FÜGGELÉK. A népvándorlás kora.
219FÜGGELÉK.
A népvándorlás kora.
A népvándorlás kora.
Midőn Aureliaus 274-ben Dáciát hivatalosan felhagyott tartománynak jelenté ki, a góthok már 20–25 év óta tényleges urai voltak az erdélyi hegyvidéknek. Már Decius császár Moesiában fogadja támadásukat 251-ben, s a Forum Terebrii mellett vívott csatában a császár is elesett. Utódja Gallienus már nem tudja többé feltartóztatni a germán áradatokat, melyek 245–250 körül teljesen elözönlötték Dáciát. Ez az időpont Dácia tulajdonképeni bukása (Eutropois IX. 8.) Aurelianus pedig már csak az utolsó intézkedéseket tette meg, hogy legióit és Dácia polgári lakosságát végleg kitelepitse a dunántuli területekre, melyeknek Ratiaria körüli része (a mai Bolgárországban) Dácia nevet nyert.
Ez idő óta semmi nyoma többé a rómaiságnak Erdélyben.
A germánság ez időben a Balt-tengertől a Krimig hosszú vonalban tartja kezében Kelet-Európát. Vessünk egy tekintetet e népnek múltjára s a mozgalmakra, melyek sokféle törzseik neveihez vannak kötve.
A germán népek őshazája a Visztula, Odera, Elbe középfolyásánál keresendő, honnan a rómaisággal szemben soká mint kezdetleges, egymással össze nem függő törzsek éltek. A legiók, melyek a Rajna torkolatától nyugatra s a Duna mentén tovább délkelet felé őrizték a határokat, a II-ik századig könnyen visszaverték a surlódásokat, melyek észak felől a határokat veszélyeztették. A II-ik században keletkezik az a mozgalom, mely észak-, észak-keleti Európa ethnographiai képét átalakitja, a jövő új államalakulásainak veti meg alapját.
A germán törzsek valamely külső okból, alkalmasint a finn-ugor népeknek a Felső-Volga mellől nyugati irányban való terjeszkedésével nyomulnak déli és keleti irányba, midőn a markomán, hermundur, 220quad stb. törzsek a Dunáig huzódnak le s északi germán törzsektől zaklatva, a római birodalom területére törekszenek, másfelől a Dnjeszter és Dnjeper mentén terjeszkednek a Fekete-tenger partjai felé, a mely mozgalmakkal a római birodalom északi határainak egész hosszán germán népfajok ülnek meg. Az utóbbiak a góthok, a velük egyesült herulokkal.
Az első nagyobb támadás, mely a rómaiságot érte, 167-ben tört ki, midőn a markománok, vandalok, victofalok, roxolanok, bastarnok, alánok, carpok (germán-szarmát fajok) szövetkezve, a Közép-dunától a Fekete-tengerig szembe kerültek a római hatalommal. Erdélyt barbár hordák árasztották el s tűzzel-vassal pusztitottak mindent, a mi útjokba került. A császári hadak vezére M. Claudius Fronto csak 168-ban érkezett Dáciába, midőn a germánok már a bányavárosokig nyomúltak előre. Ekkor történt, hogy a vöröspataki bányásznép menekült a barbárok elől, visszahagyva a latin-görög szövegü viaszos táblákat, melyek legutóbbika 167-ben kelt. A háború 167–175. években dúlt, mígnem ideig-óráig tartó béke alkalmat ad a rómaiaknak, hogy Napoca (Kolozsvár), Potaissa (Torda), Apulum (Gyulafehérvár) romjain új életet teremtsenek. A viszályok barbárok és rómaiak közt ez idő óta csaknem szakadatlanul folytak. Megindult a nagy bomlás, melyet feltartóztatni immár lehetetlen volt.
221Széki góth ruhakapcsok.
Dácia legveszedelmesebb szomszédja a góth volt, mely Filimer uralkodása alatt szervezkedett s az összes Dnjeper-Dnjesztermelléki népeket hatalma alá hajtotta.
