ELŐSZÓ.
ELŐSZÓ.
Szilágy vármegye közönségét már a hetvenes években élénken foglalkoztatta a terv, hogy a vármegye monographiáját megiratja. A meg-megújúló szándék határozott kifejezést nyert 1885-ben, a mikor a vármegye közönsége hazafias lelkesedéssel a következő határozatokat hozta:
I. «20. szám./közgy. 1885. Tolna vármegye átirata, mely szerint a törvényhatóságok hazánk ezer éves fennállásának a közel jövőben eső évfordúlóját azzal tehetnék különösen maradandóbb emlékűvé, ha ez ünnep fényének emeléséhez azzal járúlnának, hogy akkorra monographiájokat mindannyian megiratnák s azt e nap emlékének szentelnék, megkeresi tehát e vármegye közönségét, hogy javaslatát magáévá tevén, vármegyénk monographiáját állíttassa össze és azzal a nagy nemzeti ünnep fényének emelését, emlékének maradandóságát segítse elő. – A vármegye monographiájának megirása ügyében az 1883-dik évi szeptember hó 24-dikén s folytatólag tartott közgyűlés 303. számú határozatával kiküldött bizottság véleményéhez képest a közgyülés kimondja: hogy a Tolna vármegye által fölvetett eszmét magáévá teszi, azt e vármegye monographiáját illetőleg megtestesíteni kivánja, az erre megkivántató anyagi áldozatok meghozatalára kész, miből 8kifolyólag megbízza az alispánt, hogy ez ügyre nézve szakavatott egyénekkel érintkezésbe lépvén, a vármegye monographiájának mikép történendő megírására nézve egy vagy más irányban jöjjön megállapodásra s ezen megállapodását további szükséges teendők megtétele, nevezetesen az író tiszteletdíjának meghatározása s annak fedezéséről való gondoskodhatás végett a közgyülésnek mielőbb jelentse be.»
II. «377. szám/közgy. 1885. Vármegyei alispán 20–885. közgy. számú megbízásra hivatkozással bejelenti, hogy Szilágy vármegye monographiájának megírása kérdésében tartott tárgyalások eredményekép ifj. Bölöny Sándor vármegyei birtokos és vármegyei bizottsági tag úrral azon megállapodásra jutott, mikép ez az írói tiszteletdíjról való előleges lemondás mellett a vármegyei monographiát összeállítja, csak is azt kötvén ki, hogy annak bemutatása és az arra hivatottak részéről való megbírálása után a vármegye közönsége azt saját költségén nyomassa ki. – Miután ifj. Bölöny Sándor úr szakképzettsége semmi kétséget fönn nem hagy az iránt, hogy az általa elkészítendő Szilágy vármegye monographiája a kivánalomnak minden tekintetben megfelelni fog s miután e fontos munkálatért kiérdemlő írói tiszteletdíjról történt lemondás fölajánlása minden bővebb méltatást feleslegessé tesz, a vármegyei bizottsági közgyűlés kimondja egyfelől, hogy a megírandó vármegyei monographiát annak idejében a vármegye közönségének költségén kinyomatni fogja, másfelől pedig, hogy ifj. Bölöny Sándor vármegyei bizottsági tag úrnak hazafias ajánlatáért jegyzőkönyvileg ezennel elismerést szavaz.»
Bölöny Sándor hozzá is fogott az adatok gyűjtéséhez, de időközben visszalépett s így a monographia ügye ismét megoldatlanul állott.
9Ekkor történt, hogy a vármegye alispánja, Szikszai Lajos, a ki maga is szorgalmasan gyűjtögette az okleveleket és leleteket, a melyek igen tekintélyes gyűjteménynyé növekedtek s nemes ambiczióval törekedett a monographia megiratása ügyének újból való fölvételén, a régóta forrongó tervnek megvalósításán, engem fölszólított a vállalkozásra.
Soká tünődtem, tépelődtem, jóllehet a lelkes alispán egyszerre egész gazdag levéltárát rendelkezésemre bocsátotta, hogy kutatásaimat megkönnyítse.
Éreztem a feladat rendkívüli nehézségeit. Ha nagy elfoglaltságomat s tehetségem korlátait számításba veszem, bármennyire megtisztelő is volt a vármegye egyhangú bizalma, el kell hárítanom magamról a vállalkozást, mely még súlyosabbá vált, midőn új életpályámmal új terhek sokasodtak meg rajtam.
