Erdély önálló állami élete • Irta: Lukinich Imre
Erdély önálló állami élete • Irta: Lukinich Imre
Erdély a középkorban csupán földrajzi és közigazgatási fogalom volt, szerves része a magyar királyság területének és igazgatási szervezetének. Közigazgatása és önkormányzati szervezete – a különleges földrajzi és néprajzi tényekből és katonai megfontolásokból következő eltérésekkel – azonos a magyar vármegyei igazgatással és önkormányzati szervezettel. Csak a XVI. század derekán alakult át önálló életet élő, nemzeti fejedelemséggé, amikor 1541-ben a török haderő Magyarország fővárosát, Budát elfoglalta és azt az újonnan elfoglalt és még ezután elfoglalandó magyarországi török területek központjául kijelölte.
Hunyadi Mátyás Magyarországán a Mohácsra következő kettős királyválasztás nyomán Habsburg Ferdinánd és Zápolyai János osztoztak. Budavár eleste után az ország három részre szakadt. Közepét, az Alföld és Nyugat-Dunántúl színmagyar vidékét közigazgatásilag a Törökbirodalomhoz csatolták. Nyugati és északi határvidékét Ferdinánd tartotta birtokában. Erdélyt a vele területileg közvetlenül érintkező magyarországi vármegyékkel Zápolyai János árvája, János Zsigmond kapta a szultán közvetlen és határozott kívánságára.
Mikor a szultáni akarat ilyképpen Magyarország keleti feléből – a középkori erdélyi vajdaságból – önálló államot létesített, a német-római császárság és a török hatalom imperiális érdekeinek ütközőpontjában álló Erdély az elé a nehéz feladat elé került, hogy hagyományok nélkül, csupán az adott helyzettel és erőviszonyokkal számolva teremtse meg életfeltételeit és új életformáit. Ez a feladat annál nagyobb volt, mert az erdélyi fejedelemség életrekelte nem történelmi szükség, vagy történelmi fejlődés, hanem kényszerű körülmények találkozásának és önkényes elhatározásnak az eredménye volt s ezért a legközelebbről érdekelt erdélyi lakosság körében keltette a legnagyobb megdöbbenést.
Erdélyben a középkoron át három államépítő nemzet élt egymás mellett: a magyar, a székely és a szász. Politikai és kulturális életében ez a három nemzet volt a döntő tényező. A számra nagy, sőt a bevándorlások révén állandóan növekvő nomád pásztorkodó oláhság, a többi népek között idegen népelem maradt; vallása és életmódja a Balkánhoz vonzotta és teljesen idegenül állott a katolikus nyugati kulturközösség s a szűkebb erdélyi közösség minden megnyilvánulásával szemben. A havasokon és sűrű erdőségekben juhait legeltető erdélyi oláhság ősi nomád életformája miatt hosszú időkön keresztül nem volt kormányozható és az állami életbe bevonható. Azok az elemek viszont, melyek az oláhságtól fajilag különböztek, de vele vezető rétegként együtt élvén, a tőlük átvett nyelv és vallás közössége révén szorosabb kapcsolatba kerültek, sőt egybe is olvadtak vele, – a kún, besenyő, tatár, bolgár eredetű kenézek – Erdélyben lassanként felszívódtak a magasabb kultúrájú magyarságba és székelységbe.
Az új erdélyi állam megszervezőinek ezért a három államfenntartó erdélyi nemzettel kellett megegyezniök. Igaz ugyan, hogy a szultán ezeket befejezett tények elé állította és tőlük engedelmességet követelt, de a szultáni akaratnak ez a megnyilvánulása eleinte még korántsem jelentette azt, hogy abban a közvetlenül érdekelt felek kivétel nélkül meg fognak nyugodni.
A szultáni oktroj ellen elsősorban a magyar királyok tiltakoztak, akik állandóan vallották és európaszerte hirdették, hogy egyedül ők jogosultak Erdély felett felségjogokat gyakorolni. A területi egység helyreállítására irányuló törekvések 1551-ben valóban sikerrel is jártak. Erdély – nem akadályok nélkül ugyan – I. Ferdinánd joghatósága alá került, mert az erdélyi és általában a magyarországi közvélemény a politikai egység helyreállításában látta az erők egyesítésének előfeltételét, ebben pedig a törökkel szemben kifejtendő ellenállás sikerének egyedüli biztosítékát A magyar közfelfogás Szent István országa területének sérthetetlenségét különben is mindig dogmának tekintette és korábban sem nyugodott bele sohasem az ország területének megcsonkításába. Ez a lelki beállítottság magyarázza meg, miért volt 1545-től fogva állandóan napirenden az egyesülés kérdése, amit ezidőben még Erdélyben is minden politikai tényező, mindhárom nemzet, mindegyik társadalmi osztály elősegíteni igyekezett, még különleges érdekeinek feláldozása árán is.
