Szolnok-Dobokavármegye ősrégészete.
97Szolnok-Dobokavármegye ősrégészete.
Vármegyénk őstörténelmét kutatva, egy leletcsoport áll rendelkezésünkre, mint egyedüli segitő eszköz, melyből annak őslakosságára következtetést vonhatunk. E leletcsoport részben pattintgatott, részben csiszolt kőszerszámokból áll s földrajzi elterjedésük szerint osztályozva a következő:
Meleg-Földvár környékéről kovapengéket (10–12 cm. hosszúak) említ Téglás Gábor. Ugyanonnan egy nyéllukkal ellátott, csiszolt kőbuzogány és egy hasonló mívű és anyagú kétfokú csákány ismeretes;
Szent-Gotthárdról szintén Téglás említ felséges kovapengéket;
Borzásról egy csiszolt serpentin balta s egy más, hasonló, de szarukőből készült eszköz jutott az erdélyi múzeumba egykorú agyagedény cserepek társaságában. Ugyan e múzeum gyüjteményébe jutott:
Apa-Nagyfaluról egy átfúrt, csiszolt quarcit kalapás, egy hasonló mivü amphiból fokos és nagyszámú agyagedény cserép;
Bethlenről egy durva, csiszolt kővéső s egy hasonló mivű kőcsákány;
Kuduról egy csiszolt kővéső, egy palakőből, egy más porondkőből csiszolt kősulyok s más körülbelül száz tárgy, melyek között fokosok, balták, vésők, kalapácsok, parittyakövek s ezeknek töredékei vannak;
Csicsó-Kereszturról pattintgatott kőszilánkok és csiszolt kőszerszám töredékek;
Felőrről neocen homokkő töredékek, tűzkő, fehér quarc és szaruszilánkok, mészmárgából készült csákány és egy csiszolt kővéső töredéke;
Kőfarkáról egy obsidián penge és tűzkő szilánkok;
Oláh-Nyiresről egy mészmárgából csiszolt kővéső.
Somkerékről egy sajátszerű agyagrégiség töredéke Floth Ferencz úr bethleni gyüjteményébe került.
Székről egy nyéllyukkal ellátott, csiszolt kőbaltát, valamint egy 98hasonló mívű kőfejszét, melyen egy megkezdett, de el nem készített nyéllyuk előmunkálatai láthatók, a szamosujvári gymnasium gyüjteménye őriz.
Kőbalták és fejszék Temesváry János szent-egyedi leletéből.
Szamosujvárról ismerünk egy csiszolt kőfejszét.
Giroltról az erdélyi múzeumban van egy parittyakő, egy amphiból gnaisból csiszolt fokos s egy kővéső, melyen a megkezdett nyéllyukfúrás nyomai látszanak.
Zápróczról pedig ugyan e múzeum őriz csiszolt kővéső-töredékket.
99Ujabban lett ismertté Szent-Egyed gazdag őskori telepe, melyet Dr. Temesváry János szamosujvári tanár fedezett fel s írt le.* E lelet gazdagság dolgában a kuduival vetélkedik, de tekintve a szakszerű feldolgozást, első helyre teendő vármegyei leleteink között.
„Archaeologiai Értesitő” 1895. 388–391. és 1897. 97–107.
A lelet az u. n. „Fundatura” dülőben került napfényre s a következő csiszolt kőeszköz csoportokat tartalmazza:
1. Kőfejsze, csákány és kalapácsok szürke menilites daczittuffból zöldes szinű quarcitos homokkő-fejsze fekete quarcit vagy kovapalából (lydit) készült kőkalapácsok és lapos véső trachyt vagy andesitből készült kőkalapácsok és kőbalták. Legérdekesebb egy hosszúkás alakú, meghatározatlan anyagú, félig kész kőfejsze (9.5 cm. hosszú), melyen a nyéllyukban még benne van a kőmag. Az ősember a vízsodrában talált baltaalakú, sima kavicsdarabot igyekezett használati eszközzé formálni, de munkája félben maradt. E kőfejsze azért is érdekes, mert a tárgyak helyi eredetét bizonyitják, a mit különben az anyagnak vármegyénk kőzeteivel való összefüggése még láthatóbá tesz. 19. drb.
Almaalakú kőbuzogány.
2. Zöld serpentinből készült almaalakú kőbuzogány.
3. Kővésők trachyt, serpentin, amphibol gnaisz, szürke homokkő, menilites szürke neogen homokkő, kovapala (lydit), andesit és menilites dacittuffból, 12 drb.
4. Kőékek quarcit, andesit, menilites dacittuffból, lydit és amphibolitból, neogen szürke homokkőből, 7 drb.
5. Homoknélküli agyagból készült, részben szürkésfeketére égetett karikák (orsógombok vagy hálósúlyok) 20 drb hengeralakú, oldalt haránt bemetszésekkel díszített lapos karika s számos edénytöredék.
6. Őskori medvefog átlyukasztva, melyet amulett vagy ékszer gyanánt hordtak.
7. Különböző nagyságú obsidián, szarukő és kovaszilánkok vagy pengék.
8. Karczoló eszközök, melyek az őskori agyagművesnek a pont és vonaldíszités eszközlésénél stylusul szolgálhattak.
Csak a legújabban tette közzé (Arch. Értesitő 1898. 29–38.). Orosz Endre is a vármegye területén tett ősrégészeti kutatásainak két pontra 100vonatkozó eredményeit. a) Szék–viczekúti telepen lelt tárgyak: agyagpalából csiszolt kis kőszer-töredék, mely valószinüleg a fúrásnál tört el, nagyobb vágó eszköz töredéke, őrlő fenékkövek, egy épebb s több töredék, anyaguk csicsói rhyolith, törőkövek, silex vakarókés, obsidián forgácsok, cserépedények, konyhahulladékok (emlős állatcsontok). b) Szamosujvári „Costa gyerli” telepen lett tárgyak: kővésőtöredék, őrlőkő töredékei, cserépedények, konyhahulladékok.
Kővésők, agyag- és csonttárgyak Temesváry János szent-egyedi leletéből.
101Közelebbről vizsgálva e leleteket s egyelőre eltekintve, a belőlök merithető részletesebb tanulságoktól, az első tény amelyet ezek bizonyitanak az, hogy valamennyiök, tehát úgy a pattintgatás által készitett obsidián és kova pengék, valamint a csiszoló technikával formált egyéb fegyverek és szerszámok, nemkülönben azon kevés edénycserép is, mely közöttük előfordul: a történetirás előtti kor azon nagy epochájából származik, melyet a skandináv régészek felosztása szerint kőkornak hí a szaktudomány. Nincs azonban e leletek közt egyetlen darab sem, mely a most nevezett korszak első és pedig aránytalanul hosszabb tartamú periodusából t. i. a régibb kőkorszakból (palaeolith) származna, a minthogy hazánk egész területén sem találkozunk – az egy kétes értékű miskolczi leletet leszámítva – ezen első periodus nyomaival.
A neolithnak vagyis a kőkor második, hozzánk közelebb eső periodusának emlékei e leletek legnagyobb részben, annyiban t. i. amennyiben nem kell őket részben az e kort követett fémkorok két elsejébe is átjátszó daraboknak tekintenünk. Mig tehát az egész nagy palaeolith koron keresztül lakatlannak mutatják vármegyénket e leletek, másrészt azok alapján mondhatjuk, hogy első lakossága neolith műveltségü nép volt.
E nép nem autochton a vármegye területén. Bevándorlott; bölcsőjét másutt kell keresnünk s leleteink elősegítik ennek felkutatását.
Ujabb kutatások különösen két nagy népcsaládot jelöltek meg olyanokul, mint a melyeknek fontosabb szerepe volt az őskori kultura megteremtése körül Európa, Ázsia és részben Áfrikában s ezek egyike az árja vagy indogermán, másika a turáni vagy uralaltáji népcsalád. Ez utóbbinak legősibb hazája teljesen ma sincs tisztába hozva, de annyi bizonyos, hogy azon időben, mikor az első használati fém birtokába jutott, az Altáji-hegység északnyugoti lejtőjén egy egészen külön jellemzett fémipart fejlesztett ki, melynek központja a Jenissei tája volt s azon a vidéken elterjedt a Káma vidékéig. Ugyane vidéken találunk az általánosabb formájú csiszolt kőszerszámok mellett oly eltérő s jellemző kőszerszám formákat, melyek hazánk területén elő nem fordulnak. Az árja család ősi hazáját kiváló nyelvészek újabban a Balti tenger tájára teszik s ezen a területen aztán kiterjeszkedik az úgy nyugot, mint délfelé. Ez a terület kőszerszám formái tekintetében (leszámitva azokat, melyek világosan fémformák hatása alatt fejlődtek) nem mutat eltérést azon kőszerszám formáktól, melyek vármegyénk területén ép úgy, mint hazánk és egész nyugot és közép Európa területén előfordulnak. Ez alapon ez utóbbi családba utalják leleteink ethnikailag 102is vármegyénk első lakosságát. Megerősiti leleteink ezen útmutatását, hazánk egyéb területeiről, különösen az Alföld folyammenti telepeiből nyert azon erősen indokolt tudományos meggyőződés, hogy ez utóbbi területeket a neolith-korban Görögország és Itália későbbi őskori lakossága t. i. az árja greco-ital törzsek lakták.
A másik tény, amit e leletek bizonyitanak, a település irányát mutatja. Az eddig ismert 15 leletet korántsem szabad ugyan a vármegye neolithkori teljes képének tekintenünk, sőt ez a csekély szám éppen azt mutatja, hogy a vármegye ősrégészeti szempontból koránt sincs kellő mértékben átkutatva s az eddigi leleteket inkább a véletlennek kell köszönni mindazonáltal egy érdekes jelenség elég erősen domborodik ki. A kettős irányban haladó leletek a vármegye déli részén csoportosulnak s a legészakibb t. i. az oláh-nyiresi is alig emelkedik annak déli felét határoló szélességi fokon belül. Mig tehát a déli rész sűrűn mutatja a neolithkori település nyomait, addig a vármegye északi feléből ily nyomok ezideig teljesen hiányzanak, s ha ez alapon nem tekintjük is egészen lakatlannak ez utóbbit, annyit mindenesetre ténynek vehetünk, hogy a vármegye déli felén megindult betelepedés a neolith időszak alatt igen kis mértékben terjedhetett át annak északi felére.
Ezen földrajzi elhelyezkedés korántsincs indokolva a területi viszonyokkal. A vármegye északi fele éppen nem szűkölködik településre alkalmas folyam- és patakvölgyekben s a neolithra következő fémkor telepeit megtaláljuk ezen a részen is. Ez a körülmény egybevetve a déli félről rendelkezésünkre álló leletek egyes darabjainak formáival, azon újabb tanulságot nyujtja nekünk, hogy a déli fél benépesedése, még a neolith időszaknak sem az elején történt, hanem annak már erősen előre haladot szakában, vagyis oly időben, melyet sokkal előbb követett a fémeszközök általánosabb elterjedése, semhogy az északi fél benépesitésére kerülhetett volna a sor.
A vármegye területéről eddig ismert leletek közt u. i. ha csak futó áttekintésre méltatja is bárki a fentebb közlött összeállitást, elenyésző kisebbségben fogja találni azon legegyszerübb formákat, melyek a neolith időszak kezdetét jellemzik, mig ellenben találkozni fog egyrészt oly csiszolt kővésővel, mely bár ugyanazon egyszerü typust mutatja, mint a kezdőkor hasonló szerszámai, mégis vagy nyéllyukakkal van ellátva, vagy ily nyéllyuk fúrásának megkezdését mutatja a nyéllyuk fúrás pedig nem a kezdő korszakot jellemzi. Másrészt szinte domináló többségben fogja találni azon formákat, melyek legalább is a neolith 103kor fejlett szakát, ha ugyan nem a kezdődő fémkorra való átmenti időszakot jelzik t. i. a fúrott nyéllyukkal is fejlettnek jellemzett, formáikkal pedig, egy másik esetben valóban későieknek jelzett kalapácsok, buzogányok, balták és csákányokat.
A délfelől induló település, mint emlitettük, kettős irányt mutat. Az egyik Meleg-Földvár, illetve Szent-Gotthárdtól kiindulva, Borzás, Apa-Nagyfalu és Bethlenen keresztül Kuduig halad s itt ketté-válva, Csicsó-Kereszturon át Felőrnél, illetve Somkeréken és Kőfarkán át Oláh-Nyiresnél nyeri legészakibb befejezését a másik Széktől indul s szinte két ágban, egyrészt Szamos-Ujvárig, másrészt Girolton át Zápróczig halad. Az előbbi hosszabb telepsorozat Kuduig a hódosi tó s a Szamos azon mellékága völgyeinek felel meg, mely az Orosz-patak és egy más kisebb ággal egyesült V. Foului-patak egyesüléséből keletkezik, Kudu felett ömlik a Szamosba s megfelel azon vármegyei útnak, mely Szent-Gotthárdtól Czegén és Kékesen át csaknem egyenes irányban halad Bethlen, illetve Kudu felé. Kudun felül ez irány egyrészt az Ilosva-patak, illetve a Szamos völgyét követi s csaknem teljesen egyezik a jelenlegi állami, illetve vármegyei útnak vonalával.
A másik, rövidebb sorozat szék–szamosujvári ágát a hasonló irányú vármegyei út köti össze, mely utóbbi Szék felett egy kisebb tavat vág át, mig egy másik nagyobb terjedelmü tavat a széki völgy déli szélén látunk. Ez az ág a Kis-Szamos völgyére esik. A girolt–zápróczi ág a Kis-Szamosba szakadó V. Mindului völgyét köti össze a Doboka patakéval.
Látni való, hogy a letelepülés iránya a folyamvölgyek és melléköblök irányát követi s hogy a telephelyek megválasztásánál a víz közelsége játszott fontos szerepet, melyre a települőknek úgy maguk, mint lábas jószáguk szempontjából szükségök volt.
Az is egészen világos, hogy a település nem északról, hanem délfelől történt. Ilyen formán alig hihető, hogy a település másfelől, mint a Duna-, Tisza-, Maros-völgyén keresztül történt volna Szék, illetve Meleg-Földvár, Szent-Gotthárd irányában.
A Balti tenger felől, a Duna völgyébe három nagy folyamvölgy vezethette az árja őslakosságot t. i. a Visztula, Odera és Elbe völgye. E három közül legkevésbbé alkalmas a Visztuláé, legalkalmasabb az Elbeé, bár az Odera völgye is alkalmasan felel meg a Vág völgyének. Hogy a három közül melyiket követték azok, a kik vármegyénk neolithkori telepeit benépesitették, azt a kutatások mai álláspontján eldönteni bajos lenne.
E telephelyek, vármegyénk területére vonatkozólag, egyéb tekintetben 104is alig vannak rendszeresen átkutatva, s így azok berendezése felől csak analogiák segélyével alkothatunk magunknak fogalmat. Ily igen közel fekvő analogiát szolgáltat nekünk a gyoroki (Aradm.)* neolith-kori telep, melyet annál bátrabban vehetünk szorosan rokon néptől eredőnek, mert hisz beléesik a Maros völgyébe, mely mint láttuk, minden valószinüség szerint beléesett azon útvonalba, melyet a vármegyénket betelepitett őslakosság követett a vármegye területe felé való előnyomulásában.
Magyar nemzeti múzeum. Régiségtári szerzemények növedék naplója. 1895. 96-ik sz.
Ezen analogia természetesen nem fog vármegyénk minden egyes telephelyére, illetve annak természetére és berendezésére vonatkozólag találni, mert hiszen annyi már eddig ismert vármegyei leleteinkből is kitünik, hogy az eddig ismert telepeket nem tekinthetjük teljesen egyenlő természetüeknek. Mindenesetre van különbség köztük már csak terjedelmük szempontjából is, de bizonynyal voltak köztük oly különbségek is, melyeket különböző terepviszonyaik, korábbi vagy későbbi keletkezésük, hosszabb vagy rövidebb fennállásuk indokolnak. A mit e különbségek is, melyeket különböző terepviszonyaik, korábbi vagy későbbi keletkezésük, hosszabb vagy rövidebb fennállásuk indokolnak. A mit e különbségekből, egy eddig oly kevéssé átkutatott területen, a minő Szolnok-Dobokavármegye is, láthatunk, nem sok, de teljes hijával még sem vagyunk az indiciumoknak.
Leleteink földrajzi csoportositása p. o. első tekintetre is fontosabbnak tünteti fel a meleg-földvár–oláh-nyiresi telepsorozatot a szék–zápróczinál, jóllehet ez esetleg csak oly számbeli előny, melyet a további kutatások az utóbbi javára dönthetnek el. Sokkal jelentősebbek azonban az előbbinek fontosságára nézve azon eredmények, melyeket a kudui telepen történt kutatások nyujtanak.
Kudu helyzete az emlitett telepsorozatban bizonyos központi jelleggel bir, de ettől eltekintve, folyóközi helyzete, mely megerősitését megkönnyiti, mindenha jelentőséget kellett hogy kölcsönözzön neki s hogy efféle fontossággal birt is, arról tanúskodik azon nevezetes földvár, melyet Torma Károly fedezett fel a Nagy-Szamoson, a Beszterczével egyesült Sajó beszakadásánál s melyet Torma Zsófia ismertetett először. Hasonló földvárak rendesen nagy területen feküsznek, így p. o. a Nagy-Küküllő felett Eczelnél, illetőleg Prethainál a Hadoschwald 32 ezer öl. Megerősitésük a terepviszonyokhoz alkalmazkodik s azok szerint változik. Legszokottabb formája az árokból kiemelt földdel való sánczolás, mely 3/4–1 méter vastag és 1 1/2 méter magasságig emelkedik néha vert fal és tetejét fecskerakásszerű sártapasz fedi, mint a nagykőrösi földvárnál*) különös előszeretettel választják ki e czélra a mocsaras, 105vagy vízközi helyeket, hol az árkok vízzel tölthetők meg. A sánczoláson több helyütt hagytak nyilást, ahol ki és be járhattak, mert bár a sánczon kivül is akadunk lakások nyomaira, a telep legnagyobb vagy tán fontosabb része a falon belül volt elhelyezve. Belső elrendezésük alig különbözhetett a megerősitetlen síkföldi telepekétől s egy ilyennek mintáját nyújtja az aradvármegyei gyoroki neolith telep.*
Nagy Géza: A magyar nemzet története I. köt. XXLX. l.
