5. II. Rákóczi Ferencz csatája Zsibónál.
2635. II. Rákóczi Ferencz csatája Zsibónál.
Erdélyben 1703-ban kitört Rákóczi Ferencz szabadságharcza. II. Rákóczi Ferencz fellobogtatta zászlaját, melyre pro Deo, patria et libertate valának írva. Isten, haza és szabadság! A nemzet alája állott, hogy jogharczát megvívja. Magyarországon izgatott volt a hangulat. Erdélyben Rabutin volt a vezénylő tábornok. Rákóczit lázadónak nyilvánítják. Az ország minden védőhelyét s ezek közt Somlyót is, német és magyar helyőrséggel, élelemmel ellátják és megerősítik. A nemességnek, a mint Rabutin parancsa szól, ha életét és vagyonát megmenteni kivánja, német őrségű várba kell vonúlnia.*
V. ö. P. Szathmáry Károly: A nagyenyedi főiskola kulturtörténete 1662-től 1704-ig. Századok. 1867. (177., 181., 182. l.)
Voltaképen az volt csekély kezdete a forradalomnak, hogy Somlyót Kaszás Pál feladta s kuruczczá lett az őrséggel.* Ugyanaz a Kaszás Pál, a kinek Szilágy felől érkezett újabb csapata novemberben Bonczidánál verte meg a németeket.* A kormányszék utasította Rabutint a mozgalom elnyomására, a ki Somlyó visszafoglalására másfélszáz németet és száznyolczvan ráczot indított. Cserei Mihály így írja: «Rabutin megboszankodván Somlyó elvételén, feles ráczokat külde oda, kik éjtszaka a városra ütvén, fölégetik a várost* és számtalan prédát, pénzt s köntöst hozának el onnan, Zilajt is ugyanakkor fölégeték».*
Szilágyi S.: Erdély Tört. II. 397., 398. l.
Kővári László: Erdély Tört. VI. 59. l.
1703 augusztus 21.
Cserei Mihály Historiája, 323. l.
Zsibónál 1705 november hó 11-dikén történt az ütközet.*
Gróf Károlyi Sándor, Rákóczi Ferencz mezei lovas és gyalog hadainak generalisa 1704-ben, mikor a hajdani szabadságért felszólít mindenkit «valahol valaki fegyverfogható találtatik vagy ki már kegyelmes Urunk és édes hazánk mellett felült» vagy még felülni kiván a német ellen: «kiki maga generalisa s ezere alá összegyűlni el ne mulaszsza»; írja, hogy «elsőben commissariusokat Somlyóhoz» küldjenek a vármegyék s gondoskodjanak «élésről». (Erd. múz. Cserei-ltár.) A II. Rákóczi Ferencz által az 1705 szeptember 1-sejére a szécsényi mezőre összehívott generalis conventuson ott voltak a krasznavármegyeiek is, három sátorban a tábor keleti oldalának déli részén, mint azt Csécsy János sárospataki tanárnak a helyszínén készült rajza feltünteti. Közép-Szolnok vármegye nem volt ott.
264Rabutin november 4-dikén Váradról Somlyóra jött s innen 9-dikén Karika felé. A fejedelem október havában Magyar-Egregynél volt táborával, melyet, mintegy 23 ezer embert,* ő is Zsibóra vitt át. 10-dikén Herbeville is megérkezvén, a fejedelem sánczaitól egy órányira helyezkedett el. A nyomába jövő Károlyi dandáraitól levágott fákkal, szekerekkel sánczolta el magát. Másnap Herbeville fél órai hatalmas harcz után megvívta a zsibai sánczokat s a kuruczokat kiverte erős állásukból. A csatározás megkezdődött még reggel, de a főroham délután félháromkor volt, mely a magyarok teljes vereségével végződött.* A kuruczok sánczából is erős tüzet adtak «mind az öreg lövőszerszámokból, mind az apróbb puskákból» – mint Cserei Mihály írja – hozzátevén, hogy el is hullának a németek közül mintegy háromszázan. A mint azonban közel jutottak a sánczhoz, Virmond legugrott lováról, «gyalog beugrék a sánczba, utána a granatérosok és a több moskotélyosok és úgy a sánczot megvevék».* A kuruczok visszavonúltak, hogy még azon este Szamosújvárra távozzanak. A zsibói csata Erdély elvesztésének útját nyitotta meg. Herbeville s Rabutin egymásután aratták azon át diadalaikat.*
A fejedelemnek Zsibónál levő hadai a németek jelentése szerint 8363 gyalogból s 15,473 lovasból, összesen 23,636 emberből álltak. (Szilágyi: A Magyar Nemzet Története, VII. k. 618. l.)
