VIII. PÁLFALVAY JÁNOS (1659–1663)
VIII. PÁLFALVAY JÁNOS
(1659–1663)
(1659–1663)
Közeledünk most már nemcsak a váradi püspökségnek, hanem magának Várad városának is legszomorúbb történetéhez.
II. Rákóczy György Fejedelem 1658 nyarán keresni kezdte az érintkezést a bécsi udvarral. Előbb Sámbár jezsuita atyát küldte a prímáshoz, majd a királyhoz is követeket külde. Létre is jött valamely, eddig ismeretlen egyesség; legutóbb Rákóczy 1659 július 30-án kelt levelében említi „ő felsége diplomáját”* Ennek egyik pontja – mint a fejedelem levele mondja – a váradi püspök tiszántúli hat falujának visszaadására kötelezte Rákóczyt.
Keresztúri: Descriptio… II. 254.
A váradi püspök ekkor Pálfalvay János volt, ki nevét születése helyéről, az erdélyi Pálfalva községről vette.* Testvére vagy rokona lehetett azon Pálfalvay Péternek, ki Csiksomlyón ferencrendű szerzetes volt, de midőn 1661-ben a törökök elől Szent Ferenc kápolnájának padlására menekült, azok a kápolnával együtt őt is elhamvasztották.*
Orsz. lvt. Ecclesiastica 66. 23.
Csiksomlyói klastrom levéltára: Losteiner L. kézirata 269–270.
Hogyan került Pálfalvay János Erdélyből Magyarországra? nincs feljegyezve. De már a jezsuiták említik, hogy 1579-ben, mikor először jöttek Váradra, itt három erdélyi ifjúval találkoztak, kik azért jöttek Magyarországra, hogy itt püspököt keressenek, aki őket papokká szentelje.*
Socherus I. 230. l.
így jöhetett ki Pálfalvay is Erdély egyetlen klastromából, 121a csiksomlyóiból, már némi teológiai ismeretekkel. Őt azonban jó csillaga Nagyszombatba vezette.
Pázmány Erdély iránt kiváló részvéttel s jóakarattal viseltetett mindig. Az erdélyi ifjak, kik a papi pályára szánták el magukat, szíves fogadtatást találtak nála.* Mikor bécsi papnevelő intézetét, a Pazmaneumot megalapítá (1623), annak alapító levelében is kiköti, hogy a növendékek felvételénél az erdélyiekre, kivált a székelyekre különös gond legyen, s azok még akkor is felvétessenek, ha koruk vagy képzettségük némi kívánnivalót hagyna is hátra.*
Frankl V.: Pázmány Pétger és kora. III. 200.
Rimely, C.: Hist. collegii Pazmaniani 11.
Pálfalvay éppen a Pazmaneum megalapításakor jelentkezett, s abban őt, mint erdélyit, mintegy készen várta egy hely. Egyike lett az intézet legelső növendékeinek (1626),* melyből mint a bölcsészet mestere tért vissza. Csakhamar mint kitűnő teológus, canonista és hitvitázó szintén ismeretes lett.*
Rimely, 346. l.
Wagner: Analecta III. 112.
1632-ben már Pázmány Péter egyik kanonokja Nagyszombatban.* s ezentúl az üresedésben levő egyházi javadalmak és címek akkori özönében rohamosan kapta az újabb és újabb kinevezéseket.
Herceg Esterházy-család kismartoni lvt. Rep. 36. B. 62.
1636-ban gömöri főesperes;* két év múlva pedig váradelőhegyi prépost.* Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a prépostság is csak olyan puszta cím volt e korban, mint maga a váradi püspökség.
Magyar Sion I 749. –III. 601.
1638 márc. 22. Királyi könyvek I. 413.
Pázmány Péter méltányolni tudta az egyházi történeti adatok becsét is, sőt az egyházi történetnyomozás úttörőjévé szegődött. Levéltári kutatások alapján összeállította egyebek között a régi apátságok s prépostságok névsorát.* Hogy pedig emléköket a hozzájuk fűződő történeti joggal együtt annál biztosabban megőrizze: legmagasabb helyen kieszközölte, hogy azok címei érdemes egyházi férfiaknak kitüntetésképpen adományoztassanak is.
Acta et decreta synodi dioec. Stirg. 1629. és Péterffy: Concilia Hung. II.
Így lett felemlítve a váradi püspökség két előkelő, királyi 122alapítású monostorának, a szentjobbi apátságnak s a váradelőhegyi prépostságnak címe is.* Amazt csak 1673-ban látjuk először, de talán csak adataink hiányossága miatt, odaadományoztatni, midőn Homonnay Drugeth Bálint nyerte el; de a váradelőhegyit 1618-ban adományozta először a király.*
Ezen munka II. kötetében erről bővebben.
Királyi Könyvek I. 264.
Azóta Pálfalvay már a negyedik birtokosa volt,* de 1643-ban, midőn egri nagypréposttá neveztetett ki, ő is lemondott róla.* 1648-ban már tapolcai apát s akkor az egri nagyprépostságról mond le.*
U. o. I. 322–354.
Ceglédi Albert pécsi püspök halála után nyerte el az egri nagyprépostságot. 1643 nov. 20. Királyi könyvek I. 468.