Magyar nemzeti muzeum. 1895. 96-ik sz.
Rendszertelen összevisszaságban, sűrűn egymás mellett találjuk itt az egyes lakásokat, melyek tulajdonképen félig földbe ásott kunyhók a legváltozatosabb alaprajzzal. Legszokottabb a tojásdad forma, de emellett a képzelhető legszeszélyesebb szögletes és kigyózó görbe vonal alakúak is nagy számban vannak. Három főrészt azonban csaknem valamennyinél képesek vagyunk megkülönböztetni t. i. egy előtornáczot, vagyis a főüreghez csatlakozó, legtöbbször féltojás alakú kisebb öblösödést, mely a ki- és be-, tulajdonképen a föl- és lejárásra szolgált, továbbá a főüreget, vagyis a lakás belső terét és végül annak közepén avagy egyik szögletében, vagy szélén a tűzhelyet. Ez utóbbi rendszerint a legérdekesebb leleteket nyújtja, mert eltekintve attól, hogy a legtöbb szerszám, edénytöredék és különösen ételmaradék – legtöbbször égett állati csont, melyekben gyakran találjuk az elejtésükre szolgált kova vagy obsidián nyílhegyeket – itt fordul elő maguk e tűzhelyek is összetört edénycserepekből vannak készitve, melyek rétegenként lerakatván, lesároztattak s néha négy, egész hét ily réteget találunk egymás felett, melyekben cserép, illetve kőréteg sártapasz réteggel váltakozik. E kunyhókat faágakból alkotott fedél takarta be, melyet galylyakkal, vagy zsuppal fedtek a ház oldalfalait fonott rőzseburkolat takarta, melyet aztán sárral tapasztottak ki. Tanúságot tesznek erről azon tapasztöredékek, melyeket – sokszor kiégett állapotban – nagy mennyiségben lehet ily házhelyeken összegyüjteni s melyekben tisztán láthatók az általuk egykor takart rőzsefonat lenyomatai. Világos, hogy e kunyhók lakói fél trogloditák voltak, akik úgy ereszkedtek le hajlékaikba, melyek, hogy nemcsak nyugvó, vagy meghúzódó helyek voltak, hanem, különösen tél idején vagy egyébként zord időjárás alkalmával, sok ágú tevékenység színhelyei is, arról a kudui leletek élénk képet nyújtanak. Hogy a főzés s a táplálék elkészitése, illetve elraktározására vonatkozó foglalatosságok főszinhelyei e kunyhók voltak, arról az egyetlen egyből sem hiányzó tűzhelyek elégséges bizonyitékot nyujtanak a sokszor kisebb-nagyobb rakásban talált – rendesen pörkölt – gabonaszemek 106az előrelátó raktározás bizonyitékai, de nem ritkán találunk a kőszerszámok iparszerű előállitására is nyomokat. Kudun egyetlen ily telephelyen mintegy száz kőszerszámot s azok töredékeit találták feldolgozatlan, nyers anyagként szereplő kőzetdarabok és gyártási hulladékok társaságában. Semmi kétség, hogy ezen kezdetleges míveltségi fokon minden lakást egyúttal házi iparműhelynek is kell tekintenünk, bár nem kell feltétlenül elzárkóznunk attól sem, hogy nagyobb ipari központokat tételezzünk fel. Téglás Gábor tanulmányai nyomán mindenesetre megszívlelendő eredményekhez jutott e tekintetben az erdélyi medencze területére nézve.*
Arch. Ért. u. f. k.
„A neolith-ember fegyvereit, háztartási eszköz-készletét túlnyomólag az erdélyi felföld határhegységeinek kőzeteiből állitotta elé s e tekintetben a formák szigorú hasonlósága, a megmunkáltatás feltünő azonossága, a gyártásnak bizonyos fokáig emelkedhetett. Az így bizonyos kőzetek előfordulási helyéhez feltételezett termelés a házaló kereskedelem útján terjedhetett el oly vidékekre, melyek nemcsak a vágó-szúró szerszámokra első sorban alkalmas nyers anyagban, de egyáltalán minden ásvány-termékben szükséget láttak. Igy teljes lehetetlenség, hogy az úgynevezett Mezőség kőszegény vidéke állitotta volna elé ama felséges kovapengéket, melyekkel Meleg-Földvár, Szent-Gotthárd környéke (Szolnok-Doboka vm.) onnan kitünik. Még kevésbé feltételezhető, hogy a szintén Meleg-Földvárról, vagy a Nyárád mellől Nyárád-Gálfalváról avagy a Gyulafehérvár közelébe eső Csáklyáról, Vízaknáról, vagy a székelység legkeletibb pontjáról felmerülő négy dudoros kőbuzogány hajszálra összevágósága formában, tehcnikában, sőt nagyságban a véletlen játéka volna, akkor, midőn ezek mellett egy sereg olyan gyarló készitmény jelentkezik, melyeket a helyi utánzás kézzelfogható bizonyitékaiul vehetünk. A kőfejszék, balták, vésők előállitásánál ugyan a megrendelő izlésbeli minősége is érvényre emelkedett s minden bizonynyal az értékkülönbségnek is tér vala nyitva; de nagyban és egészben az itt szóba hozott házaló üzérkedés oly productumokból állhatott, melyeket a méret- és formabeli azonosság úgyszólva egy közös mintaszerinti eléállitás s mindenek felett az egy ugyanazon helyen, hosszú gyakorlat által ügyesített munkáskezek nagyban való termelése eredményének vehetünk.
Ezen termelési műhelyeket túlnyomólag a déli Kárpátoknak amphibolpala, serpentin, quarzit kőzetekből álló gerincze alá helyezhetjük; de ép olyan élénk kőipar szinhelye lehetett a feldolgozásra szintén alkalmas kárpáti 107homokkő-, trachyt-, melaphir-, diorit-kőzetek s különösen szarú-kőzárványokban, jaspis-calcedon-féleségben bővelkedő nyugati Érczhegység tája.
A kézi malmok (őrlőkövek) által e központositott industrialis tevékenységet még határozottabban kimutathatjuk. Ki a nagy magyar Alföldig, majdnem minden nagyobb praehistorikus telepen találkozunk egy likacsos, hólyagos bazaltanyagból egész szabatosan s többnyire ugyanazon alakban és nagyságban készült őrlőkövekkel. Az Érczhegységben a quarczos telér-kőzet is fel vala használva s Hunyadvármegyében egy quarczos kárpáti homokkő-féleséggel találkozunk; de azért az Ércz-hegységig (pl. Csáklya) mindenütt hűségesen mutatkozik az előbb emlitett szivacsos bazalt s a temesvári múzeumban szintén felismerhetjük azt. A Marosnak az Alföld felé vezető szorosából Veczel, Felső-Boj (Ilyevidék) szolgáltattak efféléket s a déli Kárpátoknak még olyan mély öbleiben is, minők pedig Gredistye (Szászvárosvölgy), Lunkány, vagy a Szász-Sebeshez kiszolgáló Sebes-völgyben a várostól 18 kilométerre a kápolnai dák erődök – mindenütt saját szemeimmel győződtem meg e malomkövek alkalmaztatása felől. És a kőzet eredeti lelőhelyét az Olt völgyén Héviztől Turzson félszigetig jelölhetem meg, hol Téglás Istvánnal ama nagy bazalt-tuskókat megtaláltuk, melyeket ily czélra az őslakók felhasználtak s üzéreik által nyugat felé a Tisza teréig szétküldöztek. Ezt az iparágat a rómaiak sem hagyták úgy látszik fel, mert – táborhelyeiken (Sóvárad, Mikháza, Veczel) is találkozunk a szóban forgó bazalt őrlőkkel.
Az erdélyi hegyeken túl az ősember ritkán fordult fegyvereinek nyers anyagáért, mert a Tokaj-Hegyaljáról származó obsidián már ritkábban (bár egész a háromszéki lánczolattal fekvő Szacsváig) fordul elé s a Nyugat-Európában termelt tűzkő, legalább biztos szakértői meghatározás szerint, elé se fordult.”
Vármegyénk leletei közt, a kovapengéktől eltekintve, úgy a déli Kárpátok, mint a nyugoti Érczhegység kőzetei előfordulnak és Kudunak e tekintetben is középponti helyzete nem mond ellent egy esetleg ott létezett ily ipari központnak sem, bár sokkal jobban át kellene kutatnunk területét, mielőtt erre nagyobb határozottsággal válaszolnánk.
Bármint álljon is azonban e kérdés, a lakásokat minden esetre ipari működés színhelyeinek is kell tartanunk, kétségtelen azonban az is, hogy annak egyik legfontosabb részét a tűzhely s a leletek legnagyobb tömegét az azzal egybefüggő edénycserepek képezik. Ép edényt legritkább esetben szolgáltatnak e telephelyek. Ilyeneket az e korbeli temetkezések nyujtanak rendesen, mert a legtöbb esetben guggoló helyzetbe, égetetlenül eltemetett halottaik mellé mindig tettek edényeket; 108azonban neolithkori temetkezést vármegyénk területéről nem ismerünk. A telephelyekről kikerült cserepek azonban magukban is elég jellemzők s útbaigazitók. Rendesen durva, azemcsés anyagból kézzel formáltak; égetésük ritkán viszi addig a tökélyig, hogy teljesen egyszinü vörös, vagy ockersárga lenne. Legtöbbször csak feketére égettek, kisebb vagy nagyobb vörös, illetve ockersárga foltokkal. Mázuk nincs, e helyett azonban felületük finoman iszapolt agyagból készült vékony réteggel van behúzva s ennek felülete sokszor igen csillogóra simitva. Formáikban kevés a változatosság s eltekintve a nagyságokban található különbségektől, csaknem kimerül az öblözött vagy hornyolt, avagy teljesen sima kúpszelet különféle combinatióiban. Ide mellékelt rajzunkon, melyet az „Arch. Értesitő Uj Folyama” XV. Kötetének 146. lapja után közlünk, egy agyagedénycserepet mutatunk be Somkerékről, mely egyike az e kor fejlett szakából származó legsajátosabb edényeknek. – E töredék egy u. n. talpcsöves edénynek a talpa, mely fölött sekély kerek tányérkát hordott. Két oldalán félkörben elhelyezett, úgy látszik, hét lyukkal volt áttörve, melyekből azonban ma már az egyik oldalon csak három, a másikon csak kettő van épségben.
Talpcsöves edény talpa Somkerékről, Floth Ferencz úr gyüjteményében Bethlenben.
Ezen edények rendeltetésére vonatkozólag Wosinszky Mór, aki velök a lengyeli neolithkoritelep és temető kapcsán behatóbban foglalkozott* előbb azon véleményben volt, hogy fa égetésére szánt világító állványok, jobban mondva lámpák voltak, melyekben nem mint az antik világ mécseiben, állati zsiradék, hanem szurkos fanemű égett. Ezen felfogását azzal okolta meg, hogy a homerosi költeményekben emlitett „δαιδες”, gyantás fanemű hasábok voltak; maga e név a „δαις” szból ered, mely gyantás fát jelent s a későbbi „δας” szó, melyet Thukydides, Polyainos, Plutarchos és egyebek „fáklya” jelentményben használnak, 109szintén a „δαις”-ból képeztetett. (Schliemann: Ilios: 692. l.). Schliemann trójai ásatásai alkalmával az alsóbb rétegekben egyetlen egy zsiradék égetésére készült lámpát sem talált. Homeros csak „λαμπτηρες”-t, vagyis tűzedényeket ismert. Három ilyen állott Odysseus palotájának nagy előcsarnokában. Ezek réz, vagy agyagból készült, magas állványon álló serpenyők voltak, amelyekben a „δαις”, vagyis gyantás fa égett, (Schliemann: Ilios 692. l). E magas talpcsövön álló, nagy lapos tányéron, elég széles tűzhelye volt a vékony darabokra hasogatott fácskákból álló világító anyagnak. Néha ezen oly végtelenül fontos, hazánk egyéb helyein s a külföldön lelt hason edényeken a talpcső oldalfalai négyszögü, vagy tojásdadalakú nagyobb lyukkal vannak áttörve, azonfelül néha a felső lapos tál fenekének azon része, mely a talpcsövön nyugszik, ujjnyi vastagságú lyukkal bir. (Ezek közé tartozik a mi somkereki példányunk is). A talpcső oldalfalának áttörése nem lehet czéltalan és nem is csupán díszités, mert díszitést tudtak más módon és pedig elég változatosan előállitani. Talán arra szolgált, hogy a fa lángja által ízzóvá lett edényt, e lyukakba dugott fácskák segélyével, ide-oda tolhassák, vagy a felhalmozódott hamu kiüritése czéljából felfordithassák. Ha a talpcsöves fának feneke is át van lyukasztva (mint valószinüleg a somkerekié is), úgy ez a világitást előmozditó nagyobb tökélyesitésre vall. A tál fenekén levő apróbb parázsrész és hamu önmagától hullott e lyukon át alá s tisztitotta ez által a lámpát. A talpcső oldalfalának s egyuttal a tál fenekének áttörése légáramlatot eszközölt s a láng – az alulról is hozzátódult levegőnek élenye által új tápot lelvén – élesztve lett s fénye feltünően fokozódott. Öntevékeny hamuelválasztás és fényerősités volt tehát czélja a talpcső és tálfenék áttörésének. E fontos találmány elég gyakorlatinak bizonyulván, később már megszaporitották a talpcső oldalfalainak áttörését s két, sőt hármas sorban (példányunkon félkörben elhelyezett 7–7 lyuk van) találjuk egymás fölött a talpcsőnek lyukait. Később másként is tökéletesitették e lámpákat. Ugyanis a tál peremén 3–4 helyen, kis, páros, függélyes, emelkedő nyujtványt találunk, melyek hasonlitanak kissé az olasz terramarék félhold alakú füleihez, az u. n. ansae cornutae-khez s a pilini, tószegi és rákospalotai edényeken is gyakrabban előfordulnak. Az égetésre szánt s a tál peremére keresztben fektetett gyantás fadarabokat jobban megtartották e függelyes nyúlványok, úgy, hogy a lámpa hordozása alkalmával sem gurultak le az égő fadarabok a tál pereméről. Tisztaság czéljából később jól kiégetett agyaglepényeket tettek a lámpa talpcsöve alá s erre hullott a tál 110fenekének üregén át a parázs és hamu s ezért rendesen feketére égett foltokat látunk ez agyaglepények középső részén. Ezen tűzedények legprimitivebb alakja csak Lengyelen fordul elő s hazánkból ezenkivül is csak egyetlen példányt ismer Wosinszky Tolnavármegyében, Vizsolyi Ákos úr gyüjteményében. Kissé tökéletesebb alakok azonban vannak a nemzeti muzeumban is hazánk különböző helyeiről, de mindezeken a talpcső oldalfala nagyobbára csak négy lyukkal van áttörve. Feltünő, hogy ugyanezeknek mása, ahol még csak a talpcső van 3–4 lyukkal áttörve, a trójai praehistoricus városokban gyakran előfordul s ha összehasonlitjuk Schliemann Iliosának 48–50, 480, 1321, 1428 ábráit, úgy azokat a fentebb emlitett magyarországi lelhelyek példányaival teljesen azonosaknak találjuk. Hogy ezen tűzedények (λαμπτηρες), mily hosszú időn át dívtak, abból is látjuk, hogy a trójai ásatásoknak nemcsak összes praehistoricus városaiban fordulnak azok elő nagyobb számban, hanem a novum Iliumban is, hol már olajos mécsesek használtattak, még mindig szokásban maradt a lámpák alját képező, magas talpcsőnek alkalmazása. Schliemann Iliosában az 1473. sz. a. adja rajzát egy a novum Iliumban lelt, görög olajos mécsesnek, melynek alját hasonló sima magas talpcső képezi. Különös, hogy nagyobbára csak sírokban találtattak, mintha csak azt jelentenék, hogy a sír sötét üregében világosságra jobban van szükségük a halottaknak, mint az élőknek. Ha a classicus népeknél általánosan elterjedt szokás volt, hogy halottaikat a túlvilági sötét ösvényeken történendő hosszú vándorlásra teljesen fölszerelve, a világitó eszközt sohasem feledték el hozzáadni: akkor bizonyára ezen általánosan elterjedt szokást a történelmi korszak előtti őseiktől vették át ép úgy, mint fennmaradt e szokás a barbár népeknél a Kr. sz. utáni 5–6 századig.
Archaeologiai közlemények XIV. kötet (Uj folyam XI. köt.) 1886. 16–18 l. és Archaeologiai Értesitő Uj Folyam IX. köt. 1889. 331–333. l.
Wosinszky ezen lényeges részében itt elmondott, s mint látjuk bőven megindokolt véleményét, egy későbbi közleményében feladja. Nem tarthatja ezen edényeket lámpáknak, mert először is későbbi leletei közt egyiknek-másiknak nemcsak talpcsövén, hanem tányérján is (még pedig annak belső felén) festést talált. Ha azonban tűz égett a tálban – úgy véli s ebben igaza van – akkor teljesen felesleges munka annak belső részét kifesteni, miután a tűz amúgy is megrongálja, vagy megsemmisíti azt; másodszor pedig, mert az egyik ilyen edénynek táljában az égésnek legcsekélyebb nyoma nélkül állati csontot talált s végül legkiváltképen azért nem, mert ősi, egyiptomi emlékeken hasonló edények ábrázolatait találta a bulaki muzeumban, s ezeknek magas talpcsövön álló tálja mindenkor virágot, gyümölcsöt, szóval terményt tartalmazott, 111melyeknél sohasem volt jelezve, hogy ezen áldozati tárgyak égtek volna s mindig csak istenséget ábrázoló alakok körül állottak. Ezek folytán a halotti szertartásnál az istenség kiengesztelésére szánt áldozati tárgyakat tartalmazó edényeknek tartja őket. Az igazság azonban itt is, mint sok más esetben, úgy látszik a középen jár s Wosinszky utóbbi meghatározása inkább kiegésziti, mintsem megdönti az előbbit. A homerosi λαμπτηρες megfejtése egyrészt derekasan talál a szóban forgó edényekre, másrészt őskori leleleteink inventáriumában egyáltalán nincs oly forma, melyre csak megközelitőleg is illenék az. Ezen felül egy typusnak egy bizonyos irányú alkalmazása egyáltalán nem zárja ki annak, más, különösen lényegileg hasonló irányú alkalmazását, mint ezt az antik háztartás egyik legkedveltebb darabjának a triposznak oly sokféle irányú alkalmazása eléggé bizonyitja. Végül pedig nem szabad elfelejteni, hogy a Wosinszky által későbbinek jellemzett azon példányok, amelyeknek tálja a középen át van lyukasztva, ép oly indokolatlanok az áldozati tárgyak (gyümölcs stb.) szempontjából, (melyek e lyukon keresztül kihullanak) mint amily szépen megindokolhatók voltak a λαμπτηρες szempontjából. Ez okból nyugodtan elfogadhatjuk azoknak mindkét irányú rendeltetését. Hogy a cultussal is egybefügghettek, azt erősen támogatják azon bronzkori szertartásos kocsik egynémelyikén látható hasonló formájú edények is, melyekről alább lészen szó.
