Szolnok-Dobokavármegye történelme a rómaiak alatt. I. A római hóditásig.
157Szolnok-Dobokavármegye történelme a rómaiak alatt.
I.
A római hóditásig.
I.
A római hóditásig.
Szolnok-Dobkavármegyének mintegy kétharmad része a hajdani Dácia területéhez tartozott.
Ha hihetünk a történetírás atyja, Herodot-nak, úgy Dácia legrégibb, az írott történelmi emlékek által megnevezett lakói az agathyrsek voltak és a szkithák két rokon turáni törzshöz tartozó nép.
A Herodot adataiból vont következtetése alapján az agathyrsek Dácia hegyes, míg a szkithák annak sík részeit lakták, vagyis amazok a mai erdélyi részeket, emezek pedig a mai Romániának a Duna déli folyása és az erdélyi Kárpátok közé eső síkságot.
A hely természetéből folyó dolog, ha itt csak az agathyrsekről emlékszünk meg a szkithákkal együtt a többi népnek a nevét is mellőzzük.
Mint minden nép, úgy az agathyrsek is kezdetben csak nomádok voltak, azonban a helyi viszonyok folytán más életmódhoz is folyamodtak. Herodot azt mondja róluk egy helyen, hogy nagyon szeretik az aranyat (IV. 104.) s hogy nagyon czifra ruhát viselnek. Ez arra mutat, hogy ha nem is voltak még bányászok, de az aranyat, melyet, ha máshonnan nem szerezhettek meg, legalább a folyók medréből mostak ki, feldolgozni tudták.
Az életmódjukra vonatkozó nagyon gyér adatokhoz sorolhatjuk még azt a tudósitását is Herodotnak, hogy náluk oly sok a méh, hogy az ember alig járhat tőlük (IV. 7.). Ebből azt következtethetjük, hogy 158annyira megállapodott, tán már államalkotó nép lehettek, hogy a méhtenyésztéssel is foglalkoztak.
Valószinű, hogy a szőlőmivelést is ismerték s élvezték a bort. (Her. IV. 84.)
Különben szelid, békeszerető nép, a ki a nőközösség folytán majdnem a maga egészében egy nagy család vagy rokonságnak tünik föl s egymást nem gyülölve, avagy irigyelve, a legszebb egyetértésben éli napjait. (Her. IV. 104.).
Ennyi az mindössze, a mit életmódjuk és magánviszonyaikról tudunk.
Milyen lehetett nyilvános állami életük, arról teljesen hiányzanak az adatok. Egyedül Aristotelesnél találunk egy kevéssé megbízható adatot arról, hogy törvényeiket versbe foglalták, a miket aztán könyvnélkül tanultak meg. (Arist. Probl. XIX. 28.)
Történetükről sincs egyéb tudomásunk, mint az, hogy midőn Darius a szkithák ellen indúlt, ezek fölszólitva a többi szomszéd nép mellett az agathyrseket is, hogy segitségükre jőjjenek, az agathyrsek nem mentek, mert a hegyektől védett hazájukban nem féltek sem a persáktól, sem esetleg a cserben hagyott szkithák bosszújától, ha sikerülne nekik megküzdeniök a persa király hadaival. (Her. IV. 124.)
Származásuk is bizonytalan, hol turáni, hol az árja nyelvcsaládból származtatják, mások a thrák-illyr csoporthoz számitják őket.
Mellőzve ezek után azon apró és a nevükön kívűl teljesen ismeretlen, Ptolemaios által emlitett népeket, áttérünk Dácia másik két fontos népének ismertetésére, a gétákra és dákokra.
A géták. Dácia most emlitett két új népe közül a történelemben a géták neve fordúl elő korábban.
A gétákról is Herodotnál kapunk legelső értesitést. Szerinte a géták és thrákok, a kik elszéledve, számtalan törzsre szakadva, az egész Balkán félszigeten vannak elterjedve. A géták és transok kivételével valamennyi thrák törzsnek ugyanazon szokásaik és életmódjuk van. (V. 3.) Azon időben, mikor Darius Európát meghóditandó, átkel, a géták már a Haemus és Duna közét lakják s egyedül ők mernek Darius hóditásaival szembe szállni (IV. 93). Herodot ez állitását igazolják még Tukidides és Dio Cassius is. II. Fülöp macedoniai fejedelem idején, a ki Cotelas géta király Medopa nevű leányát veszi nőül, a géták már a Duna torkolatáig terjesztik ki országuk határait.
Az ekkor még nagyobbára nomád életet folytató géták, a kik legnagyobb tiszteletnek a munkátlanságot tartják s a földmivelés rájok 159nézve a legmegalázóbb valami, a legnemesebb foglalkozás pedig zsákmányból élni (Her. V. 6.), kiszoritva a szkithákat a Duna kanyarulata és a Fekete tenger közti vidékről (a mai Dobrudzsából), nem sokára a Dunától éjszakra eső lapályt is elfoglalják.
Ezzel a géták hatalmi súlypontja is a Duna éjszaki vidékére esik. II. Fülöp halála után többször betörnek innen a macedon tartományokba. Azonban Nagy Sándor, miután elfojtotta a görögök függetlenségi harczát, ellenök is megindúl s egy éjjelen átkelve a Dunán, meglepi s megfutamitja a gétákat, kiknek egy városukat fölégeti és ki is zsákmányolja, azután ott hagyja őket s visszatér hazájába, sok és drága zsákmánynyal rakodva meg.