U. o. I. 524. Ferdinánd király levele Bécsből 1648 szept. 26.
a) Kollényi: Eszt. kan. 243. – Nováky József egri kanonoknak a XIX. század kezdetén készült „Memoria dignitatum et canonicorum cathedralis ecclesiae Agriensis” c. munkája (Adatok az egri egyházmegye történelméhez. IV. 1907.) még 1649-ben is nagyprépostként tünteti fel Pálfalvayt a káptalan 1648 utáni jegyzőkönyve alapján (204. l.).
1654 nov. 4-én mint szepesi prépost keresztelte meg ifjabb Csáky István és Lónyay Margit leányát, Krisztinát. Gróf Csáky-család szepesmindszenti levéltára. Zöld könyv. 13. l.
b) Wagner: Analecta Scepusii III. 111. – Pirhalla i. m. 447–460.
c) Ezen Zöld könyv a család kassai levéltárába, onnan pedig a Magy. Nemzeti Múzeumnak az Országos Levéltárban elhelyezett levéltárába kerül és jelenleg a Csáky-kassai levéltár 320. fasc. 4/b. sz. jelzete alatt található meg. Az itt említett Csáky Krisztina ment gróf Bercsényi Miklóssal (harmadik férjével) Rodostóba, ahol 1723 április 25-én halt meg. Hamvai 1906-ban Kassára szállíttattak. (Málnási: Csáky bíbornok élete és kora 33. l.)
Szeredai, A.: Series epp. Transilv. 217. l.
d) Siebenbürgische Quartalschrift. I. 1790. 366. – Temesváry János: Erdély választott püspökei. 1618–1695. I–II. Szamosujvár. 1913–1914. (Ism. Századok 1915.) – Az erdélyi püspöki cím viselése idejében Pálfalvay a Habsburg-ház fiága részére az örökösödésnek elsőszülöttségi joggal való megadását javasolta. (Közli az osztrák belügyminiszterium levéltárában talált példányról Baranyai Béla: Tanulmányok és közlemények a magyar jog-, alkotmány- és köztörténet köréből”, II. füzet, 1927. 93–98. l.)
Öt év múlva pedig váradi püspök.*
Wagner: Analecta. III. 112. A második idézete (1659) helyes; az első (1656) sajtóhiba.
Rákóczy György fejedelemnek fentebb idézett levele legközelebbről Pálfalvayt, ekkor már váradi püspököt, érdekelte. A tiszántúli falvak átadása az ő számára történt volna.
Rákóczy már ekkor tíz évig ült Erdély trónján, de még egy lépést sem tett a váradi püspökség érdekében. Most sem vezette önzetlen szándék. 1657-ki lengyel hadjáratával trónját is elvesztvén, a magyar király révén akarta azt visszaszerezni. E végre a püspöki birtokok visszaadásának ígérete csak egyik eszköze volt. Halasztani is kívánja a dolgot „még ez mostani, török császár mótusának Isten valamely felé jó végét engedi… Annakutána azon leszünk, hogy értelmes főember híveinket kiküldjük, és mind a püspök uram installatióját, mind pedig ezenkívül egyéb dolgokat is, az Ő felsége diplomájának eleget akarván tenni, eligazíthassuk”. De az eligazításra, ha volt is Rákóczinak jóakarata, már nem volt ideje.
A következő 1660. év május 22-ikén Kolozsvár közelében, Szászfenesnél csatáját a törökkel elvesztette, hozzá még halálosan meg is sebesült. Hívei Váradra hozták, hol két hét múlva elhunyt. 123Halála idejéből maradt fenn a következő, legendaszerűen hangzó hagyomány; mikor Rákóczy György fejedelem meghalt Váradon, Petky Anna, a katolikus Petky István leánya fogta be szemeit. Azután kiment a folyósóra és ott sírt. Akkor a napkelet felől való bástyán nagy fényességet látott. Egy kevés vártatva mondotta a leány az atyjának: én bizony jó reménységben vagyok szegény fejedelem felől, hogy az Isten irgalmazott neki, mivel most ilyen nagy fényességet láttam a bástyán. Erre azt mondotta Petky István: szegény leányom, inkább hiszem, hogy a szent királyoknak a tetemök dicsőségére volt a fényesség abban a bástyában. Egy másik hagyomány szerint ugyanis Szent László testét, melyet a várban királyszínű kamuka lepedőbe takarva megtaláltak, az egyik bástyában rejtették el.*
Podhradczky: Szent László tetemei. 65.
De az a fényesség, mely Rákóczy halálának éjszakáján Váradon feltetszett, mintha ellátszott volna Temesvárig, hol akkor az új szerdár, Ali basa táborozott. Az egykorúak szentül hitték, hogy Rákóczynak váradi halála juttatta eszébe a töröknek Várad megvételét.* Kétszer küzdött már érette (1575 és 1598), most elhatározta, hogy megküzd harmadszor is. Ötvenezernyi seregével július 14-ikén már Várad alatt termett.*
Magy. tört. tár. XVII. 121. Rédey László levele Barcsay Ákos fejedelemhez. 1660 szept. 23.
