1. A lakosság hullámzásának oka.
1. A lakosság hullámzásának oka.
A Szilágyság népe ősidőktől fogva magyar volt. A magyarnak szilfa a nemzeti fája, – írja egy helyt Eötvös Károly – ezer falu, város, halom, dülő, határrész viseli nálunk a Szilas és Szilágy nevet s a hol ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt. Ágából, fiatal hajtásából faragták őseink az íjjat.* Élelemkereső fő foglalkozása őseinknek a vadászat és a halászat vala; ős magyar telepek a folyamok mellékein kezdenek képződni. Így magyarok és kúnok szálltak meg a Berettyó mellékén, nemkülönben a Kraszna mellett, s a Krasznától a Szamosig, a Meszeshegy vonalában, részint mint határőrök. A Zilah és Szilágy patakok mellett avar maradék és magyar honfoglaló nép tanyázik, a Kusaly és Nádasd patakok mentében, a vármegye érmelléki részében az Anonymus említette Hómosó-ér mellett szintén honfoglaló harczosok erős vonala húzódik. Idővel a hegyi patakokban gátlásokat is alkottak, nagyban előmozdítván ezzel a haltenyésztést.
Egyetértés, 1899. évi 200. szám.
De a háborús idők s az a körűlmény, hogy, mint láttuk, a Szilágyság a hadak nagy átjárója volt, megváltoztatták itt a terület képét.
A háborús idők pusztításait már a XIII., de különösen a XVI. századtól nyomon kisérhetjük.
1451246-ban Béla, 1282-ben László király teljesítik Gallus, illetve Péter erdélyi püspökök kéréseit, melyek a megritkúlt lakosság gyarapítását czélozzák.* Körűlményesen tájékoztat királyaink ez intézkedéseiről László király oklevele, melylyel kiveszi a szolnokmegyei (de Zonuk) Zilah s Tasnád villákat a vajda s minden más biró hatósága alól s kizárólag püspöki hatóság alá rendeli. Az oklevél kiemeli, hogy Péter, erdélyi püspök püspöki megyéjében a lakosok a dúló háborúk alatt meggyérűltek s a püspökséghez tartozó Zilahon, Tasnádon csak kevesen vannak s nem is kivánnak letelepedni, csak ha őket a király kegyelme bővebb szabadsággal ajándékozza meg. A király tekintetbe vette a püspök abbeli hűségét s szolgálatát, melyet az ország némely lakóinak azon várai ostromlása és lerontása alkalmával tanusított, a honnan a királyi méltóság kisebbségére és az ország kárára a Szamos folyam körül (circa fluvium Zomus) és az erdélyi részekbe vezető országút mellett gyakori rablásokat s pusztításokat követtek el s őt a királyi kegyelem a jelzett kedvezményben részesítette, hogy t. i. a nevezett villáknak mind korábbi lakosai, mind pedig az oda gyülekező szabad állapotú vendégek, az erdélyi vajda, vármegyeispánok, valamint más birák hatósága alól teljességget kivétessenek és magukat senki más biráskodása alá adni ne tartozzanak, mint az erdélyi egyház püspökének, az ő birájoknak s ha a püspök vagy a tőle tett birák az igazság kiszolgáltatásában hanyagságot tanusítanának, az egyedül a királyi felség elhatározása alá legyen terjeszthető, a minthogy ezt a szabadságot Béla király, a király nagyapja engedte a püspökség némely villáinak.*
Hunfalvi Pál: Az oláhok tört., I. k. 354. l.
Jakab: Kolozsvár tört., I. köt. 255. l. – Okltár, 25. l.
1595. április 28-dikán jelentik a fehérvári országgyűlésnek Magyarországról, hogy Kraszna- és Közép-Szolnok vármegyékben a tatárok, törökök számos falut fölégettek és elpusztítottak; 146rajtuk az adót megvenni nem lehet, mire az országgyűlés elhatározza, hogy az illető vármegyék alispánjai és szolgabirái olyan helyeken adót ne szedjenek.*
Szilágyi Sándor. Erdélyi Országgyűlési Emlékek, III. köt. 474. l.
