LVII. A tordai hasadék.
LVII. A tordai hasadék.
E közbeesőleg tett kutatás után folytassuk útunkat a tordai hasadék felé. Szindről rövid negyedórai útunk a Szőkedombra vezet, hol ámulattól leszegeztetve állunk szemben a tordai hasadék nagyszerűségével.
A ki a tordai hasadékot csak a Keresztesmezőről, vagy Tordától nézte, annak magasságát csak felerészben ismeri, mert az azon átrohanó Hesdád-pataka, a hogy elhagyja ezen nagyszerű szikla-útját, azonnal irányt változtat s közvetlen a hasadék előtt fekvő félkörű völgymedenczében délre kanyarodva, egy szűk, sziklaszegélyezett völgyön* siet az Aranyos felé. Ezen völgyet nyugatról a hegyrepedések magas hegylánczolata, a Muntye, keletről pedig a lankásan emelkedő párdei fennsíknak – a tordai hasadékkal szemben már hegygyéemelkedő – felső karaja szegélyezi. Ennek a hasadékkal szemben eső vonalát nevezik Szőkedombnak.* Ez azon hegyoromzat, mely a távolból néző előtt a tordai hasadéknak alsó felét, tehát mintegy felerészét, eltakarja, mert az a Hesdád-patakának színvonalánál legalább is 6–700 lábbal magasabbra emelkedik. Innen van, hogy a Szőkedombra érő bámulat miatt leszegezve állapodik meg, mert innen a csodás sziklarepedést nem is sejtett roppantottságában, tetejétől aljáig látja, mert innen nemcsak a sziklafalak összbenyomásának megdöbbentő volta, de részletszépsége is feltünik, mert innen a – távolból tömörnek tetsző – sziklahegyek áttörtsége is felötlővé lesz. Láthatja azon roppant sziklahasábokat, melyek a főtesttől elválva, mint a szirtfalak tömérdek mértornyai egészen a tetőig lövellnek fel; láthatja azon ezer meg ezer bizárr alakú csompot (sziklaszál), melyek a függélyes sziklafalra vannak odaforrasztva, hogy annak festői változatosságot adjanak; kis csecse-becsék, melyek a sziklák bámulatos díszművezetét alkotják. Láthatja a különböző színezetű kőzuhanyokat (zöld és fehér), melyek a szirtek fodrozatait képezik, szóval, láthatja mindazon végtelenségig váltakozó szikla-ékitményeket, melyek a jura mészkőhegyeknél egyáltalában elő szoktak fordulni, de a melyek itt oly dús változatokban, oly csodás sokféleségben mutatkoznak, miként máshol sehol.
Melynek, mint Aranyosszék leirásánál láttuk, Sinfalvánál van egy gyönyörű sziklás előhegyek által bekeretelt torkolatja.
Mely alább azon magas csúcscsá fejlődik, melyen a Mészkő leirásánál ismertetett Bába vára feküdt.
De a bámulatos sziklarepedésnek nem csak torkolatját láthatók innen, hanem az azt kétfelől szegélyező roppant sziklazábék (kapufél) közt betekinthettünk a hegyrepedés belső részébe is, melynek a távlat törvényei szerint egybekeskenyedve elzáródó öblében a sziklaidomulásnak még szeszélyesebb, még csodásabb lánczolatát szemlélhettük. Ott is, mint a torkolatnál, iszonytató sziklaszálak merednek föl, melyek, hogy a nagysággal szépség is párositva legyen, át vannak lyuggatva s finomul kicsipkézve, mintha valamely gótizlésű dom fantasticus díszletezéseinek mintaképül akarnának szolgálni. Közülük serked ki a zúgó patakocska, mely százezred évek türelmével véste ezen csodás útat a hegy sziklaöblébe. Folyékony lágy hullámokban csörgedez, melyek még is erősebbek az átszakitott sziklák szilárd tömegénél; bámultatni engedvén a kicsiny és olvadékonyan simulónak győzelmét a tömör testek roppant tömege felett. De kis patakunk sziklák közti küzdelmes pályája után azonnal nyugalmasan terjeszkedik a néződombunk alatt közvetlenül mélyülő völgyben. A folyó, mely nem rég vad zúgással sziklákat ásott alá s szilajon tombolt, itt az ember által megfékeztetni engedi magát, zöld fák csoportozatai közé helyezett malmokat működtetve s a partjain legelésző nyájaknak zöld gyeppel kedveskedve, mintha ezen vonzó csendéleti képek ellentéte által akarná titokteljes sziklapályájának nagyszerűségét fokozni. Melléklem a tordai hasadék keleti nyilatának a Szőkedomb tetőről felvett látképét, a mely e szikla szoros-szádát (nyilatát) aljától tetejéig felöleli.