A Dunától északra eső síkságon a géták hamar hozzászoknak a földmíveléshez és állandó lakáshoz.
A Diodochok egyike, Lysimachus, kinek Nagy Sándor birodalmából Thrácia és Bythinia jutott, arról értesült, hogy a thrákok lázadásait a géták is támogatják. Elhatározta tehát, hogy megfenyitésük, esetleg meghóditásukra indúl. Első ízben egyik fiát küldi ellenük. Azonban a géták királya Dromihetes elfogja s csak azon föltétel alatt bocsátja vissza, ha atyjánál kieszközli, hogy egyik nővérét (neki nagynénjét) hozzá feleségül adja.
Később új háború tört ki Lysimachus és Dromihetes közt. Ezt a hadjáratot maga Lysimachus vezeti, de a hada az éhség folytán kénytelen megadni magát.
A géták ez időben még mindig a Duna két partját lakják, de mindinkább az éjszaki oldalra vonulnak s idővel annyira kiterjeszkednek, hogy országuk Strabo tanusága szerint a svebek országáig terjed, ekkor azonban már odahagyják a Duna déli partjait. Úgy látszik azonban, hogy Dácia hegyvidékét – a mai Erdélyt – soha sem lakták, ha csak nem tekintjük a géta és dák szót egy és ugyanazon nép két nevének, mely két név közül az egyik, a géta, a népnek síkság, a dák pedig a hegylakó részét jelentette. Erre enged következtetni Strabo azon mondása, hogy „géták azok, a kik a Pontus felé esnek, a dákok pedig Germania felé az Ister forrásáig”.
A dákok. Ha a dákokat nem tartjuk a gétákkal egy s azon népnek, vagy ha igen, annyi bizonyos, hogy ők a Rhodope (ma Deszpoto-Dagh) hegy vidékéről mentek föl Dáciába, tán nyomon követve a gétákat, vagy ha velük egy népet jelentenek, egyszerre. Hogy a Rhodope környékéről kerültek Dáciába, érdekes bizonyságot találunk erre vonatkozólag már Herodotosnál, a ki különben még nem tud a dákokról, 160hisz legelőször Augustus császár kortársa, Strabo emliti föl őket. Látni fogjuk hogy a dákok egyik főistene Zamolxis volt. Herodot azt mondja (IV. 95.), hogy ő a Hellespontus és Fekete tenger táján lakó görögöktől hallotta, hogy Zamolxis samosi eredetü név. Ámde az e vidéki görögök csak úgy hallhattak a dák Zamolxisről, ha a dákok csakugyan a Rhodope hegység s a Fekete tenger közti hegyes vidéken laktak. Mikor és hogy jutottak el Dáciába? Semmit sem tudunk, mert a mit a későbbi írók mondanak, már mint rég megtelepedett népről emlitik a dolgokat.
Dio Cassius, a ki a harmadik században él és ír, a dákokat egy népnek tartja a gétákkal s azt mondja, hogy az Ister mindkét partján laknak. Közülök azok, a kik a triballokkal szomszédok, a misienek praefecturájához tartoznak s a nevök is misek, a Dunától éjszakra fekvők neve dákok, a kik a rhodopei dákoktól származnak.
Thukidides azt mondja egy helyen történetében, hogy Sitalkes a független thrákokat hívta segitségül, a kiknek nevük Dii s a Rhodope környékén laknak. Strabo pedig azt hiszi, hogy a dákokat valaha dai-oknak hivták. Mivel a régi görögöknél nyoma maradt annak, hogy a rabszolga neve Geta avagy Daos volt, még inkább bebizonyosodik az állitás, hogy a dákok és géták a görögök közvetlen közelében laktak, mert a géta rabszolgai megszólitó név csak mint géta eredetű szó kerülhetett a görögbe.
A dákok a géták nyomába kelve, valamely időben a Duna éjszaki partján elterülő síkságot szállták meg s csak akkor vonultak el az erdélyi hegyek közé, mikor a jazygok szoritják ki helyeikről. Itt valószinű, hogy a régi lakókat, az agathyrseket magukba olvasztják, a kikről aztán nincsen többé szó. E hazájukban jutnak fontos történeti szerephez s mérkőznek meg a rómaiakkal, kiket többször megaláznak, míg nem végre Trajanus császár visszaadva a kölcsönt, uralmuknak minden időkre véget vet. Ezekről azonban később, s most még mondjuk el röviden, milyen volt magán és állami életük s vallási intézményeik.
Anyagi és szellemi míveltség. A tudomány ma azon álláspontot foglalta el a dák-géta kérdésben, hogy e két név egy s ugyanazon népfogalom kétféle elnevezése később már (Augustus idejében) csak a dák név kezd szerepelni és Strabo inkább a régi, semmint az actualis adatokon vonja meg a két nép közötti határvonalat. Mikor a dák név lett általános, a dák nép és állam, tekintve csak a szivós ellenállást a rómaiakkal szemben, valamint korábban a rémületet, mely támadásaikra a római népet elfogta: a míveltség magasabb fokán álltak már s állami 161szervezetük is megfelelt az akkori – nem görög s római fölfogás szerint ugyan – rendezett államok föltételeinek.