Fentebb is emlitettük, hogy vármegyénk kőfegyver- és szerszámleletei legnagyobb részben oly fejlett formákat mutatnak, melyek legalább is a neolithkor fejlett szakára utalnak, de vannak köztük olyanok is, melyek formáikkal erősen emlékeztetnek a fémtechnika által kifejlesztett sajátságokra. Ez alapon jeleztük, hogy nincs kizárva az sem, hogy közülök egyik-másik a már kezdődő fémkor első idejéből származik. Újabb kutatásaink nyomós bizonyitékot szolgáltattak arra nézve, hogy ez a kezdődő fémkor nem más, mint a rézkor, vagyis termés állapotban is aránylag tisztán, azaz fémtechnikai feldolgozásra alkalmas állapotban előforduló réz felismerésének és szerszámok készitésére való felhasználásának kora.
A szolnok-dobokavármegyei kőszerszámok egy része s igen nagy valószinüség szerint az éppen most leírt edény is, úgy látszik, e fémműveltség korában keletkeztek már, mint a vármegye kőkori lakossága még a vármegye területén érte meg e műveltség elterjedését. És itt ismét Kudu jelenik meg előttünk, mint folyton virágzó és előhaladásban lévő telep, mert ismét éppen e helyről ismerjük az egyik rézszerszámot, mely a vármegye területéről eddig előkerült. 5 bécsi font súlyú 112hatalmas csákány ez a darab, melynek formáját Hampel József legújabban megjelent munkája után mutatjuk be, egy vele alakra nézve megegyező példány után.* Két egyenlőtlen karja van e szerszámnak, melyek közül a hosszabbnak éle a nyéllyuk tengelyével párhuzamos, a rövidebbé pedig, mely tetemesen rövidebb és csak mint tompa durvány áll a nyéllyuk mögött, ez utóbbinak tengelyével derékszöget alkot, azaz a vízszintes síkban fekszik. A legnagyobb és legsúlyosabb fémszerszámok egyike ez, melyeket az őstörténelmi időkből birunk s melyeket a most bemutatott és leírt formában Magyarországon kívűl nem találunk sehol, tehát egészen jellemzetes belföldi fejlődménynek kell tartanunk. Nehéz elképzelni, mire használhatták ezen óriási szerszámokat, melyeknél, hogy mint Pulszky Ferencz megjegyezte, inkább a súlyra, mint az élre bízták a hatás előidézését, azt tetemes súlya bizonyitja. Legvalószinübb, hogy épp úgy, mint a könnyebb változatai, ez is bányászszerszám volt, bár analogiáinak legnagyobb részét olyan helyeken találták, melyek sóaknáktól és egyéb bányáktól távolabb estek. Hasonló rézszerszám töredékét őrzik Bálványos-Váraljáról a Bethlen Ferencz-féle gyüjteményben.
Ujabb tanulmányok a rézkorról. Budapest, 1895. 23. lap, 30-ik ábra.
A kudui nagy rézcsákány; bányászeszköz. Súlya 5 régi bécsi font.
Ezen csákányok nevezetes oldalról világitják meg megyénk őstörténelmét. Kőszerszám leleteink, mint láttuk, csupa délkeleti kultur hatásokat mutattak, ide vezettek bennünket, midőn a vármegye bevándorlott lakosságának eredetét kutattuk. Csákányunk azonban oly formakörbe tartozik, melynek alighanem a rézben gazdag Ural vidéke volt hazája s őseredeti formáját egy szibériai csákány formában kell keresnünk,* ha mindjárt annak ezt a változatát, mint éppen most emlitettük, teljesen a magyarhoni őskori rézipar által fejlesztettnek kell is tekintenünk. Ural-altáji befolyást mindenesetre bizonyit e csákány, a kérdés csak a körül foroghat, miben állott e hatás. Békés kereskedés hozta tájainkra eredeti typusát? Lehet. Csendes, küzdelem nélküli, lassú, fokozatos betelepedés? Kizárva nincs, mert üres terület elég lehetett, azt kőszerszám 113leleteink statisticája sem mutatja lehetetlennek. Vagy északi törzsek nagyobb tömegü betelepedése-e? Határozottan ki merne kutatásaink mai álláspontján válaszolni! Annyi Helbig Undset és Pigorini kutatásai nyomán is elég bizonyossággal áll, hogy az italikusok a bronzműveltség kezdetén voltak, mikor a Duna vidékéről Észak-Olaszországba vonultak, a bronzműveltség kezdete és a rézkor pedig a Hampel legutóbb közlött vegyelemzésekből levont egybevetései alapján meglehetősen fedik egymást. Nem az északi népek özönlése volt-e az egyik ok, mely az italikusokat a vándorlásra birta, oly kérdés, melyre épp oly kevéssel lehet igennel, mint nemmel válaszolni. Annyi azonban bizonyos, hogy az északi formák, melyek a rézkorban belépnek hazánk területére, többé el nem hagyják azt, erősödésüket ellenben sokszorosan constatálhatjuk s már ez alapon is van okunk az őslakosság ethnikus összetételében beállott változásokra következtetni, melyet még erősebben indokoltnak fogunk találni, ha vármegyénk bronzleleteit teszszük vizsgálódásinak tárgyává.
Aspelin J. R. Compte Rendu de la huitičme session du congrčs international d’anthropologie et d’archéologie préhistoriques 1870. I. köt. 678. l.
*
Az a sorozat, mely vármegyénk területéről bronzleletekből áll rendelkezésünkre, jóval gazdagabb kő és tiszta rézszerszám leleteink sorozatánál s e gazdag sorozat földrajzi elhelyezkedése maga is igen tanulságos. Kőkori leleteink egyik tanulsága u. i. az volt, hogy vármegyénk déli fele az első település színhelye s ha áttekintjük bronzkori sorozatunkat, azt látjuk, hogy a leletek nagyobb tömege ezen epochában is erre a félre esik, azonban egyrészt már ezen a felén is jóval nagyobb területre terjed, mint a kőkorban, másrészt átterjed a vármegye északi felére is és bár jóval gyérebb nyomokban, annak legészakibb csúcsán is jelentkezik. Már ez a körülmény maga is arról tanuskodik, hogy a vármegye bronzkora hosszú tartamú s rendelkezik a rendszeres állandóság bizonyos föltételeivel, melyeknek természete felől e korbeli leleteink nem hagynak éppen teljes bizonytalanságban. A másik tanulságunk, melyet bronzleleteink földrjazi elhelyezkedéséből merithetünk az, hogy a kőkorban létrejött telephelyek és központok nem vesztették el fontosságukat a bronzkorban sem, hanem tovább szerepeltek, s tán éppen oly pontokul, a honnan az eladdig benépesitetlen területekre özönlöttek ki kisebb-nagyobb rajokban az új telepesek. Két telepirányt tanultunk u. i. ismerni vármegyénk kőkori népességénél. Az egyik a Meleg-Földvár Szent-Gothárdtól induló és Oláh-Nyiresig haladó irány, a másik a Szék-Szamosujvár, illetve zápróczi. Ezek közül az előbbit találtuk fontosabbnak 114s különösen erősen jellemzettnek az által, hogy ez irányba eső Kudu bizonyos félreismerhetlen központi tendentiájú gócz jelleggel birt. Bronzkori leleteink világításában Kudunak ez a központi jellege egyáltalán nem változik, sőt ha lehet, még erősebben nyomul előtérbe s a kőkori főtelepvonal fontossága szintén azon irányban növekszik, mert éppen ez a vonal az, melyen a vármegye északi felének betelepitése is megindul. Láttuk, hogy ezen irány mint válik ketté Kudu felett s miként lép be egyik ágával Csicsó-Kereszturnál az Ilosva-völgyébe, folytonosan követve a mai vármegyei út irányát s bronzkori lelet-statisticánk nyomról-nyomra ezen az úton kalauzol bennünket észak felé. Felőr, Alsó-Ilosva és Kis-Kajánon keresztül eljutunk Felső-Szőcsig, hol az Ilosva-völgye egybe folyik a Szőcs-patakéval, mely utóbbinak völgye a Lápos-völgyébe vezet Magyar-Láposhoz, ezen nevezetes bronzkori lelethelyhez, hogy innen ugyancsak a Lápos-völgyén egyrészt Kővárhoz, másrészt Gaurára jussunk, mely utóbbi bár nem fekszik vármegyénk területén, mégis fontos és szorosan egybefügg annak bronzkorával nemcsak mert belé esik e fontos útvonalba, de mert az ott előfordult bronzleletek éppen a magyar-láposi lelettel mutatnak stilusbeli erős rokonságot. Kiegészíti ezen irányt a vármegye legészakibb bronzkori lelethelye Budafalva előbb (Ungurfalva), mely a Lápos-patak egyik mellékágának kisebb ere mellett, tehát ugyancsak a Lápos-völgyében ekszik. De Kuduból indul vagy oda vezet a bronzkor másik hatalmas lelethely sorozata is, mely a kőkori főirány, másik mellékágának a Somkerék, illetve Kőfarkáig futó sajó-szamosvölgyi ágnak kifejlése s mely a Szamos számos patakának és a Kis-Szamosnak megfelelőleg több kiágazást mutat. Fővonalán Árokalja, Magyar-Décse, Árpástó, Oláh-Bogáta, Dobrocsina, Oláh-Fodorháza, Sósmező, Oroszmező, Semesnye, Nagy-Ilonda, Toplicza és Csáki-Gorbó kis-szamosi mellékvonalán, mely a másik kisebb jelentőségű kőkori kettős ágnak (t. i. a szék–szamosujvári és girolt–zápróczinak) felel meg, Szász-Nyires, Bálványos-Váralja, Szamosujvár, Szombattelke, Ördöngös-Füzes, Kecsed-Szilvás, Alparét és Pánczélcseh stb. lelőhelyekkel van képviselve. Mind e lelethelyek leletei, mint azt már a vármegye teljes benépesítésére támaszkodva fentebb is kiemeltük, korántsem kicsiny időközből erednek s így már csak ezen okból is korántsem teljesen egykorúak, jellegük pedig ezenkivül egyéb okokból eredő különbségeket is mutat fel, mindazonáltal egészükben adnak legélénkebb képet azon aránylag hosszú időközről, melynek eredetüket köszönhetik s éppen azért mi is itt mindenekelőtt teljes egészükben soroljuk fel azokat és pedig a most jelzett földrajzi sorrendben, mely a már is kiemelt tanuságokon 115kívűl egyéb gyakorlati haszonnal is fog járni, megjegyezvén, hogy pontosabb, t. i. egészen a legapróbb részletekig terjedő leírást csak ott adunk, ahol az Archaeologiai Értesitőben, avagy Hampel Józsefnek „A Bronzkor Emlékei Magyarországon” czímü művében (s ez a túlnyomó rész) megjelent lelet leírásokat veszünk át. Ezek szerint vármegyénk bronzkori leletei a következők:
1. Bethlen. Bronzfejsze. Kolozsvári Múzeumban. (Erd. Múz. Évk. V. 139. Gooss Chronik 14. l.)
2. Kudu. a) 7 nyakgyűrű bronzból, vastag huzalból, mely úgy van csavarva, hogy fölületén ferdén futó rovátkák támadtak, végeik felé a fölület sima, végeik nyiltak és egy, néha két hajlású apró tekercsbe mennek át. A karikák közt van öt nagyobb fajta, melyek csak abban mutatnak változatosságot, hogy a rovatok jobbra vagy balra futnak, átmérőjük 18–19 cm., a huzal vastagsága átlag 5 mm. s a végek felé vékonyul. Egy kisebb gyűrű hasonló rovatokkal 125 mm. átméretű, végre a hetedik szintén kisebb fajtájú vékonyabb huzalból való s a rovatok nem oly mélyre menők, átmérője 32 mm., a huzal vastagsága 3 mm. Bronzkarika, csavartan ékes nyilt, 4 db., átmérője 16 ˝, 15 és 14 ˝ cm. A n. múzeumba kerültek. (Lásd a N. M. jk. 1872. 202. sz. aug. 31. és N. M. LII. 82–85.) b) Ugyanazon leletből néhány drb. köztük egy átlyukasztott bronzlándzsa, az erdélyi múzeumba jutott. A. É. 1888. 341. Nem egészen pontosan a Trouvailles 19. lapján és Goossnál Chronik 32.
Bronz tokos véső.
3. Felőr. Tokos véső bronzból, fül nélkül, alúl csonka. Széle kidudorodó, szélesebb lapja élesen elválik a keskenyebb lapoktól, melyek szélétől kiinduló varrat által ketté van választva. 47 mm.-nyire széle alatt dombormú vonaldísz fut körül; a szélből kiugró 3 háromszögű, nyelvidomú emelkedés dísziti e vonal feletti részt s ettől ismét két egymásba fektetett csúcsos szögbe nyuló vonaldísz fut lefelé. Hosszúkás nyilásának átmérői 3 és 4 cm., átmérője csonka végén 20 és 36 mm., hossza 94 mm., egy-egy terjedtebb lap szélessége a karima alatt 38 mm. A kolozsvári múzeumban.
4. Csicsó-Ujfalu. Harczi balta. Hasonló idomú hazánkban csak kettő fordúlt elő; egyik 1. Bronzkor emlékei II. köt. 174. tábla 3. ábra, az erdélyi múzeumban őrzött példány után; a másik Magyar-Láposról származó s Floth Ferencz birtokában lévő. (Lásd alább M.-Lápos alatt.) 116Temesváry J. Arch. Ért. 1897. 434. – Sima felületű karperecz nyilt végekkel, belső átmérője 6 cm.
5. Alsó-Ilosva. Ötvennél több tokos vésőt találtak itt. Archiv f. siebg. Ldskde, Neue Folge III. 341. Gooss Chronik 29.
6. Kis-Kaján-ban bronz korongos csákányt leltek 1883-ban, mely jelenleg Floth Ferencz úr tulajdonában van.
7. Felső-Szőcs. Dr. Szendrei János ásatott a felső-szőcsi őskori telepen és halaványon égetett agyagból készült urnacserepeket vitt a N. Múzeumnak, melyeken a tekercses pántok, zigzeg és hullámdíszek a mélyitett alapból kidomborodnak, a háttér valószinüleg krétaporral lehetett kitöltve, mint az ú. n. pannoniai edényeken. A. É. 1888. 175–176.
Dr. Temesváry János gyüjteményében egy 26 cm. Hosszú harczi balta; egyik végén a köpütől 5 cm. Távolságban áll a 6 cm. Átmérőjü csücskös, 4 borsónyi dudorral ékített korongja, míg a másik nyúlványa, mely élben végződik, a tövénél 2 és a végén 4.5 cm. széles; köpüje 8 cm-nyi hengeralakú, átmérője 1.3 cm. Súlya 41 dekagramm.
Harczi Balta Temesváry J. gyüjteményéből.
8. Magyar-Lápos. 2 drb bronz tokos véső, 1 drb lapos bronz karika, 2 drb bronz sarló. Mindkettő nyeletlen, csak az alsó végükön van egy-egy gomb, mely nyélbe erősitésükre szolgált, az egyik egyszerű körív, a másik kérdőjel alakban hajlott. 3 drb bronz korongos csákány. Kettő egyforma. Mindkettőnek fokát gombaalakú tüskétlen korong fejezi be s köpöjük nyilásait domború perém szegélyzi. Az egyiknek köpüje egyik oldalon letört. A harmadik példánynak lapos korongja van, melynek közepéből rövid peczek ugrik ki. 1 drb bronz balta, vagy amint Hampel legutóbb e fajt elnevezte (Újabb tanulmányok a rézkorról 15 a) fejsze. Pengéjének hossztengelye a vésők pengéjéhez hasonlít, de kissé körszelvényüen lefelé hajlott, a köpü tengelye e tengelyre függélyesen áll s a köpü széle bár peremes, nem áll 117ki a szerszám testéből. A köpü háta fölül kevésbé, alul erősebben kihajló nyúlványokkal bir, melyek a szerszám nyelének hátán feküdve, ékítették azt.
Őskori bronz fejsze és csákány Magyar-Láposról, Floth Ferencz úr gyüjteményében. 3/5 nagyság.
9. Kővár. Perimés véső bronzból, periméi hegyes szög alatt összefutók, a véső a perimék tövén szűkűl s éle felé ismét szélesbűl, éle félköridomú, nyélbevaló részén csonka. Hossza 94 mm., szélessége a perimék tövén 26 mm., legcsekélyebb szélessége 24 mm., a perimék hossza 37 mm., az él átmérője 3 cm. Kubinyi Ferencz gyüjteményében.
10. Budafalva (előbb Ungurfalva). Bronz gyöngyszemek.
11. Petőrét (Petyeritye). Harczi balta, vastag karimájú nyéltokkal, hátsó korongján kiálló tüske, pengéjének tengelye görbe. Egész hossza 0.197. Temesváry J. Arch. Ért. 1897. 433.
12. Árokalja. N. M. XXXVI. És XXXV. 2. Két kerék. LIV. 2a, b.
13. Magyar-Décse. Bronz tokos véső füllel s ívelten kihajló pengeéllel. Köpüjének két széles lapját a domború nyilás perém alatt futó két vízszintes domború vonal; ezek alatt domború ékvonal, két oldalán 118egy-egy kicsiny domború körívvel ékíti. Köpünyilása ellyptikus. Floth Ferencz úr tulajdona. Találták 1882-ben.
14. Árpástó. Bronz szárnyas véső. Pengéje az élnél körívalakú, felső végén pedig ugyanily formájú bevágás van rajta. Szárnyai a középen elhelyezett, domborúan hajló, ellypsis szelet idomú nyúlványok. Floth Ferencz úr tulajdona. Találták 1884-ben.