Szilágyi: A Magyar Nemzet Története, VII. köt. 618–619. l.
Kazinczy Gábor: Cserei Mihály Históriája, 354. l.
Szilágyi S.: Erdély Tört. VI. k. 403–405. l. – Egy történetíró a Rákóczi-induló születését köti a zsibói harczhoz. «…Lefolyt a harcz, elvesztettük a csatát. A bús szabadságharczosok még egyszer visszanéznek a vértől ázott csatatére. Bújdosásnak indúlnak Egy ismeretlen lovag könyek helyett dalra fakad, előveszi tárogatóját, majd társai is utána zokogják s született a Rákóczi-induló». (Gerando, Sieb. II. 211. – Kővári: Viseletek és szokások 161. l.) – Hornyik János (A ráczok ellenforradalma. Századok. 1868. 693. l.) azt írja, hogy a zsibói csata is, mint ekkor több más, részben a császári zászlók alatt lévő rácz katonaság vitézsége által lőn megnyerve. A Rákóczi serege balszárnyát vezénylő Forgách Simon tábornok beszélte: «hogy a ráczok néhány német zászlóaljjal a balszárnyat az erdők közt megkerülvén, egyszerre csak a tetőn termettek, s mivel a lovasság kötelességét nem teljesítve, megfutamodott, a homlokban és oldalt megtámadt gyalogság is menekűlésről gondoskodott és szétugrott».
A vereségnek, mint később látni fogjuk, a készűletlenség volt ugyan oka; de abban e mellett annak is része volt, hogy II. Rákóczi Ferencz seregei, mint általában a XVII. századi hadi szervezet, nélkülözték a kellő katonai képzettséget s fegyelem tekintetében is alacsony fokon állónak mondhatók. (Grünwald: A régi Magyarország, 191. l.) – Istvánffi Miklós folytatója ezeket írja: Rákóczi az erdélyi főhatalom kézrekerítésén fáradozott, s hogy ezt biztosíthassa s a császárnak minden erejét elvehesse s az odaférhetését épen elzárhassa, tekintélyes hadsereggel Zsibó mellett üt tábort mellvédekkel, gödrökkel, fatorlaszokkal s árkokkal erősítve meg magát. A császári hadak fővezére, Herbeville, odaérkezve a császári csapatokkal, november 11-dikén két oldalról támadja meg. A császáriakból álló jobbszárny Harboe, a dánokból álló balszárny gróf Virmond, tábornok vezetése alatt 3 óra tájban Rákóczira és Forgáchra rohan, a kik bár folytonos tüzeléssel vitézűl állanak ellen, de a császáriak vitéz támadása előtt meghátrálva, azok még erősebben nyomúlnak s a gödrökbe rőzsét hányva, a mellvédeken, a sánczokon s a belső erődítményeken is áttörve elfoglalták azokat s mindnyájukat levágták. Teljesen hatalmukba kerítve az ellenség táborát, a lovasok a futásnak eredt gyalogságot lekaszabolták. A ráczok pedig a könnyű fegyverzetű ellenséget véve űzőbe, az Eszterházi, a Nagy János s a Forgách német csapatait tették tönkre, úgy, hogy kevesen menekűltek meg, maga Forgách is csak háromszori lóváltással tudott menekűlni. Foglyúl esett pár száz franczia tiszt (officialis), ballistás (ballistarii), és igen sok német, a kik a császár szolgálatára ajánlva fel magukat, könyörögtek életükért. Zsákmányúl esett sok hadikészlet, 28 hadi s egynéhány mozsárágyú s 60 zászló. Egy rácz pedig a franczia követet, Bellegarde marquist, a ki azelőtt három nappal jött Oláhországon keresztül Konstantinápolyból a Rákóczi táborába, szíjjal összekötözve, vezette mint foglyot, megfosztva értékes ruháitól, aranyától, mindenétől, a fején tátongó sebbel, mezítláb; ez Rákóczinak s Forgáchnak minden titkát, haditervét önként elárúlta s azt mondta, hogy a társa, Des Alleurs vagy foglyúl esett, vagy a harczban esett el. Ezenkívül elesett legkevesebb hatezer az ellenfélből. A császáriak közűl részint elesett, részint megsebesült 400. A győzök még azon este táborukba indúlva november 15-én Kolozsvárra mentek, a mely város a hódolatát, hűségét s a város kulcsait Serédi Péter bárótól küldte nekik. (Istvánffi Miklós: Hist. regni Hung. Coloniae Agrippinae, 1724. 646 és 647. lap.)