Ezek után a legrégibb a kulturális viszonyokra vonatkozó adatok, jóllehehet csak gétákról emlékeznek meg, ezeket bátran alkalmazhatjuk a dákokra – tehát ugyanazon nép másik nevére is.
Hogy a legrégibb életmódjuk a nomád életmód volt, az mint minden népnél, ennél is kétségtelen. A nomád életmód után következik a földmivelő állapot, majd az ipar és kereskedelem meghonosodása, mely utóbbi kettővel egyidejüleg jelentkeznek a magasabb szellemi miveltség első zsengéi.
Mikor lett a dák nép földmivelő, arról minden positiv adatunk hiányzik, s csak annyit tudunk biztosan, hogy midőn Nagy Sándor ellenök indult, Dáciában már gabonával bevetett földet is talált. Úgy látszik azonban, hogy végleg soha sem hagyott föl a nomád életmóddal, mert a Krisztus utáni első századbeli író, Columella még teljesen nomád népnek ismeri s a földmivelésről írt munkájában őket tejjel élőknek mondja.
Teljes határozottsággal nem felelhetünk arra sem meg, hogy minő nyers terményeket miveltek. Traian császár oszlopán látunk búzát arató legionariusokat, más helyen pedig egy gabonaraktárt, melyet a dákok elhagyván, a rómaiak találnak meg, a dák főbb tisztviselők között pedig akadunk földmivelési felügyelőkre. Mindez adatot kétségtelenül igazolják tehát, hogy a dákoknál a földmivelés a virágzás meglehetős fokán állott, de hogy mit termesztettek volna még a gabonán kívűl, csak hozzávetőleg mondhatjuk meg. Plinius szerint a Pontus környékén lakó népek, a mely tájon laktak a dákok is egykor, „a kölest minden más étel fölibe helyezik”.
A géta-dák népfaj, mint a nagyobb thrák néptörzs egyik ága, a melyről a legrégibb adatok úgy szólnak, hogy mulatni, dobzódni vágyó nép, bizonyára ismerte és űzte a szőlőmivelést, melyet mindjárt meghonositott új hazájában is, sőt azt szerfölött űzte és mivelte, mert máskép mi értelme lett volna a dák állam első szervezője és nagy, majdan istenitett fejedelmének azon parancsa, hogy a dákok hagyjanak föl a szőlőmiveléssel és a borivással, s miért kellett parancsának Dekeneus prófétájuk szavával nyomatékot adnia? A régi írók azt mondják, hogy a thrákok férfiai és női a tiszta bort szaruból iszogatva, a sárga földig lerészegednek. Hát vajjon a dákok fölhagytak volna e nemzeti rossz szokással?
Földmivelési eszközeik ismeretlenek előttünk, a talált sarlók pedig valószinüleg nem dák eszközök, hanem későbbiek. Ovidius egyik ex 162Ponto írt költeményében azt mondja, hogy a géták törik Ceres adományát, vagyis, hogy míg ekkor előttük ismeretlen volt az őrlés. Nyers terményeiket a gabonát s egyebet is e szerint a földbe ásott gödrökben tartották.
Fönnebb állitottuk Columella író alpaján, hogy a dák nép végleg sohse hagyott föl a nomád életmóddal. A későbbi kor dákjainál is virágzó volt tehát az állattenyésztés. Mint az ó-kor egyik legharcziasabb népe, bizonyára virágzó lótenyésztést űzött, majd mikor földmivelő lett, szerzett szarvasmarhát, ökröt, tehenet, s amazzal mivelte földjét, emennek tejét s majd mindkettőnek húsát, bőrét is fölhasználta. Adataink vannak, hogy ismerték a vaj, sajt és túró-készitést, s hogy így a tejfölt is ki tudták választani a tejből.
Juhokat is tartottak, melyeknek tejét itták s feldolgozták, a gyapjúból pedig ruhát készitettek. Nagyban kellett űzniök a méhészetet is, mert a méz egyik legismeretesebb kiviteli czikkök volt.
A dákok lakása Traian korában már a kulturában előhaladott népről tesz tanuságot. Hogy milyenek lehettek ezek kezdetben, onnan következtethetjük, hogy ugyancsak Nagy Sándor, a ki búzaföldekre bukkant itt, e vidéken egy faházakból álló városra is talált. Mi volt e város neve és hol feküdt, nem tudjuk. De van tudomásunk más két ilyen városról, ezek Helis és Genucla, ezek még a géták korából valók. A dákok is faházakban laknak, miket sárral bekent sövénykeritésel vesznek körül. Később még földből vert házakat épitenek. Találunk ugyan kőből rakott házakra is, de ezek oly kezdetlegesek, hogy tán még amazok előtti időkből valók. Egyébiránt oly kevés emlékünk van e korból s ezek oly kétesek, mikép azt mondhatnók, hogy minden adatunk hiányzik.