15. Oláh-Bogáta. Trouvailles 51. LI. 2. I. lelet. 7 drb bronz kargyűrű. a) Nagy kargyűrű, záró végekkel, vastag sima kerek huzalból, külső átmérője 125 mm., a huzal átmérője 1 cm. b) Gyűrű egymás fölé záródó végekkel, végei felé keskenyül s végei simák, egyébiránt egész külseje sürűen egymás mellett álló harántosan húzott rovátkos vonalakkal díszes. Külső átmérője 84 mm., a huzal legnagyobb vastagsága 8 mm. c) Hasonló gyűrű, de végei szorosan csukódnak, külsején hat csoportba rakott rovátkos vonalakkal díszes, a csoportok 15 mm-nyire állanak egymástól s a legkülső két vonalat fekmetes vonalkák 119szegélyezik. d) Hasonló gyűrű, végei szorosan csukódnak a vonalak szintén csoportba rakvák, melyek vagy állnak vagy egymásnak dűlnek. e) Hasonló gyűrű, de négyélű huzalból, a rovatok a két külső lapon hasonló módon elhelyezvék, csakhogy a csoportok egymást nem érintik, két vége sem éri egymást. f) Hasonló gyűrű kerek huzalból, melynek végei szorosan záródnak. Külsején a díszlet hasonlóan rovátkos vonalakból áll, melyek a karperecz végeinek tájékán egyenesen csoportba állitvák, azontúl 2 háromszöget képeznek fölváltott állással. g) Hasonló karperecz. A rovatos vonalak álló és dülő csoportokban elhelyezvék. A b–g kargyűrűk méretei csekély változatossággal megegyezők.
Árokaljai kerék.
Bronz szárnyas véső.
II. lelet. a) Bronz karperecz szorosan csukódó végekkel, végei felé sima, egyébként egész külseje harántosan álló rovátkos vonalakkal ékes. Külső átmérői: 88 és 92 mm. A huzal legnagyobb vastagsága: 1 cm., végein 8 mm. b) Bronz karperecz nyilt végekkel, hasonlókép rovátkos vonalakkal díszitve, de ezek hat csoportban állanak és a legvégső vonal mellett ferdén vont apró vonalocskák látszanak. Külső átmérői hosszában 85 mm., széltében 72 mm., a huzal legnagyobb vastagsága 8 mm., c) Zablarész bronzból (LX. 12), áll görbített pálczából, melynek egyik vége a pálcza irányával függélyesen lyukasztott, másik végén üres hengerkét képez, melynek két oldala egymás irányában átlyukasztott, a pálcza közepén vastagabb és e helyütt a pálcza irányát követő nyílással bir. Egész hossza 13 cm., vastagsága a végein 1 cm., középső rész hossza 29 mm. Gooss Chronik 46. Az erdélyi múzeumban Kolozsvárott.
16. Dobrocsina. Bronz sodrony és bronz karikák az erdélyi múzeumban Kolozsvárott.
17. Oláh-Fodorháza. Az erdélyi múzeumban van; keskeny véső, keskeny köpüs véső, tokos véső, 5 sarló, két aranygyűrű négyélű huzalból. Trouvailles 88.
Bronz karperecz.
12018. Sósmező. Innen több bronz tokos véső került a kolozsvári múzeumba. (Gooss Chron. 54. 1.)
19. Oroszmező. Trouvailles 89. a) Zablarész bronzból, egyik fele taréj, mely csipkés szélű görbített evező lapátra hasonlít, másik fele pálcza, melynek hosszukás rése van párhuzamos s lapos falakkal, végre pedig hengeridomú felhajtott karimával, mely alatt a henger két egymással szemben álló pontján lyukat mutat. A rés s a taréj közti keskeny átmeneti részen félköridomú gyűrű áll. A tárgy szerkezete egészben megfelel az oláh-bogátai és számos egyéb zablarészeknek, csakhogy díszesebb, meg van itt is, ott is az egyik végén a szélesebb gyűrű vagy fül, középen a hosszúkás rés, melyen szíjat húztak át s meg vannak az apró lyukacskák üres kivájt végén. LIV. 2. ab. Egy hasonló példányt átengedett az erdélyi múzeum a bécsi cs. gyűjteménynek. b) Bronzgyűrű, háromélű huzalból alakitott, kerek. Fölülete sima, dísztelen. Külső átmérője 49 mm., a szélesebb lapja legszélesebb helyén 7 mm. XLVII. 4. c) Gomb bronzból, sima korong, mely alul füles. A korong átmérője 54 mm. d) Tű csonka része bronzból, egyenes huzal, mely hosszúkás gombbá kiszélesbül, a gomb fölülete ferdén futó rovátkos vonalakkal van díszitve. A töredék hossza 6 cm. Az erdélyi múzeumban. 1. Tokos végső bronzból, fül nélkül, négyszögű nyéllyukkal, kissé ferdén fölhajtott szélekkel, szélesb oldallapjai fölfelé tágulnak és közepett az öntővarrány által kétfelé osztvák. Nyilásának átmérői 30 és 35 121mm., egész hossza az egyik csúcstól éléig 12 cm. széleseb oldallapjainak átmérője felső szélén 35 mm., élének hossza 55 mm. 2. Tokos véső bronzból, fül nélkül, domborúan kilépő karimával, a szélesebb lapok élei határozottan jelölvék, a keskenyebb lapok közepén a varrány fut végig. Szélesebb lapjai kettős hullámvonalú ékkel vannak díszítve, éle felé kitágul és éle szelvény idomban kiugrik. A felső szélétől mintegy 25 mm.-nyire a keskenyebb oldalakon egy-egy lyuk a nyél erősitésére szolgál. A nyélnek való nyilás eliptikus idomú, átmérői 25 és 37 mm., egész hossza a szélesebb lap közepén 13 cm., szélességi átmérője a szélesebb lap közepén 35 mm., a keskenyebb lap legnagyobb átmérője 2 cm., élének átmérője 52 mm.
Oroszmezői lelet.
20. Szemesnye. Egy tokos véső a kolozsvári múzeumba került. (Gooss Chron. 53. l.)
21. Nagy-Ilonda. Bronz tokos véső, bronz karika, bronz sarló az erdélyi múzeumban Kolozsvárott.
22. Lemény. Dr. Temesváry J. gyüjt. Egy fent csúcsba futó, 9 cm. hosszú, derekán 3.5 s lent az élénél 4 cm. széles, füles tokos véső.
23. Toplicza. 2 drb bronzsarló az erdélyi múzeumban Kolozsvárott.
24. Csáki-Gorbó. Füles tokos vésők és 2 drb tokos véső bronzból az erdélyi múzeumban Kolozsvárott. Bronzsarló, tövén peczek helyett harántosan álló dudorodással. Temesváry J. Arch. Ért. 1897. 434.
25. Szász-Nyires. Hat darab különböző bronz balta (Kádár J. Deési emlék 1887. 41. l.)
26. Bálványos-Váralja. Lándzsacsúcs bronzból. Egész hossza 173 mm., szárnyainak átmérője a hüvelyen 10 cm., a két szárny legszélesebb kitágulása 42 mm., a hüvely belső átmérője 21 mm. Két oldalán lyuk van. Gróf Bethlen Ferencz gyüjteményében volt néhány réz (?) edény; az erdélyi múzeumban tokos vésők, bronzkard, lándzsacsúcs és rézbalta-töredéke. Neigebauer Dacien 292. Gooss Chronik 12. Fouilles 63. Bronzkard. Pengéje liliomlevél idomú, középbordája a markolatnál kiszökő szalag idomában kezdődik és vége felé kilapul, hegye csonka; a penge vége felé eső részén finom párhuzamos vonaldíszek nyomai látszanak. A markolat nyujtványai egyenesen elmetszvék, belső szélök majdnem köridomot mutat; a markolat középtagja négy harántos szalagforma gyenge emelkedést mutat; a kissé eliptikus korong szélei kevéssé kifelé domborodók, a markolat felé eső lapjain vonalakból és három 122szögekből alakitott díszek. Homorú oldalán körök, félkörökből és pontokból álló díszek nyomai meg vannak, a gomb lapos és kerek. Egész hossza 665 mm., a penge legnagyobb szélessége 44 mm., legkeskenyebb részén átmérője 31 mm., a két nyutjvány belső csúcsainak távolsága 16 mm., a markolat középső tagjának hossza 65 mm., átmetszete közepén 3 cm., a korong átmérője 50 és 56 mm. Tokos véső bronzból, letört füllel, kidudorodó karimával, mely alatt három gyűrű s ezekből lefelé vonuló vonaldíszekkel. Eliptikus nyilásának átmérői 27 és 33 mm., átmérője közepett 37 mm.; egész hossza 143 mm., egyenes élének (eredeti) hossza 55 mm.
Füles tokos véső.
27. Szamosujvár. Egy gyűrűforma aranyszarvacska találtatott, mely a kolozsvári múzeumba került. (Gooss Chron, 60 l.)
Vasas-szentiváni lelet.
28. Erdő-Szombattelke. Bronzfokos, bronzcsákány bronzbuzogány, bronzvéső, bronz lándzsacsúcs.
29. Oláh-Vásárhely. Bronzsarló, markolatba való s szögbehajló szelvénynyel, keretes oldalán vonalas dísz. – Bronztartó nyélbe való szelvénye, rajta lyuk a markolat megerősitésére. – Bronz késpenge 16 cm. hosszú töredéke. – Sima, végei felé keskenyülő kerek pálczából alkotott nyilt kargyűrű (?) két töredéke. Temesváry J. Arch. Ért. 1897, 434.
30. Aranyos-Szt-Miklós. Két bronzkarperecz, melyek szorosan záródó végeik felé keskenyülnek, mindkettő sürűn rakott vonaldíszszel. Analog példányok. Hampel: Bronzkor CCII. Tábla 1, 2. ábra.
12331. Vasas-Szent.-Iván. Dr. Temesváry János gyüjt. 11 cm. hosszú lándzsa; hegyes része 8 cm., köpüje 3 cm. hosszú; az éles szárnyak legerősebb kihajlásának szélessége 3.3 cm., a köpü a nyilásnál 2 cm. átmérőjü és két apró lyukkal van ellátva, hogy a rúdhoz legyen szögezhető. – 8.5 cm. átmérőjü három üres bronzpléh félgömbből alkotott 45.5 dekgr. súlyú karperecz. A három félgömb közül kettő az állandó, a harmadik pedig a mozgó tagot képezi; mind a három félgömb külső felülete bekarczolt halalakú diszitésekkel.
32. Szent-Egyed. Tokos véső 6 cm. hosszú, füle letört, három fekmentesen haladó, párhuzamos vonaldíszszel. – Három sorban elhelyezett, kúpos bütykökkel ellátott buzogány, magassága 4.2 cm. Temesváry J. Arch. Ért. 1897. 434.
33. Szent-Gotthárd. Tokos véső füllel, szabálytalan négyszögű fala két oldalról kidomborodó lapos és mélyitett bordákból áll, hossza 10.5 cm. Temesváry J. Arch. É. 1897. 434.
34. Ördöngös-Füzes. I. Trouvailles 89. a) Sarló töredéke bronzból. Meg van a nyélbe való alsó rész és a pengének körülbelül fele része. Az utóbbi külső karimája kidomborodik, melylyel párhuzamosan domború vonaldísz fut belül, az előbbi belső szélén is a penge hátáig futó karimától van szegélyezve; a karimák szélei alul befelé hajtvák: lapján keresztbe és szögbe helyezett domború vonaldíszek; külső karimáján erős pöczök a nyél erősítésére. A penge szélessége 27 mm., a markolatlemez hossza 8 cm., szélessége 24 mm., XIV. 7. b) Sarló pengéjének töredéke bronzból. Külső széle félkörű, éle töredezett. Legnagyobb szélessége 3 cm., hossza 84 mm. c) Tokos véső bronzból, laposan kidudorodó karimával, csekélyre kiszélesbülő egyenes éllel. A díszitmények nyomait a rozsda elpusztitotta. Hossza 105 mm., a nyilás átmérői 29 és 39 mm., az él hossza 52 mm. d) Tokos véső, elől befelé hajtott csúcsban emelkedő karimával, mely laposra metszett; a karimával párhuzamosan három domború vonalsor fut körül. Teste éle felé kissé kiszélesbűl, csonka éle csekély hajlással birt. A véső hossza oldallapjának közepén 76 mm., nyílásának átmérői 35 és 82 mm. e) Karperecz egy darab széles bronzlemezből, mely közepén körülfutó kidomborított éllel bir. Átmérője 65 mm., a lemez szélessége 22 mm. f) Két 124karperecz négy töredéke bronzhuzalból. Most a huzal félre van görbítve, végei felé keskenyül, fölülete jelenleg dísztelen. A huzal legnagyobb átmérője 8 mm. g) Négy ruhadísz bronzból, félhold idomúak, közepett két egymás mellett álló gumós vastagodással, melyek közt a huzal harántos átmérője irányában fölfüzésre szolgáló lyuk megy keresztül. Legnagyobb külső átmérője 35 mm., a két hegyes vég távolsága egymástól 15–20 mm., a huzal legnagyobb vastagsága 6–8 mm. LIV. 13. Az erdélyi múzeumban.
Ördöngös-füzesi lelet.
II. Ördöngös-Füzesi lelet, melynek megmentése nagyobbára dr. Temesváry János úrnak köszönhető, néhány darabjával Ornstein J. őrnagy gazdagította a nemzeti múzeumot. Két képes táblán mutatjuk be az Arch. Értesitőből Hampel József leírásában, egyikén (I. tábla) egyesítettek a lelet tokos vésői és úgy csoportosíttattak, a hogy idom és díszités szerint egymást megközelítik.
1. sz. A nyílás széle gyűrűded, alatta keskenyebb gyűrű, a hüvelyen a penge oldalait keskenyülés jelzi; 2–6. a penge széle a hüvely felé körded vonalban válik el; 2. a nyílás szélén erős gyűrű; 3. a legszélső gyűrű alatt két keskenyebb gyűrűtag; 4. az erős gyűrű fölött és alatt keskenyebb gyűrűtag; 5. a legszélső erősebb gyűrű alatt négy keskenyebb gyűrűtag, a legalsó gyűrű közepéből egyenes pálczavonal domborodik a penge félköréig; 6. a penge széle karimás, a nyílás szélén két erős gyűrű, a belső gyűrű és a karima széle között a fül táján s az ellentett oldalon két párhuzamos körszelvényű pálczavonal domborodik ki; 7. a penge széle a hüvely felé nem körszelvényben, de nem is harántos egyenesben van határolva, a nyílás szélén két vastagabb, alatta három vékonyabb gyűrű.
8–11. A penge széle a hüvelytől harántosan futó egyenesben válik külön; csak a nyílás széle körüli gyűrűkben vannak eltérések, a gyűrűk és a penge széle közti téren nincs díszités.
12–20. Az alapidom ugyanaz, de a gyűrűk s a penge harántos széle közti tért kidomborodó vonalak ékítik; 12. a véső tengelyével párhuzamos pálczatagok sorakoznak e téren és töltik azt ki; 13. a penge harántos széléből hármasával jobbra-balra induló és a gyűrű felé kihajló pálczavonalak domborodnak, a nyílás gyűrűs; 14–16. hasonlók, de a nyilás szélső gyűrűje alatt három keskenyebb gyűrű; 17. hasonló, de a nyílás vastagabb gyűrűje alatt és fölött domborodik ki egy-egy keskenyebb gyűrű; 18. hasonló, de a vonalcsoportok csak két-két vonalból állanak, a nyilás körüli vastag gyűrű fölött egy, alatta két keskeny gyűrű; 19. hasonló, de a hármas vonalcsoportok hosszabbak és egyenesebbek, a nyílás gyűrűje 125alatt három keskenyebb gyűrű; 20. a hármas vonalcsoportok közti háromszögű téren Λ idomú domború dísz csatlakozik a legalsó gyűrűhez, egy erősebb gyűrű a nyílás körül, fölötte s alatta keskenyebb gyűrű.
Ördöngös-füzesi lelet I. tábla.
12621–27. A vonalcsoportok két-két vonalból és közepett Y alakkal, mely a legalsó gyűrűhöz csatlakozik, a nyilás körül három gyűrű.
28–30. A hüvely idoma domborodik ki a penge felé, a penge oldalvonalai a gyűrűkig vonúlnak; 28. gyűrűk helyett öt harántos hornyolat a nyilás alatt; 29–30. a nyilás szélén egy erősebb gyűrű alatt három keskenyebb.
A II. táblán a lelet többi tárgyai egyesítettek.
Ördöngös-füzesi lelet II. tábla.
1 és 2. Két fibula, négyélű bronzsodronyból alakított és 8 idomra összefüggő korongból állanak, a sodrony héthajlású, és belső vége az egyik korong alján tűt, a másikon tűtartót képez.
1273. Csótáros csüngő dísz, idoma négy küllős lapos kerék, melynek hátsó oldala sima, csak előlapjait ékítik a domborulatok és vésett vonalak; a széléből kiálló fül belső szélén kissé kopott, a mi mutatja, hogy a csüngő használatban volt mielőtt e gyűjtelékbe került.
4–5. Karpereczek, egymásra hajló laposan kidomborodó keskeny pálczákból, az egyiken (4) mindkét oldala domborodik, a másikon (5) a belső fölület lapos; ugyanezen leletből való s ez utóbbi fajtára találó, egészben 12 töredéket küldött a nem. Múzeumnak ajándékba Ornstein őrnagy úr.
6. Lándzsacsúcs, közönséges idom, erősen kidomborodó köpüvel, szárnyai simák.
7. Buzogány gombja, belül üres, két ellentett kerek nyilásának szélét lapos gyűrűtag szegélyzi, felületéből négy kúpos dudor domborodik ki, melynek töve élesen kiemelkedik az alapból.
8. és 9. Két sodrony kampósan behajlitott végekkel, fölületét ferdén futó hornyolatok ékitik, valószinűleg kisebb edény reá függesztésére szolgáltak.
10. és 11. Bronzedényekről való két fél T idomú lemez, melyből felfelé lapos karika áll; az edény falából mindegyiken megmaradt egy darabka és meg vannak rajtuk a kúposfejű akták, melyek a füleket a lemezre szoritják.
12, 13, 14. Sima falú trébelt bronzcsészék, élesen kicsiszolt lapitott széllel, csak az egyiknek a szélét ékítő hornyolat követi.