S itt felmerül a kérdés: a magyarság ilyen lelki beállítottsága mellett miképpen volt lehetséges mégis a különválás állandósulása? A feleletet a Magyarországon 1551-től kezdve lejátszódott események adják meg, amelyek nemcsak a magyar, hanem a nyugati kereszténység sorsán aggódó európai közvéleményt is állandóan foglalkoztatták. Mindaddig, amíg Erdély a hozzácsatolt magyarországi megyékkel külön szuverénítást alkotott, határait a törökök tiszteletben tartották, s mialatt a magyar királyság területe megdöbbentő arányokban jutott török kézre, Erdély területe érintetlenül maradt meg azok között a határok között, amelyeket 1541-ben Szulejmán szultán jelölt ki az új állam számára. Az 1551. évi úniótól kezdve azonban a helyzet megváltozott. Erdélynek, elvesztvén azt a jogcímet, mely neki idáig területi sértetlenséget biztosított a török hatalommal szemben, most már osztozkodnia kellett Magyarország sorsában. Magyarországon pedig 1552 óta – nagy darabokat tépve le az állam testéből – fokozatosan előnyomultak a törökök. Az Erdélyhez tartozó magyarországi területek nagyrésze is ekkor került török joghatóság alá, mert a szultán seregének előnyomulását I. Ferdinánd sem a harcmezőn, sem pedig a diplomácia terén nem tudta meggátolni.
Az 1551 óta lefolyt események során a bécsi kormány nyilvánvaló gyengeségéről és tehetetlenségéről tett tanuságot. Nem csoda ezért, ha Erdélyben most már közmeggyőződéssé lett a különálló erdélyi állam feltámasztásának a szüksége, mégpedig török fennhatóság alatt, hogy így legalább a satusquot biztosíthassák és meggátolhassák a hódítás további terjedését. Ez a reálpolitikai felfogás oly gyorsan és annyira megerősödött Kelet-Magyarországon, hogy már 1556-ban megtörténhetett Erdély elszakadása a magyar királyságtól.
A területi egység hívei, akik az ősi magyar felfogást képviselték ebben a kérdésben, továbbra is az egységben rejlő erőnek nemzetfenntartó jelentőségét hirdették. Ha pillanatnyilag bele is nyugodtak a különválás gondolatába, sohasem szüntek meg közreműködni az egység előfeltételeinek megteremtéséhez. Ez volt az oka annak, hogy amikor a XVI. század második felében újból és újból felmerült az egyesülés gondolata, sőt a politikai egység néhány esetben rövid időre meg is valósult, a háttérben mindig felismerhetjük azt a politikai pártot, vagy hatalmi csoportot, amely a régi magyar közjogi felfogás alapján igyekezett megteremteni ezt az egységet.
Később a XVII. században nagyobb erőre kapott a különállás gondolata, mert a közben felnövekedett újabb nemzedékek már megbarátkoztak a szeparatizmus légkörével, s a politikai egység gondolatát – melynek eddigi helytelen és a való élettel nem számoló időnkénti megvalósulásai Erdélyre kétségkívül csak hátrányokkal jártak – a partikuláris érdekek kedvéért elejtették. De érthető volt ez az állásfoglalás egyetemes magyar szempontból is, hiszen a magyar királyság területének állandó csökkenésével éppen a magyarságra nézve legértékesebb színmagyar területek jutottak török kézre s a végzetes romlási folyamattal szemben, mely a magyar elemet a magyar királyság területén a sok vérveszteség következtében szinte már kisebbséggé zsugorította össze, egyedül Erdély látszott olyan területnek, ahol a magyarság politikai és kulturális életének és jövő fejlődésének feltételei adva és biztosítva vannak. Igy lett az erdélyi fejedelemség a XVII. században politikai öncéllá.