e) Viszont az előrelátó Barcsay Ákos már 1659 január 16-án ezt írja Wesselényi Ferenc nádornak: „Ha a méltóságos fejedelem kezén (II. R. Gy.) marad Várad, az is elvész, nemkülönben mint Jenő; a Tiszán innen való két vármegye is porrá tétetik, császár eő felségével való békesség is felborul, s félő az egész magyar nemzetnek végső romlása ne következzék”. (Szilágyi: Erdély és az észak-keleti háború. II. 523.)
f) Várad ostroma előtt a váradi egyházmegye területén volt települések majdnem sivataggá pusztíttattak. Már 1658 nyarán Köprili Mohammed az egyházmegye legdélibb részét pusztítja, a Rákóczyval tartó hajdúk pedig a Berettyótól a Kőrösig mindent elpusztítottak, hgoy a nagyvezér előrenyomulását megakadályozhassák. Ősszel, szeptember 13-án Várad alá érkezett a Bodza-szoroson betört és Erdélyt végigportyázó tatár sereg. Váradot Gaudi András megvédte, de a tatárok pusztítását (melynek többek között Zsóka, Apátkeresztúr, Kiskároly, Konyár, Gáborján, Henczida, Ujfalu, Péterszeg és Derecske teljesen áldozatul esett) nem akadályozhatta meg. Alig két évvel később, 1660 április végén a Temesvár felől felvonult Szejdi Achmed pasa seregével Kaba, Szoboszló stb. elhamvasztása, majd Rákóczynak Fenesnél való legyőzése után mégegyzser visszafordult és portyázásaival az egyházmegye keleti és középső részét is elpusztította. A lakosság zöme az 1658-ki és 1660-ki megrohanások elől Erdélybe menekült, de nagyon tekintélyes hányaduk vagy hősi halált halt, vagy rabszíjra került. (Málnási Ö.: Szejdi pasa utolsó hadjáratából. Historia. 1929. I. 15. és Hajduszoboszló története 18.)
Várad az utóbbi évtizedek alatt sokat vesztett. Ostromok, földrengések, szándékos rombolások alig hagytak meg valamit régi épületeiből. Az is megtörtént, hogy egy-egy nagyobb háza, mint 1658-ban a Gyulay Ferencé, melyben a „nagy gróf úr is minden udvarával elférhetett volna”, véletlenül „nagy zuhanással egész földig összeomlott”.* Ehhez járult, hogy a töröktől való örökös rettegés miatt már senki sem mert költségesebben építkezni. Meg is jegyzi az egykorú író, hogy Várad elég tágas, de épületei csekélyek.*
Szalárdi: siralmas krónika 585.
Frőlich, D: Medulla geographiae. Bártfa. 1639. 360. l.
A közművelődésnek azonban még mindig jelentékeny tényezőivel rendelkezett. Protestáns consistoriuma s főiskolája a hasonló intézetek között irányadó szerepet vitt. Papjai s tanárai közt vannak e korban: Pécsváradi Péter (1631), Debreceni István (1653), Nagyári Benedek, Kovásznai Péter (1660) utóbb 124superintendens; Szilágyi B. István (1645), Topheus Mihály, Tarpai S. András (1657) vallástanárok, Enyedi Sámuel orvostudor (1651), Szesmári B. Péter (1653) igazgató stb., kiknek nevei irodalomtörténetből is ismeretesek.*
Ebből az időből (1655) ismertet Szabó Károly egy gúnyiratot a váradi ref. esperesség presbiterianus papjai ellen. Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmeztető. Debrecen. 1870. 590.
Az irodalmi munkásságot nagyban elősegítette a nyomda, melyet I. Rákóczy György Luneburgból hozatott Váradra s melynek húsz évi (1640–1660) termeléséből mintegy száz darab kiadvány ismeretes. Ezek között úgy terjedelménél, mint tartalmának megfelelő ékes kiállításánál fogva legjelentékenyebb Károlyi Gáspár szentírásának újabb kiadása, mely éppen 1660-ban volt sajtó alatt s bár nyomtatása csak Kolozsváron fejeztetett be, általában mégis „Váradi Bibliának” neveztetik.*
Gr. Bethlen Kata önéletrajzában mondja, hogy katolikus férje, gr. Haller László is olvasgatta a váradi bibliát.
A város ipara,* kereskedelme is mindig virágzott, vásárait most is a félország látogatta. Fő fontosságát azonban váráról nyerte, mely most már nemcsak Erdélynek kulcsa, hanem a már Egerig, Nógrádig előnyomult törökök ellenében a keleti részek egyetlen védő bástyája volt.
h) Ezen időből, 1614-ből való a nagyváradi szabók céhének szabályzata is. Tört. Tár. 1901. 127.
Pázmány Péter szavai szerint Várad méltó volt arra, hogy érette akár az egész kereszténység harcra keljen.* És akit nem vonzott feléje a szülőföld iránti előszeretet, VII. Sándor pápa Várad veszedelmének első hírére az egész keresztény világban nyilvános könyörgéseket rendelt érette s jubileumot hirdetett.*
Fraknói: Pázmány Péter 93. l.
Szentivány, M.: Miscellanea I. 185.
És ez a vár, a török áradatnak ez a gátja, a kereszténységnek ez a féltett kincse nyolcszázötven embernél több védőt nem talált!