15. Csésze, trébelt bronzlemezből, alján trébelt gyűrű képezi talapzatát; széle hosszában falán két kettős ponczolt pontsor között lencseidomú trébelt dudorok sora, ezalatt a fenék hajlásán egyforma távolságban egymástól sima alapon öt-öt lencseidomú dudorból álló csoport, mindegyik csoportban az egyes dudorok elhelyezése keresztidomot képez így 
16. Sima falú bronzcsésze, csak a széle hosszában van díszitve egy szegély, bevésett hegyes csúcsú háromszögekből, melyek párhuzamos egyenesekkel vannak megtöltve. 17. Bronzcsésze karimás széle, mely ott letört, a hol szabályosan egymás mellett nagyobb hólyagos dudorok domborodtak ki a csésze falából, a karima alsó csonka szélén e dudorok körvonalai látszanak.
35. Nagy-Iklód. 30 dekagramm súlyú harczi balta (dr. Temesváry J. gyüjt.) 19 cm. hosszú; előrehajló nyúlványa 14 cm. h., 4 cm. magas és a peremes köpünél 1.5 cm. vastagságú. Élének szélessége 3 cm., a köpü átmérője 2 cm., a korongé 5 cm. Díszitménye a korongon a csücsök és szél körül vonuló pontsorból és hozzátapadó félkörökből, 128a köpün és a köpü mögötti tagon egyenes és egymást keresztező vonalsávokból és félkörök csoportositásából, az előre hajló nyúlványon végül a köpütől kezdődőleg a nyúlvány mintegy 1/4 részéig terjedő s mindkét szélén vonuló pontsorból s arra helyezett félkörökből áll.
Keresztben álló, két élű csákány fele: 630 gr. Az egész tárgy súlya 1260–1300 gr. lehetett. Temesváry J. Arch. Ért. 1897. 433.
Tokos véső letört füllel, éle kissé kihajló, díszitése csak kidomborodó lapos és mélyitett bordákból áll. Egész hossza 12.5 cm. Temesváry J. Arch. Ért. 1897. 434.
Nagyiklódi lelet. Harczi balta.
36. Kis-Jenő. Hosszú tokos véső füllel, mindkét szélesebb lapján egymásba helyezett, csúcsba futó vonaldíszszel. Temesváry J. Arch. Ért. 1897. 434.
37. Kecsed-Szilvás. Innen több tokos véső és egy bronz lándzsavég került a kolozsvári múzeumba. (Gooss Chron. 30. l.) Érdes és likacsos felületü, kis csónakhoz (öntőtégely) hasonló, 14 cm. hosszú vörösréz (?) rög. Bronz véső, hossza 10 cm. Temesváry J. Arch. Ért. 1897. 434.
38. Girolt. Bronz véső, hossza 14 cm. két csúcsba futó vonaldíszszel. Temesváry J. Arch. Ért. 1897. 434.
39. Alparét. Aranykarikák, melyeknek összes súlya 85 #. Arch. F. öst. Gesch. XIII. 133. Mitth. D. k. k. Centralcom. 1851. 129. Gooss Chronik 10. Trouvailles 61., 62.
40. Pánczélcseh. N. M. Bodor Károly ajándéka, dr. Réthy László közbenjárásával. Az ábrák 1/3 nagyságban.
1. Bronzkalács fölülről és oldalt tekintve. 2. Tokos véső élfelőli csonka fele. 3. Tokos véső füllel, csúcsba futó széllel. 4. Tokos véső élfelőli csonka darabja. 5. Lándzsacsúcs hibásan öntött töredéke. 6. Lándzsacsúcs. 7. Csákány hiányosan öntött töredéke. 8. Csákány csücskös korongja, oldalt és szemben; csonka, hiányos öntés. 9. Tőmarkolat nyújtványa s a penge töve, csonka, az egyik akla benne van a legfelső lyukban; oldalt és szemközt. 10. Bronzrög, idomát valószinüleg az öntőtégely üregében kapta; kétfelől. 11. Pálcza, négyélű sodrással, csonka; rendeltetése ismeretlen. 12–18. Sarlók, épek és csonkák. 19–23. Karikák, némelyeken vonaldísz.
129Pánczélcsehi lelet.
130Belső-Szolnokvármegye. Innen (határozatlan lelőhely) egy aranyocska került a kolozsvári múzeumba. (Gooss Chron. 29. l.)
Az ekép egyesített leletek nemcsak gazdag, de mondhatjuk változatos képet is tárnak elénk a vármegye fémműveltségének korából. Ez a kép azonban igaz valóságában, minden előnyeivel és fogyatkozásaival egyetemben csak akkor áll igazán előttünk, ha figyelmünket azon szempontokra irányítjuk, melyeket az őstörténelmi leleteknél mindig tekintetbe kell venni.
Az első szempont, melyet figyelmen kívűl hagyni nem szabad, a leletek általános természetére vonatkozik s azt vizsgálja, hogy minő formában kerültek azok napfényre. E szempontból első és általánosabb kérdésünk mindig az: szakértő kutatás avagy a véletlen folytán kerültek-e elő, illetve előfordulásuk alkalmával megfigyelhetők voltak-e hozzáértők, vagy legalább szavahihető s elég intelligentiával rendelkező egyének által, avagy nem; röviden teljesen megbízhatók-e az előfordulásukra vonatkozólag tudomásunkra jutott adatok, avagy csak feltételesen azok? Ez a szempont mutatja leleteink egyik legnagyobb fogyatékosságát, mert azok legtöbb esetben szórványos leletekként jelentkeznek, melyeket megbízható szem alig ellenőrizhetett. Második tüzetesebb kérdésünk az, hogy milyen az egyes leletek képe, azaz: temetkezésből, öntőműhely-maradványból, kincs vagy u. n. raktári leletből származnak-e azok? Avagy egészen szórványosan fellépő egyes darabok csak, mert legtanulságosabbak s a kormeghatározásra legalkalmasabbak mindig a sírleletek, míg a többieknek ezen tekintetből való fontossága azon sorban fogy, a melyben őket éppen most felsoroltuk. Fájdalom, leleteink e tekintetben sem elsőrangúak. Sírleletet hiába keresünk köztük, a legjobbak tehát hiányzanak, de nem vagyunk hijával egy pár igazán becses öntőműhely-maradványnak, mint a milyen a pánczélcsehi is és egy-két raktári leletnek (Depot Fund); szórványos leleteinknek pedig alacsony osztályozásuk daczára is megvan legalább az az érdeme, hogy egyrészt, mint láttuk, geogrpahiai támpontokat nyujtanak s másrészt szinte egyedül képviselnek bizonyos fejlődési fokozatokat.
Az öntőműhely-maradványokat mindig az jellemzi, hogy egyrészt több-kevesebb nyers anyag, azaz feldolgozatlan bronztömb fordúl elő bennök vagy rúd vagy kalács formában, mint ezt a pánczélcsehi lelet 1. sz. darabja mutatja, pedig többször u. n. öntési csapok (Guss Zapfen) táraságában, melyek nem egyebek, mint az öntés alkalmával az öntőtégely beöntő lyukjában maradt fölösleges fémből formálódott darabok, (l. pánczélcsehi lehet 10. sz.) másrészt sok, félig elkészitett vagy pedig összetört és új beolvasztásra szánt darab van bennök. Az efajta leletek 131mindig annak bizonyitékai, hogy azon területen, a hol előfordulnak, a lakosság nemcsak külföldi import útján kapta bronzszerszámait, hanem saját területén maga is űzte a bronzművességet. Vármegyénk belföldi bronzművessége tehát nem szorúl további bizonyítékra. De különös érdekkel birnak az efajta leletek azon szempontból is, mert rendesen ezekben találjuk legnagyobb számban azokat a szerszámokat, ékszereket fegyvereket és egyéb használati tárgyakat, melyek mint a belföldi fémipar által fejlesztett különleges formák, eltérnek az általánosabb, tán eredeti formáktól, a melyek tehát igen alkalmasak az egyes területek különös jellemzésére. Ilyen a pánczélcsehi leletben különösen a 3-ik számú tokos véső, a 7. és 8-ik számú csákánytöredék. A raktári leletek vagy kincsleleteket úgy szokták felfogni, mint valamely utazó kereskedő készletét, melyet ez egy vagy más okból elrejtett, avagy mint igazi kincseket, melyeket tulajdonosuk dugott el, mint oly tárgyakat, melyek reá nézve vagyont képviseltek. Ezekben rendesen ép tárgyakat találunk, még pedig gyakran igen sok egyforma darabot egy és ugyanazon szerszámból, vagy más tárgyakból egész sorozatokat (Alsó-Ilosván p. o. 50-nél több tokos vésőt), s éppen ezeket szokták kereskedők raktárainak tekinteni, bár, mint alább látni fogjuk, nem teljes joggal. Igy fogván fel az e fajta leleteket, ha az öntőműhely-maradványokban kiváltképen a belföldi ipar termékeit tanulmányozhatjuk, úgy a raktári leletekben éppen a külföldi import-tárgyakat keresik s ezek révén azon culturális középpontokat, melyekkel egy-egy terület összeköttetésben állott. Vármegyénk e fajú leletei közül különösebben válnak ki a magyar-láposi, ördöngös-füzesi, szombattelki, szász-nyiresi, oláh-bogátai, alsó-ilosvai stb. leletek, melyek mint látni fogjuk, igen élénken utalnak tőlünk messze eső culturális középpontokra. Elsőrendű chronologiai támpontokat a sírleletek nyujtanak s ha ezeknek hijával vagyunk, az öntőműhelymaradványokban és egyéb leletekhez szoktunk fordúlni ily felvilágosításért, de ebben az esetben el nem kerülhetjük a typologiai szempontok coordinált felhasználását sem, melyek az egyes tárgyaknak fejlettebb vagy egyszerűbb formák szerint való osztályozásából nyerhető támpontok szolgáltatása által segitenek bennünket legalább a viszonylagos chronologiai megállapitásához. Vizsgáljuk tehát vármegyénk bronzleleteit ebből a szempontból.
A legelterjedtebb és legegyszerűbb őskori szerszám, a véső, melyet, támaszkodva arra, hogy mai szerszámaink közül ez hasonlít legjobban hozzá, így szoktunk elnevezni, jóllehet, az legtöbbször görbe nyakú nyélbe erősítve inkább a balta szerepét töltötte be. E szerszámnak egyik 132legszokottabb formája kőből az egyenesszárú, háromszög alakú lapos véső. A fémkor első vésői, a melyek rézből készültek, teljesen megegyeznek formájukra nézve a kőkori alakkal, úgyanyira, hogy az előbbiek szinte nem egyebek, mint az utóbbiak szolgai utánzatai. A bronzvésők közt is akadunk ily formájúakra s ezeket tekintjük legkorábbiaknak ugyancsak azon az alapon, hogy formáikkal szorosan csatlakoznak a rézformákhoz s ezt a formájukból levont következtetést sok esetben igazolta vegyelemzésük is, melyből kitünt, hogy nem mindig tartalmazzák azon fémkeveréket, mely a fejlett bronzkorban állandó, hanem óntartalmuk néha oly csekély, hogy szinte inkább réz, mint bronzszerszámoknak látszanak. Ezek a példányok képezik tehát az átmenetet, de ezeket vármegyénk leletei közt nem találjuk. Ez a tény azonban aligha lelheti másban, mint azon körülményben magyarázatát, hogy vármegyénk ősarchaeologiai szempontból kellőleg még nincs átkutatva. Láttuk u. i. hogy a kezdő fémkor tisztességesen van képviselve leleteink közt úgy tiszta részszerszámok, mint rézkori kőformák által, de láttuk másrészt azt is, hogy ha erősebb változásokkal járó néphullámzást tételezünk is fel, annak első s tán erősebb hullámai már a tiszta rézműveltség idején érték vármegyénk területét s a fokozatos fejlődésében való fennakadást a fémműveltség fellépte után feltenni okunk nincs.
A tiszta bronzkor első szakaszát, melyet Mortillet* a genfi tó északi részén fekvő morges-i czölöpépitmény után „morgienne”-nek nevez, az u. n. perimés vésők (haches ŕ bords droits) jellemzik. E vésők abban különböznek leginkább a lapos vésőktől, hogy két keskeny szélükön csaknem egészen végig keskeny perem vonúl, melynek segélyével biztosabban voltak a nyélbe erősithetők. Ily vésőt leleteink közt Kővárról ismerünk vármegyénk területéről; Árpástó pedig egy ezen szakaszt szintén jellemző, de már annak második, Mortilletnél* a Larnaud-i raktárlelet után larnaudiennek nevezett szakaszába is átjátszó formát, t. i. egy szárnyas vésőt (hache ŕ ailleron) szolgáltat rendelkezésünkre, melynél a penge közepének mindkét oldalán elhelyezett két-két szárny szolgál a nyél kimélésére s a nyélbe erősités biztosabbá tételére. Ezen vésőkkel vármegyénk leletei csatlakoznak azon skandináv leletekhez, melyeket ott Montelius* (a ki a bronzkornak a skandináv regióra nézve Mortillettől eltérőleg nem két, hanem hat egymásra következő szakaszát 133állapitotta meg,) az első és második szakaszba osztott be s ez a körülmény viszonylagos chronologiánk megállapitásánál jó támpontul szolgáland. Ez a két kezdő forma pedig, lelőhelyeit tekintve, a vármegye északi és déli felét köti össze, tehát mindenesetre a vármegye teljes benépesedéséről ad hírt már e kezdő formák divatjának idejéről s megerősiti azon feltevésünket, hogy az állandóság bizonyos feltételei már jóval előbb is meg voltak.
Musče Préhistorique (1881.)
Ugyanott.
Sur la chronologie de l’age du bronze, specialment dans la Scandinavie Cartailhae: Materiaux: XIX. 108, stb l.
Mindazonáltal úgy a kővári perimés, mint az árpástói szárnyas véső kisebb fontossággal birnak. Elvégre is mind a kettő közvetlen fejlődménye a kőkori véső formának, mely a maga egyszerü voltában a legkülönbözőbb és egymástól legtávolesőbb műveltségi központokon is csaknem teljesen egyformán fejlődött, úgy, hogy ha egyéb simptomákból nem következtethetnénk oly ethnikus változásokra, a milyenekre vármegyénk részszerszámainak tárgyalása alkalmával utaltunk, ezt a két formát még bátran írhatnók azon népcsoport maradványai közé, természetesen azoknak fejlettebb korából, a melyek vármegyénk kőkori lakosságát képezték. Ez a két szerszám nem mondható igazán bronzkori formának, mert ezt a kort a tokos véső jellemzi, mely igazán a bronzműveltség gyermeke.
A perimés és szárnyas véső lényegileg is ugyanaz, mint kőkori formája; nyélbe erősitése elvileg is egyez amazéval, használati módjára nézve pedig annál inkább. A tokos véső ellenben csakis ez utóbbi tekintetben egyezik velök; nyélbe erősitésének elve az előbbiekének tökéletes ellentéte. Míg u. i. a perimés és szárnyas vésők épp úgy, mint kőkori előképük a fanyél hasitékába szorittattak bele; addig a tokos vésőknél a fanyelet illesztették a véső felső végén alkalmazott tokba.
A nyélbe erősités ezen lényegesen eltérő elvének alkalmazása, mely a nyéllyukkal azonos, korántsem fejthető meg egyedül a nyéllyuk feltalálásával, mert hisz a kőkalapácsok és csákányokon is széltében látjuk ez utóbbinak alkalmazását s ugyanakkor egyáltalán nem tapasztaljuk azt, hogy az egyszerü vésők az ő lényegesen különböző nyélbe erősitésükkel kevesbednének. A nyéltok vagy köpü ellépése és tartós, kedvelt használata, úgy látszik, más okokra vezetendő vissza, melyeknek természetét nem ismerjük ugyan, de a melyek tekintetében rámutathatunk egy-két jelentős körülményre. Tokos vésőink közt, melyeket vármegyénk területéről ismerünk, van egy fajta, melynek toknyilása két oldalt kicsúcsosodik. Ilyet ismerünk p. o. Ördöngös-Füzesről, Pánczél-csehről (pánczélcsehi lelet 10. sz.). Ez a toknyilás teljesen megegyezik azon legegyszerűbb rézfejszék nyéllyukának felső nyilásával, melyeket 134hazánk területéről több példányban ismerünk* s melyekből Aspelin mutatott be egy egész sorozatot az Ural vidékéről a budapesti nemzetközi ősrégészeti és embertani congresszus kiadványában.* Ez utóbbiak mind bronzból vannak s Aspelin szerint a bronzkor végéről származnak. Hasonló, bár fejlett bronz példányt látunk a magyar-láposi lelet fejszéjében is. Ugyancsak vármegyei leleteink közt az oroszmezői és felőri leletben látjuk a tokos vésőnek egy másik, ebből a szempontból szintén érdekes példányát, olyat t. i., a melynek köpüje füllel ellátva nincs s megerősitésére a köpü kis oldalán egy szeg számára való lyukat látunk. E megerősitési móddal ismét az Ural vidékén találkozunk, még pedig oly különösen jellemzett formájú példányokon,*melyeknek ezen Ural vidéki példányai ugyan bronzból vannak, mindazonáltal kétségtelenül nagyon régi egyszerü typus alakját őrzik, mert ismerünk hasonló typusú keskeny vésőt és pedig éppen hazánk területéről tiszta rézből.* Ime ismét két nyomós jelenség, mely bennünket az Ural vidékére utal.
Hampel újabb tanulmányok a rézkorról 15. I. 9. ábra.
C. R. Budapest I. 681.
Antiquitčs du nord finno-ougrien 50 l. 153–155 sz. Viatka 87 l. 379. sz.
L’age du bronze au musée de Minoussinsk. IX. tábla 24–25. sz.
De nézzük más szempontból is a vármegyénk leleteiben előforduló tokos vésőket, melyekben gazdag anyag áll rendelkezésünkre Sósmezőről, Bálványos-Várlajáról, Nagy-Ilondáról, Oláh-Fodorházáról, Kecsed-Szilvásról, Magyar-Décséről, Magyar-Láposról, Semesnyéről, Pánczelcsehről és Alsó-Ilosváról. Hogy valamennyi a bronz aera fejlett szakából való, már a fentebb mondottakból is kitünik. Itt csak annyi legyen még megemlitve, hogy Mortillet szintén a már emlitett larnuadi epochába helyez minden tokos vésőt. A szorgosabb vizsgálatnál mégis három csoportot találunk köztük, melyeket szemléltetően tüntet elénk az ördöngös-füzesi I. tábla.