Hogy mily pusztítást szenvedett Kraszna vármegye az 1600 körüli években, mutatja egy 1604-diki dical-összeirás is, mely szerint az egyes helységekben (a somlyói vár tartozékain kívűl) megadóztatott jobbágyházak vagy telkek száma a következő volt:
Badacsonban 1, Borzáson 1 1/2-nél több, Domoszlón 1/2-nél kevesebb, Hidvégen 2-nél kevesebb, Horváton 1 3/4, Ilosván 3 1/2-nél kevesebb, Ippon és tartozékaiban 5 3/4, Keresteleken 2-nél kevesebb, Kémeren 9 (1605-ben 6), Lecsméren 2, Lompérton 3 1/2-nél kevesebb, Magyar-Keczelben 1 1/2 (1605-ben), Magyar-Valkón 3, a Meszesalján 2 (1605-ben 2 1/2), Nagyfaluban 11-nél több, de 18-nál kevesebb (1605-ben 9), Oláh-Keczelben 1/2 (1605-ben), Perecsenben 12 (1605-ben 12 1/4), Petenyefalván 3, Récsén 3, a Rézalján 15, a két Seredenben körülbelül 1, Somlyó-Csehiben 2-nél kevesebb, Somlyó-Györteleken 2-nél kevesebb, Somlyó-Újlakon 2-nél kevesebb, Somályban 7-nél kevesebb, Szilágy-Somlyón 2, Szoroson 2-nél kevesebb, Varsolczon 5-nél kevesebb (1605-ben 4 1/2), Zoványban 2. Tehát legtöbb jobbágyház vagy telek adózott a Rézalján; azután Perecsenben, Nagyfaluban, Kémeren, Ippon és tartozékaiban stb.* 1658-ban följegyzi Thornai P. István, debreczeni lelkész és superintendens, hogy a törökök az egész Szilágyságon, sőt Váradig mindent elpusztítottak.* 1682 előtt Közép-Szolnok vármegyében 59 falu pusztúlt el a háborús idők zaklatásai közt. Váradnak a török uralom alá jutásától 1682-ig elpusztúltak: Godonyacz, Borzjuk, Felső-Berekszó, Alsó-Berekszó, Égerhát, Eörményes, Vicsa, Patakfalva, Mosóbánya, Papfalva, Somos, Felsőbabocza, Alsóbabocza, Nyires, 147Kolbászfalva, Bőnye, Nyirmon, Redekfalva, Hanisa (Kis-Goroszló), Hosszuujfalu, Kőrös, Mindszent, Girót, Szántóhidvég, összesen 24. A némettől megégetett falvak: Szélszeg, Tóhát, Sülelmed, Monó, Benedekfalva, Magyar-Nádasd, Bogdánd, Korond, Apácza, Bikácza, összesen 10. A törökök, szatmári tolvajok és kuruczoktól elpusztított falvak: Gardánfalva, Zálnok, Nagy-Derzsida, Girókuta, Sarmaság, Szigeth, Kövesd, Karika, Turbucza, Kávás, Szodoró, Usztató, Balásháza, Etély, Szőcze, Peleszarvad, Hatvan, Keszi, Szuna, Tövis, Sződemeter, Szoldobágy, Kecskésfalva, Alsó-Szivágy, Közép-Várcza, összesen 25.
Dical.
Tt. ev. ref., I. 41–42 ll.
A kvártélytartás, a katonaság beszállásolása nem kevésbbé volt pusztítója a lakosságnak.