Különös becscsel bírhat magának Rákóczinak az előadása az ütközetről, ép azért Emlékirataiból bő részleteket ragadok ki, mint a melyek a vidéket, e hadszintért is oly érdekes világításba helyezik. Rákóczi Egregy falunál, mely a Karika nevű hegyszorulat legmagasabb részén fekszik, oda érkeztekor sem élelmiszert, sem utászokat nem talált elegendőt, holott Forgáchot ép ezek beszerzése végett küldötte előre. A tábornok a hibát a kormánytanácsra, ez viszont a tábornokra hárította.
A hadmérnökök előadták, hogy a Karika körüli magas hegyek védelme szerfelett nehéz, miért is a sánczokat a hegyszorulat Erdély felőli nyílásánál emeltették. Megvizsgálván azonban a környéket, úgy találta, hogy az ellenség sánczait több helyen meg lehet kerűlni. Minthogy pedig a németek nem igen kiváncsiak és a nép hozzájuk ellenséges érzelmű, azzal kecsegteté magát a fejedelem, az általán elterjedt vélemény, hogy csak a karikai és zsibói hegyszorulat járható, nem csekély hasznára leend. Annyi bizonyos, hogy a karikai szoros jó szűk; a sánczok e helyütt két, rendkívül meredek hegyre támaszkodtak, előttük levágott fák és ágakból készűlt torlaszokkal. Károlyi minden nap értesítést küldött az ellenség mozdulatairól. Valószínűnek látszott, hogy Herbeville a Karika-szoroson kisérlendi meg az átmenetelt; végkép azonban Somlyónál kellett eldőlni, hogy melyik szorúlatot választja. Somlyónál lovas őrcsapata volt Rákóczinak, mely az ellenség közeledtére, utasítása szerint, visszavonúlt.
Egy oláh kém azonban (Cserei Historiája, 354. l.) elárúlta a németeknek, hogy a Karika-szoros erősen el van sánczolva, mire Herbeville a vidéket jól ismerő Glöckelsperg tábornok tanácsára rögtön megfordúlt Zsibó felé. Leg alább két vagy három menet volt szükséges arra, hogy a hegyeket kívűlről megkerűlhesse, Rákóczi tábora pedig a hegyeken belül mindössze két órányira feküdt Zsibótól.
Ezalatt úgy látszott, hogy megindúl a novemberi esőzés. Tizenkét órán át szakadatlanul esett; ha így tart két vagy három napig, ütközet nélkül tönkrejut vala az ellenség. Az agyagos talaj ugyanis, ha átázik teljesen, lehetetlenné tette volna előnyomulását. Így is elhagyogatott podgyászt, útszélen heverő betegeket, kidűlt lovakat és marhákat talált Károlyi, ki a németeket nyomon követte. Azonban az idő kedvezőre fordúlt. Mihelyt Rákóczi az ellenség hadmozdulatáról értesűlt, csupán két zászlóalj gyalogságot hagyván a karikai sánczokban, a zsibói sánczokhoz indúlt s a podgyászt a Szamos völgye felé küldé. Sánczai fekvését ismerte még akkorról, a midőn először megvizsgálta. Nagy nehézséggel járt azonban a balszárny védelmezése, mely gyengén volt fedezve. Az ellenség ugyanis elhagyván a karikai szorost, hogy a zsibói felé indúljon, nem vonúlt át a hegyek legmagasabb ágazatán, hanem e között és egy más szálas és ritka erdővel borított hegylánczolat között haladt. E két hegylánczot átvágja Zsibónál a Szamos; a második bérczsor pedig félkörben, lejtősen emelkedik és oldala mívelve van. Ennek a lejtőségnek a teteje összeköttetésben állott azzal a magas hegygyel, a melyre a balszárny támaszkodott. A lejtőség el volt sánczolva, a völgy is a közepéig s ott egy megmászhatatlan, meredek magaslaton állottak a Rákóczi ütegei uralkodón az egész félkörön. Az ettől a magaslattól jobbra eső lejtőség szintén el volt sánczolva egész az átgázolható folyóig s átellenben egy ormon még egy sáncz emelkedett. A gyöngén fedezett balszárnyat ledöntögetett fákból