Ám arról volt szó, hogy a monographia ügye esetleg végkép elesik, ha ezt az alkalmat elmulasztjuk. A sikertelen kísérletezések után végre is akár egyik, akár másik irányban leszámolni kivánt a közönség a kérdéssel, melyet a milléniumi ünnep közeledte mind elevenebben állított előtérbe s az már elintézetlenül nem maradhatott.
Boldog emlékű Szikszai Lajos, kir. tanácsos, alispán, Szilágy vármegye törvényhatósági bizottságának 1894 május 21-dikén tette meg előterjesztését s erre a közgyűlés 207. sz. a. kelt határozatával föl is hatalmazta őt, hogy velem szerződésre lépjen.
A vármegye törvényhatósági bizottsága 1894. évi augusztus hó 8-dikán báró Wesselényi Miklós, főispán elnöklete mellett tartott rendkívüli közgyülésében 392. sz. a. hagyta jóvá a szerződést, mely a mű megírására elkötelezett.
10Mindenekelőtt a Szikszai levéltárának átbúvárlásához kezdtem, a ki éveken át támogatott, buzdított. Fájdalom, meg nem érhette munkámat, a mely elé oly élénk várakozással nézett s mely egyetlen beszédtárgya volt utolsó találkozásunknak is.
Sírjára hullatom a kegyelet virágait, midőn most először is rá emlékezem.
Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. A munkámban előfordúló jegyzetek számolnak be rólok. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét; egyházak, községek, magánosok levéltárait, a hol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén fölkerestem a vármegye határain kívül levő mindama levéltárakat, a melyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni.
Gróf Kuun Géza dr. marosnémeti levéltára sok ismeretlen s igen becses adatot nyújtott. S én, hogy alkalmam nyílt ennek a, eddigelé csak némely töredékeiben ismert s kiváltképen vármegyénkre gazdag adathalmazt szolgáltató levéltárnak átbúvárlására, melylyel talán rejtett kincseket is sikerűlt fölszínre hoznom, mély hálával mondok köszönetet gróf Kuun Gézának s fenkölt lelkű nejének, báró Kemény Vilmának, a kik huzamos időn át vendégökül fogadtak s a levéltárnak az én czéljaimra, úgyszólván teljes kiaknázását lehetővé tették. Hálára kötelezett a premontreiek hazafias rendje, a kik a leleszi convent országos levéltárának átkutatását nemcsak szíves készséggel megengedték, hanem hosszas ott időzésem alatt vendégszeretetökkel elhalmoztak, különösképen is megköszönöm a levéltár őrének, Zubriczki Flórisnak támogatását, a ki az oklevelek fölkutatásánál olyannyira segítségemre volt. 11Ily becses támogatásban részesítettek az Országos Levéltár s a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatói, tisztviselői. Őszinte szívből köszönöm Hóry Bélának, a báró Bánffy-család Kolozsvárt elhelyezett levéltára őrének, továbbá dr. Ferenczi Zoltánnak, akkor a kolozsvári egyetem és erdélyi múzeum-egylet könyvtára igazgatójának ama baráti szíves támogatásukat, a melylyel az őrizetükre bízott levéltárak átkutatására módot adtak.
Különös hálám illetheti dr. Ferenczi Zoltánt, a ki a báró Wesselényi-család nagytömegű levéltárát körültekintő figyelemmel rendezte, a mi kutatásomat jelentékenyen gyorsította. Melegen köszönöm dr. Karácsonyi János barátomnak, Békés vármegye tudós történetírójának, ama nemes fáradozását, a melylyel a nagyváradi múzeum okleveleinek felkutatásánál napokon át segítségül volt.
Mindezek a levéltárak fölötte bő anyaggal jutalmaztak s ha még hozzájok veszem boldog emlékű Szikszai Lajosnak említettem gyűjteményét s a magán-családi levéltárakat, meghaladja a tízezret pusztán a levéltári okiratok száma, a melyekre – s bizony jórészt csak rájok – ezt a munkámat fölépítettem.
