szentjobbi apátságok sejtelmes romtetőivel.
31Szent-László atyja s testvérbátyjának tiszántuli egyházi alkotásairól nincsenek tudósításaink. Hogy keresztény létökre nem voltak templom nélkül, az bizonyos; de nagyobb mérvü alkotásaik alapjait messze a Tiszától, a haza legdélibb s legéjszakibb tájain teszik le. Béla a szekszárdi apátságot alapítá, Gejza a garan-szent-benedekit.
Mi indithatta őket arra, hogy alapítványaik szellemi s anyagi áldozataival nem szűkebb hazájokat, a Tiszántult gazdagiták? kétségkivül nem az, mintha e vidék amaz áldozatoknak már eléggé bővében lett volna; hanem mert még mindig nem látták itt eléggé alkalmasnak a talajt hasonló alkotások befogadására. Sőt maga Gejza azon tettével, hogy az oly távoli szent-benedeki monostornak itt Biharmegyében adományoz birtokokat,* még csak előkészíti a kereszténység utját e vidékre.
Ártánd, Doboz. KNAUZ N.: Monumenta Eccl. Strigon I. 55. 59. ll.
Itt a Maros partjaitól Szabolcsmegyének felső részéig nincs egyetlen monostor vagy általában jelentékenyebb egyházi intézmény, melyről kimutatható lenne, hogy már Szent-László kora előtt létezett. Az 1067 körül keletkezett zazty-i (halászi felső Szabolcsban* apátság alapító levele jelez ugyan némi lelkészi szervezetet, említvén, hogy az apátság birtokain lakó népek keresztelés és temetés fejében tizedet fizessenek lelkészeiknek;* de a birokok egy, legfeljebb kettő kivételével (Szeghalom, Ladány) kívűl estek a váradi püspökség határain, s nem kell felednünk, hogy e korban, s még azután sokáig a szerzetesrendek saját birtokaikra maguk közől küldének lelkészeket. Emellett az is valószinű, hogy az idézett oklevél amaz intézkedése nem már létező, hanem, legalább némely helyen, még csak létesítendő egyházi állapotokra czéloz.
A ZAZTY-I APÁTSÁG. Egri egyházmegyei közlöny. 1881. és 1882. évf.
WENZEL G.: Árpádkori uj okmánytár. I. 24–27. ll.
Különben is falvaink e korban még felette kezdetlegesen állhattak, s lakosaik a megszokott nomád élet iránt még mindig elégszer kimutathaták hajlamukat. Még évtizedek mulva, tehát az egyházi szervezkedés teljes bevégeztével is szükséges vala oly országgyülési 32végzés, hogy a falu ne hagyja ott egyházát.* És e végzés a haza összes részei közt kétségkivül a tiszaiakat illetheté leginkább, amint különben is a Tisza partjain alkoták azt.
„Ut villa, in qua est ecclesia, ab ecclesia longius non recedat, quod si recesserit, X pensas persolvat et redeat.” GR. BATTHYÁNY I.: Leges eccl. II. 197. l.
Ily zilált, tarthatatlan állapot kétségkivül nem kerülte ki Szent-László magasröptű szellemének figyelmét, s talán már mint ifju Váradnak mai, szép tájain is álmodozott az utak s módokról, melyekkel végre e vidéknek is központot adva, oda gyüjtse a müvelődés s polgárosodás tényezőit, s ezeknek által betetőzhesse a honalkotás nagy művét, mely első szent királyunk meghidegült kezei közöl bevégezetlenül siklott ki.
És az, ki Szent-László nagy lelkének hazát és nemzetet átölelő gondolatokat adott, megadá alkalmatos időben az eszkőzöket is, hogy ama gondolatok testet ölthessenek.
Mikor fogott Szent-László a váradi püspökség, illetőleg prépostság alapításába? arról határozottan még a káptalani Chartularium sem értesít. Annak tudósitása után csak az bizonyos, hogy először mint láttuk, prépostságot alapita, nem püspökséget. És e tettében annak bizonysága nyilvánul, hogy a váradi püspökség alapítását nem vette át hagyományképen Szent-Istvántól s annak utódaitól.
Későbbi, talán a hagyomány után kelt feljegyzések emlitenek annyit, hogy váradi alkotásának alapjául a kunoktól nyert gazdag zsákmány szolgála.* De ez határozatlan megjelölés, mert, mint tudjuk, Szent-László a cserhalmi csata után is többször harczolt még a kunokkal győzelmesen.
„S. Ladislaus Rex ex spoliis victoriarum de Cumanis reportatarum Varadini templum B. M. V. et Canonicorum collegium fundat.” HEVENESY G. kézirata. Erdélyi muzeumi kézirattár: Gr. Kemény J. gyüjteménye. – „Episcopatus Varadiensis designatus fortassis fuit a S. Stephano primo Rege Hungariae, sed fundatus ac locupletatus est postmodum a S. Ladislao Rege, dum devictis Cumanis Dei monitu ad Chrysium fluvium insignem Basilicam in Dei Genitoris Honorem posuisset.” SZENTIVÁNYI M.: Curiosiora Miscellanea Decad. III. pars. I. pag. 82.