Midőn a nőket, gyermekeket s mindazokat, kik a várba szorulni nem akartak, világgá eresztették s felgyújtva utánok a várost, a tűz rémes világánál magukat megszámlálták: 850-en voltak! Pedig hogy a terjedelmes várat megvédelmezhessék, legalább ötezren kellett volna lenniök.
És ez a maroknyi nép ötvenezer ellenében negyvennégy napig tartotta magát. Nem hihették, hogy meg ne segítsék őket. Souches császári tábornok egy egész hadtesttel Váradtól három napi járásnyira, Rakamaznál vesztegelt. Legalább 300–400 jó lövészt s néhány tüzért kértek tőle, de hasztalan. A török 125– úgy szólt a válasz – azáltal, hogy Váradot ostromolja, a magyar királlyal kötött békét nem szegi meg, mert Várad Erdélyhez tartozik. Az erdélyi fejedelmek szövetkeztek a törökkel, aki most elveszi azt, ami övé.*
Szalárdi I.: Siralmas krónika. 569. I. – Vasárnapi Ujság. 1863. 39. l.
i) Souches ezen véleménye teljesen híven tükrözi vissza a gráci udvar meggyőződését. Amikor a bihari alispán Krisztus sebeire hivatkozva kért segítséget, a gráci udvar azt válaszolta, hogy Várad Erdélyhez tartozik, melynek megmentése a török és erdélyi ügyekbe való alaptalan interventio volna s a török szultán provokálásának is tekinthetné. Lipót nyugodtan ment Portia herceg kíséretében fürdőzni Grácból Triesztbe és a gráci kormánynak csak azt engedte meg, hogy augusztus 13-án kelt parancs alapján Souches – ha lehet – egy kis segédhadat Váradba csempészhessen… De a kétesértékű parancs már elkésett. (Deák Farkas: Nagyvárad elvesztése 1660. Akad. Ért. 1877.)
És elvette. Mikor már a vár árkaiból lecsapolták a vizet s falait a folytonos ágyúzás s egy lőporos boltnak felrobbantása rombadöntötte: a háromszázra leolvadt őrség, melynek vezére nem volt, mert Gyulay Ferenc főkapitány kinnrekedt, augusztus 27-ikén feladta a várat.*
j) Az alig háromszázra fogyatkozó védők Tisza Istvánt, volt portai követet és Kanizsai Andrást küldötték Ali basához, kiket ez előzékenyen fogadott. Az őrség egy része Erdélybe, másrésze – Szejdi védelme és őrizete mellett – Debrecenbe vonult. (V. ö. Gyalokay J.: Nagyvárad ostroma. 1660. Hadtört. Közl. 1911. 31 – Koncz J.: Nagyvárad kapitulációja. 1660. Hadtört. Közl. 1892. 390.)
Az alku pontjai között volt egyebeken kívül: a szabad elvonulás s úgy a nyomdának, mint a káptalani levéltárnak kivitele. Az őrség csakugyan bántatlanul elvonult Debrecenbe, de a nyomda és levéltár két boltban lepecsételve ott maradt.*
Szalárdi 573–580 – Magy. Tört. Tár. XVII. (1871) 133. l.
A török ura lett a várnak, melynek földét csak egyszer, 1241-ben tapodta ellenségnek lába. Akkor is, most is velünk rokon keleti faj; annál ádázabb.
A szent királyok szobrai előtt, a vár bástyáinak két tornyán egy-egy aranyozott nagy kereszt emelkedett. E keresztek eredetileg Szent László székesegyháza két tornyának tetején fénylettek. Csak a székesegyház lebontása után jutottak ama köznapi helyre, a bástyatornyokra. A törököknek most első dolguk az volt, hogy köteleket akasztottak a keresztek nyakára s lerántották őket a föld porába.
Ezután a szent szobrokra került a sor.
Eddig kihányták a szentek képeit, összetörték a régi oltárokat, lerombolták a templomokat, de a szobrokhoz még nem mert nyúlni senki. Európa egyik hatalmas, műszerető császára esengett birtoklásukért.*
Rudolf császár 1598 nov. 14-én kéri Mátyás főherceget, hogy a váradi öt öntött szobrot, melyeket látni s bírni kívánja, küldje fel neki. Magy. tört. Tár. IX. (1861). 95. l.
Most a török darabokra törte a szobrokat.*
Szalárdi 590.
Semmi sem hirdette többé, hogy itt egykor a vallás, hazafiság, a tudomány s művészet szelleme munkált s valami nagyot és nemeset alkotott. 126Pálfalvay püspök még két évnél tovább kesergett székvárosának török kézbe jutásán. 1663 április 23-ikán Szepesen költözött el az árnyékvilágból.*
Wagner: Analecta III. 112. – Egykorú arcképe Wideman E.: Icones illustrium heroum Hungariae. Wiennae. 1652. – Magyar jellegű, férfias szépségű, gondolkodó fő.
* * *
A törökök, ígéretük szerint, kiadták később a nyomdát, mely azután Kolozsváron folytatta működését; de a levéltár kiadásáról nem hallunk semmit.
A levéltár 1660-ban már nem állott régi helyén, mely a székesegyház sekrestyéje volt.* E sekrestye a székesegyházzal együtt Bethlen Gábor idejében lerontatott. Hogy hol helyezték el ekkor a levéltárt? arról hallgatnak történeti forrásaink. Későbbi helyéről annál határozottabban értesülünk.