Házi életmódjuk egyszerü s úgy látszik, hogy bár ismerték a fényűzési czikkeket, megmaradtak e tekintetben mindenkorra egyszerüeknek. Mikor az egyik diadochot Lisymachost bekeritve s elfogva, az egykori géta fejedelem őt arany és ezüst evőeszközökben fölszolgált finom ételekkel vendégli meg, maga a géta nép fatányérokból a legközönségesebb ételt vette magához fejedelmével együtt. Bizonyosan úgy lett ez később, hogy a szegény maradt meg csak az egyszerű életmód és házi berendezés mellett, a gazdagok pedig finoman étkeztek s fényesen rendezkedtek el lakásaikban. A Traian oszlopán látható öszvérek, melyek ezüst és arany tányérokkal megrakodva mennek a római táborba, szintén igazolja. Ugyanezen oszlopon látjuk, miként nyújt egy előkelő dák egy ékszerekkel megrakott tálczát Traiannak, hogy ez által életét mentse meg. Ezen kívűl Traian két ezüst edényt és egy bölényszarut 163szerez meg. A Traian-oszlop talapzatán látható ezen kivül még egy csomó edény képe.
A szomszéd népekről szarmata, massagéta és szkitháktól azt írják Herodot és Pausanias, hogy ismerték a kovácsmesterséget, több mint valószinü, hogy a géta-dákok, a jóval műveltebb nép, hogy szintén ismerte ez ipari foglalkozást és ha a fent emlitett fényűzési czikkek nem is volnának mind dák termékek, bizonyára ők is tudtak nem egy fényűzési czikket előállitani.
Alig foglalják el a rómaiak Dáciát, az első hivatalnokok közt azonnal ott találjuk az arany-ezüst és sóbánya-felügyelőket (procurator aurariarum, argentariarum, salinarum), a mi csak úgy volt lehetséges, ha a rómaiak rátaláltak már a dákoknál a bányászat mivelésére, más szóval a dákok ismerték és űzték a bányászatot s meg lévén a fényűzési cikkek előállitásáhz az anyag, nagyon természetes, hogy elő is állitották őket előbb vagy utóbb.
A dákok ruházatáról a Traian-oszlopon levő dák alakok ruhái adnak fölvilágositást. Testtörzsük egy térdig érő tunikával van fedve, melyet középen egy öv szorit össze, lábukon hosszú bő nadrágot látunk s a lábfejen amolyan bocskornemü lábbelit. Fejüket valami frygiai sapkaféle fedi. A tunikán fölül van még egy átvetett ujj nélküli köpeny, melyet az áll alatt boglár kapcsol be. Ovidius „gondozatlan, nyiratlan és borzas” géta-dák alakjait a Traian-oszlop dák alakjain is megtaláljuk.
A nők öltözete egy földig érő hosszú s ezen fölül egy kurtább, csak térdig érő tunika. Az alsó át van kötve, a felsőt pedig, mint a férfiaknál, ezt is boglár foglalja össze.
Népet, mely ne ismerje a házi ipart, nem is képzelhetünk, úgyszólván s ennélfogva valószinü, hogy a Traian oszlopán látható dákok szövött ruhája otthon házilag szövött és készitett ruha s így tán állithatnók azt is, hogy lent és kendert is termesztettek.
Vannak emlékeink, melyek arról tanuskodnak, hogy a dákok ismerték a fazekas mesterséget is, de a megmaradt emlékek azt is bizonyitják, hogy ez az iparág náluk soha sem érhetett el valami magasabb fejlődési fokot.
Dácia kereskedelme virágzó és nagyon kiterjedt lehetett, a mit az ott talált még a római köztársaság korábbi idejéből eredő római és görög pénzei és érmeiből következtetünk.
A dákok vallása igen érdekes fejlődési fokozatot mutat s a történészek egyhangú állitása szerint ez volt a főtényező abban, hogy a dák nép oly harczias, hős, halálmegvető katonává lett.
164A dákok ezt a világot, keresztény kifejezéssel élve, valóságos siralomvölgyének tartották, melytől csak a halál váltja meg a boldogtalan ember szülöttét, a mikor aztán az minden gond, bú és nélkülözéstől megszabadulva, az örök boldogság birodalmába jut, ezért némely törzsüknél szokásban volt, hogy az újszülötteket megsiratták s gyászolták, míg ha valakiök meghalt, nagy lakomákat csaptak s ujjongtak örömükben.
Általán világnézletük pessimistikus volt s a boldogságot a megsemmisülésben vélték megtalálni csupán, e mellett azonban a halhatatlanság tana is hivőkre talált köztük a palingeneis alakjában.
Különben mint annyi más népnek – állott legyen az a míveltség bármily fokán – a több Isten hivés vallása volt.
Ki lehetett a legfőbb istenük, még nem jutott a tudomány megállapodásra. Némelyek azt vitatják máig, hogy Zamolxis csak istenitett vallásalapitó, mint Krisztus, Mohamed stb., ellenben mások meg azt mondják, hogy Zamolxis soha sem létezett, tehát nem mondai, hanem a képzelem szülte mythologiai alak. Az ókorban Herodotostól Straboig s az utánuk jövők is mindenki vallásalapitónak, Pithogoras rabszolgája, majd tanitványának hitték s hogy népének vallásalapitója volt és lett. A vallásalapitás mondája Herodotostól ered, aki úgy adja elő a dolgot, mintha a Pontus melléki népektől hallotta volna, hogy Zamolxis Samos szigetére került mint rabszolga Pithagoras udvarába. Miután magát jól viselte, fölszabadult s bölcs gazdája tanitványa lett. A Pithagorastól hallott tanokat aztán hazakerülve, félvad állapotban levő honfitársai közt is terjesztette, különösen pedig a halhatatlanság hitét tanitotta. Tanait bebizonyitandó, egyszer csak fényes palotájának földalatti részébe vonult, a hol három évig maradt elrejtőzve s midőn a negyedik évben az őt végleg eltüntnek, meghaltnak hivő s erősen gyászoló honfitársaink megjelent, ezek hittek ettől fogva neki s mint istent imádták.