1686. nov. 26-dikán Nemes János és Bálintith Zsigmond mennek követségbe Carafához ily okokból. Követi utasításukból kitűnik, hogy a császár Szolnok, Kraszna és Máramaros vármegyékbe leveleket küldött, a melyekben az e megyékbe jövő katonák elkvártélyozása czéljából a tanácskozásra követeket kiván; holott a császárnak már azelőtt igéretét vették, hogy nem kvártélyoz e vidékekre katonákat. Már 1685 telén annyira tönkretették a földeket a császár katonái, hogy a lakosság számára sem termett elég gabonát s így nem csoda ha a lakosság szállingózni kezdett a vidékről. Schaerffenberg, tábornok be is látta az erdélyiek jogos panaszát, megigérte, hogy nem fogják őket többet kvártélyozással terhelni s most kérik a császárt, hogy ez ügyben intézkedjék, jogos panaszukat hallgassa meg, intézkedjék, hogy a már pusztúlófélben levő Máramaros és Szolnok vármegyéket és a Kővár vidékét kvártélyozókkal többé ne terheljék.* Ugyancsak ekkor, bár folynak a békealkudozások a király és az erdélyi fejedelem között, mégis a császári hadak miatt «az Szilágyság egészben futólag van, Kűvárvidéke nagyobb részént puszta, Máramaros 148is ahhoz közelít». Kővárvidékét már háromszor is kirabolták,* úgy hogy az erdélyi hadak még alkalmas szállást sem találhatnak ott; eleség is csak annyi van, a mennyi a várbelieknek elég s lovaik is legfeljebb csak a «kűsziklát ennék».* Bár úgy látszik, hogy a királytól remélhetnének valamit, de mit ér, ha a Szilágyot most is katonai executióval fenyegetik, Kővárvidékét és Máramarost pusztítják s Kővár- és a Láposvidékéről most is egy rakás rab van császári kézben.* 1692-ben említve van, hogy Hídvég praedium «sok esztendőktől fogva pusztán áll, Szilvásról is eloszlott a szegénység, Szántón is kevés ember lakik, az is csak taksás és idegen, annyira elpusztult állapottal» van.* 1697. márczius 15-dikén Közép-Szolnok vármegye Menyőben tartott gyüléséből irja Guthi Farkasnak, a kit az országgyűlésre követül küldött, hogy nyert instructiója szerint igen serényen munkálkodjék, «legközelebb pedig a pénz dolgában», mert a szegénység már nem birja, éjjel-nappal szökik, most is szinte három falu elment. Az executiót minden órában várják fejökre. A palatinale quantumot is minden késedelem nélkül kivánják administráltatni, másként onnan is executio fenyeget.* Közép-Szolnok közönsége 1696-ban azon töprenkedik, mi módon lehetne visszakeríteni az adó elől a szomszéd Szatmár-, Bihar vármegyébe elszökötteket. Nem is egy-két ember megugrásáról volt szó. «Vármegyénk lakosinak nagyobb része» menekűlt az elviselhetetlen terhek elől.*
Alvinczi Péter Okmtára, II. köt. 35–37. lap.
Alvinczi Péter Okmtára, III. köt. 151. l.
U. o. 152. l.
U. o. 153. l.
Nemz. múz., Becsky-lt.
Szgy. ered.
Gúthi Farkas követi utasítása. U. o.
A pusztulásnak mily szomorú képe tárúl elénk a tizennyolczadik század elejéről! 1708-ból Bagos, Perecsen, Oláh-Baksa, Goroszló, Máron, Egrespatak, Varsolcz, Hidvég falvakról jegyezte föl egy összeirás, hogy mennyire pusztúlnak. Azt lehet mondani, hogy nem volt kedvezőbb állapota Szilágyság egész vidékén. Bagos lakossága a nagy iga s nyomorúság 149miatt pusztán hagyta faluját, a nagy rész Magyarországra bujdosott; heten-nyolczan imitt-amott a gazokon voltak lénytelenek megvonni magukat. Az oláhbaksaiak «most a közelebb való futástúl fogva» eloszlottak, pusztán hagyták falujokat, azt se lehet tudni, hova, merre? A magyargoroszlóiak szintén elhagyták falujokat s «a gazokra csináltak volt maguknak házacskákat». Máron hasonlóképen pusztán marad, a lakosok egy része a Meszesen át Erdélybe oszlik, a másik rész imide-amoda; nem tudják, hova húzódtak. Az egrespatakiak némely része szintén Erdély felé vette bujdosó útját, a többiek ismeretlen irányba keltek útra, hárman-négyen lappanganak imitt-amott a gazokon; a varsolcziak egy része «az Ér mellé kiverekedett», mások szintén a gazokon nyomorognak. «A katonaságnak rajtok nagy mértékben való megfordulása», «rendkívűl való excessusok», «a táboroknak szűntelen körűlöttük való forgása és megtelepedése», a mik miatt pusztán hagyják a falvakat, elbújdosnak, megválnak a tűzhelytől, messze idegenben vagy a gazokon tengetik életüket.