1. A NYUGATI KERESZTÉNYSÉG LEGKELETIBB HATÁRÁN
1. A NYUGATI KERESZTÉNYSÉG LEGKELETIBB HATÁRÁN
Az Erdélyi Püspökség a nyugati kereszténység legkeletibb egyházmegyéje, amely a második évezred kezdetétől fél évezredig fennállott és a reformáció utáni másfél évszázados megszakítás után újra életre kelve ma is áll. Az Erdélyi-medencét foglalja el a Keleti-Kárpátok, a Déli-Kárpátok és az Erdélyi-érchegység által bezárt területen.
Előtte sem itt, sem ettől keletre szervezett kereszténység nem volt.
A rómaiak Dáciájában és a népvándorlás évszázadaiban itt megfordult népek között szórványosan voltak ugyan keresztények is, de nincsenek adatok templomokról, egyházi szervezetről, még kevésbé püspökségről.
Jellemző a megelőző évezredre, hogy a II. és III. századi római építkezésekből származó köveket a nyugati kereszténység megjelenéséig úgyszólván senki sem használta fel, s ezért építették be sok román kori templomba, székesegyházba és vidéki templomba (pl. Énlakán, Marosvásárhelyen stb.).
Amikor az erdélyi Gyula 953-ban Konstantinápolyban megkeresztelkedik, s magával hozza Hierotheus keleti szertartású szerzetest és püspökké szentelteti, a keleti kereszténység csak átmeneti jelenségként jelentkezik. Az új püspök működése csupán missziós jellegű lehetett. Egyházmegye szervezéséről, templomok építéséről nincs adat. Annyi feltételezhető, hogy Gyula székhelyén, Gyulafehérváron templom épülhetett, de annak sincs semmi nyoma, mert – ugyancsak feltételezés szerint – fából épülhetett.
Az is csak feltételezés, hogy néhány keleti szentről elnevezett település (Szentdemeter, Petele) ebből az időből örökölte volna nevét. A szentekről elnevezett települések ugyanis
I. Béla és Szent László rendelkezései nyomán kapták nevüket (Jakab–Szádeczky: Udvarhely vármegye története. 109, 204.).
Szervezett egyház korábban a Kárpátoktól keletre sem volt. Ami volt, az a Barcaságba 1211-ben telepített német lovagrendnek köszönhető, amely hatalmát az akkori Kunország rovására a Kárpátok keleti lejtőire is kiterjesztette.
Maradandóbbnak ígérkező szervezés ott is csak akkor indul meg, amikor Magyarországról és Erdélyből domonkos szerzetesek tevékenysége révén a kunok körében a kereszténység terjedni kezd, és 1227-ben Barc, kun fejedelem 15 000 főemberével felveszi a kereszténységet két püspök kíséretében megjelent Róbert, esztergomi érsek kezéből. A következő évben az esztergomi érsek Teodor domonkos szerzetes személyében püspököt nevez ki számukra. Ő szervezi meg a Milkovi Püspökséget a mai Moldva területén. Ugyanebben az évben IX. Gergely pápa II. Endre király fiához, Bélához írt levelében megköszöni a támogatást, és az esztergomi érsekhez címzett levelében búcsút engedélyez a kunok javára és támogatására, hogy felhagyjanak a nomád életformával s falvak és városok alapításával letelepedjenek, templomokat építsenek. (Documente. XI. C., I. 230, 231.)
Béla, az ifjú király, 1234-ben vállalja a székesegyház építését és javadalmakkal való ellátását. (i.m. 274.)
IX. Gergely 1234. nov. 14-én kelt és Bélához intézett leveléből az is kitűnik, hogy kik voltak akkor katolikusok: a kunok mellett a magyarok és a németek. (i.m. 275.)
A Milkovi Püspökséget a tatárjárás elsöpri. Ennek ellenére Moldvában továbbra is maradnak katolikus szigetek, sőt kísérletek is történnek a püspökség feltámasztására Szereten (1371) és Moldovabányán (1413). Noha Bákóban a XV. században püspök tevékenykedik, az egyházmegye a középkorban nem támad fel többé, Moldva missziós terület marad, ahol a szórványban élő katolikusokat a reformációig az Erdélyi Püspökség látja el papsággal, azután a hívők hol lengyel, hol olasz missziós papok által részesülnek lelki gondozásban a lehetőségek szerint.
Tényként kell tehát elkönyvelnünk: az első igazi nagy változást itt az Erdélyi Püspökség alapítása hozza.