Több-kevesebb változattal a többi ókori író is közli e regét s csak a legújabb kor írói kezdték állitani, hogy Zamolxis nem egyéb mégis, mint mythologiai alak. A kik vallásalapitónak ismerik el, azt mondják, hogy nevét csak összezavarják a tulajdonképpeni főistenség nevével, Gebeleizisszel, aki a jóság, világosság, a bor és halhatatlanság istene. Ellentéte a rosszaság istene, Mart, a ki egyúttal a rombolás, a halál és háború istene.
A lélek halhatatlansága és a túlvilágba vetett hitökön alapszik azon szokásuk, hogy négy évenként követeket küldenek isteneikhez, megtudandók azok akaratát. Ezen az istenekhez küldött követ borzasztó czeremóniával járt. És pedig: a nép előkelői összegyülnek s a király 165vagy valamely próféta jelenlétében kiválasztanak maguk közül egy embert, a kit ily módon küldenek követségbe. Élesre fent fegyvereiket földbe szúrják, a kiválasztott követet többen kezükre veszik, földobják magasan, hogy onnan visszaesve a lándzsákra, ezektől fölhasitva lelje halálát. Ha valamelyik oly szerencsétlen volt, hogy nem halt meg azonnal, szidalmazták, ütötték, verték, mint olyan gonoszt, a kit az istenek nem akartak fogadni, vagy a ki nem akart a követség tisztére vállalkozni, csak őket megcsalni. Ezután új, jobb követ után néztek, a kit ugyancsak a fönti módon küldtek követségbe. Később nem fordult elő ilyen, az istenekhez küldendő követválasztás és czeremónia s úgy látszik, hogy az ezen idők jósdái helyettesiték őket.
A dákok ellenségeikkel kegyetlenek voltak. E kegyetlenséget is azzal magyarázzák, hogy a halált boldogságnak, megváltásnak tekintették. Ugyanis azt mondják, hogy mivel a halál boldogság, akkor az ellenségnek csak jót tesznek, ha megölik, tehát hogy ez büntetését vegye kínozni kell, mielőtt a megváltó halálban részesitenék.
Isteneik tiszteletére különböző szertartásaik voltak, melyeket a κτισται szigorú életmódot követő papok rendje teljesített. Azonban mikép végezték e szertartásokat, nem tudjuk, mert semmi adatunk sincs. Annyit emlitenek a régi írók, hogy e rend papjai nőtlenek s úgyszólva aszketa életet éltek, a mi Strabonak föl is tűnik s épp ezért nem hiszi, hogy dák eredetü intézmény, mert megfoghatatlannak tartja, hogy a dobzódás minden neméhez hozzászokott nép kebelében ilyen rend alakulhasson. Azonban sokkal inkább áll az a felfogás, a mit az újab írók terjesztenek, hogy leginkább itt van értelme az ilyen rendnek, a hol mint a romlottság reactiója lép fel.
A halhatatlanság eszméjét jelképezte állitólag a kabirok tisztelete. Ilyen reliefeket találtak Dácia földjén: Egy vagy két lovas egy a földön elterült embert tapos agyon lovával. Előttük egy nő úgy látszik, mitha a lovakat akarná visszatartani, mögöttük pedig egy férfi egy koponyát tart a kezében. Ez alakokat két kígyó veszi körül, melyeknek a feje fönt egy oroszlán koponyában egyesül. Ezt sokan a Sabarius thrák isten mithoszához hasonló jelenet ábrázolásának tekintették, melyben egy kabir halála van jelképezve, a kit testvére öl meg, a mi meg a nap halálát jelenti. A föltámadást a lakomát ábrázoló bas-relief jelképezi. Igy van-e, nem-e, nehéz volna eldönteni.
Hogy a dákok családi életét megmagyarázhassuk magunknak, minden bizonynyal több, a vallásra vonatkozó adatot kellene ismernünk, mert föltétlenül ebben gyökerezett az a laza erkölcsi élet, melyet a 166dákoknál tapasztalunk ama hit mellett, hogy az élet csak szenvedés. A dákok többnejüségnek hódolnak s a kinek köztük csk 3–4 felesége volt, nőtlen számba ment. A nők szerepe alárendelt s megvetett lehetett náluk is, mint a barbár népeknél általában. Maga a házasság nem volt előttük különben egyéb, mint egy jól avagy kevésbé jól sikerült üzlet. Szigorúbb erkölcsi fegyelem nem korlátolta őket, hisz tudjuk korábbról, hogy ők is egyformán dorbézoltak bor mellett, mint a férjek. A lányok élete is szabad volt s bátran érintkeztek bárkivel. E szabadságuk némileg csak akkor korlátoztatott, mikor férjhez adták.
A Horatius által megénekelt dák női hűség és leányi szűziesség valószinüleg túl van eszményitve s inkább csak az ismeretlenség s tudatlanság állittatta vele őket a római nők mintaképévé. Hogy jó anyák voltak vagy lehettek, nincs mit csodálkoznunk, hisz a gyermekével jó anya még nem bizonyitja a férjével szemben kifogástalan nőt.