33Egyébaránt az a felfogás, mely a váradi alapítást, mint hálaáldozatot tünteti fel a nyert győzelemért, tökéletesen megfelel az azonkori gondolkozásnak. És ha Szent-László is így tőn, csak példáját követé nagy őseinek s köztök magának Szent-Istvánnak is, ki szintén istenes fogadást téve kelt harczra Koppány ellen, a gyula vajdától nyert zsákmányból pedig szintén prépostságot alapita, a székesfejérvárit.
Különben e kunhadjáratokhoz füződnek hazai történelmük legvonzóbb részletei, melyeken költőink lelkesednek ma is, a melyekben nehéz elhatározni, hogy mi szebb: a szent király bennök tükröződő alakja-e, vagy nemzetünknek azon századokon át ki nem fáradó kegyelete, melylyel ez, előtte oly drága alakon csüng ma is.
Szent-Istvánt mint első, legnagyobb királyát, mint a honszerzők után a hon megalapítájót, mint apostolt tisztelé nemzetünk; de e tisztelet, mint már legendája is érezteti, mondhatni, félelemmel vegyes. Mintha a nemzet e nagy királyának hátterében ott látta volna az általa száműzött ős vallás geniusának borongó árnyékát …
Egészen más neme a tiszteletnek az, melylyel Szent-Lászlóra tekintett a magyar. Szemeiben ez is szent és hős, mint nagy elődje, az első király, de szerencsésebb annál, mert a már magyar keresztény kornak fia nem jő ellenkezésbe a nemzet ős hajlamaival s kegyeletének tárgyaival.
Szent-László a megdöbbentőleg nagy király-apostol mellett a magyar népnek – ha szabad így szólani – kedvencze, eszményképe, a keresztény nemzeti erények lovagja, legnépszerűbb királya.
Ami jót, szépet és nemest a nemzet önmagában sejt s érez, azt mind feltalálja – megdicsőülve találja fel e királyában. Azonositja magát vele, valamint őt egészen magáénak ismeri és vallja. Tisztelettel emeli rája szemeit, de amellett szive is feldobog és ajka önkénytelenül is megnyilik, hogy a leggyengédebb szeretet hangján mondja vére-szülte királyának:
„Nem elégeszik senki Terád nézni.”*
Régi egyházi ének Szent-Lászlóról.
34És aggok, ifiak az ihletés, a lélek felmagasztosulása óráiban őróla, a daliás királyról adják a szót szájról-szájra századokon át. Tetteit, alakjának s jellemének vonásait, mint drága ereklyéket, egyenként szedik elő, hogy legszentebb csókjokkal illessék valamennyien. És mily megragadók e vonások!
Őérette a szent királyért előjönnek az erdők vadjai, mint szelid bárányok; érintésén vizforrásra fakad a kőszikla; ketté válik a magas hegyláncz; hitvány kavicscsá silányul a csábitó arany, ezüst; ellőtt nyila megtalálja a csoda gyógyfüvet. És mindez nem magáért a szent királyért történik, hanem általa, az ő jósága és szentsége miatt – a nemzetért, mely neki szemefénye, melyért még sirjából századok mulva is kikél és vágtat hegyen-völgyön, hogy védje harczaiban a magyart.
Midőn pedig leteszi legnagyobb horderejü alkotásai egyikének, a váradi püspökségnek első alapjait, a nemzet szent királyának e tettét is földöntuli fénnyel veszi körül: angyalokat lát munkája szolgálatában. Azután a basilikát, melyet királya a haza Védaszszonyának tiszteletére emel, elnevezi Szent-László egyházának, s a várost, hol az egyház áll, Szent-László városának. És midőn végre a király visszaadja lelkét teremtőjének, de szent testét máshová, nem az ő városába akarják vinni: ime, halottas kocsija magától megindul s drága testét viszi, hozza egyenesen – Váraddá.
Mily nagynak, mi mélynek kellett lenni annak a szeretetnek, mely ekkora ragaszkodást szült! A halál sem választhatja el Váradtól Szent-Lászlót.
Valóban, ha írott emlékek nem vetnének is világot a váradi püspökség alapittatásának összebonyolitott kérdésére, már maga e ragaszkodás s az oly fényesen nyilatkozó nemzeti hagyomány bizton elvezethetne Szent-László, mint alapítónk lábaihoz. –
Az alapitás korát illetőleg még legtöbbet mond a Chartularium ama helye, mely a székesegyház oltárairól szóltában emliti, hogy Szent-István király és Szent-Imre herczeg oltárait az alapitás alkalmával emelék.* Ez 1083. évben innet történhetett, mert első királyunkat 35s angyali fiát az idézett évben írták a szentek közé; melynélfogva a váradi prépostság alapításának kora Szent László uralkodásának második felére, az 1083–1095. évek közé esik.
„altare sancti Stephani regis et altare sancti Emerici ducis sunt instituta tempore fundationis Eccclesiae nostre.” Batthyány-codex: 40. l. – Leges: 245. l