E munka III. 33. l.
I. Rákóczy György a kapu bástyái között „szép tornyot” építtetett, melyben a harangokat, köztük „a régi királyok idejebeli szép, öreg harangot is”* s az órát elhelyezteté. Ennek a toronynak földszintjén erős boltozatú terem, vagy mint akkor mondák: „bolt” állott, mely elé Rákóczy még egy másik boltot is rakatott s „az káptalansághoz való leveleket” azokba vitette.*
Szalárdinál 550. és 241.
Szalárdinál 550. és 241.
Ezek a levelek a XVII. század derekán már nagy mennyiségben lehettek. A gyulafehérvári levéltárról tudjuk, hogy 1604-ben a székesegyháznak sokáig nem lévén ajtaja, „hordton hordták az leveleket” és sokat eltékozlának bennök: mégis annyi levél maradt ott, „hogy három szekeret bővségesen megrakhatnának vele”.* A váradi levéltárnak pusztulásáról 1400 év óta nem szólnak történeti emlékeink. Ehhez járult még, hogy 1557-ben a Szent István-káptalan levéltára is egyesíttetett vele. Ettől kezdve pedig, minthogy a csanádi és aradi káptalanok is megszűnnek, az egész tiszántúli nagy darab földnek egyetlen hiteleshelye a „váradi káptalan” volt. Mert a „káptalan” név folyton megmaradt, de az úgy a Tiszántúl, mint Erdélyben, nem egyházi testületet jelentett, hanem káptalani eredetű levéltárat vagy ilyen levéltári tisztviselőt. A „requisitor” vagy „káptalan” 127cím vegyesen használtatott, sőt az utóbbi némi előszeretettel is.
Erdélyi országgyűlési emlékek. V. 269.
A hiteleshelyi pecsét minden fejedelem halálával változott. Erre az ország rendei is ügyeltek. János Zsigmond elhunytakor az 1571-iki kolozsvári országgyűlés kérte Báthory Istvánt, hogy „a váradi káptalannak Ő nagysága más pecsétet adjon.”*
U. o. II. 504.
A pecsétet rendesen az illető fejedelem címere díszítette. A Báthoryak alatt három ék, Bocskay idejében megsebesített oroszlán; Bethlen korában a két hattyú; a Rákóczyak uralkodásakor a kerekes sas. Csak két esetben történt kivétel: Básta korában, mikor a kétfejű sas, és Brandenburgi Katalin rövid uralkodása alatt, mikor Erdély címere állt a pecséten. A pecsét körirata sokáig változatlanul ez: Sygillum Authenticum Capituli Varadiensis. Csak I. Rákóczy György korában, mikor a székesegyháznak már nyoma sincs, változtatnak meg benne egy szót s a következő lesz: Sygillum Capituli Ecclesiae Varadiensis.
A hiteleshelyek hivatali nyelve e korban is a latin. A magyar nyelv Miksa király óta, ki folyékonyan beszélt magyarul, az irodalmon kívül is nagy lendületet s elterjedést nyert. A latin íródeákok, kik azelőtt családaink levelezéseit közvetítették, lassankint magyaroknak engedik át helyöket s részben már ezek is feleslegesekké válnak. Főuraink és főrangú hölgyeink is maguk veszik kezükbe a tollat s magyarul írják leveleiket, naplóikat. Főpapjaink, államférfiaink magyarul társalognak, leveleznek; magyar az országgyűlések tanácskozásának s Erdélyben még a törvények szövegezésének nyelve is. Az erdélyi fejedelmi kancellária szintén magyarul levelez, bár adományleveleit s a fontosabb politikai iratokat latinul adta ki. Így cselekedtek a hiteleshelyek is. Végrendeleteket, bevallásokat stb. megírnak magyarul is, de jegyzőkönyveiket, jelentéseiket latinul írják. Ezért a requisitorok mindig oly férfiak, kik a magyar s latin nyelvben egyaránt jártasak.
A requisitorokat, Váradon rendszerint négyet, a fejedelem nevezte ki s a fejedelmi pénztár fizette. De a fizetés körül, Erdély gyakori hányattatásai közben, sok rendetlenség merült fel. Szamosközy István, gyulafehérvári requisitor is panaszkodik 128erről. „Vagyon három esztendeje, hogy egy pénz hasznát sem láttuk ez elébbi fejedelmeknél rendelt fizetésünknek”.*
Erdélyi országgyűlési emlékek V. 270.
A váradi requisitorok közül többeket ismerünk.*
k) Valószínűleg a requisitorok névjegyzéke az a fogalmazvány, melyet Bunyitay hátrahagyott iratai között találtam a következő szöveggel:
1568 Kristóf presbyter
1568–70 Albert deák, Váradi Sándor Gergely és Budai Simon deák
1570 Decsy Jakab
1570 Váradi Pál
1577 Debreceni Gáspár deák
1580 Zilahi János primarius requisitor
1583–88 Csepreghy Gáspár deák
1588 Váradi Lukács deák
1598 Majory László, Kiss István deák
1604 Trenz Ferenc, Debreceni János
1606–13 Károlyi Ábrahám
1613 Makay János „káptalan”
1618 Beregszászi Mihály
1624–30 Thorma János requisitor
1631–42 Veres Ambrus.