készült torlaszokkal biztosították, a mennyire lehetett; de munkások hiányában ez sem volt bevégezhető. Mihelyt Károlyi az ellenségnek Zsibó felé indúltáról tudósította a fejedelmet, az parancsot adott neki, hogy a Sennyey-dandárt a Karika-szoroson át küldje hozzá, ő pedig hadtestével az ellenség táborának közelében maradjon, hogy azt, midőn Herbeville támadást intéz, szintén megtámadhassa és felgyújthassa, mert valóban ez elég lett volna arra, hogy a német sereg tönkretétessék. Szent-Márton napja előtt való napon az ellenséges hadsereg már oly közel volt a Rákócziéhoz, hogy a völgyben, a melyben haladt, világosan láthatták. Balszárnyával a Szamosra támaszkodott, hadvonalának többi részét pedig egy bércz födte el. Mindössze egy órányira volt már, a mi igen elősegítette volna Károlyi támadását. Este a rendelet kiadásánál s a hadak vezényletének kiosztásánál a fejedelem jól ismervén Forgách szőrszálhasogató és ingerlékeny természetét és tudván, hogy ő a jobbszárny vezényletére vágyik, miután Des Alleurs őrgróf csak altábornagy vala, hogy megelőzze a vitát, rájuk bízta a dolgot, hogy egymás közt egyezzenek meg, mire Forgách némi gúnyos udvariassággal azt hozván fel ürügyűl, hogy a jobbszárny franczia gránátosokból és más idegen ezredekből áll, tehát Des Alleurs könnyebben vezetheti, mint a magyar csapatokat, átengedé a vezényletet a marquisnak. Szent Márton napján, november 11-dikén, már az összes hadak el voltak helyezve. Ekkor értesítés jött Károlyitól, hogy csakugyan állást foglalt a hegyen, melyet a levélhozó tiszt meg is jelölhet és hogy a parancsolat pontosan fogja teljesíteni. Nem volt tehát egyéb hátra, mint a folyón túl levő őrcsapatkákat megvizsgálni. Ezt a fejedelem ebéd utánra halasztá. Szurdokra, gróf Csáky Lászlóhoz ment tehát ebédre, körülbelül egy mértföldnyire, a hová a hadsereg poggyászát is küldötte volt. Már megebédelt, a midőn jelentették, hogy az ellenség balszárnyán némi mozgás vehető észre, de a magaslat által elfödve, nem volt tisztán látható. Értésére esett azonban csakhamar, hogy az ellenség a sánczok ellen indúlt. Erre lóra ült a fejedelem, hogy a helyszinére siessen. Rövid idő múlva hallották is az ütközet zaját, a sortüzelést, mely azonban nem tartott soká s a mint tovább haladtak, már futókkal találkoztak, csakhamar magával Des Alleurs marquisval, ki elmondá, hogy a balszárny egészen felbomlott s így ő a jobbszárnynyal semmit sem tehetvén, visszahúzódott. Kevéssel utána Forgách is megérkezett, jelentvén, hogy a ráczok néhány német lovasszázaddal a balra elterülő ritkás erdőn át feljutottak a magaslatra (ezeket ugyanis Glöckelsperggel élükön ugyancsak amaz oláh kém vezette erdei utakon a kuruczok nyakába) és hogy a gyalogság a kötelességét nem teljesítő lovasságtól cserben hagyatva s szemben és oldalról megtámadtatva, miután egy darabig Virmond cs. tábornok ellen vitézűl oltalmazta a sánczokat, végre visszavonúlt, a mint lehetett. Bár nem szenvedhetett nagy veszteséget a gyalogság e hegyes és erdős területen, mely igen kedvező volt a visszavonulásra, mégis, minthogy nagyrészt magyarországi csapatokból állott, kevesen jöttek vissza közülök a táborba. A halottak számát kitudni lehetetlen volt, mert a sebesültek is, ha csak bírták, haza vánszorogtak, hogy otthon holmi vénasszonyok által kuruzsoltassák, semhogy a hadseregbeli orvosok által gyógyíttassák magukat; minek következménye aztán az vala, hogy számtalan sebesült rosszul