A góthok a III-ik század közepe óta állandó csapása volt Dáciának. Maximianus Thrax (235–238), III. Gordianus (238–244), Philippus Arabs (243–249) Decius (249–251) mindent elkövetnek, hogy a góth beütéseknek véget vessenek, az áramlat mind erősebb nyomást gyakorol a tartományra, úgy, hogy midőn a góthok 251-ben Dácián át az aldunai tartományokig feltartóztathatlanúl nyomúlnak előre s vívják meg a híres forum-terebrii ütközetet, Dáciát nem lehetett többé a császárságnak megtartania.
A góthok ezzel szabad kezet nyertek Dáciában. Minden alkalmas pontján elhelyezkednek s innen intézik becsapásaikat a balkáni tartományok felé. A góthok (a később vizigóthoknak nevezett fajok) körülbelől egy századig lakják Dáciát, kiket a keleten lakó síkföldi greutungoktól: terving (erdei) névvel különböztetnek meg, ezektől délre a mai Oláhországban a tajfaloknak nevezett góth törzs vetette meg lábát.
Nem kell azt hinni, hogy a góth korszakkal Dácia ethnographiai 222képe teljesen germánná változott. Általában a népvándorláskor nagy birodalmai – a mint azokat egy-egy uralkodó népnévhez kötve látjuk – ethnographiailag nem voltak egyöntetüek; a régibb lakosság, mint hódolt, szerepet nem játszó elem, ott volt ismeretlenül, de röghöz kötve, így maradandóbb is volt, mint a rajtuk átsikamló germán áradatok.
Így Erdélyben a góthok korában a régi rómaikori földnép mindenütt megmaradt, mint pásztorkodó, halászatot folytató s földmíves lakosság, mely germán urait látta el a szükséges termékekkel. E nép azonban más nem lehetett, mint szláv, mely véleményünk szerint már a római korban nagy részét képezte a központokon kívűl eső lakosságnak. Hogy ezen, a római korból származó, a germánokkal szemben autochthon lakosság nyugodtan végig élte a népvándorlások viharait, bizonyitja az a feltünő körülmény, hogy az összes dáciai helynevek mind kivesztek az emberek emlékezéséből, addig a folyónevek római kori nevei: Aluta, Marisis, Somus továbbra is fennmaradtak, nem úgy mint nyugaton, hol a római helynevek egész sora fennmaradt, így lett Potovia-ból Peltau, Colonia Agrippinából Coeln stb. vagy mint a Száva mentén Siscia, Sirmium (Sziszek, Szerémség), melyeket máig eredeti nevükön ismernek az egymásra következő népek.
Ezekkel ellentétben Erdélyben a római helyeken új szláv nevü községek alakúltak: Sarmizegetusae helyén Gredistye, Apulum helyén Belgrád, Porolissum helyén Mojgrád s mások.
Hogy vármegyénk területe minő szerepet játszott a góth korban, arra nézve semmi történelmi adatunk nincsen. A góth oda vonúlt legszivesebben, a hol a rómaiak gazdagságának forrásait foglalhatta el, így a bányavárosok vidékére, hol nagyban folytatták rabszolgáikkal az aranyásást. E korszakból maradtak ránk az ismeretes szentmiklósi kincs, a szilágy-somlyói nagy aranylelet, melyekhez az érczet alkalmasint az erdélyi bányák nyujtották.
Vármegyénk csak a Szamos folyásával vett részt e népzmozgalmakban; a rajok a magyar alföld felé a Szamoson s a Maroson juthatva ki, ez úton került a szilágy-somlyói kincs is a lelet helyére, mely a későbbi korok Közép-Szolnokvármegyéjéhez tartozott. A góthoknak e vonalon egyéb nyomuk is maradt archeologiai emlékekben. Vármegyénk területéről való a mellékelt ábrán látható díszes csat, melyet Temesvári János szamosujvári tanár szerzett meg s először az Archaeologiai Értesitőben közölt.
Valens császár uralkodása (364–378.) vége felé egy új nép nyomúlt elő a régi Dáciáig, az ott megvonulva élt keresztény góthokat 223zavarják fel, kik nagy tömegben menekülnek az Alduna felé. Valens császár, ki Ázsiában volt elfoglalva, a rémhírre elősiet s Drinápolyig nyomúl elő, hogy az özönt visszaszoritsa, 378. augusztus 9-én megütközik, serege veszteséget szenved, annak kétharmada a csatatéren marad, maga a császár is nyillövésektől találva, midőn egy paraszt kunyhóiban sebeit kötözte, a góthok a viskót reágyujtják és odaég.