* 1670-ben az országgyűlés kimondja: «Szilágyban Cseh városa az elmult siralmas esztendőben teljességgel végső pusztulásra jutván, mostan akarván viszont az ott lakosok, kik még életben maradtak közülök, épűlni, hogy azért inkább épűlhessenek, telepedhessenek, eximáltuk őket három esztendők alatt való mindennemű adózásokról».* 1712-ben Közép-Szolnok vármegye megrendeli, hogy «az erdőkből a lakosok lakóhelyeikre visszaszoríttassanak, esténként harangozni kell, valamint strázsákat tartoznak állítani a helységek».* 1722. julius 2-dikán Kraszna vármegyében Doh, Récse és Lompért három-három évre adómentességet nyer. Ha a három esztendő eltelése után a lakók pusztán akarnák hagyni falujokat, e csalárdságért mind a három esztendei járulékot egyszerre befizetni kötelesek. Kraszna vármegye 1501727. május 8-dikán panaszkodik, hogy a vármegye népe az éhség és nagy szegénység miatt adóját nem birja fizetni, s «ottan-ottan szökik».*
Orsz. lt. Cons. et Urbar. fasc. 113. nr. 57.
Erd. múz. Benkő: Transsilvania (kézirat), I. 712. l.
Szvlt. P. G. 90. l.
Szvlt.
Közép-Szolnok vármegye 1733-ban erősen foglalkozott lakosságának kóborlása ügyével s utasította a szolgabirákat, hogy a mennyiben közeledik «az oeconomicalis só után való beindulásnak ideje és mivel a tavalyi esztendő óta mind az acrescentiával, mind pedig a decrescentiával változások estek a lakosok között», az erre vonatkozó vizsgálatot minét hamarább megtartsák, «hogy a szerint lehessen a sónak minden helységekre való kihozatása».
A szolgabirák aztán a legközelebbi k.-daróczi vásárban kikiáltatták, nemkülönben az egyes helységekben megjelenvén, kihirdettették, hogy a Magyarországra átfutott lakosok minél hamarább haza siessenek, hogy az összeirásban részt vegyenek és sójárandóságukat átvegyék, mivel juniusban «a só után beindít a nemes vármegye». A Magyarországról hazajövő e lakosok sem portiót nem adnak, sem kvártélyt nem tartanak és fuvart sem szolgáltatnak. Hasonlóképen a szolgabirák minden helységben kihirdették, hogy a birtokosok az erdélyi szökevény jobbágyokat három esztendeig ki ne adják, bármint követeljék is azokat vissza. Az Erdélyből való és Magyarországról hazajönni kívánó jobbágyokat ezáltal is serkenteni próbálták a hazajövetelre.
1771-ben Mária Terézia elrendeli, hogy a hol a nép szökésre hajlandó, ha máskép nem lehet, katonai brachiummal is meg kell akadályozni benne. A népnek szöktetőit, csábítóit pedig halállal is bűntetik.*
Zilah város ltára.
A katonaság zaklatásai miatt falvainknak sem volt állandó helyök, pl. Karika a mai helyétől északkeletre fekvő Valea petri (kő völgye) határrészen feküdt mintegy 80 évig s a század elején hurczolkodott vissza régi (mai) helyére. A nép emlékezetében 151élénken él, hogy id. Wesselényi (a jelenlegi főispán nagyapja) engedte meg jobbágyainak a katonai átjáróból való elhúzódást s hogy mennyire panaszkodtak nagyapáik a költözködés keserveiről. A lakosságot a háborús idők, a sok teher, a nagy adó egyaránt pusztította, szakadatlan zaklatta s a szegénység miatt bújdosóvá lett. Így aztán nem csoda, ha földesuraink mindjobban érezvén a dolgos kéz hiányát, igyekeztek segíteni magukon, a hogy lehetett, onnan telepíteni jobbágyokat, a honnan kaptak. Az ország, a vármegyék pedig a lehető kedvezményt kivánták nyujtani a letelepedni kivánóknak.