Valamennyi az Országos Levéltár Neoreg. irataiból, illetőleg a Bölöni-család levéltárából van kiírva. Talán azért nem vette a szövegbe a szerző, mert nem sikerült a teljes névsort összeállítani. De a magyar oklevéltan egy századához becses meghatározást nyújtván, nem mellőzhetjük a névsort.
Utolsó köztük Szalárdi János „káptalan”, mint ő is maga magát nevezi. „Tudja kegyelmetek, hogy az országnak egyik tárháza és talán legdrágább, az káptalanba való levelek… Azok az levelek az mi romlott nemzetségünknek mind Erdélyben, mind Magyarországban oly fő és drága emlékezetre való kincs volna, melyet kevés szóval meg nem mondhatni”. Pedig aki ezeket háromszáz év előtt írta, a levéltárak fontosságát csak birtokjogi szempontból ítélte meg; mi ismerjük már azoknak történetforrási becsét is. Egyedül Báthory Gábor uralkodásának rövid idejéből is csupán a birtokba iktatásokra vonatkozó levelekből „néhány csomók” állottak a váradi levéltárban. Csak ezekben is, hát még a többiekben hány családunk jólétének rejtőzhetett alapköve, hány történelmi titoknak kulcsa?
Midőn Szalárdi Várad átadásakor rátette a pecsétet a levéltár ajtajára, azzal, mint mikor a haldoklónak befogják szemeit, átadta azt az enyészetnek.
Sóhajtozik ugyan még a kivonulás perceiben is, hogy „az ország levelei is ne maradnának oda”, de már a kivonulást megelőző éjszakáról azt írja, hogy ,„a janicsárok a prédálásnak esvén, valahol mi helyek, rekeszek, boltok, pincék volnának, mind felverték s mindent felprédáltak vele, az egy bolton kívül, melyben a typographia, ahhoz való eszközök, és bibliai félnyomtatásban való exemplárok valának”.
A szomorú sejtelmet, mit e sorok keltenek, sem a későbbi tudósítások, sem az ország nyilvános és magán levéltáraiban tett kutatások mind ezideig még nem cáfolták meg.
* * *
Egyetlen töröknek árnyéka száz évre pusztává teszi a földet.
Várad lakosai a törökök közeledésének hírére elmenekültek. Ezután a város, hogy az ellenségnek oltalmat ne nyújthasson, felgyujtatott. Szent László városa nem volt többé. Tekintélyesebb épületei már azelőtt, az egymást követő (1557, 1598, 1606) ostromok alatt és után elpusztultak; újabb épületei a templommal együtt földig leégett faépületek voltak. 1291660 után* a város lakósai közül csak az a pár száz maradt helyben, kik az őrséggel együtt a várba zárkóztak. Nem tudtak megválni atyáik örökétől. Vagy megvédelmezik vagy meghalnak.
l) Ezen korszak külön is közölve, Bunyitay Vince: Nagyvárad a török foglalás korában. 1660–1692. Budapest. 1892. 91. l.)
Az elmenekültek Erdély felé vették útjukat s Torda és Dés városokban találtak menedéket, mint hitték, csak ideigleneset. De Várad elesett. Életben maradt őrsége ismét másfelé, Debrecenbe menekült. Sem ezek, sem az Erdélybe menekültek még akkor sem hitték, hogy nem látják többé szülőföldjüket. Lehetetlennek látszott előttük, hogy Várad visszavételéért harcra ne keljen akár egész Magyarország.
Valóban. Várad elfoglalásának híre mint hegyes tőr járta át a magyarok szívét. A szent királyok hamvai s annyi nemzeti emlék által megszentelt föld az ősellenség rabigája alá került. Emellett kitárult előtte az ország egész keleti része. Alig fészkelte meg magát Váradon, már vonult is feljebb; elfoglalta Szentjobbot.*
1661 február 21. Szalárdi krónikája. 606. l.
Érezte minden hazafia, hogy Váradot a végromlás veszedelme nélkül soká török kézben hagyni nem lehet. „Akkor fogadám fel – írja egy magyar főúr – hogy az hajamot el nem vágattatom, valamig Isten Váradot Erdélynek vissza nem adja”.*
Gr. Bethlen Miklós önéletrajza. I. (1858.) 193. l.
Erdélynek? Ez az egy szó híven jellemzi az akkori felfogás, mely végre is Váradnak vesztét okozta. Várad jogilag Magyarországhoz tartozott, de tényleg több, mint egy század óta Erdély bírta. A török tehát nem Magyarországtól, hanem Erdélytől foglalta el. De mit tehetett volna ekkor Erdély Váradért?
„Ott (Erdélyben) – írja Zrinyi Miklós egyik levelében – a városok elpusztítvák, a templomok elárulvák, a fejedelem méltósága meggyalázva, a két Rákóczy (az atya, II. György és a fia, I. Ferenc) letéve, más két árnyékféle, előbb Rédey, most Barcsay helyökbe letéve, a nép rabságba hajtva. De ha, Seneca szerint, még nem a legszerencsétlenebb, mert nyomora megszámlálhatatlan”. És sokatmondólag hozzá teszi még: „Van, aki akarna segíteni, csak tudna; van aki tudna, csak akarna; de aki akarna is, tudna is, nincs senki. Sőt még többet 130mondok: van, ki a romláson nem siránkozik… van, ki a tűzvészben gyönyörködik, hogy melegedhessék nála”.*
Gróf Zrinyi Miklós, a költő levelei. Győri tört. és rég. füzetek. II. 210. l.