A történelem kétségkívül igazolta az öncélú erdélyi politika jogosultságát. Erdélyre, mint magyar jellegű, önálló államra mindaddig szükség volt, amíg a magyar királyság területének kétharmad része török járom alatt nyögött. S valóban 1699-ig, a karlócai béke megkötéséig, Erdély volt az a magyar államalakulat, amelynek védelmére támaszkodva a magyar kultúra mindenütt szabadon fejlődhetett. Kétségtelen az is, hogy az újból egységessé vált magyar királyságban a XVIII. század folyamán Erdélyre várt volna az a hivatás, hogy segítségére legyen a felszabadult területek magyar jellegenek visszaállításában és megerősítésében. A bécsi kormány azonban, mely 1690-ig állandóan hirdette Erdély és Magyarország egyesítésének szükségét és erre minden eszközzel törekedett is, most amikor az egység tényleg megvalósult, teljesen félreismerve magának a Habsburg birodalomnak eminens érdekeit is, a német és olasz földön is oly szerencsétlenül alkalmazott »divide et impera« elve alapján fenntartotta a két magyar államot másfélszáz éven át egymástól elválasztó határokat. Sőt a mesterségesen fenntartott erdélyi határokon belül a XVIII. század folyamán megerősíteni igyekezett a transsylvanismust. Kiélezve az erdélyi regionalizmus minden sajátosságát, tudatos választófalat állított a magyar királyság és a belőle idegen kényszer nyomán kiszakadt Erdély között. Amilyen mesterséges volt 1541-ben az erdélyi fejedelemség létrejötte, époly mesterséges volt 1690 után annak fenntartása, mikor már a pillanatnyi kényszerűséggel sem lehetett azt indokolni, csupán a népeitől idegen dinasztia látszólagos érdekével.
Magyarország akkor félezeréves területi egységének megbontása és az önálló erdélyi állam létesítése kényszerű esemény volt, de a virtuálisan életrekelt, megszervezett és természetes erőforrásokkal rendelkező fejedelemségnek tiszteletreméltó magyar hivatás jutott osztályrészül. Az erdélyi fejedelemség – mindaddig, amíg Bécsből közvetlenül irányított császári tartomány nem lett belőle – hivatást töltött be a magyar nemzeti politikában, a lelkiismereti szabadság védelmében, a magyar tudomány és műveltség fejlesztése terén és végül a magyarságnak mint államfenntartó népelemnek megerősítése által.
A Habsburgoknak két világrészre kiterjedő világbirodalmában a mindszűkebb területre szorult »királyi Magyarországnak« csak annyiban volt jelentősége, hogy a nemzetközi viszonyok sajátos alakulásánál fogva Magyarország lett a Habsburg-család örökös birtokait s hatalmának alapját alkotó osztrák tartományok keleti hátvédje, a keletről jövő folytonos ellenséges támadások felfogására és elhárítására rendelt határőrvidék. A magyar királyság eme határőrző katonai jellegének előtérbenyomulása.1541 óta kétségtelen. A Bécsben összesített kormányzati szerveket a katonai érdek mellett legfeljebb csak a pénzügyi szempontok érdekelték, mert a várak fenntartási költségeinek, továbbá a keleti hadsereg zsoldjának és az elég kis magyar hivatalnoki kar illetményeinek lehetőleg a magyar királyság jövedelmeiből kellett kikerülniök. A katonai és a pénzügyi érdekek mellett minden más szempont jelentéktelenné vált. Mivel pedig az uralkodóházat az örökös tartományokban semmiféle alkotmányos elvek és formák nem korlátozták s a hivatalnoki kar is csak az uralkodónak tartozott felelősséggel, Bécsben elég korán az a felfogás vert gyökeret, hogy a magyar királyság területén is meg kell szabadulni azoktól az alkotmányos formáktól, melyek az uralkodók akaratának korlátlan érvényesülését gátolják. A magyar politikai élet tényezői viszont szívósan ragaszkodtak a nemzeti függetlenség és állami szuverénítás biztosítékául tekintett ősi alkotmányformához s bár a politikai pártokat nem egyszer éles ellentétek választották el egymástól, abban valamennyien megegyeztek, hogy a magyar államélet intézményeihez, illetőleg a nemességnek a rendi alkotmányban biztosított jogaihoz az ő tudtuk és hozzájárulásuk nélkül senkinek sem szabad hozzányulnia.