Az egyik csoportot (28–30) azok képezik, melyeknek köpüjén két oldalt hengerded kidudorodás látszik. Ezek jellemzik különösebben a skandináv bronzkor második periodusát.*
Montelius: Sur la Chronologie de l’ŕge du bronze. Materiaux XXIX. Pl. II.
A másik csoportba (6–27) azok tartoznak, amelyek egyrészt öntött domború vonaldíszitést viselnek köpüik mindkét széles lapján s e mellett pengéjük külön állása csonkitott háromszög alakú síma lap formában van jelezve. Ez a typus a negyedik skandináv periodust jellemzi.*
Ugyanaz Pl, IV.
Végül egy harmadik csoportot azok alkotnak, melyek egészen simák 135és díszitetlenek s melyeknél a pengét egy a két széles lapon látható virágkehely idomú sima lap jelzi (2–5 sz.) s ezek a skandináv regió V. és VI-ik periodusának képezik jellemző darabjait.* Ezen osztályozás azonban nem vonatkozik szorosan se az ördöngös-füzesi lelet darabjainak chronologiai egymásutánjára, sem a vármegyénk többi leleteiben előforduló tokos vésőket nem adhatja ez az analogia teljesen meg. Látnivaló u. i., hogy p. o. az ördöngös-füzesi darabok valamennyien a kicsinyfajtájúak közé tartoznak s a kicsiny példányok a skandináv regióban mindig az V-ik és VI-ik periodus leletei közt szerepelnek, hogy tehát ennek a leletnek a korát is a legkésőbbi darabokéval kell meghatároznunk. Vármegyénk többi leletei közt sem igen fordulnak elő a korábbi periodusokat jellemző, nagyobb példányok. Éppen azért csoportositásunknak egyelőre más, mint typologiai jelentőséget nem akarunk tulajdonitani, de ennek mégis meg van az a haszna, hogy a késő utódokban elébünk tárják azon elődöket, melyek a fokozatos fejlődésben legalább vármegyénk területén, egymást követték.
Montelius i. h. V. és VI. tábla.
A tokos vésőknek fentebb kiemelt azon két jellegzetes formája közül, mely leleteinket az Ural vidékiekkel kapcsolja össze, az egyik t. i. a felcsúcsosodó toknyilású formájával éppen hazai regiónkat jellemzi különösebben, de már méretei alapján is a legkésőbbi periodusba kell soroznunk, amit különben az a környezet is igazol, melyben azt a pánczélcsehi leletben találjuk; a másikat, melyet a szeglyuk jellemez, megtaláljuk a skandináv bronz régió II-ik periodusában,* de ez sem üti meg annak a mértékét s így késő formánál egyébnek ezeket sem tekinthetjük.
Montelius i. h. II. tábla.
A leleteink közt előforduló szerszámok második csoportját a sarlók képezik. Ilyeneket ismerünk Nagy-Ilondáról, Oláh-Fodorházáról, Topliczáról, Magyar-Láposról és Pánczélcsehről és pedig két változatban. Az egyik változat az, a melyet a pánczélcsehi lelet 13–18. számai alatt látunk. Ennek tulajdonképeni nyele nincs is, csak a penge végéből kiugró bütyök szolgált megerősitésére. A másiknak formáját ugyane lelet 12-ik számu ábrája, valamint az ördöngös-füzesi első lelet sarlójának rajza mutatja. Külön nyéllel s ennek tövén kiugró peczekkel van ellátva s nyelét vonaldíszités ékiti. A sarlók nem annyira alkalmasak a chronologiai jellemzésre; az ő korukat is inkább a környezetükben előforduló jellemzetesebb darabok döntik el; mégis az előbbi formát kell már csak egyszerűbb voltánál fogva is korábbinak tartanunk. Hogy azonban 136éppen úgy, mint azt már a tokos vésőknél láttuk, ez a korábbiságuk csakis a forma, nem pedig a leleteinkben előforduló példányok tényleges korára vonatkozik, azt bizonyitja a pánczélcsehi lelet, melyben egyrészt mind a két formát együtt találjuk, másrészt az a leletben előfordult nyeles sarló oly rovátkos dombordíszt mutat, mely a bronzkor végéről, valamint az átmeneti vaskorból, sőt egyenesen annak első szakából származó agyagedényeinknek jellemző ékitménye. Bizonyitja a magyar-láposi lelet, melyben késői formájú tokos vésővel, baltával és korongos csákánynyal együtt fordul elő, mely utóbbiaknak későbbi voltáról alább fogunk szólani; valamint bizonyitja az ördöngös-füzesi első lelet is, melyben félhold alakú s egészen a késő bronzkori jellemző csüngő díszszel s ugyancsak késő formájú tokos vésővel találjuk együtt. Hasonló elbirálás alá esik azon egyetlen késnyél-töredék is, mely vármegyénk területéről ismeretes, s mely szintén a pánczélcsehi leletben fordul elő.
Vármegyénk bronzleleteinek megitélésére különösen jellemző az, hogy a korábbi periodust jellemző tőr teljesen hiányzik. A Mortillet felosztásában a morges-i korszakot s Monteliuséban szinte az első periodust jellemző, háromszög alakú pengével ellátott tőröket leleteink között hiába keressük s ez annál jellemzőbb, mert az ezen tőrökkel rokon formájú kard sem található köztük. Igaz ugyan, hogy a tőr későbbi formája, a levélalakú pengéjü, épp úgy hiányzik leleteinkből, de e korszakot legalább egy kard képviseli, mely a bálványos-váraljai leletben fordult elő. E kard pengéje liliomlevél idomú, tehát épp úgy, mint hazai kardjaink legnagyobb része, azon ős penge formából fejlett, melyet Mykéné, Cyprus és Egyiptom leleteiből ismerünk s melyet éppen ezért aegypto-phoenici-nek hivnak, de ennek nem a legkorábbi formája, mert már markolata is bronzból készült. A korábbi kardok markolata keskeny peremű sima lemez, melyet fa- vagy csontlapokkal burkoltak. E lapokat elébb úgy kötözték a markolathoz s e kötegeknek emlékét őrzi a bálványos-váraljai kard markolatán látható négy harántos, szalag forma gyenge emelkedés is, mely miután többé nem gyakorlati czélt szolgált, díszitménynyé változott át. Később a burkoló lapokat átjáró szögecsek segélyével erősitették a markolatra s ily kardot hazánk területéről is többet ismerünk.* Ősformájának korát Undset a Kr. e. második évezred közepére teszi, de Hoernes e kor meghatározást kissé túlmagasnak tartja,* bár sophus Müller is Undsettel egyező időbe helyezi 137a mykénéi sírok korát.* A skandináv bronzregióban a második periodust jellemzi ez a penge forma, mely úgy látszik, hazánkon keresztül jutott el oda, ott azonban markolata a mienktől eltérő módon fejlődött. E kardhoz, mely mint ilyen, nem egyéb, mint a tőrnek meghosszabbitása, szorosan a lándzsák csatlakoznak, melyek szintén a tőr fejlődményei azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiaknál nem pengét, hanem a markolatot hosszabbitották meg oly módon, hogy a pengébe köpüt alkalmazva, ez utóbbiba nyelet erősitettek. Szolnok-Dobokavármegyéből Pánczélcseh, Bálványos-Váralja és Kudu szolgáltattak bronz lándzsákat, melyeknek typusát a kudui példánytól eltekintve, a pánczélcsehi 6-ik számu rajz mutatja. Ezeknek korát az a két lelet, melyekben előfordulnak, a bennök előforduló jellemzőbb darabokkal elég jól határozza meg, typusára vonatkozólag pedig csak annyit jegyzünk meg, hogy a skandináv regióban az első periodusban jelentkeznek.* A kudui példány jóval érdekesebb. Ez a lándzsa áttört s mint ilyen ismét az Ural tájaira utal bennünket. Aspelin atlaszában Pusztobaievóról találunk egy szép példányt ezen formából.*
Compte Rendu Budapest. Seconde Volume II. Partie Pl. XX. 1. 2. 6. 7.
Ungeschichte des Menschen 382, l.
L’origine de l’ŕge du bronze en Europe. Cartaillhac et Chantre: Materieaux 1886. XX. K. 16. l.
Montelius i. h. II. tábla.
Antiquités de nord finno-ougrien 61 l. 250.
Ehhez a kudui lándzsavéghez csatlakozik vármegyénk bronzleleteinek egyik legjellemzőbb csoportja mely fejszékből és csákányokból áll. E leletcsoportunk Pánczélcsehet és Szász-Nyirest kivéve, a kudui központból indúl és az Ilosva- és Lápos-völgyén keresztül vonúl Szathmár-vármegyébe, Bethlenről, Kis-Kajánról és Magyar-Láposról szolgáltatva oly leleteket, melyek a Szathmárvármegye határán fekvő Gauráról származó leletekkel vannak szoros rokonságban, a délen fekvő Szász-Nyires és Pánczélcseh, mint legdélibb pont, csak a Kis-Szamos völgyének közvetitésével lép e vonallal távolabbi összeköttetése. A mi mindenek előtt a szász-nyiresi, bethleni és magyar-láposi fejszéket illeti, melyeknek jellemző typusát a magyar-láposi fejszének rajta teszi szemléltethetővé, annyi bizonyos, hogy ezek közvetlenül a rézformákból fejlettek. Rézből három fő változatuk ismeretes, melyeknek schematicus egybeállitását, valamint analogiájuk gondos egybegyüjtését legutóbb kaptuk Dr. Hampel József szakavatott tollából* s ez az összeállitás oly világosan tünteti fel hovatartozandóságukat, hogy annak reprodukálása minden okoskodásnál ékesebben szól.
Hampel: Ujabb tanulmányok a rézkorról. 1895. 11–20. l.
A rézfejszék három fő változatát a jellemzés világosabbá tétele végett legalább egy ábrában mutatja be.
138α) „Egyik változatnál (9. ábra) a penge hossztengelye körszelvényű; a köpü tengelye e hajlott tengelyre ferdén áll és a köpü széle nem áll ki a szerszám testéből, vagyis e változatnak nincs is igazi köpüje. Aspelin már a budapesti nemzetközi ősrégészeti gyülekezet kiadványában (C. R. Budapest. I. 681. l., lelőhelyük Kazán, Perm, Jekaterinoslav, Vladimir) mutatott be ily fejszéket az Ural vidékéről. Valamennyi bronzból készült és Aspelin úgy vélekedett, hogy a bronzkor végéről valók. Az idom rézből előfordúl még Csehországban, Galicziában, Goricziában és Oláhországban (Much: Die Kupferzeit in Europa etc. Wien. 43, 45, 46, 69. l.) és a laibachi tőzeg leleteiből idéz Much egy rokon fejszének vlaó öntőmintát (Much i. h. 21. l.)
β) Más változatnál a penge hossztengelye egyenes és a köpü tengelye derékszög alatt áll, a köpü alúl gyakran hengerdeden kiáll (14. ábra). Ez a változat hazánkban és az ural-altáji vidéken fordúl elő. Mortillet közöl egy példányt a czarszkoje szeloi múzeumból. (Musče préhist. 1881. XCIV. 1169. sz.) Aspelin ismert művében Keleti és Közép-Oroszország különféle helyeiről mutat be példákat (Antiquités du nordfinno-ougrien 59. és 60. l. 229–235. és 327–338. számok alatt.) Aspelin már a budapesti ősrégészeti congressus Compte Rendujében ismerteti ezeket a formákat I. k. 681. l. (ábrák kiséretében.) A helynevek mutatják, hogy mely területen találják. Altai, Orenburg, Smeinogorsk, Semipalatinsk, Kazán, Jekaterinoslav, Saratov, Perm és Vladimir. Ezek hol bronzból, hol vasból valók. Oly szembetünő ezen oroszországi példányok összefüggése, hogy már Müller is utalt reá és az ő szemében ez a két őskori regiónak a közös jellemvonása (más egyéb érvekkel) ok volt arra, hogy a magyarhoni bronzkor eredetét az ural-altáji vidékről származtassa. Ily terjedelemben Hampel nem osztja Müller nézetét. Valószinübbnek tartja, hogy vagy kereskedelmi összefüggés, vagy talán még inkább valamely néphullám, mely azon vidékek felől ide csapott, hozta magával hozzánk ezt a szerszám (fegyver) idomot, némely más idomokkal együtt, melyek szintén ily közös jelleget mutatnak. Nem tartja véletlenségnek, hogy e sajátos ural-altáji idomokat feltüntető példányok leginkább Erdélyben kerültek elő. Hozzávető feltevés gyanánt koczkáztatja, hogy talán a történeti kor kezdetén Erdélyben lakó agathyrseknek lehetne azokat tulajdonitani, kikről újabb ethnologusok azt vélik, hogy arról a vidékről kerültek mihozzánk. Egyes példányokat ebből a változatból idéz Much Svédországból (Much. I. h. 89. l.)
γ) A harmadik változat (19 ábra) a másik kettőtől többnyire abban különbözik, hogy formái kevésbé nehézkesek, pengéjének tengelye 139hajlított vagy egyenes, köpüjének széle elől s hátúl csúcsba szögell és a köpü hátsó fala körszelvényben kihajlik. Ez a változat bronzkorunk kedvelt idoma lett, (erre már Much utalt i. h. 214. l.) a mikor fegyvernek használták és gyakran igen nagy csínnal és izléssel alakitották köpüjét. Ily díszitésnek már a rézkorban látjuk nyomát a köpü szélének dudorodásában s falának másnemű díszitésében. Erdélyből két öntőmintát ismerünk, mely ily fejsze készitésére szolgált; mindkettőnek csak a fele maradt meg. Egyik Csáklyáról való s Téglás Gábor közölte először. A másik Torma Zsófia nándorváraljai kutatásaiból származik… Oroszországban a mordvinok, mériek és finnek területein e változat sokféle idoma vasból fordúl elé, a mi mutatja, hogy ott túlélte a bronzkort.”
A mi pedig a magyar-láposi korongos csákányokat illeti, melyekből két töredéket a pánczélcsehi öntőműhely-maradványok között is találunk, kétségtelen, hogy azok a most ismertetett fejszékkel lényegileg azonos fegyverek s hogy eredetüket ugyanott kell keresnünk, ahol az előbbiekét. Ennek megfelelőleg találunk is az ural-altáji regióban lényegileg analog formákat, habár ezek – mint későbbi fejlemények – részleteikben sok eltérést mutatnak. Elég leszen itt csak azon példányokra hivatkozni, melyeket Aspelin sokszor idézett atlaszában és a stockholmi ősrégészeti congressus Compte Rendu-jében felemlített. Az előbbiben Archangelből* kettőt, Elabugáról* egyet s az ananinoi sírmezőről* szintén egyet; az utóbbiban pedig ezeken kívűl Altairól,* Minussinskból* és a kirgiz pusztaságról* közöl egyet-egyet.
Antiquitčs du nord finno-ougrien 60. l. 240, 241.
U. o. 242.
U. o. 108. l. 410.
Etudes Archéologiques sur le nord finno-ougrien. Compte Rendu. Stocholm 1874. 17. fig. 25.
U. o. 17. l. fig. 24.
U. o. 17. l. fig. 23.
Vármegyei leleteink ezen csoportjából a csákányok abban a formában, a melyben úgy vármegyénk, mint hazánk területén általában előfordulnak, egészen belföldi fejlődésű változatoknak tekintendők, mert abban a jellegzetes formában, melyet a magyar-láposi leletről közölt ábránk is mutat, máshol, mint nálunk, nem találhatóik. De a hazai s éppen a vármegyei leleteinkből származókat sem tarthatjuk teljesen egykorúaknak. Korábbiaknak kell azokat tartanunk, melyeknek pengéje testesebb, vagy helyesebben szólva, formára nézve közelebb áll az ékhez (a háromszögű vésők legszokottabb alakjához), mint a sima, egyenletes laphoz. Ezeket jellemzi a domború vagy csúcsosan domború, 140gombalakú végtag, mely pengéjök rövidebb ágát kormányozza s melyet a későbbieknél a lapos korong helyettesit. E csoportba tartoznak a magyar-láposiak s a velök correspondeáló gauraiak. Ennek a korábbi fajtának egyik változatát a skandináv regio második periodusában találjuk,* a hol aztán később teljesen eltünik. A későbbi formát a lapos, csaknem lemezszerű penge s a rövidebb águk végét koronázó lapos korong jellemzi. E korong közepét rendesen csúcsos bütyök ékíti, melyet hornyolatos körülfutó sávok köritenek, mint ezt a pánczélcsehi lelethez adott rajzunk 8-ik száma mutatja. Az efajta csákányok korongjának most említett díszitésmintája erősen jellemző díszités, melyet a bronzkor végén s a vaskor kezdő szakában széltében alkalmaznak az agyagművességben s ez is a mellett bizonyít, hogy a korongos csákányok ezen változatát s így a pánczélcsehi 7. és 8-ik számú töredékeket, valamint a kis-kajáni példányt is legalább is ide kell sorolnunk.
Montelius i. h. II. tábla. 21.
Ezen oly jellemző leletcsoportról a vármegyei leleteink egy jelentékeny részét képező csoportra, a karikákra térve át, oly tárgyakkal fogunk foglalkozni, melyeknek egyéni sajátságuk oly kevés, hogy jellegtelenségük révén szinte internacionális elemet képeznek a bronzkor emlékei közt. Valamennyinek egyetemleges sajátsága, hogy ha pálczából készül, legyen az akár négyélű prizmás, mint az egyik oláh-bogátai rajzunk mutatja, akár hengerded, akár külső lapján domború, belül lapos; vége felé mindig fokozatosan keskenyedik. Ha lemezből készülnek, akkor végük vagy egyenesen lemetszett, vagy két ágra váló és tekercsben kétfelé kunkorodó. A pálczásakat külső lapjukon bemélyitett geometrikus dísz, leggyakrabban rovátkasor; a lemezeseket pedig cannellálás ékiti. A korábbiakat az jellemzi, hogy vagy egészen zártak, vagy végeik szorosan egymáshoz szorulnak. Ez a typus, melyet leleteink közt az oláh-bogátaiak képviselnek, megfelel a Mortillet-féle morgesi epochának, a skandináv regióban pedig éppen nem fordúl elő. A bronzkor második szakát a nyilt karikák jellemzik, a mikor is leleteinkben gyakran fordúlnak elő oly állapotban, hogy végeik összenyomódás folytán egymás fölé futnak. Leleteink közt Pánczélcseh mutat ily karikákat, a mely leletet eddig tárgyalt formái nyomán is mindig egészen késő korinak tanultunk ismerni. A skandináv regió első periodusa is csak e formát ismeri, míg annak második periodusában találkozunk csak a lemezes formával, melyet tehát szintén a későbbiek közé kell sorolnunk.