A Szőkedomb nemcsak a hasadékra nyujtott nagyszerű átpillantásért érdemel figyelmet, hanem e mellett földtanilag is igen nevezetes. Tetején mint a rómaiak, ugy a jelenkoriak is aknázzák a könnyen faragható finom szemcsés homokkövet, mely a legkitünőbb épitési anyag. Ezen kőzet azonban csak a tetőn húzódik el, mert alább a hasadékkal szemben eső meredek oldalán már az átmeneti sárgás mészkő, diorit, zöldkőporfir és trachyt nagy tömegekben tör fölszinre, mig a hegyrepedés előfokát alkotó gyüleg és mészkő-sziklák a Szőkedomb völgygyel egybefolyó nyugati aljáig szökellnek át. Itt-ott Mária-üveg is mutatkozik.
A földtani észleletek ime észrevétlenül levezettek a Hesdádpataka völgyébe. Közvetlenül aljánál állunk a hegyrepedés sziklaóriásainak, melyek függélyességük egész magasságában tűnvén fel, még nagyszerűbbnek tetszenek, emeltetve a szem azon láttani csalódása által, mely a függélyes tárgyakat még a valóságnál is nagyobbnak mutatja. A sziklák fejérlő oldalán, főleg a déli részen, zöldszinű kőzuhany roppant tömege óriási lávafolyamként ömlik le, fenn összeszűkülő, lentebb szétterjedő vonalban, mint a pályafutásának hosszában mindig nagyobbodó folyamnál szokott lenni. Ezen alól sűrű som-erdő nőtte be a hegy meredékét. Ez erdő alapján nyerte a hegyrepedés tordai hasadék nevét, mert tulajdonképen az most nem tartozik Torda határához, hanem alsó része Mészkő, felső része pedig Szind területén van, a mennyiben ezen két község határvonalát e tájt a Hesdádpataka alkotja; de a mészkőiek bizonyos sómennyiségért megengedték volt a tordai sóbányászoknak, hogy emlitett somerdőből csákányaikhoz nyélnek fát vághassanak, ezen és régi adománylevelek alapján. Torda jogigényt formált a hasadék déli oldalához s tulajdonosi pert inditott Mészkő ellen.* De nekünk nincsen időnk jogigények tisztázására, vagy az elnevezés jogosultságára figyelmet forditani, még kevésbé a szoros künnről való bámulására akkor, midőn annak belszépsége csábitgat maga felé. Útunkat azonban csak védelmi harczczal nyithatjuk meg; a malmok nagy kutya-seregének rohamtámadásán kelletvén magunkat átküzdeni, melyek oly dühvel törtek ránk, mintha ők lennének a szoros kapuinak megbizott Cerberusai. Másutt a patak zárta el útunkat, de ezen is kőről-kőre ugrálva, áthaladtunk s sebesen törtünk előre. A malmok lombos berkeikkel, zöld rétjeik és áldásos vetéseikkel már hátramaradtak, az őrkutyák zajos ugatását csak a sziklák viszhangozzák, a tenyészet minden jele, az emberi hatáskörnek minden nyoma eltünik s nemsokára benn vagyunk a szorosban, a kopár nagyszerűség e roppant sikátorban, hol szivünk sebesen lüktet, szemünk a nagyszerű pontok rohamos előtüntének hatása alatt kifárad, fejünk elkábul s leülésre, nyugalomra van szükségünk, hogy lelkünket mintegy előkészitsük az egymást sűrűn követő behatások befogadására.
Azon alapon, hogy az Endre király által 1291-ben Tordának adományozott Királyerdeje eredetileg a Tordahasadékig terjedt, s a Muntye-hegy orma egész a Hesdád patakáig Torda elkülönitett területéhez tartozott, a mit Aranyosszék erőszakkal foglalt el.