Egyfelől tehát a magyar államélet történeti formáinak tudatos mellőzése és az alkotmányos korlátoktól való szabadulásra irányuló törekvés, másfelől a rendi alkotmányhoz való – megalkuvást még a lényeget nem érintő formai kérdésekben sem tűrő – ragaszkodás volt az oka azoknak az ellentéteknek, melyek a XVI. századtól fogva állandósultak és a magyar politikai társadalmat a Habsburgok politikai rendszerével szembeállították. Ezek az ellentétek rendszerint csendes, legfeljebb az országgyűléseken megnyilvánuló elvi ellenállást idéztek elő, máskor azonban elkeseredett fegyveres felkelésekben robbantak ki, anélkül azonban, hogy – elvi diadalok ellenére – a magyar érdeket sértő és a magyar szempontokat tudatosan elhanyagoló kormányzat rendszerének lényegében vagy formáiban tartósabb és őszintébb változásokat tudtak volna előidézni. A török hódítás előnyomulása következtében kisebbé vált magyar királyság fokozatosan vesztette el anyagi erőforrásait és azokat a területeket, amelyek az emberanyag rezervoárjai voltak. A kicsiny tartománnyá összezsugorodott királyi Magyarország a XVII. században a megerősödött császári hatalommal szemben alig kerülhette volna el az osztrák és cseh örökös tartományok közé való beolvadást, ha a legválságosabb időkben meg nem érkezik Erdély beavatkozása.
Az erdélyi fejedelemség rendi monarchia volt, de – mint más egykorú államokban is – a fejedelem egyéniségétől függött a rendi korlátokhoz való alkalmazkodás mértéke s a fejedelem egyénisége erőteljesebben érvényesülhetett az állami élet irányításában, mint Magyarországon.
Az erdélyi fejedelemségnek szabatosan kodifikált törvényeken alapuló állami élete ilyképen önálló irányban fejlődött s utóbb el is tért a magyarországi formáktól. A közös történelmi mult, a közös hagyományok ereje és természetesen nem kis mértékben a szoros vérségi kapcsolatok mégis sorsközösséget teremtettek a magyar királyság és a belőle kivált erdélyi fejedelemség között. Magyarország sorsa mindig szívügye maradt az erdélyi fejedelmeknek, központi problémája az erdélyi politikának. A magyar politikai élet irányadó tényezőinek az abszolutizmusra törekvő bécsi kormányrendszerrel folytatott küzdelmeit mindig a segítségnyujtásra való készség nem titkolt érzésével figyelték. Különösen erős volt az erdélyi fejedelemség hajlandósága a fegyveres segítségnyujtásra, amikor egész Európa, sőt a német fejedelemségek politikai közvéleményét is elsősorban a Habsburg-dinasztiának kényelmetlenné vált túlhatalma s az ellene való védekezés problémája foglalkoztatta, amikor tehát Európa és Erdély érdekei találkoztak. Innen van az, hogy Erdély a harmincéves háborúban, majd később a Habsburg-ellenes politikai küzdelmekben oly jelentős szerepet játszott. 1613 és 1648 között Bethlen Gábor és Rákóczi György, 1703 és 1711 között Rákóczi Ferenc küzdelmei a magyar rendi alkotmány biztosítása végett és a Habsburgház túlhatalma ellen, Erdélyből indultak ki és Erdélyre támaszkodtak, de az érdekek azonossága következtében egyúttal szoros kapcsolatban álltak a Habsburg-ellenes német, dán, svéd, holland és francia politikával is.
E küzdelmek magyar szempontból rendkívül nagy jelentőségűek voltak, mert minden egyes esetben Magyarország politikai önállóságának és függetlenségének ünnepélyes elismerését eredményezték a Habsburg-királyok részéről. A régi magyar alkotmánynak és az újonnan szerzett politikai jogokat elismerő nikolsburgi (1621), linzi (1645) és szatmári (1711) békekötések az azokat becikkelyező törvényekkel együtt csak elvi jelentőséggel bírtak, – ezért is volt szükség újabb és újabb felkelésekre – mégis ébrentartották a nemzeti öntudatot, megőrizték a nemzet ellenálló képességét a jövő számára s ezzel lehetővé tette a magyarság belső megerősödését és a Duna medencéjében a középkoron át betöltött hivatásának folytatását. S ez minden egyes esetben Erdély közbelépésének volt az eredménye.