Karikáink nagyság tekintetében három fő változatot mutatnak. Az 141egyik körülbelül az ujjgyűrű nagyságának, a másik a kar, illetve lábtő gyűrűének és a harmadik a nyakgyűrűének felel meg s ehhez képest különböztetnek meg köztük gyűrűt, kar- és lábpereczet, illetve nyakpereczet, mely csavart formájában torques nevet visel. A kar- és lábpereczeket egymástól elkülöniteni akkor, ha azok nem temetkezésből származnak, a mikor tehát helyzetük nem állapitható meg, a mi, mint tudjuk, vármegyénk leleteinél is az eset, szinte lehetetlen s épp oly nehéz eldönteni ily esetekben azt, hogy haj, vagy ujjgyűrűvel van-e dolgunk, mert a bronzkor piperéjéhez tartozott bizonyos területeken, melyekhez hazánk is sorolható, a hajba is fonni kicsiny karikákat. Még nehezebbé teszi határozott elnevezésüket az a körülmény, hogy a bizonyára nemcsak piperetárgyakúl kell őket tekintenünk, hanem a cserekereskedésnél divatos, alkalmas fizetési eszköznek is, azaz karikapénznek. Sok esetben találunk u. i. egy tömegben igen sokat e karikák közül és pedig néha nemcsak egyforma valamennyi, hanem durván dolgozott és éppen nincs díszitve, a mi ékszer rendeltetésének meg nem felel, máskor az egy tömegben felhalmozott ily karikák közt találunk oly sorozatokat, melyeknek súlya egymással bizonyos arányban van, majd kétszerese, majd háromszorosa, majd öt és 10-szerese t. i. az egyik sorozat a másiknak; máskor ismét lánczczá összefűzve találjuk őket, melynek egyes karikái könnyen szétvehetők s ily egybeállitás amennyire alkalmas arra, hogy a lánczból fizetés alkalmával bizonyos számú karika levétessék, a mi a Chinában még most is divatos botra füzött pénzekre emlékeztet, ép oly indokolatlan bármely ékszer szempontjából.
Arra u. i. hogy a fém, még pedig nemcsak a nemes fémek t. i. az arany és ezüst, hanem a réz, bronz, sőt a vas is értékmérőül a legkülönösebb formában használtatott, elégnél több példánk van. – A délafrikai törzseknél ma is folyópénz értékben circulál a vaslándzsacsúcsoknak és a vaskapának egy bizonyos megszokott formája s általánosan ismert dolog, hogy a rómaiaknál a marha mint első fizetési eszköz után a réz (aes) volt a forgalomban lévő fizetési eszköz, hogy minden dolognak értékét azzal mérték s hogy eleinte miután változó súlyú rudak formájában használták, minden egyes vételnél úgy kellett azt lemérni. Semmi kétség, hogy bármely bronzszerszám lehetett fizetési eszköz épp oly jól, mint a karika, hisz láttuk, hogy a délafrikai törzsek éppen nem a karika formát választották, de hogy a legalkalmasabb volt, annyi bizonyos. Nagyon helyesen figyelmeztet bennünket e tekintetben Hoernes,* hogy „mivel egyáltalán nem volt könnyü dolog bármikor 142szert tenni a kellő mértékben azon két fémre (ón és réz), melyből a bronz készül, ez utóbbi mindig drága és sokra becsült fém maradt. Ezt mutatja egyrészt ékszerekre való bőséges alkalmazása, másrészt az a takarékosság, melyet akkor tapasztalunk, mikor belőle fegyvereket és szerszámokat készitenek. Ez utóbbiak csaknem mind szerény terjedelmükkel tünnek ki. Valami tekintélyes súlyú, derekas fejszét hiába keresnénk közöttük. Ekéről meg éppen szó se lehetne. Ellenben az ékszerek közt végtelen sok a fonalvékonyságú sodrony és papír finomságú lemez. A hol csak el lehettek bronz nélkül, más anyaggal segitettek magukon. Igy a testet védő fegyverek legtöbbnyire nem fémből készültek… Mindenesetre megjegyzésre méltó, hogy a lapos, perimés, szárnyas és tokos vésőknek, sarlóknak és különösen a nyitott nyakgyűrüknek (torques) oly nagy tömegét találjuk, míg a nemes kard oly ritkán fordúl elő… Hogy az előbbieket gyakrabban találjuk, mint p. o. a kardot, az mindenesetre arra enged következtetni, hogy az emlitett egyszerű typusokat, mint elfogadott forgalmi formákat, átöntési czélokra is készitették. Egy markolatból és pengéből művészileg összenittolt kardnak, mely rendszerint még finoman díszitve is volt, mindig kardnak kelle maradnia, ha nem akartak sokat veszteni a kard formájának megsemmisitése által; míg egy vésőt vagy egy sima karikát minden nagyobb értékveszteség nélkül be lehetett olvasztani.”
Hoernes: Urgeschichte des Menschen 315. l.
A karikák egy részét tehát minden esetre ily szemmel is kell tekintenünk, még pedig nemcsak a bronz, hanem a nagy mennyiségben előforduló arany példányokat is, mely utóbbiak még más szempontból is jellemzik területünket, t. i. az aranybőség szempontjából, mely ősidőktől fogva nevezetessé tette azt s már a Kr. e. V. századból rendelkezünk felőle történelmi adattal. Herodotos u. i. aranyban bővelkedőnek hallja emlegetni a marosmenti agathyrseket s ezen adatát leleteink megerősítik. Arany karikákat ismerünk u. i. Oláh-Fodorházáról, Alparétről és a lelhely közelebbi meghatározása nélkül a régi Belső-Szolnok-megyéből. Bronzkarikáink közül ki kell még emelnünk egy félhold idomú formát, mely mindig nyilt és néha fűllel ellátva csöngőűl szolgált. Ezt a fajtát leginkább ruhadísznek, füles alakjában pedig övcsüngőnek szokták tekinteni, de mindkét alakjában a későbbi formák közé tartozik s első vaskori ékszereinknek is jellemző darabja. Jellemző alakját az első ördöngös-füzesi leletben (g) látjuk. Ugyanily átmeneti forma, mely a vaskorban talál nagyobb elterjedésére, a nyakperecz is; bár a skandináv regióban már csavart formájában látjuk a második periodus jellemző leletei közt is.
143Végül a leleteink közt előforduló zablarészekről és kerekekről kell még megemlékeznünk. Zablarészt két helyről t. i. Oroszmezőről és Oláh-Bogátáról ismerünk. Mindkettő u. n. peczkes zablához (Knebeltrense) tartozott, azaz oly zablához, melynél a szájvas vége nem pusztán csak karikát hord, hanem annak mindkét vége egy-egy oldalvasból (pofavas, pofapeczek) van beeresztve. Ily pofapeczkek voltak a leleteinkben fennmaradt részletek is, melyekből az oroszmezeinek a párja is meg volt az erdélyi múzeum tulajdonában, de ez azt a bécsi cs. és kir. gyüjteményeknek engedte át. Az oroszmezei rajzban is közlött példány legjobban érthetővé teszi annak használatát. E példány közepén egy karikatűt, hengeres végén egy lyuk s e kettő közti részén hosszúkás ellyptikus pántalakú nyilás látszik. Ez utóbbiba volt beleeresztve a (most már hiányzó) szájvas s ez az utóbbiak végén lévő karikákba erősitették a kantárszár végeit. A középen látható karika-fülbe és a hengeres végén lévő lyukba erősitették meg a pofaszíj két végét, minthogy ez utóbbi valamivel a száj felett két ágra vált, mint ezt a Ramses idejebeli egyiptomi képeken előforduló kantárzatokon* láthatjuk. Az oláh-bogátai példány sokkal egyszerübb; a szájvas felvételére szolgáló nyiláson körül semmi más oly lyukat, vagy fület nem találunk rajta, mely a pofaszíj végeinek megerősitésére szolgált volna s így az bizonyára egyszerüen csak a peczek karjaira volt a szájvas nyilás két oldalán megerősitve. E felszerelési mód a bronzkor virágzó szakában volt divatban, legalább az analog egyiptomi képek kora (ca. 1400 Kr. e.), valamint az analog példányok mellékletei, melyek ezeket a corcelettes-i zabla typus* formakörébe utalják: ezt mutatják. Ki kell emelnünk, hogy e typus jellemző alakja az ural altáji regiónak is. Úgy Zschille és Forrer,* mint Aspelin* több példányt idéznek e területről és pedig az Altia és Minussinsk tájáról, valamint Szibériából.
R. Zschille és R. Forrer: Die Pferdetrenze in ihrer Formen-Entwickelung. I. t. 18 sz.
Zschille R. és Forrer R. idézett műve 2. l. fig. 1.
Ugyanaz i. m. I. tábla 24., 25., 26.
Aspelin Antiquités stb. 64. l. 278–281., 283.
Bronzkerekeket vármegyénk területéről csak az árokaljai leletből ismerünk. Ezen nevezetes leletek felől legelőbb a m. tudományos Akadémia archaeologiai bizottsága mondott véleményt 1869-ben, a mikor a m. kir. vallás- és közoktatásügyi ministerium 10,560 1868. sz. a. arra szólitotta fel a m. n. múzeum igazgatóságát, hogy az Eszterházy-féle római (?) kerekekhez illő kocsikast terveztessen.* A nevezett bizottság 144azt hiszi, hogy e kerekekre nézve három feltevés jöhet számba t. i. vagy diadalszekérbe valók, vagy versenykocsi részei, vagy közönséges szállitó és személyhordó járműhöz tartoztak.
Arch. Értesitő. I. k. 1869. 24–37. l.
De a bizottság egyszerüen olyan kegyajándékoknak tartja őket, melyek valami pályadiadal után háladatosságból a templom csarnokába fel voltak akasztva és anathemák neve alatt ismeretesek.
Kétségtelen, hogy mint Pausanias munkájában olvassuk, a gazdagok és uralkodók fényes és drága szekereket állitottak fel a templomokban; de az bizonyos, hogy versenyek után a győzők kerekeiket, vagy tengelyre illesztve, vagy külön is a templomokban felakaszták, mint ezt a paizsokkal, vértekkel és egyéb kegyajándékokkal tevék.
Ezen nézetben látszik a toulouse-i múzeum is lenni, mert a párisi világtárlaton üvegszekrénybe állitotta ki külön-külön hírneves bronzkerekeit minden kocsikas nélkül.
Az újabb régészeti ismeretek azonban már szinte biztos tájékozást nyujtanak az árokaljai kerekek kora s egykori rendeltetésére nézve. A négy küllejű kerék u. i. magában (l. ördöngös-füzesi II-ik lelet II. tábla 3. sz.) vagy rajta álló madárkákkal, mint díszités sokszor előfordúl a bronzkor végén s ezekről értekezvén Hampel József az Archaeologiai Értesitő 1895. 2-ik számában, ezeket írja:
Undset művében (Das erste Auftreten des Eisens in Nord-Europa. Hamburg 1882.), Sachen művében a hallstadti temetőről (Das Grabfeld von Hallstadt 1868.), valamint Hoernes ismeretes ősrégészeti könyvében (Die Urgeschichte des Menschen) Európa különböző vidékein előkerült számos analogiát lehet találni a madár- és kerék-díszekre. Utoljára a berlini néprajzi társulat folyóiratában Undset számos példát gyüjtött össze és helyes érzékkel kapcsolatba hozta e typusokat az egykorú szertartásos kocsikkal, a milyent hazánkban is ismerünk, (Szászvárosszéki kocsi a bécsi cs. múzeumban). Ennek a kis bronzkocsinak négy kereke, felül edénye van és az edény előtt s mögötte tizenkét oly madárfő dísziti, a minővel a felsorolt emlékstatisticában lépten-nyomon találkozunk.
Undset a jelzett értekezésben felsorolja az eddig Európából ismert symbolikus szekereket és azok sorából itt kiemeljük azokat, melyek rokon izlésüknél fogva szorosabban összetartoznak. Készitési koruk a Krisztus előtti VI–X. századra tehető:
a) A cornetoi kocsi.
b) Hasonló kocsi egy salernói sírból a Port de Hal-i múzeumban Brüsselben.
145c) Töredék ugyanott egy viterbói sírból.
d) Hasonló a szentpétervári Eremitage-ban.
e) A glasináczi kocsi a bécsi cs. Múzeumban.
f) Az este-i terracotta-szekér.
g) Hasonló szekér töredéke a Villa Benvenuti-féle temetőből.
h) A csicseri madáridomú edény a m. n. múzeumban; Undset nézete szerint symbolicus kocsiról való dísz.
i) Madárfejű szelencze négy keréken a nápolyi nemz. múzeumban.
k) Hasonló a British múzeumban.
l) A musée de Saint Germain en Layeben, kettős fogat.
m) Az ystadti vedres szekér Svédországban.
n) A peccateli vedres szekér Mecklenburgban.
o) A milaveci vedres szekér a prágai múzeumban.
p) A judenburgi vagy strettwegi szekér a gráczi múzeumban.
q)A szászvárosszéki madaras szekér (l. a mellékelt rajzot).
r) Perugiai kocsiból kerekek Lindenschmiedtnél III. IV. II. fig. 4.
s) Radkersburgi szekér gróf Platz gyüjteményében.
Szászvárosszéki bronzkocsi.
Krannon város pénzei.
Undset s mások is foglalkoztak e szertartásos kocsik symbolismusával, de nem jutottak kielégitő magyarázatra. Most Furtwängler* kiindulván Undset összeállitásból s az ott említett krannoni érmek hátlapján látható ábrázolásból, az egész emlék- és símbolumcsoportra terjedő értelmezést kisért meg.
Meisterwerke 259–263.
146Kerekes csótár.
Krannon thessaliai városban érczből készült szent kocsit őriztek. Hogyha az orzságot szárazság érte, bizonyos szertartást követve, föl s alá tolták ezt a kocsit és az istenséghez fohászkodtak. Azonkivül őriztek 147itt két szent hollót és ezeken kívűl semmi más holló nem volt a város területén. A hollókat s a kocsit oly nagyra tartották, hogy a város érmein ezek képviselik a város czimerét. A kocsiból két kerék látszik s rajta két madár egymás felé fordulva ül; közepett a szekéren nagy edény áll, nyilván vízzel volt megtöltve, s mikor a szekeret tolták, kifröcscsent belőle a víz. Ez az esőt hozó babonás szertartás egyik mozzanata volt, csakúgy mint a régi indogermán vallásban a vízbe mártás és vízzel való locsolás az esőt hozó szertartások közé tartozott.
A görög mondák különböző változatokban adják elé a hollók szerepét a nyári forróságban; a mikor nyáron nagy forróságban a búza s a füge érik, olthatatlan szomjúság bántja a hollót s erős krákogása árulja el heves fájdalmát. Ezt a szomjuzást Apollo mérte rá, mert vízért küldte s a holló nem teljesité parancsát. Az ó-kor felfogása szerint a holló hirdette az érkező esőt és az ó-germán mythosban is az Odin hollói az esőt hordó felhők sötét hírnökei; ők hozzák az égi nedvességet s azért ülnek a krannoni kocsi kerekein, hogy szárazságban az esőt hozzák.
Furtwängler a phrygiai Gordion főszentélyében fölállitott szent kocsira is hivatkozik és a phrygiai Cybele szertartására, mely Rómában is meggyökerezett s melynek főcselekvénye az volt, hogy az istennő szobrát, miután kocsin körülvitték, megfürösztötték.
Xerxes fölvonulásakor a sereg közepén a legfőbb isten nyolczlovas kocsija szerepelt, mögötte járt a nagy király, s hasonló szokásról szól a germánoknál Tacitus; pap és fejedelem kalauzolta a lovas szekeret. Északi Németországban tavaszkor, Tacitus tanúsága szerint, a „Terra matert” Nerthust tehenektől vont szent kocsin körülvitték az országban és a végén az istenség szobrát és öltönyét tóban megfürösztötték.
Ilyen s hasonló szertartások nyomaira útal Furtwängler régi s új népek szokásaiban s mindezek hozzájárulnak a sajátszerű szekér szerepének magyarázatához. A kocsi a háborgó felhő jelképe, a régi germánoknál, melyen Thon és Odin nagy égi zaj kiséretében tova vonulnak s a felhők istennője is kora tavaszszal kocsin járja körül a világot.
Furtwängler rokon cultus nyomait Athénében is kimutatja és az akropolisi szekeret, melyen esdeklő nő emeli ég felé karjait, szintén ez összefüggésben magyarázza.
*
Azon megfigyelések, melyekre vármegyei bronzleleteinknek typologikus vizsgálata közben tettünk szert, mindenek előtt azt mutatják, hogy nagyban és egészben a késő formák uralkodnak bennök s ott 148is, a hol korábbi formákra találunk, már e formák mellékletei is azt mutatják, hogy csak a forma korai, az illető példány maga későbbi epocha szülötte, mert a formák, különösen alacsonyabb műveltségü népeknél soáig tartják fenn magukat változatlanul is.
Bronzleleteink tehát a bronzkornak késő szakából erednek javarészt. Oly tény ez, melyhez hasonlót a kőkorra nézve kőszerszám leleteink formájából is megállapitottunk. Mindazonáltal ebből a tényből nem vonhatjuk azt a következtetést, a melyet a kőkorra nézve hasonlóan megállapitott tényből vontunk le, hogy t. i. vármegyénk területe csak a bronzkor végén birt volna népességgel s a kőkor végére és a bronzkor vége közt tán lakatlan lett volna.
A bronzkor szerszám anyaga, a bronz könnyen változtat alakot, az újabb divatosabb, czélszerübb formák keletkezése után mi sem volt könnyebb, mint a régibb, kevésbé divatos vagy czélszerü formát egyszerüen beolvasztani s új alakban újra kiönteni, de ezt a kőről nem mondhatjuk. Éppen azért, mikor azt látjuk, hogy a fémkor első felléptét jelző leletek, a réztárgyak nem hiányzanak vármegyénk területéről, bizvást feltehetjük, hogy az egész fémkoron keresztül be volt az népesitve. A korai formák hiányát legjobban az a körülmény fejti meg, hogy éppen azon fajtájú leletek hiányoznak eddig vármegyénk területéről, melyek a korai formákat is legmegbízhatóbb körülmények közt szokták szolgáltatni, t. i. a temetkezések.