A völgy itt annyira egybeszűkül, hogy alig marad 3–6 öl szélességű tér, melyet több helyt egészen elfoglal a nagy köveket hömpölygető patak. Ez irigykedni látszik az ő titokteljes útait fürkésző útasra s mindenütt útját állani, vagy legalább feltartóztatni igyekszik. A megakasztás, midőn áradatban van, sikerül is, mert akkor a szoros szűk völgyét egészen elöntve, azt áthatolhatatlanná teszi; rendes vizálláskor azonban az út nyitva marad ugyan, de nem nehézség nélküli, mert a patak ide-oda kanyarog, majd ez, majd amaz oldalra tér, úgy hogy kőről-kőre ugrálva lehet rajta áthatolni. Ott, hol a szoros egybeszűkülése miatt a hely legkeskenyebb (1–2 öl), ott mély örvényeket képez, melyek fölött sziklaoldalokba vésett ösvényen lehet, a lezuhanástól nem egészen menten, áthuzódni. Másutt a sziklák mély redőiből roppant kőzuhany omlik le, nagy halmazba rakott kavicstömegével nem egy helyt torlaszolva el a szorost, úgy, hogy maga a patak is azok alá téved, ott zúg-búg, láthatatlanul, áskálódva alant, mig a feltartóztatott útas a kőhalmaz gördülékeny tömegén csak nagy bajjal küzdheti át magát. Hol a sziklák e roppant törmelékhalmaza a szirtek nagyszerű garádjain lepereg, visszamarad a finom őrletű hófehérségű kőliszt, mely a távolból tekintve ezüst eredzetek fénylő hálózatának tetszik. Folyton őrölnek a sziklaóriások e nagyszerű malmai, zajuk föleveniti a szoros magányát. Csörömpölésük közé egy-egy fennakadt és a fenn legelésző kecskenyájak léptei által megmozditott kavicstömeg leomlásának sziklarenditő dübörgése is vegyül s az útas rettenve huzódik a patak által vésett szirt-erkélyek alá, mig körülte a kőzápor leperdül; de félelemre nincs ideje, mert figyelme és érdeklődése a megdöbbenést háttérbe szoritja, a sziklaőrlők és kavicszápor ijesztő zaját túlszárnyalja. Több helyt e szirtlajok* fölött merész szökívek hidalódnak át, másutt a sziklaőrlemény oly magasra helyezett lyukon tör át, hogy a szoros érintésétől elzárt napnak egy-egy kiváncsi sugara is átlopódzhatik azon, hogy a félhomályban derengő szorosban ragyogó sugárlegyezőt terjeszszen szét, mely a sziklaüreg szűk korlátja közül kibontakozva, hovatovább kiszélesedik és terjed, mint tündéri aranyfátyol s lebeg ott bűvös látományként a csodák e varázshonában, melyet a glória fénysugaraival övez körül. Lábainknál a Hesdád pataka ezüst habbá törve, a mythos Styxét juttatja eszünkbe, ezen is édeni szép képletek közt hatolunk az élvezetek menyországába, melynek minden lépés csak emeli rejtélyes fönségét.
A székelyek »laj«-nak azon csatornákat nevezik, melyeken a vizet a malom kerekeire vezetik.
A már kivülről megbámult déloldali Toronykövek innen tekintve roppanttá válnak s terejüktől aljukig el vannak a sziklafaltól különitve, hátuk mögött megközelithető szűk folyosó huzódik át, hol egy forráska cseppjeinek nyomán dús tenyészet fakad. Egy csodás füvészkertecske rejtőzködik itt a vadon kopárság keblében, a zöld gyepen a sziklák ritka válfajú növényzete fakad fel; ott találjuk az alhavasi flora dús virágkertjében a legmeglepőbb különlegességeket, a többek közt a ritka szépségű Saxifraga Rochelianát; a csak a budai Gellérthegyen és Dalmatia tengerpartján pompálkodó Ephedra Monostachiát; a csak az Urál-hegy ázsiai lejtőjén viruló Allium-Obliquunot; a nagyon ritka Ferula Sadlerinát és sok más ritka válfajú növényt, ugy hogy alig van hely, mely a füvészek kutatását dúsabban jutalmazná; de ilyen nem igen vetődik ide, legfölebb a kecskepásztor keresi fel nyájával, hogy füvét lelegeltesse;* pedig e helyt nemcsak a növényvilág kedvelője, hanem a geologus is gazdag tárházra találhat. A tordai hasadék földtani leirását már az általános részbe befoglaltam, itt e hasadék keleti nyilásánál sötét rozsda-veres fénytelen földpátkristályok láthatók csupán. Felsitje vörhenyes áttetsző földpát és viztiszta kvarczmezők összefoglaló halmaza, sűrűn telve fehér és rozsdás-sárgás mállási petyekkel. Kiválva csupán mállási terményektől tejfehér Orthoklas metszetek láthatók; sok üveg kvarcz helyét gyanittatja, mely kitöredezett.* A tömör juramészkő repedéseiben tejfehér, kis orgona-sipokra emlékeztető rudas calcit lép föl, melyet rozsdavörös tömör, vagy szemcsés mészpát erek vagy csíkok alakjában hat át.*
A kecskék itteni legelése eltiltandó lenne, mert azok nemcsak a kavics-zuhanyokat zúditják a látogatók fejére, hanem e sziklákat is megfosztják vonzó ékitményeiktől, lelegelvén a növényzetet, kipusztitván a sziklákat díszítő bokrokat. Mit a kecske és juh megkimél, azt letarolják a pásztorok; a szép tiszafák leginkább ezek által tüzeltetnek fel, pedig az itteni legeltetés haszna alig ér meg 10–20 frtot, ez nem érdemli meg, hogy az ember gyönyörködtetésére rendelt e helyet kietlen Karst-tá változtassák át.