Minthogy a dákok vették nejeiket, valószinű az is, hogy a viszony köztük az úr és szolga közti viszony lehetett.
A valláson épült a dákoknál is a társadalmi beosztás. Két rendet ismerünk náluk az ókori írók adataiból: ezek a nemesek és közemberek. Dio Cassius meséli és a Traian oszlopa is igazolja ezt, a hol két követséget látunk Traian előtt. Az egyik követség tagjai fedetlen, hosszú hajú fővel állanak előtte, a másikéi pedig süvegesen. Dio szerint a nemesek – görögök elnevezése szerint πιλοϕοροι utánuk a rómaiak szerint pileati, mivel kalapformát viseltek – fedett fővel jártak s nemzeti nyelvükön magukat tarabostes-eknek nevezték. A közemberek pedig hajadonfővel jártak s a rómaiak comati vagy capillati néven említik őket, a mi sörényest, hosszú hajút jelentene a nemes, kalapos osztálylyal szemben. Egyéb ismereteink róluk hiányzanak. Nem tudjuk a köztük fönnálló jogi viszonyok hogy milyenek lehettek, legfeljebb csak hozzávetéssel szólhatuk róluk.
A dákok állami szervezete. A dákok nagyon is kívűl esnek az ókor történeti szinterének határain. Ha Herodotusnak tudományos utazásai s érdkelődései nincsenek, ha a római birodalom nem terjed ki oly messzire, hogy a borzongató Boreas hazáját is kénytelen elfoglalni, tán soha sincs semminemü tudomásunk a dákokról, avagy tán igen sokat is tudhatnánk, ha a diadalmas római sasok minden időkre véget nem vetnek vala uralmuknak, mely utóbbi esetben mintegy új, a természet törvénye szerint politikailag és culturailag kifejlett nép jelentkezik vala a történelemben. Ám ez mind máskép történt s most alig 167mondhatunk valami biztosat népességük száma, hadi ereje, politikai és társadalmi intézményeiről.
A dákok népe minden valószinüség szerint törzsekre volt osztva még abban az időben is, midőn már Decebalus királyuk áll mint egyedúr élükön. A törzsek élén főnökök állottak. Két ízben van arról tudomásunk, hogy egyes dák uralkodók – korábban bizonyára csak olyan törzsfőnökök, mint a többiek – kisérletet tesznek, a mely sikerül is, hogy a dák törzseket egyesitsék s így a törzsfőnöki hatalmat megsemmisitve, egyeduralmat alapitanak. Az első, a ki ily kisérletet tett, Burivista, Caesar kortársa volt, a kiről föntebb elmondtuk még, hogy a dákok erkölcseit is megjavitotta. Halála után az egység újra szétmállik s ha történt is ez időtől fogva még egyesitési kisérlet, ez csak Decebalusnak sikerült, tán nem is annyira államférfiúi belátása és szervező képessége, mint talán inkább a külviszonyok kényszere folytán, mely ösztönszerüen vezette a dákok népét az egység útjára. Helyesen, mert a római nép már két oldalról szoritja őket, azonban későn, mert nem tudott annyira megszilárdulni s meggyökerezni köztük az új rend, hogy az egykor dobzódó nép, most mint hős, kitanult polgár és katona ellent tudjon állani a már elbukott, de poraiból még egyszer s utoljára fölélemedett római hatalomnak.
Milyen volt a törzsek egymásközti viszonya az egyesités előtt avagy azután, egyáltalán nem tudjuk. Mikép intézték magán és közügyeiket, mikép viseltek háborút, mindezekről semmi tudósitásunk sincs. Annyi azonban bizonyos, hogy mint más népeknél, úgy náluk is akár a törzsek keretén beül, akár az egység bekövetkezte után itéljük is a dolgot, hogy kormányformájuk arisztokratikus volt. – A gazdagabb elem kellett hogy kezelte légyen a vezérlő hatalmat, ő osztozkodott rajta, ő elintézte a háborút szellemileg és anyagilag, a katonaság zöme ugyan a jogtalan, szegény nép, de a vezérlet a gazdag előkelőké, a kik különben velük együtt hraczoltak hazájuk szabadsága és jóléteért.
A dák birodalom második szervezője Decebalus úgylátszik római mintára akarja országa véderejét berendezni, népét a kulturával megismertetni. A dák Decebalus és a római Domitianus császár közt kötött szerződésben benne van az évi adón kívűl az is, hogy Domitianus köteles bizonyos számú mesterembert küldeni Dáciába, a kik népét tanitsák meg a különböző mesterségekre, a mikből hasznot lásson a béke és háború idején.
Mint politikailag nem egészen s tökéletesen szervezett népnek föltétlenül nagyok voltak a háborús hajlamai, s maga az állam úgyszólván 168katonai állam volt. Ez a katonai jelleg az ország népe és királyának hősi küzdelme és halála a függetlenségért, önállóságért tette a népet s urát nevezetessé a történelemben s nem más körülmény.
Miután e fontosságánál fogva védekezni kellett a fenyegetőleg növekvő római hatalom ellen, vizsgáljuk meg katonai szempontból a dák államot.