De a legnagyobb szerencsétlenségek teszik a lelket fogékonnyá a legmagasabb ideálok iránt és szülik a legendák hőseit.
Rákóczy Zsigmond fejedelem három kiskorú fiút hagyott maga után. György, a legöregebb is csak tizennégy éves volt. Az árvákat mostoha anyjuk, Telegdy Borbála nevelte. Buzgó katolikus nő, ki maga is a szerencsétlenség iskolájában növekedett fel. Leánya volt ama Telegdy Mihálynak, kiről e munka folyamában már többször volt szó s ki politikai elvei miatt birtokáról, a Várad melléki Telegdről menekülni kényteleníttetvén, száműzetésben fejezte be életét. Telegdy Borbála, maga gyermektelen lévén, anyai gyengédséggel karolta magához a reá maradt árvákat. Kivált a legkisebbet, Pált. És itt is megtörtént, mint a szintén árván maradt Pázmány Péternél, hogy a mostoha anya egyszersmind apostola lett a gyermekeknek. Pál visszatért őseinek katolikus hitére; György, a későbbi fejedelem, protestáns maradt. Ők ketten azután (közbülső testvérük, Zsigmond, korán elhalván) lettek továbbfejlesztői nemzetségük két ágának: György a protestánsnak, Pál a katolikusnak. Azon elvitázhatatlan rokonszenvnek, melyet Pázmány Péter Rákóczy György fejedelem iránt tanúsított, Rákóczy Pál volt egyik közvetítője.*
Botka Tivadar: A Rákóczyak ifjabb ága. Győri tört. füz. III. 4.
A két Rákóczy-testvér ismét egy-egy fiút hagyott maga után. György szintén Györgyöt, a fejedelmet, Pál pedig Lászlót. Ez utóbbi, mikor II. Rákóczy György Váradon elhalt s Várad is elesett, huszonnégy éves fiatalember volt, gazdag sárosi főispán, boldog férj s két kis leánynak atyja. De mióta Várad, a kereszténység s a magyarság végvára, mint hitte, unokaöccsének hibája miatt elveszett: sem rang, sem gazdagság, sem boldog családi élet nem elégítették ki többé. Lelke a távol Kárpátok aljáról is ide járt a Kőrös tájaira, tűnődve a családját ért gyászon s nehezen várva az órát, melyben Várad megszabadul. De ez az óra egyre késett. Már négy év telt el s Várad megszabadításáért még mindig nem történt semmi, sőt a politikai körülmények úgy kezdtek alakulni, hogy nem is fog történni.
131Csak pár évvel azelőtt jelent meg Zrínyi Miklós magyar eposza: „A szigeti veszedelem”. De a hősköltemény halhatatlanjai mintha testet öltöttek volna a költő szavára: ott rohannak ismét a vár hídján, csakhogy nem ki a várból, hanem be a várba, s a vár nem Sziget, hanem Várad.
Rákóczy László 1664-ben szövetkezve néhány lelkes, fiatal főúrral, köztük Károlyi Istvánnal is, nem kevesebbet merészelt, mint hogy meglepve, mint a villám, Váradot visszafoglalják. A szatmári őrségből magukhoz vettek kétszáz önkéntest s közönséges magyar ruhába öltözködve, május 27-én, mikor Váradon éppen a pünkösdi nagy vásárt tartották, a város különböző kapuján a vidéki nép között beosontak a városba. Már a vár előtti piacon voltak mindnyájan, de midőn innen nyomulának a vár hídja felé, lárma keletkezik s a törökök fegyvert ragadnak Rákóczy azonban nyomult tovább előre, maga előtt űzve a törököket, hogy majd hátukon bejusson ő is a várba. Már a vár kapujáig ért, midőn lövés történik s ő holtan rogy össze. Vele a vakmerő vállalat is véget ért.*
Katona, St.: Hist. critica. XXXIII. 551. – Kazy, Fr.: Hist. Regni Hung. III. 15. – Szirmay A.: Szatmár vármegye esmérete. I. 167.
Várad rab maradt s a még ez évben megkötött gyászos vasvári béke hosszú időre tartóssá tette rabsága láncait.
Az elmenekültek minden reménye a visszatérhetésre füstbe ment. A következő 1665. évben az erdélyi országgyűlés gondoskodik is róluk. Désen, Ó- és Újtordán uratlan, puszta telkeket adományoz számukra, felmenti őket a tizedfizetéstől, három évre a hadiszolgálattól is. Mivel pedig Dés kerítetlen város volt, „hogy bátorságosabban lehessenek oda való telepedésükben és ott való lakásukban”, megparancsolta a szomszéd vármegyéknek, hogy a városnak körülkerítésében segítségükre legyenek.*
Compil. Const. Pars III. tit. XI. art. 5. 6. 7., Pars V. ed. 8.