Az erdélyi fejedelemségnek a királyi Magyarországra gyakorolt hatása nem merült ki a politikai jogokért vívott küzdelmek fegyveres támogatásában. Az erdélyi fejedelmi udvarnak az erdélyi országgyűléseknek, az erdélyi politikai közélet minden fontosabb tényezőjének és intézményének és végül az erdélyi dipolomáciának magyar színe és jellege külön-külön is hatást gyakorolt a magyar politikai öntudat kialakulására és a nemzeti érzés erősbödésére, mert az erdélyi fejedelemségnek magyar jellege sohasem akadályozta bekapcsolódását Európa politikai gépezetébe. Erdély diplomatái otthonosan mozogtak Moszkvától Konstantinápolyig, Stockholmtól Madridig, mindenütt érdeklődést keltve ennek a kis államalakulatnak s az egész magyar népnek élete és sorsa iránt és mindenütt hirdetve a nyugati kereszténység ezen legkeletibb magyar védőbástyájának történeti hivatását és rendeltetését. Történt pedig ez ugyanakkor, amidőn Hunyadi Mátyás hatalmas magyar királysága széttöredezett, árnyékországgá lett, amelynek a habsburgi tartományok mentén elhúzódó határai idővel annyira elhalványultak a nyugati köztudatban, hogy ott a határokat szinte észre sem vették többé. Csak az erdélyi segítséggel megvívott függetlenségi harcok világosították fel Németország, Itália és a távolabbi nyugati országok fiait arról, hogy még mindig megvannak az országválasztó határok és hogy azok a magyarok, akiknek a török nagyhatalommal folytatott hősi tetteit a sok ujsághírből, ottjárt utazók elbeszéléséből és a keleti harctérről visszatérő katonák előadásából jól ismerték, nem idegen érdekekért harcoló zsoldosok, hanem annak a magyar királyságnak névadó és államalkotó fiai, amelyik félezer év óta mindig elismeréssel emlegetett »védőbástyája« volt Európának és a nyugati művelődésnek.
Amily döntő jelentőségű volt az erdélyi nemzeti fejedelemségnek szerepe Magyarország politikai életében, éppen akkora volt hatása a vallásszabadság ügyének védelmében is. A reformáció szellemi áramlata már 1526 előtt eljutott Magyarországra. A magyar rendek törvényhozásilag igyekeztek terjedését meggátolni. Lehet, hogy ezek a korlátozó rendelkezések eredménnyel is jártak volna, ha a rendkívüli idők be nem következnek. De az 1526 után hosszú időre állandósult polgárháborúk közepette az új hit eszméi termékeny talajra találtak a magyar lélekben. Mint minden nyugati államban, Magyarországon is erős visszahatást váltottak ki a reformáció, különböző okokból, rövid idő alatt elért eredményei és az államhatalom nálunk is szigorú rendszabályokkal próbálta áthidalni a magyar szakadást, amely megbontotta az egységet, mikor a vallás kérdésében egymással szembeállította a társadalom különböző rétegeit és csoportjait. Míg azonban a legtöbb nyugati államban fegyveres összeütközésekre vezettek az államhatalom által életbeléptetett intézkedések, addig Magyarországon a felekezeti ellentétek jobbára elméleti harcokban nyilvánultak meg. A polémia protestánsok és katolikusok között szenvedélyes modorban folyt, anélkül azonban, hogy a teológiai kérdések miatt vér folyt volna.
A magyar ember türelmes lelkiségét legjobban az jellemzi, hogy Erdélyben 1557-ben a luteránus, 1564-ben a kálvinista és 1571-ben az unitárius vallás szabad gyakorlatát törvényben biztosították. A protestáns felekezetek szabad vallásgyakorlatának törvénybe iktatása természetesen nem azt jelentette, hogy Erdélyben idővel négy államvallás volt, hanem azt, hogy az államhatalom a felekezeti versengéseket és vetélkedéseket tompítani iparkodott. Erdélyben az egyes felekezetek a nemzetiségek – vagy ahogy akkor nevezték: nemzetek – vallási meggyőződését is jelezték. Az erdélyi magyarság jobbára református lett, a székelység túlnyomórészben katolikus és unitárius, a szászság pedig luteránus volt. Mily végzetes kormányzati hiba lett volna e nemzetek között a vallás gyakorlatának kérdésében kiélezni az ellentéteket s okot és alkalmat adni arra, hogy erőszakkal, esetleg fegyverrel kíséreljék meg törvényes elismertetésüket!