A védelem főtámasztéka minden időben a gyalogság volt s ezt be kellett látni Decebalusnak is. A hóditó római legiók Caesar vezetése alatt lovon mentek Ariovistus elé, hogy ez meg ne sejtse a félelmetes római gyalogság közeledését. Általán a legrégibb időktől máig a gyalogság képezte a hadseregek erejét s ha van is tudomásunk félelmetes lovas harczi népről, ez nem mint hóditó volt nevezetes, semmint inkább rablókalandjai folytán, a mely nép mihelyt rendezett gyalogsággal találkozott, azonnal csatát veszitett. Jóllehet a géták mint híres lovasok és ijjászok ismeretesek s így vérbeli testvéreik a dákok is lehettek olyan jó lovasok, később mégis úgy látjuk a Traianus oszlopán, hogy a dák sereg is majdnem kizárólag gyalogságból állott. Egy helyen látunk rajta oly jelenetet csupán, a mely egy a folyóba eső dák lovas katonaságot ábrázol, a mint a folyón át akarva haladni, ennek jege beszakad. De nem is lehetett más a dák katona, mint gyalogos, hisz Erdély sziklás bérczein lakott, a lovasság pedig a sikságra való katonaság.
Katonaköteles volt kétség kívűl minden ép és fegyverfogható ember, a korra való minden tekintet nélkül. Lehet, hogy jelentéktelenebb hárobúkban nem vett részt minden ember, de ily általános fölkeléskor, milyen volt például a rómaiakkal vivott harcz életre-halálra, bizonyos, hogy minden ember ott volt a harcz mezején.
A Traianus oszlopa is igazolja a fönt tett azon megjegyzésünket, hogy a hadsereg vezérlete a nemesség piloforoi kezében volt, a kik alatt a nép – comati – mint közkatona állott. Ugyancsak a piloforoi kiváltsága volt a hadi zászlótartó tisztsége is. A hadi zászló egy repülő sárkányfejet ábrázolt. Ezen sárkányfejü hadi zászló mellett volt még egy szövetből készült négyszögletü zászló is. A kétféle zászló maga eléggé igazolja azt, hogy a dák sereg külömböző hadtestekre s osztáyokra oszlott hadsereg volt s nem csak gyülevész rendetlen népből állott.
A harcz megkezdését és egyes taktikai mozdulatokat adott hangjelekkel intézték el a harcz zsibajában. Ilyen hangjelző eszközök voltak a tuba, egy egyenes kürt s a hajlott kürt.
Fegyereik támadók és védők voltak.
169Támadó fegyvereik voltak:
1. A sarló alakú, hosszú görbe kard, a dákok legnevezetesebb s nemzeti fegyvere, melylyel hosszú és súlyos sebet ejthettek ellenségeiken. Eredetére nézve perzsának tartják.
2. A hosszú és egyenes kard, melynek gyakran szépen vésett tokját is találjuk, azonkivül sok egyéb dísz is fordul elő rajta. Úgy látszik, a nemesi osztálynak volt kedvelt fegyvere.
3. Rövid, széles két élű egyenes kard, mely a tőrhöz hasonlitott s úgylátszik, hogy a dákok a rómaiaktól kölcsönözték.
4. Hosszú fanyelű lándzsa, melynek hegye bronzból vagy vasból készült.
5. Dárda, melyet kézzel avagy géppel hajitottak az ellenségre megfelel a római hasta hajitó dárdának.
6. A nyíl, a géták és szkithák híres fegyvere, a dákok kezében is jól működött e népek mellett a dákok is híres ijjászokként voltak ismeretesek a régiek előtt. Nyilvesszőiket egy tokban hordozták hátukon.
7. A parittya, melylyel apróbb köveket s egyéb tárgyakat szórtak az ellenségre.
Viseltek ezen fegyvereken kívűl még külömböző fejszéket, baltákat, furkókat s bunkós botokat.
Védőfegyvereik voltak:
1. Paizs (παρμα) alakja tojásdad s külömböző díszitések voltak rajta láthatók.
2. Sisak, mely magas s fejük és arczukat erősen eltakarja s védi s úgy látszik, hogy csak a nemesség viselhette.
3. A láncz- (mondjuk sodrony-) ing, mely több apró vaskarikából készült s rendesen csak a tisztek viselték.
4. Egy köpenyszerű ruhadarab, mely különösen a lovaskatonáknál látható és azok testét födi el egészben.
A dákok támadó és védelmi fegyverei ezek voltak nagyobbrészt, azonban mikép használták őket s a harczban maga a katonai vezénylet milyen volt, senki sem tudja, van azonban több emlékbizonyságunk, hogy ismerték a várerőditést, valamint a tábori erőditéseket s ezeknek támadási módjait.
A mi az erőditéseket illeti, a dákoknál kétféle ilyen erőditési módszert külömböztethetünk meg, az egyik dák nemzeti, a másik római. A dák erődités abban állott, hogy a megerősitendő helyet keresztbe, ferdén és függőlegesen elhelyezett gerendákból falakat emeltek, melyeknek közeit nagy kövekkel tömték ki. Enemü erőditéseket emlit föl Caesar 170is Galliában s azt mondja róluk, hogy a városok védelmére igen használhatók, mert köveik a tűznek s fájuk a faltörő kosnak állnak jól ellent.
Ez erőditéseket rendesen még egy sánczczal szokták körülvenni, melyen át csak egy fölvonható híd van még.
A római módon emelt erőditéseket, a római castrum mintájára emelték. Erőditett táborok voltak ezek, melyeket négyzet vagy derékszögü háromszög formában faragott kőből emeltek s a római castrumnak megfelelően voltak kapui, sánczai, árkai és tornyai.