gyógyúlt meg s a bénák száma fölötte nagy lőn. A midőn visszajövének, meghatározott jutalmat kaptak, sőt még az özvegyek is, ha férjeik haláláról bizonyítványokat hoztak. Károlyi nem vett részt a csatában és nem teljesítette a fejedelem ama parancsát, hogy az ellenség táborát támadja meg. Mentegette magát azzal, hogy az ellenség ledöntögetett fákkal iparkodott lovassága ellen biztosítani táborának hátfelét, de főkép tisztjeinek tanácsára hallgatott, a kik fejébe beszélték, hogy a fejedelem csak azért adta ki támadási parancsát, mert az ellenség állását nem ismeri, hogy ahhoz csak egy szoroson át lehet jutni, melyet bizonyára nem fog hagyni őrizet nélkül, ép azért komolyan megfontolandó, mily következményei lehetnek e vállalatnak és talán jobb lenne az ő hadtestét épségben föntartani mint koczkáztatni: mert ha az ellenség el találja foglalni a sánczokat, igen jó lesz majd e hadtest annak folytonos nyugtalanítására, de ha mindkét felől szerencsétlenség következnék be, akkor elég ideje maradna a németnek csöndesen elhelyezkedni téli szállásokra. Károlyi, vélekedik Rákóczi, megtámadhatta volna az ellenség táborát amaz országút felől, mely ennek balszárnya mögött volt, sőt semmi sem állt útjában, hogy jobbfelől is, azon a völgyön át, melyen hadserege vonúlt, szintén megtámadja. Közel állott hozzá, beláthatott táborába s láthatta, hogy a szokott lovassági őrökön kívül nem hagyott abban hátra semmi csapatot, midőn az egy órányira eső sánczok ellen indúlt. Több fiatal tiszt zúgolódott is ama magukat tapasztaltaknak képzelők ellen, mindazáltal emezek nézete győzött, sőt még azt is hitték később, hogy a következmények igazolák véleményüket. A vesztett csata után Rákóczi Szamos-Újvár felé indúlt. Hogy a Szamos-völgybe lejuthasson, még egy hegylánczon kellett átmennie, mely nem volt sem igen magas, sem igen meredek. Ebben az útban érdekes eset történt. A mint fölértek a hegytelőre, jó rendben közeledő lovasságot pillantottak meg, melynek láttára Rákóczi egyik tábornoka, valószínűleg Eszterházy Antal, teljesen fejét vesztette. Egészen megzavarodva közeledett a fejedelemhez s elkezdé kiabálni, hogy a menetet gyorsítani kell s a szekereket elhagyni. Pedig kitűnt, hogy az a Sennyey-dandár, melyet Károlyi a parancs értelmében még előtte való este elküldött. Herbeville, győzelmének daczára sok nehézséggel és elég lassan vánszorgott Kolozsvár felé s ha az idő megtartva rendes folyamát, hideg, esős és havas marad, talán soha nem ért volna oda. A fejedelem ezalatt már Bethlenben vala, de soká Erdélyben nem maradhatott. Bizonyos volt ugyanis, hogy ama csapatok, melyekkel Orosz Pál tábornok Szebent tartá megszállva, erdélyiek lévén, az ellenség közeledtére el fognak széledni családjaikat biztosítandók. Magyarországból sem vonhatott egyhamar hadakat magához, s egyetlen erősséggel sem rendelkezett. Mindössze Károlyi hadteste volt körülötte, melyet a tél folyamán sikerrel is használt a határokon; rá-rácsapván a szállásaiban meglepett ellenségre, keményen szorongatta azt. Ennek következtében e hadtest tisztjei csakugyan azt hitték, hogy csodabölcseséggel cselekedtek, a mikor Zsibónál nem vegyültek a harczba. V. ö. Thaly: II. R. F. Emlékiratai, 158–167. l.)
265Falvainkat illetőleg a következő emlékek vannak a zsibói ütközetről: Magyar-Egregy magyar lakosai – mint Hodor 266Károly írja – «1705-ben a zsibói harczon haltak el.» Őrmezőnél 267több magas kőszikla s koztük mély üregek láthatók.