Lassan-lassan Várad lakosainak az a része is, mely az ostrom után helyben maradt vagy a menekülésből apránként visszaszállingózott, most már véglegesen hazát cserélt. A törökök eleinte kedveztek nekik, de utóbb nagyon rosszul bántak velük, sőt szándékosan kiűzték őket.* Más oldalról az erdélyi földesurak kecsegtető ajánlatokkal édesgették magukhoz úgy a földművelő, mint a kézműves vagy fegyverfogható népet. 132
Kreckvitz, G.: Totius regni Hung. descriptio. Franckfurt. 1685. 260. 683.
De az utóbbiaktól megkívánták: „minthogy paraszti jobbágysággal nem erőltetnek, mindenik posztó köntöst viseljen, csizmában járjon, jó fegyvert és lovat tartson”.*
Ifj. Bölöni S. levéltára.
A nemesség is sehol házuknál, jószágukban a török miatt nem maradhatott.* Az úri házak, kastélyok, mik Várad környékén a XVI-ik századbeli olasz utazónak is feltűntek,* néptelenekké lettek; az ősi földön csak a röghöz tapadt jobbágy maradt. De bár új földesura, a török, elviszi sokszor utolsó falatját is,* mégsem feledkezik meg régi földesurairól sem. Felkeresi őket az ország távoli részeiben is, hogy megossza vele kevés keresményét, tudván, hogy szükség idejében a kicsinynek is nagy becse van. Nem áll egyedül e korban Ugray György mezőtelegdi jobbágyainak cselekedete, kik 1670-ben felkeresik Erdélybe menekült földesurukat. „Mivelhogy Istennek látogatásából azon Telegd városa is az pogányok igája alatt vagyon, mindazáltal, hogy magyar földesuruktól is bátorságosabban nyughassanak: expediálták ezen embereket, mint plenipotentiarusokat az Ugray György részén lakó emberek az végre, hogy mindenekről s esztendőnként való adózásokról Ugray György urammal véget érjenek és megalkudjanak". Meg is alkudtak, „ígérvén ő kegyelmének annuatim tizennyolc imperiális avagy egész tallérokat és egy jó, öreg karmazsin bőrt, hogy ez jelenvaló esztendőre is, karácsony napjára és hasonlóképpen a következőkre és maradékinak is karácsony napjára mindenkoron administrálják valaholott lesznek és találtatnak, felkeresvén ő kegyelmét”.*
Szalárdi: Siralmas krónika. 605. l.
Archiv für Siebenbürgische Landeskunde. Neue Folge. II. 9.
m) Piri pasa 1662-ben conscribáltatta – mint az egykorúak nevezték: – „istentelen defterébe” Várad vidékét, keményen megadóztatta. Például 1674-ben Várad vidékén egy hódolt jobbágy adója a török földesúr számára 30–40 frt, ezenkívül vaj, méz, vágó barom és mások, szükség szerint. (Tört. Tár. 1894. 684.) Igaz, hogy például a hasonló gazdasági fejlődésű szomszédságban, a szilágy-somlyói uradalomban ennél sokkal nagyobb volt a jobbágy terhe azelőtt 80 évvel, 1594-ben, pedig akkor a magyar földesúr egyedüli teher volt a jobbágy számára. (Petri Mór: Szilágy vármegye monográfiája II. 193.)
Ifj. Bölöni S. levéltára.
A nemességgel együtt kiköltöztek a vármegye urai is. Rédey Ferenc főispán, a már elfoglalt Szentjobb birtokosa, egyszersmind mármarosi főispán volt.* Hozzája menekült az első alispán, Eszláry Boldvay Márton; a második alispán, Károlyi Mihály eltűnik nyomtalanul.* Nadányi Mihály, Váradi Fekete Miklós 133és Váradi Inczédy Mihály táblabírák közül az utolsó Enyednek lett előkelő nemese.*
Szathmári, A.: Disp. ad difficiliora loca Novi Test. (Franauer. 1665. L. l. Szabó–Hellebrant 2281.)
Becskeházi István: De processione Spiritus S. (Leyden. 1653.) Ajánlás. (I. Szabó–Hellebrant 1842)
Mártonfalvi. G.: Petri Rami dialecticae libri duo. (Utrecht. 1658.) Ajánlás. (I. Szabó–Hellebrant 2021.)
Így a vármegyei élet megszűnt. A török pedig nem gondolt a közigazgatással. Rövid időn el is szaporodtak a szegény legények, akkori nevükön: „rabok”, veszélyeztetve mindenhol a személy- és vagyonbiztonságot. A bajon a távollevő megyei urak igyekeztek segíteni. Felhatalmazták a köznépet, hogy fegyvert hordhassanak, maguk közül tizedeseket, hadnagyokat, kapitányokat válasszanak, így keletkezett az úgynevezett „paraszt vármegye”, paraszti tizedesekkel, hadnagyokkal, kik közfelkelést is rendeztek.*
Szalárdi szerint „armások” (634).
n) Erről bővebb tájékoztatást nyujt Gyárfás István: A parasztvármegye. Akad. Ért. 1882 és Rudnay Béla: A Csermenyek és a parasztság büntető bírságai a XVI. és XVII. századokban. Budapest. 1909.
A büszke olygarchák: a Borsák, Csákyak, az örökös főispán püspökök, a Toldyak, Pázmányok, Bocskayak, Rédeyek, Kornisok vármegyéje mivé lett!
* * *