Adatok közlésével, felvilágosításokkal, útbaigazításokkal Marczali Henrik, Márki Sándor, Fejérpataky László, Schönherr Gyula, Barabás Samu, Szádeczky Lajos, Acsády Ignácz, Tagányi Károly, Erdélyi Pál, Illéssy János, Kárffy Ödön, Kuzsinszky Bálint, Pettkó Béla, Réner Albert, a lelkész és tanító urak támogattak, és úgyszólván a vármegye egész közönsége hazafias készséggel volt segítségemre az adatok gyűjtésénél.
Köszönetet mondok mindazoknak, a kik munkámban támogatni szívesek voltak.
12A kutatást nem kis mértékben nehezítette meg, hogy itt nem csupán egy vármegyével kellett foglalkoznom, hanem két külön vármegyével egészben és e mellett még két-három, sőt több vármegye múltját kellett kisebb-nagyobb területen szemügyre vennem.
Vármegyénk területe Közép-Szolnok és Kraszna vármegyékből, Szolnok-Dobokának egy rakás s Kolozs vármegyének egy pár községéből alakúlt ki. Szatmár vármegye nehány községével két, három helyen is benyúlt Közép-Szolnok vármegyébe s a századok folyamán szatmárvármegyei községek végkép Közép-Szolnok vármegyébe olvadtak be. Kővár vidéke is Közép-Szolnok vármegye tartozéka volt s ennek számos községe szintén ide szakadt. Kraszna vármegye minduntalan ingadozott a bihari határ felé is. Számos község történetét a szomszéd vármegyék területéről tehetett földerítenem.
Mindenekelőtt Közép-Szolnokot kellett keresnem az egységes Szolnok vármegye roppant területén: Deéstől a Tiszáig. Majd törekednem kellett arra, hogy a Szilágy vagy Szilágyság területét kiemeljem a bizonytalan homályból. A terület hullámveréseihez a politikai helyzet ingadozása is járúlt.
A feldolgozás módját, a mű szerkezetének megállapítását a területnek e különböző alkotó elemei sajátkép szabályozták. Első tekintetre az látszott helyesnek, hogy a két vármegye története, mint a melyek Szilágy vármegye álladékának túlnyomó részét szolgáltatták, külön-külön írassék meg. A mint kitünt, hogy Kraszna s Közép-Szolnok vármegyéknek nem volt egymástól szigorúan elkülönzött területe, vagyis a határvonal szakadatlanul ingadozott, ugyanaz a község most még Krasznáé, megint Közép-Szolnoké s ismét Krasznáé, de 13a két vármegyének egyébként sem volt megállapodott területe, majd Közép-Szolnokból elmaradt számos község, a melyek ma már ránk teljesen idegenek s azoknak más vármegyék történetében lesz helyök, míg, jóllehet már az újabb időben s nem is sok időre, Közép-Szolnokot Krasznával s Kővárvidékével egygyé olvadva is találjuk – mind kevésbbé vált megokolttá az elszigetelt tárgyalás, sőt az a körülmény, hogy a Szilágy név egybeforrasztotta e területet, a két vármegye mindenkor szilágysági vármegyék néven vala ismeretes, a szerkezetre nézve egyedül helyes elvnek állapította meg történetöknek (a jelen határok keretében) egygyé foglalását.
Mind e területrészeken egy kiélesedő közös vonást, a Szilágyság egyéni bélyegét, rányomva találtam, intézményeik valamely közös életadó forrás eredetére mutattak s az évszázadok forgatagjaiban hányatott életsorsuk elválhatatlanul egy maradt. Kerestem az egybefonódó ágakat, az összetartó kapcsokat s valóban több a vármegyék egyező, mint eltérő sajátossága. Ez az eljárás az eltérések kiemelésével, a párhuzamok egybevetésével egységesebb, sokszor egymást kiegészítő, mindenesetre teljesebb képhez vezetett.
Igen természetes, hogy az eltünt régi vármegyéket körülhatárolnom, sőt a már benőtt mesgyéket földerítenem kutatásom főczélja volt.
Mint már az eddigiekből nyilvánvaló, e munka voltakép nem is annyira Szilágy vármegyének, melynek mindössze két évtizedes múltja van, hanem a Szilágyságnak, Közép-Szolnok s Kraszna vármegyéknek monographiája. Az új idők Szilágy vármegyéjét, a jelent, nekem, a jelenkor gyermekének, a ki szintén benne forgok, legfölebb csak érintenem 14lehet. A jelen fölött ítélkezni nem az én feladatom, nem az én hivatásom. A múltba, a rég lezajlott múlt időkbe merűltem én.