Az erdélyi türelmesség, mely az erdélyi társadalomnak mindmáig jellemző sajátsága maradt, a XVI. században szinte egyedülálló jelenség volt Európában. Megérthető, hogy Erdély lett a menedékhelye mindazoknak, akik vallásos meggyőződésükért üldöztetésben részesültek. A lengyel unitáriusok, a magyarországi protestánsok, a német anabaptisták valamennyien védelmet találtak Erdélyben, még akkor is ha az uralkodó fejedelemnek más volt a vallása, mint a menekülteké. A katolikus Báthori István fejedelem (1571–1585) szokta mondani, hogy az Úristen három dolgot tartott fenn magának: »teremteni a semmiből, a jövőbe látni és uralkodni a lelkiismeret felett.« Ezzel valósággal kijelölte utódai számára a valláspolitika alapelveit, melyek ettől fogva nagyjában és egészben valóban Báthori István elvein nyugodtak.
Az erdélyi iskolapolitika alapelveit is Báthori István rakta le, aki helyes és tudatos iskolapolitikájával az egész erdélyi magyarság magasabb kulturális igényeinek kielégítésére akart alkalmat és módot nyujtani, mert Erdély magyar jellegének fenntartását a jövőben csakis az erdélyi viszonyokhoz alkalmazkodó iskolapolitika által vélte biztosíthatónak. Ez a nagy kúlturpolitikus fejedelem az erdélyi és a tiszántúli magyarságot főleg az oláh bevándorlástól féltette, mely a XVI. század derekán a bizonytalan bel- és külpolitikai helyzet, az Erdélyben erőrekapott társadalmi ellentétek és mindenekelőtt az egyidejűleg Moldovára és Havasalföldre nehezedő török nyomás hatása alatt egyre nagyobb méreteket öltött. Báthori elsősorban a felekezeti kisebbséggé vált és a Székelyföldön kívül már inkább csak diaszpórákban élő erdélyi katolikusok lelki gondozására és magyar öntudatuk, nemzeti műveltségük megerősítésére törekedett, mert a multban éppen a szórványokban élő katolikusok oláhosodtak el és olvadtak bele az oláhságba. El is érte, hogy a katolicizmus megerősödött: ha nagyobb mértékben nem is gyarapodott, de nem is fogyott, s ennek következtében mindig súllyal bíró tényező maradt Erdély közéletében. A katolicizmus fennmaradása kétségkívül nagy mértékben járult hozzá Erdély magyar és nyugati jellegének biztosításához.
II. Rákóczi Ferenc.
Mányoki Ádám festménye.
Ezt a tudatos kultúrpolitikát folytatta a református Bethlen Gábor (1613–1629) is. Az erdélyi törvényhozással életbeléptetett intézkedései nemcsak időszerűek voltak, hanem a magyar királyságbeli közoktatásnak is mintául szolgálhattak. Törvényt hozott, hogy lehetőleg mindenütt létesíteni kell elemi iskolákat. Védelem alá vette a papokat, a tanítókat, a tanulókat. Elrendelte, hogy az egyházi bírságokból templomokat és iskolákat építsenek. A jobbágygyermekeknek is módot adott a tanulásra, s az ezt akadályozó földesúrra súlyos pénzbírságot rótt. Ahol így gondoskodtak a jövő nemzedék szellemi szükségleteinek kielégítéséről, ott az általános kultúra magas szintje, a tanult egyéneknek a közéletben való érvényesülése és a nyugateurópai kultúrközösségbe való tudatos bekapcsolódása magától értetődő volt. Bár Erdélyt minden vonalon a nemzeti sajátságok tudatossá tételére irányuló törekvés jellemezte, éppen a XVII. században meglepően sok erdélyi látogatta a külföldi egyetemeket. Különösen a német, holland, svájci és olasz egyetemeken találjuk őket nagyobb számban, Wittenberga, Heidelberg, Leyden és Pádova vonzották őket, ahol a magyarországi fiatalsággal együttélvén mély hatást gyakoroltak annak lelkiségére is. Részben ennek tulajdonítható, hogy a magyarországi fiatalokban tudatosabbá lett a magyar fajukhoz és nemzetiségükhöz való ragaszkodás érzése. Az erdélyi és magyarországi irodalom, tudomány és művészet, mindkét országnak szellemi élete közös lelki forrásból fakadt, közös volt nyelvük és közös volt olvasóközönségük is, együttesen tartották ébren mindkét ország társadalmában az államegység eszméjét és a visszaállításra irányuló törekvést.
Mátyás szülőháza Kolozsvárott.