II. RÁKÓCZI FERENCZ.*
II. Rákóczi Ferencz. Mányoki Ádám festménye. Eredetije a szász király birtokában. Lampeltől kölcsönzött klisé.
268Egy ilyen kőszikláról, mely ezelőtt néhány évtizeddel omlott össze, az a szóhagyomány, hogy II. Rákóczi Ferencz megszalasztott 269katonái benne találtak menedéket.* Nevezetesek az őrmezei sánczok – jegyzi meg Hodor Károly – ezek közt húllott el II. Rákóczi Ferencz hatezer embere. Sírjaik fölé százados tölgyek lombjai borúlnak.* Romlottnál a déli menedékes oldalon húsz domb látható egymás sorjában, mintha azok ágyúk kiszegzésére hányattak volna a régibb időkben (1705) «az 270alattuk fejét felemelt várat összelövöldözendő ellenség által».* A zsibói ütközet alkalmával Rákóczi serege Borzova határának keleti részén igyekezett sánczok közé vonni magát, de Herbeville, erdélyi főhadvezér kiverte onnan.* Hodor megemlékszik ama Tihónál levő kőszikláról, melyen II. Rákóczi Ferencz búcsút vett erdélyi elpártolt hívei közűl Csáky Lászlótól, e vidék dús birtokosától. Azután – úgymond – jött szerencsétlen ütközete és soha többé e vidéken nem láttatott.*
Hodor K.: D. vm. E. 13. l.
U. o. 553. l.
Hodor K.: D. vm. E. 532. l.
U. o. 537. l.
U. o. 552. l.
Kazinczy* így ír e tájról: «Tihó, a mint neve s várának romjai gyaníttatják, hajdan Tihó vezérnek birtoka, fél órányira fekszik Zsibóhoz, s a völgy a két hely közt nevezetes történeteinkben. A Nagy-Szamos, Dézs felől jőve, megkerűli a Turbuczahegyet, s ezt jobbra, Karika nevű helységet balra hagyja. Rákóczi a dombon sánczolá körűl magát, hogy a közelítő német vezérrel megütközni kénytelen ne légyen, míg Bercsényi a várt lengyel segéddel megérkezendik. Embereivel megtömé a völgyet, feledve, hogy a szoros nyíláson meglepethetik, s egy oláh pap a németeket a nyitva maradt résnek igazítá. A győzők az nap, 1705 november 11-dikén, leginkább Rákóczinak személye ellen törekedének. Ez látá ezt, erdőnek vevé magát, ott balra csapott, általúsztatá lovával a Szamost, s a turbuczai hegynek vevén útját, Kővár vidékén és Máramaroson keresztűl ment Lengyelországba».
XXIII. Levelében.
Kettősmezőnek a Cetatea határrészén van egy háromszög alakú kőszírt, hol a monda szerint II. Rákóczi Ferencz táborozott: itt volt az őr helye. E szikla körűl úgy nagyobb esőzések, mint szántás alkalmával fegyverdarabokat, lószerszámhoz való vasakat és Rákóczi-pénzeket találnak. A Sanţul lui Racolţaban volt II. Rákóczi Ferencz védősáncza, melynek hossza mintegy 500, szélessége 4–5 öl. A Misărniţa határrészen levő bő vizű kútnál volt állítólag II. Rákóczi 271Ferencz húsvágó helye; körüle szarvasmarha-csontokra ma is találhatni.
Prodánfalva határán az Egregy és az arra Zsibóról vezető vicinalis út mellett van a Fântâna lui Racolţi = funtiná luj Rákolczi (Rákóczi kútja). A szájhagyomány azt tartja, hogy ebből vitette magának Rákóczi az ivóvizet, mikor Zsibó vidékén táborozott.
A RÁKÓCZI-HEGY ZSIBÓNÁL.*
A Rákóczi-hegy Zsibónál. Eredeti fényképfölvétel után.
Solymos Căruiu határrésze állítólag onnan kapta nevét, hogy mikor II. Rákóczi Ferencz Zsibó vidékén csatát vesztett, «egy Károlyi nevű, menekülő vezér» e helyen megpihent.
Az Őrmezőnél levő s már előbb is említett sánczokat részben II. Rákóczi Ferencz idejében ásták, részben pedig 1848-ban.*
A zsibói ütközetre vonatkozólag Bánffi László (Jegyzetei. Tört. Tár 1882. 2. f. 343. l.) a következőket írja: «Patolét én hajtám ki a sibói harcz előtt, Rákóczi uram engem küldött 16 karabélyossal, a karabélyosok óbesterével az német ármádiát hogy exploráljuk, reportumot is hoztam, az Meszesen való passusokat én vágattam be, de a mellett, ámbár nem volt orderem is, de a harczba is elérkeztem, hol is jól megabrakolának bennünket».