Lásd Földtani Közlöny VIII. k. 177. lap.
Lásd Benkő Gábor »Erdély kristályosodott kalczitjai« czímű munkáját. Megjelent Kolozsvártt 1884. 23. lap.
De folytassuk vizsgálódásunkat a szorosban. A déloldali toronykövekkel szemben a szoros túlfelén a Galambos sziklafala emelkedik fel oly függélyesen, hogy tetőorma kifelé látszik hajlani. Ennek egyik repedésén ismét áttör a napnak egy lebámuló sugara, hogy a táj és sziklák körvonalait megaranyozz, ragyogóan kizománczozza. A Galambos neve onnan ered, hogy oduiba vadgalambok tanyáznak; de a szelid állatocskákra vérszemmel leselkednek a toronyköveken lakó vércsék és sebes röptű sólymok s midőn amazok elégülten röpködnek a szoros nyilata fölött, ezek kárörvendő sivítással csapnak reájok; azonban csakhamar a gyengék segélyére siet a csókák és varjak károgó csapatja s folyik éles sivítás közt a légi harcz; ott csapkodnak és repkednek a roppant sziklák ormai közt, mintha parányságuk által akarnák azok roppantságát még szembeötlőbbé tenni, azok mozdulatlanságát megélénkiteni. A kopár ormok tetején egy-egy tiszafát (Taxus Bacata) lenget a szél fuvalma, mint magasságmérőjét ezen havasok regióiba felható szikláknak. Másutt örökzöld (Kakojza Arb. uva ursi) indái fonnak díszkoszorút a sziklák redős homlokára. Egy pásztorgyermek nemrég abból szedni akarván, lezuhant a mélységbe s a keresett zöld koszorút csak a túlvilágon lelte meg. Csak pár évtized előtt is a szoros sziklagerinczeit nagy mennyiségben boriták és festőileg ékiték a Tiszafának – e hazai mahagoninknak – hatalmas példányai, melyek mindinkább kipusztulnak a fejsze csapásai alatt, ugy, hogy csak itt-ott maradott fenn – a megközelithetetlen helyeken – egy-egy példány mutatványul. Ideje lenne azok megmentésére s továbbtenyésztésére gondot forditani, hisz azok e szorosnak valódi díszét, a gyönyörű sziklaszáloknak valódi díszsörényét képezik; másutt ilyeneket – ha nem léteznek – mesterségesen is előállitják, itt a természet ingyen kegye megteremté; de a mi rabló fagazdálkodásunk azokat könyörtelenül irtja s – ha gondozásban nem részesülnek – ma-holnap egészen kipusztitja. E tájt van a Könyökös nevű örvény is, hol a sziklákat aláásott Hesdád pataka egy, az egész szorost átfogó igen mély medenczébe örvényül s az utast sziklaéleken való bajos áthatolásra szoritja. Fölötte van a déli oldalnak toronykövek által szegélyezett vápájában egy alólról láthatatlan és megközelithetetlen barlang, az ugynevezett Porlik, mely ezen hegyrepedés számos barlangjai közt a legterjedelmesebb és legszebb s melyet a keleti torkolattól felvonuló kerülő ösvényen lehet csak megközeliteni. A barlang nyilata 30 lépés széles, 10 öl magas sziklakapuzatot alkot, melynek roppant ívezetéről ragyogó stalaktitek csüngnek alá, mig külfelén zöldindák, gyopárok és más sziklanövények fonadéka alkot meglepően szép díszkeretet. A barlang belseje összhangzásban van nagyszerű kapuzatával, mely egy 120 lépés mélységű roppant szikla-szinházba vezet, fenekén emelkedettebb szinvonalon levő kisebb osztálya van, melyet az előrésztől sziklapillérekről emelkedő, szabályos idomzatú válív különit el. Ez oszlopcsarnok hátrább kisebb arányban újból ismétlődik. Valódi architecturai alakitása a természet szeszélyének, melyet