Munkámat négy főrészre osztottam s a M. Történelmi Társulat felállította elvektől – mely egyébiránt is csak általános tájékoztatást kivánt adni – részben, a községek s a birtokos családok tárgyalását illetőleg el kellett térnem.
Az általános részben azt kivánom nyújtani, a mi szorosan kapcsolatos az egész területtel, a mi behálózza a vármegyei terület egészét és a mi egy vagy más tulajdonságánál fogva, ha talán mindjárt nem is kapcsolódik szorosan a terület minden parányához, a részletes történelemből mégis kiemelkedik, mert lényegileg a terület messze terjedő vidékein ereszti szét gyökereit.
A várak, uradalmak tartozékaival a részletes történelem foglalkozik körülményesebben, de maguk a várak és uradalmak az általános részhez egészen közel állanak, mint a hova helyezi azokat ama nagy szerepök, a melylyel egyes területek képét időnként oly szembetűnőleg megváltoztatták és a melylyel a birtokviszonyokra oly lényeges befolyással voltak. Sőt a várak története inkább az általános részt illetheti, mert hisz kevés számú község kivételével, a legtöbb község birtoklásának története minduntalan hozzájuk igazodik. Ép azért a várakat, várkastélyokat s főbb birtokosaikat mindjárt a tulajdonképen való általános rész után tárgyalom, az általános és részletes történelem közé ékelve, külön csoportosítva.
Azután a helységek, majd a családok kötetei következnek.
Hogy továbbá a községek és a családok történelmének külön-külön tárgyalása, ilykép az adatok többszörös csoportosítása, a mi a monographusra kétségkívül csak nagyobb 15terhet ró, az egyedül helyes mód, ezt talán fölösleges hosszasabban bizonyítgatnom.
Némely család több községben birtokos, a különböző községekben ugyanazon családnak más és más tagjai visznek szerepet. Külön tárgyalásuk rendjén domborodhatnak ki úgy a község, mint a család dolgai s egymást így egészíthetik ki a maguk külön-külön körvonalaival, míg némelykor a község és család egyáltalán el sem választható.
Általában pedig mindvégig csak az foglalkoztatott, a mi a vármegyei területre tartozott, ennek szempontjából alakúlt minden. Nem az ország történelmének segítségével, vagyis egyberakott kész anyagából dolgoztam; ösztönzött inkább az, hogy egyben ahhoz hordjak új anyagot.
Ezeket kivántam itt egyelőre megemlíteni, minden egyébről munkám beszél, melylyel egy nagy tartozást vélek leróni születésem földjének. Boldognak érzem magamat, ha esztendeimnek a legjavát nem hiában áldoztam érte. Itt ringott bölcsőm e vármegye földjén, az eltünt Közép-Szolnok vármegye egyik falujában. Ennek a tudata erősebb vala minden akadálynál. Mert azóta, hogy írom e munkát, sok év múlt el s nem egyszer fenyegettek nehéz akadályok, hogy feltartóztassanak. Hivatali elfoglaltságom súlyosbodott, az életfeladatokkal járó gondok, küzdelmek növekedtek. Csak akaraterőm maradt változatlan. Lelkemben ki nem aludt az a biztató fény, hogy egy darab magyar földnek kutatom föl történetét az ősidőktől, magyar hazám egy sokat hányatott részének viszontagságos ezer évét, nehéz csapásokat törve, bemohosodott ösvényeket bolygatva föl.
Isten megsegített ebben a munkában, melynek lehetnek fogyatkozásai, gyarlóságai; de én azzal a tudattal teszem le 16tollamat, hogy egész lelkemmel, legteljesebb tudásommal, szeretettel dolgoztam rajta s szolgálatot tettem az én szeretett vármegyémnek.
És az én szeretett vármegyémnek, őseink hajdan viselt dolgairól írott könyveimet a mily tisztelettel nyujtom át, ép oly meleg szívvel adok kifejezést a letűnt századok történelmi lapjairól megismert erényei iránt való bensőséggel teljes hódolatomnak.
Irtam Zilahon, 1900 jul. 11-dikén.
Dr. Petri Mór.