Másik fontos tapasztalásunk az, hogy azon ural-altáji formák, melyeknek felléptét a rézkorban constatáltuk, vármegyénk bronzkorában megsokasodnak és erősbödésükkel leleteinknek sajátos jelleget kölcsönöznek. A csákányok és balták jellemző csoportjához a csúcsos nyilás peremü vésők s a zablák csoportja járul erősitéseül az amugy is erősen szembeötlő sajátságnak, mely oly erősen domborodik ki, hogy mint fentebb láttuk, és Müller éppen ennek alapján az egész magyar bronzkort az ural-altáji vidékről származtatta s Hampelt is arra birta, hogy e nézetet legalább részben elfogadván, e formák behozatalát egy onnan idekerült néphullámnak tulajdonítsa, sőt hogy hozzávetőleges feltevés gyanánt e néphullámban az agathyrseket sejtse.
Ha az ezen oly erősen jellemzett sajátság bővebb megvilágitását kisértjük meg, úgy mindenekelőtt azon absolút chronologiai adatokra kell figyelemmel lennünk, melyeket a bronzkorra vonatkozólag Mortelius összeállitásából idézünk.* Első közleménye szerint Egyptomban a 149bronzot, a mi időszámitásunk előtt már 3000 évvel ismerték. Nem tudjuk mire támaszkodott e túlmagas szám felállitásával, mert idézett czikkében ezen állitását mivel sem indokolja; de annyi bizonyos, hogy az alant idézett második ily fajta közleményében még ónszegény bronzot is, tehát olyant, a melyben az ón sokkal kisebb arányban van meg, mint ez a bronzkorban szokásos volt, csak a XII-ik dynastia idejéből, azaz a Kr. e. harmadik évezred végéből tud hiteles leletből, t. i. a kahuni-ból idézni. Tehát azon a területen, a hol eddigi ismereteink alapján legrégibb a bronzkultura, Kr. e. 2001–2100-nál nem igen tudjuk annak kezdetét, legalább hitelesen magasabbra datálni. Ha pedig azon területre irányozzuk tekintetünket, a hol ennek a kulturának kezdete a legfiatalabbnak látszik, vagyis a skandináv regióra, úgy ugyancsak Montelius után beszélve, azt látjuk, hogy a spirálvolutás markolat végű u. n. antenna kardok, valamint azon kardok, melyeknek markolat végét tojásdad korong fejezi be, a skandináv regió V-ik periodusában fordulnak elő s így ez a periodus a Kr. e. VII-ik, illetve VI-ik századnak felel meg. A két közbe eső periodus t. i. a negyedikre és harmadikra körülbelül három századot számitván, a második skandináv periodus a Kr. e. 9-ik, 10-ik századnak felel meg, ha az nem régibb s így a bronzkor első felléptét Skandináviában a Kr. e. 15-ik századra tehetjük.
Montelius: Sur la chronologie de l’ŕge du bronze. Cartaillhac et Chantre: Materieux XIX. 111. l. és Archiv für Anthropologie, Berlin XXI. 1892. 1–40. A keleti és görög bronzkorról.
2000–2100 és a Kr. e. 15-ik század, ez az a két határ, mely között a bronzkor első fellépte mozog.
Nézzünk szét egy kissé, miféle ural-altáji népnyomokat tudnánk e két időhatár között találni?
A legrégibb e fajta nyom az, melyet szumir-akkad kérdés alatt ismerünk a szaktudományban s melyet Hoernes után* röviden a következőkben foglalhatunk össze:
Hoernes i. h. 453. l.
„Számos jel szól a mellett, hogy Mezopotámiának a sémi lakosságot megelőzött őslakosságánál is magas fokú műveltség fejlődött már ki. Ninivei palotákból oly glossariumok származnak, melyek az assiriologusoknak lehetővé tették, hogy az assyr forditások segélyével régibb feliratos emlékeket fejtsenek meg. Ez utóbbi emlékek nyelve a későbbi assyr szövegekben akkad-nak neveztetik. (Akkadnak a babyloni királyok alatt a mezopotámiai alföld délkeleti részét hivták, míg ezen alföldnek Assyriával határos felső része ez időben Szumir nevet viselt.)
Kiváló nyelvészek kutatásainak eredményei szerint az akkad nyelv nem mutat semmi rokonságot sem árja, sem a sémi, sem a chamita 150idiomákkal, míg ellenben a turáni nyelvemlékhez, különösen pedig a finnhez igen közel áll.”
Ezek szerint a szumir-akkad elnevezés alatt ural-altáji népekre kell ismernünk, kik az ősrégi chaldeai műveltség első megtermékenyitői lehettek. Vessük össze e tényt Justinus, a római történetíró azon túlzottnak tartott adatával, hogy Elő-Ázsia 15 száz éven át szkitha uralom alatt állott, s hogy csak az assyriai Ninus uralma alatt (1200 Kr. e.) szabadult az fel ezen uralom alól; akkor egyrészt az általánosabban ismert szkitha névhez, másrészt egy hozzávetőleges időhatárhoz jutunk. Justinus adata u. i. minden valószinüség szerint az akkad bevándorlás emlékét őrzi, s így annak korát az ő koradatai alapján a Kr. e. 2700-ik évre kellene tennünk. Lehet, hogy e szám túl magas, de az ellenkezője sem lehetetlen s azért meg kell kisértenünk annak pontosabb meghatározását.
Minthogy a szkithaság turáni voltát ma már komolyan kétségbe vonni alig lehet s Justinusnak a szkithákról közlött adata oly erős valószinüséggel volt alkalmazható az akkad bevándorlásra, anélkül, hogy ezzel bármikép is véglegesen akarnók tisztába hozni azt a nehéz kérdést, hogy a szkithák és akkadok azonosithatók-e? utalnunk kell Justinus dátumának megvilágitása szempontjából arra, a mit Nagy Géza Herodotos adatait interpretálva a szkithák eredetéről szóló mondáról mond, melyekben a különböző időbeli bevándorlás gondolata nyer kifejezést s melyet Herodotos két változatban közöl. Egyik maguktól a szkitháktól való, a másik a pontosi görögöktől, kik a szkitha mondai elemeket a maguk felfogásához idomitva hellenizálták ugyan, de a monda lényegén nem változtattak. Mindegyik monda három testvértől származtatja a szkithákat; mindegyikben ki van fejtve az a felfogás, hogy az idősebb testvérek a nyugoti törzseknek voltak ősapáik, míg a legifjabbtól a keleti, vagy királyi, vagy tulajdonképeni szkithák eredtek; mindegyik elbeszéli a monda nyelvén, hogy az uralkodásra való rátermettségénél fogva a legifjabbik testvér vált ki s így ő lett a király. Mindez arra mutat, hogy maguk a szkithák három nagyobb bevándorlást különböztettek meg s a legkésőbb beköltözött, vagyis a legifjabb gyermektől származott törzs lett a többinek is az ura. E különböző időben történt bevándorlások magyarázzák aztán meg a szkitha mondák és hagyományok azon ellenmondásait, hogy a szkithákat a Pontos mentén, majd nagyon régi lakóknak, sőt autochtonoknak tüntetik fel, így a görög monda szerint Heraklestől s egy alul kigyótestű nőtől származnak (Diodorus Siculus Lib. II. cap. 43. szintén emliti a mondát 151azzal a különbséggel, hogy az apának Zeust mondja) más szóval a nap és föld fiai azaz autochtonok (Herodotos IV. 8–9.) a másik változat szerint pedig a mondai ősapa Targitaos az égnek (Zeusnak) s a Borysthenes folyam leányának volt a fia s Targitaostól Dariusnak a szkitha földre való betöréséig 1000 esztendő telt el; majd pedig maguk a szkithák beszélik Herodotosnak, hogy ők a legfiatalabbak az összes népek között.*(IV. 5.)
Nagy Géza: A szkithák nemzetisége. 1895. 6 lap.
E mondából s annak szakavatott magyarázatából bennünket különösebben csak az érdekel, hogy maga a szkitha monda is ismer egy régebbi vándorlást, mely délfelé húzódott s hogy ez a vándorlás Dariusnak a szkitha földre való betörését ezer esztendővel előzte meg. Darius Kr. e. 514-ben vonul a szkithák ellen s igy ez a régebbi szkitha vándorlás a Kr. e. 16-ik századra esik. Ez lenne tehát az ural-altáji népek másik nyoma, mely a fentebb emlitett két időhatár, t. i. a Kr. e. 2000–2100. és a Kr. e. 15-ik század közé esik.
Kétségtelen azonban, hogy ez utóbbi adat ép oly kevésbé bir arithmetikai pontossággal, mint Justinus azon adata, melyből az akkad bevándorlás dátumául a 2700-ik esztendőt nyertük s így mindkettő megtűri az indokolt kiigazitást, a melynek alapjául az őskori leletek által nyujtott bizonyitékokat vehetjük. Láttuk u. i., hogy az egyptomi leletekben a Kr. e. harmadik évezred végén, tehát közel a 2000-hez jelentkezik az ónszegény bronz, mely tehát még inkább réz, mint bronzműveltséget jelez s ettől az időhatártól az akkad vándorlás dátuma 700 évvel esik messzebb felfelé, míg a régibb szkitha vándorlásé mintegy 500 évvel lefelé távolodik attól s így, ha átlagos 500 évet írunk ez utóbbihoz, míg az előbbit ugyanennyivel csökkenthetjük, úgy éppen 2000–2200 év körül járunk, mely az első fémműveltség korának nagy általánosságban a leletek alapján megfelel.
Nevezzük tehát akár akkadnak, akár szkithának azon népelemet, mely ezen fémműveltség hordozója, annyi bizonyos, hogy ural-altáji csoportként jelentkezik, mely kiömléseivel óriási területeket önt el épp úgy, mint a mai törökség. Más kérdés az, hogy mennyiben tiszta ezen népáradat műveltsége, vagy belső összetétele, akár ethnikus, akár ipari sajátságaiban. Erre nézve bizonyos, hogy p. o. az árjaság zend ága már a fémműveltség kezdetén a csúd-magyar csoportnak közvetlen szomszédja volt, hogy tehát már akkor kellett bizonyos kölcsönhatásoknak létre jönni. Mi az ural-altáji csoport legfőbb szerepét éppen 152abban látjuk, hogy e műveltség hordozóiul s az általuk elözönlött területeken a földmivelő népséggel szemben a harczias és hódító alkatelemet képviselik. Békés hajlamú, földmivelő népek vegyülése harczias népelemekkel mindig állandóbb jellegü alakulásokra vezet s az akkad bevándorlás után rendre látjuk megalakulni a Tigris és Euphrát közti területeken az egymást követő álladalmakat, melyeknek tömöritő magvát minden valószinüség szerint az emlitett turáni népelemek képezték.
A mi vármegyénk területét illeti, az a Pontos felől épp oly alkalmasan esik e vándorlások országútjába, mint a mily kényelmesen volt hozzáférhető az árja bevándorlásnak a kőkorban s az illyr és thrák benyomulásnak a Balkán felől. Ha tehát a történelmi kor hajnalának első tudósitásait leleteink segélyével mindig e hármas irány szempontjából nézzük, úgy meglehetősen hű képre tehetünk szert.
Az első fémműveltség vármegyénk területére hozza azt a turáni fajt, mely jellegzetesen rézszerszerszámait Szibériától az Euphratesig és Cyprusig s nyugatra Csehország legnyugatibb széléig elviszi. Nevét egyelőre minek kutassuk, szkitha vagy agathyrs egyre megy, pars pro toto, vagy totum pro parte az első fellépés korában. Annyi bizonyos, hogy ha néphullám is, mint Hampel hiszi, semmi esetre sem futó hullám, hanem az állandóságnak kezdete és magja, melynek nyomán hatalmas belföldi bronzművesség sarjadzik, melynek ereje Skandináviáig kisugárzik. Az itt talált nép, mely a földmivelésig emelkedett már e beözönlés idejekor, aligha hagyja el mind, sőt nagyobb részben sem, hanem bizonynyal megmaradt megszokott folyamvölgyeiben, mint a cultura folytonosságának s a békés foglalkozásnak képviselője. Ezért látjuk, hogy oly telephelyek, melyek már a kőkorban ilyenekül jelentkeztek leleteikkel, nem szünnek meg a fémkorban sem telepekül szolgálni, sőt mint Kudu példájából láttuk, még fontosságukból sem veszitenek. Az ily hegyközi nép helyzete mindig más, mint a síkságon lakóé. A síkföld népe hazát könnyebben változtat s épp azért feltehetjük, hogy a greco-ital elvándorlás nagyobb tömegekben inkább alföldünkről vonta el az őslakosságot, mint a hegyvidékről.
Vármegyénk ily módon átalakult lakossága, mely ethnikus összetételében birja az állandóság biztositékát, további összetételében bizonyára nem kerülte ki a Balkán felől jövő illyr-thrák hatást sem. Mikor Herodotos az agathyrsokat thrák szokás szerint élő népnek mondja, (IV. 104., 49.) ennek a hatásnak emlékét őrzi meg számunkra. Ez a hatás azonban inkább ethnikus természetü lehetett. Ipari tekintetben 153bele tartozott vármegyénk területe azon nagy kereskedelmi hálózat területébe, mely hazánkat egyrészt az elő-ázsiai, másrészt a balkáni és itáliai kultúra termékeivel hozta összeköttetésbe. A bronzkorban erősebben az előbbit látjuk érvényesülni. E kor vége felé az utóbbi látszik erősbödni s a vaskor első szakaszának emlékei vármegyénk leleteit a hallstatti temető culturájával hozzák rokonságba. Classicus példája ennek a második ördöngös-füzesi lelet, melynek fibulái (II. tábla 2. 3. sz.)* és bronzpléh edényei (II. tábla 15–16.)* azon temető leleteivel a legszorosabban egyeznek. Ez a kor azonban újabb népelemmel alig gazdagitja vármegyénk területét, mert hisz annak összetétele, még Herodotosnál, tehát történelmi korszakának hajnalán is olyannak mutatkozik, mint azt bronzkori leleteink világitásában láttuk úgy, hogy hallstatti izlésű leleteinket is inkább a pontosi és balkáni hatás rayonjába kell utasitanunk, különösen ha boszniai és kobáni leleteket tartjuk szemeink előtt, melyekkel e fajta leleteink szintén erős rokonságot mutatnak.
Sacken: Das Grabfeld von Hallstatt. XIII. t. 9 sz.
Ugyanaz XIII. 4., 5., 7., 8. sz.
Barbár tetradrachma.
Vegyük még ehhez azt, hogy a vaskor második szakaszának az u. n. La-Téne izlésnek leletei, a mely izlés Európa nyugatjáról terjed kelet felé, vármegyénk őstörténelmi leletei közt teljesen hiányzanak s egész Erdélyben is csak az antik világ emlékei közt találunk ezen izlés némi nyomaira, úgy bizvást elmondhatjuk, hogy vármegyénk a délkeleti hatás alól egész ős korán keresztül nem került ki. Ezt bizonyitják azon éremleletek is, melyek az első rendszeres pénznemeket képviselik a vármegye területén, t. i. a barbár tetradrachmák. Ez érmeket, melyek előlapjukon Jupiterfőt, hátlapjukon lovast tüntetnek fel értelmetlen jegyekkel, II. Fülöp macedóniai királynak Erdélyben forgalomban volt pénzei után öntötték. Esztényben 22 drbot találtak, Széken is előfordult egynehány, melyek közül egy drb. Szőke Albert tanitó birtokába került s legújabban Szász-Fellak és Sajó-Magyarós közt bukkantak ilyen leletre.
De bzonyitja azt az is, hogy még a római hóditás sem a nyugoti oldalról hatolt be vármegyénk területére.
*
154Az előadottak alapján vármegyénk őskori történelmét következőkben foglalhatjuk össze.
Az idők jártával mindinkább szaporodó árjaság a településre újabb s újabb területeket igényelvén, terjeszkedésében az Odera vagy Elba folyamvölgyein keresztül hazánk területére jút. Egyik raja a neolith időszak végén benyomul vármegyénk területére s ennek folyamvölgyeiben ütve fel tanyáját, telepeket alkot, melyek közül egyik-másik, mint nagyobb ipari középpont, vagy mint megerősitett hely bizonyos nagyobb jelentőségre emelkedik. Ily módon a vármegye déli fele oly lakossághoz jút, mely művelődésében a földmivelésig s az állandó lakhelyekhez kötött baromtenyésztés stádiumáig emelkedik, bár a vadászat és halászat is foglalkozása körébe tartozik.
Ezt a lakosságot találja itt a fémkor hajnalán a turáni elem, melynek beözönlése nemcsak új anyagot hoz, mely a lakosság további művelődésének alapja, s nem csak, hogy mint a földmivelő lakossághoz csatlakozó hazafias elem, bizonyos állandóságot kölcsönözvén, a műveltség hathatósabb fejlődésének bizonyitéka; hanem egyuttal vármegyénk területét állandóan csatolja egy nagy műveltség és ethnographiai körhöz, melytől az még történelmi korában sem szakad el.
E körnek, mint műveltségnél is folyton jellemző eleme marad a turániság, mely nemcsak saját műveltségi és ipari produktumaival hat vármegyénk lakosságára, melynek vezérlő eleme, azzal különben is rokon, hanem az előázsiai és pontosi műveltség termékei is úgy látszik részben ezen közvetitéssel jutnak hozzájok.
Annál jellemzőbben turáni azonban a kör ethnikus összetétele szempontjából. Ezzel a turáni csoporttal, melyet a szkithaság gyűjtőneve jelez, függ össze vármegyénk lakossága a legszorosabban. Ezzel egyenlően éli át hosszú bronzkorát, vesz át ezen időhatáron belül is számos ethnikus és művelődési hatást, melyek közt az illyr és thrák jelentkezik legerősebben. Ezzel együtt lép át vaskorába, még pedig aránylag későn, mi közben lassan elváltozik thrákos szkithává, hogy végül dák legyen belőle, mely név alatt a római világhatalommal jútván összeütközésbe, erősebben jellemzett világitásban lép át történelmi korába.