A támadó, ostrom, avagy védőeszközök úgy látszik ugyanazok voltak az ókor valamennyi népénél. A faltörő kost egyformán ismerte a görög és római, miként a dák vagy géta harczos. De volt külömbség mégis. A római faltörő kos tudvalevőleg egy tolható, fedett kerekes kis házfélben volt s így ennek belsejében védett helyről verték az emberek a falhoz, míg a dák faltörő kost egyszerüen kézben hordták.
A Traianus oszlopán látjuk egy helyen, hogy dák katonák köveket raknak valami gépfélére. Ezek valószinüleg a rómaiaknál ballista és catapulta néven ismeretes védelmi eszközök, kőszórók voltak, miket rövid idő alatt a dákok is eltanultak tőlük.
A harczban használt védelmi eszközökhöz tartoznak ezenkivül a háromkerekü kocsik, melyekre sarló- és dárdaalakú fegyvereket raktak, s a melyek a kerék mozdultával jöttek szintén működésbe, s lettek az ellenség közé dobva, melyek sorait ilyenképen megbontották. A váraknak még jobban való megerősitésére a kapuk elé emeltek még ideiglenes erőditvényeket. Ezek nem voltak egyebek, mint fölhányt föld, melyet vessző- és vékonyabb gerenda-kerités tartott vissza a leomlástól. A római agger volt ez, melyet azonban a rómaiak a városok kiéheztetésére használtak föl.
Ennyi az, a mit a dákok állami életéről megtudnunk lehetett. Kevés és nem is minden tekintetben megbízható, mert sok olyan dolog tünik föl, miből nem tudjuk még végleg eldönteni, vajjon dák-e avagy más eredetü. Ez utóbbi esetben épp most emlitők, hogy voltak tehát oly védőszereik, miket a rómaiaktól sajátitottak el, de vajjon úgy van-e, rómaiaktól eltanult dák dolgok-e ezek, avagy a római gyarmatositás idejéből fönnmaradt kizárólag római emlékek? Bizonyára tanultak egyet-mást a dákok a rómaiaktól, de mit és mikép, még nehéz eldönteni.
Ha külső háboruik vagy bármi más külügyi természetü dolgot kellett elintézniök, a Traianus oszlop tanusága szerint, ezt követségre bizták. Ugyancsak a Traianus oszlop szolgál bizonyságul arra, hogy kétféle ilyen követségük volt, a nép- és nemességből előállitott követség.
171Illő volna e helyen megemlékezni még a dákok hadi létszámáról s a népesség számáról. Strabo azt mondja, hogy 200.000 harczost voltak képesek kiállitani egyszerre. Ha ez a számadat megbizható volna is, kérdés, hogy a népnek mekkora hányadát tette ez ki, mert hisz föntebb emlitettük, hogy minden ép, fegyverfogható, háború idején a harcmezőre indult. A nép összességéből leszámitva a nők, tehetetlen férfiak mindennemü számát, tán azt mondhatnók, hogy a fegyverfoghatók száma a népesség 10%-át tette, a mely ily formán mintegy 2 millió lehetett.
Mielőtt átmennénk a következő fejezetre, számoljunk be azzal is, hogy e népfaj minő nyelvet beszélt,
A fönnmaradt dák szavak csekélysége folytán, melyek legnagyobb része helynév még hozzá, sokáig nem lehetett eldönteni, hogy mily nyelvcsaládba tartoznak a dákok. Azzal hamar tisztába jött a tudomány, hogy ethnographiailag az indo-európaiakhoz tartoznak s csak az maradt kérdéses majdnem máig, hogy a nagy nyelvcsalád mely csoportjához kelljen őket sorolni? Grimm még azt vitatta, s utána nehányan, hogy germánok voltak, a szlávok nehány tudósa pedig, hogy szlávok voltak, sőt a francziák is szóltak hozzá s keltáknak tüntették fel őket. Leggyöngébb volt a német theoria, több alappal látszott birni a szlávok bizonyitása, s majdnem ily eredményü volt magára nézve a franczia argumentatio is. Az újkori nyelvtudomány ignorálta a classicus ókor adatait, s maga lábán akarva járni, követte el tévedéseit. Mikor azonban csakugyan járni tudott, képes volt eldönteni e kérdést is és oda jutott következtetéseivel, hogy Herodotos, Strabo s a többi ókori íróknak igazuk van, hogy a dákok s géták a thrákok vérrokonai, a kik utoljára hagyják oda az indo-germán ősfészket s a Rhodopel és Al-Duna közt, majd a Kárpátok bérczei közt terjedve ki, alapitják meg új hazájukat. A Dácziában ismert helynevek legnagyobb része a maczedoniai thrák helynevekre emlékeztetnek, míg a szlávok Csernája (a Cserna folyó) annyit igazolhat, hogy a szlávok már igen korán, tán már az I-ső században bolyonghattak az Al-Duna éjszaki síkjain s a Kárpátok közt. A germán- vagy kelta-dák rokonságról épp így nem lehet szó. A tudomány mai megállapodása szerint a dákok az ó-eráni törzshöz tartoznak, vagyis rokonok Media és Persia őslakóival s a thrákoknak is, kiknek legfeljebb egy nyelvjárását beszélték.