E korral kezdődik a Balkán félszigeten is a rómaiságnak gyors pusztulása. A góthokkal együtt nagy szláv rétegek tódulnak a Dunán át s lassanként a szlávok foglalják el a régibb thrák-illyr népek helyét s lehatolnak Görögországig, hol részint a görög elemben enyésznek el, hol maradandó szláv szigeteket képeznek. A szláv népvándorlást nem is tudjuk máskép elképzelni, mint úgy, hogy a germán népmozgalmak mindenütt a keleten szlávokat találtak, a kiknek egy részét magukkal ragadva, fegyvereikkel vágtak nekik útat, melyeken tovaszivárogva, szláv alapszint adtak az egész Kelet-Európának.
A góthok eltünésével Erdélyből, annak Dácia neve is elenyészett. Ammianus Marcellinus (XXXI) kaukaland-nak nevezi = hauhaland, azaz hochland, felföld, hegyes ország.
A hunnok a góthok kiüzetése után maradnak Edélyben, de nyugat felé az alföldre vonúlnak, Erdélyben pedig ismét germán népfajok fészkelik meg magukat, a gepidák, kikről Erdély az V-ik században Gepidia nevet nyert.
Ezek is elenyésznek s helyettük az avar népnév tűnik elő a Duna-Tisza folyók mentén s a VI–VIII-dik századok folyamán játszik vezérszerepet.
E korszakok néptörténetei azonban annyira általános keretekben mozognak, hogy ezek leírása már csak az ország általános történetével kapcsolatban indokolt. Vármegyénk területéről e századokban éppen semmit sem tudunk, még régészeti leletekkel sem rendelkezünk. Az általános bomlásban a Szamos vidékének semmi jelentősége sincs. Tabula rasa a történelem könyvében.
Csak egy bizonyos, hogy az ethnographiai continuitás a Szamos vidékén meg nem szakadt. A szlávság, mely az orosz alföldtől a Peloponnesusig terjedő hosszú vonalon a VI-ik században már mindenütt otthonos volt, vármegyénknek is egyetlen lakosságát alkotta. Apró törzsszerkezetben élve, pásztorkodást, földmüvelést, s némi bányászatot is űzött, a mi alig állhatott egyébből, mint hogy a földszinén kinálkozó sóanyagot használta fel s azt a folyam mentén távolabb eső vidékekre hordta. Egész Erdélynek legrégibb topographiai emlékei a szlávok jelenlétét 224bizonyitják, más népek nyomát keresni, melyek ekkor a haza e részét lakták volna, hiábavaló fáradozás.
A IX-ik században a mi fajunk jelenik meg a Kárpátoknál s veszi kezdetét egy új világtörténeti folyamat, mely a rómaisággal szakadt meg, maradandó államalakulása, mely a góthoktól kezdve az avarokig egy népnek sem sikerült. Nem sikerült, mert a népvándorlás roppant forgataiban, midőn a Volgától a Gibraltári szorosig egyik nép a másikat űzte, előre, az ösztön sem lehetett meg arra, hogy Európa akkori szélén egy nép a lábát megvesse.
A népáradatok nyugaton elhelyezkedtek, átalakultak, conszolidálódtak, a forrás kimerült, mely kelet felől újabb, nagyobb erejü özönt bocsáthatott volna a czivilizáció kereteibe illeszkedett Nyugat ellen. A magyarság érkezése e szerencsés időpontra esik. Rohamos érkezése nagy hatással van még a nyugati népekre, de ereje nincs többé, hogy mélyebben előre hatolhatna. Itt marad a Duna-Tisza mentén s még egy-egy néptöredéket is vesz magába, bessenyőt, jász-kúnt s azokkal egyesül, épit, természetes határokat keres, feltölti a területet, megalkotja Magyarországot. Hazánk megalakulása záróköve a népvándorlásnak.