2721707-ben Rákóczi Erdélyből kijövén, Zsibó mellett ment el. Magasztalván Erdély hadászati előnyeit, többek közt azt írja, hogy ekkor látta át igazán, «mennyit tehetett volna Károlyi és mennyit mulasztott el a fönn megírt szerencsétlen zsibói napon».*
Thaly K.: II. Rákóczi F. fej. emlékiratai. 215. l.
Thaly Kálmán két eredeti érdekes levelet tesz közzé a Századokban* a zsibói csatáról. Mindkettőt Károlyi Sándor tábornok írja, (az egyik 1705 november 12-dikén a czigányi* táboron kelt, a másik november 16-dikán a radnai mezőn) a kurucz fővezérhez, gróf Bercsényi Miklóshoz, a melyek kiegészítik Thalynak a csata lefolyásáról s a mindkét részről való veszteségekről való előbbi hiteles közléseit.* E levelek szerint a zsibói csatavesztésnek nem más volt az oka, mint a készületlenség, mert noha sürgette Károlyi, hogy minden szorost elsánczoljanak s értesítették is, hogy minden megvan, mégis csak az egy karikai hegyszorost erősítették s a zsibóit gúnyolták «s az mikor már az ellenség előtte volt: az hajdukot is akkor vitték az Karikárul által, az álgyukkal együtt» (mire megjegyzi Thaly, igen helyesen, hogy előbb nem is lehetett, mert az ellenség, mint egyébiránt előbb is láttuk, eredetileg arra akart menni s azután fordúlt vissza, az oláh kém tanácsára és vőn utat Zsibónak); «s úgy informáltatom – folytatja Károlyi – hogy még helyben sem állíthatták, mint kellett volna, s az hajdúság is azon fáradt volt». A sáncz pedig olyan volt, hogy a vasas-regimentek lovastul széltiben mentek rajta, szeme láttára. De ezen nem is csodálkozik, mert Erdély országából még csak ásó s kapa sem tölt ki, hanem ő küldött Ecsedről. – November 15-dikén bejárta 273az egész harczhelyet, az elhullottakat megolvasta, többet négyszáznál nem talált (a mit Herbeville hivatalos jelentése 6000-re tesz),* a miből kitűnik, hogy a had «eloszlott az széles világra, – mikor gyűl össze? . . . elválik». A cs. ezredekből ezerig való veszett a zsibói sáncznál. «Én sietek Urunk után – de mindazáltal mind elől, hátúl vagyon hadam az ellenség körűl, ki, ha ma nem is, de holnap bedobol Kolozsvárra az eleivel táborának. Azolta is felest vagdalván le, az fogott rabok confirmálják (megerősítik) nagy veszedelmeket (Zsibónál), kit magam is láttam. Az tiszteket az templom körűl temették volt; felásattam, – tagadhatatlan, nyolcz derék tiszt és két rácz kapitány. Az közönségessét négy helyen az sáncz árkában temette».
Századok. XXII. 8. füz. 732–735. l.
Thaly megjegyzi: ma Cziglény nem másra, mint Csiglenre czéloz, a zsibói járás e kis községére, minthogy más ily nevű község nincs is. De miért kereskedjünk itt, mikor Zilah mellett megtaláljuk Czigányit.
Bercsényije, III. köt. 496–72. ll.
Herbeville jelentése szerint 6000 holttestet találtak a sánczokban, továbbá 60 zászlót (egy itt talált zászlót vármegyénk múzeuma őriz), 28 ágyút, több mozsarat, sok lőszert, számos szekér eleséget, oly szörnyű pusztítást vittek véghez a németek a kuruczokban, míg a császáriak közül csak ötszázan estek el és sebesűltek meg. «Herbeville erősen üldözte a futó sereget», mely e közben is sokat vesztett. Mint Acsády megjegyzi, magyar jelentések a veszteséget holtakban csak 700 emberre teszik, de ezek is elismerik, hogy odaveszett minden ágyú s készlet, a mi a sánczokban volt. (Szilágyi: A Magyar Nemzet Története,VII. k. 619. l.)
II. RÁKÓCZI FERENCZ KARDJA ÉS ZÁSZLAJA.*
II. Rákóczy Ferencz kardja s zászlaja. (Cserna Károly rajza.) Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Történetéből, VII. k. 6. l.