még csodásabbá tesz azon hófejérségű csepegvény-réteg, mely az egész háttért bevonja olyformán, mintha a zúzmarának hímes jegeczedése boritaná. Az előtérben amphiteatraliter kanyarodó ülésszerű rétegesülése van a sziklának, fennebb mellékfolyósok vonulnak el, melyekből páholyszerű üregek nyilnak az előtérre. Az egész oly csalódásig hű utánzása egy nagyszerű szinháznak, hogy a szemlélő csaknem várja, hogy a végső válívnél a függöny felgördüljön. A barlangban parti fecskék és galambok laknak, de a kecskepásztorok is ide szokták terelni nyájaikat, mint azt a talajt több öl vastagságban elfedő kecske-guanó mutatja.
A Danila tava a tordai hasadékban.
A tordai hasadék keleti torkolatja.
E barlangban és környezetén szétszórva levő vastag cserépdarabok pedig azt jelölik, hogy ezen barlangot a praehistoricus korban az ősbarlang-ember is használta; de még azon feltevés is némi jogosultságot nyerhet, hogy a római kor sem mellőzte egészen ezen s az e szorosban levő többi barlangokat (Balika vára, Oszlopos barlang stb.), mert tudjuk azt, hogy a rómaiak által adoptált és kibővitett görög mythos isteneinek egy csoportját: mint Pant, Bachust, Plutót barlangokba telepité, kezdetben a Mithra-cultus is barlangokba vonult, a Sibyllák, Nymphák szintén barlangokban tartózkodtak az akkori vallási fogalmak szerint s igy kétségtelennek tetszik előttem, hogy Potaissa római papjai, a tordai hasadék tágas és lakályos e barlangjait vallási szertartásaik és mysteriumaik körébe bevonták, miután arra biztos – alább felhozandó – adataink vannak, hogy a tordai hasadék a római uralom idejében be volt vonva ezek birtoklási körébe, talán épen e vallási szertartások ötletéből, a melyekre e tájt csakis itt találtak alkalmas barlangokat, a turi kő barlangjai kicsinyek és bajosan megközelithetők levén.
Sőt még az a kérdés is önként előtérbe vonul, hogy ez vagy valamelyik más Torda-hasadéki barlang nem szolgált-e jósbarlangul? miután tudjuk, hogy a római vallás papjai az uralmuk és befolyásukat nagyban fokozó jóslatokat (ad normam Dodomai és Pithiai oraculum) a barlangok titokteljes homályában szokták gyakorolni. Nem lehetetlen, sőt valószinű, hogy ezen, vagy az arra még alkalmasabb (alább leirandó) Balikavára nevű barlangokban hangzottak az oraculumok titokteljes, kétértelmű feleletei, a melyeket a rómaiak hadbamenetel, vagy más vállalataik, nagyobb utazásaik stb. alkalmával megkérdezni és consultálni nem mulasztották el.
A római korra következett időben a keresztények utóbb a magyar uralom első századaiban a kereszténység által üldözőbe vett ősmagyar vallás is használhatta e barlangokat ima- és áldozati helyül, sőt miután arra is biztos adataink vannak, hogy e barlangok a későbbi besenyő, kún, mongol, török és német dúlások alkalmával, Torda és a vidék lakóinak lak- és védhelyeiül szolgáltak s maga e könnyen védhető szoros a szorongatások idejében néha hosszabb időtartamra is a nép ezreinek menhelyül, mintegy mentővárul szolgált: több mint valószinű, hogy ez öblös barlangok imahelyekül is szolgáltak a szorongatottak számára, kik e vallásos korban Isten segélyét és védelmét esdeni bizonynyal el nem mulasztották. Ily imahelyül pedig önként ajánlkoztak a természet által alkotott e szikla-kathedrálisok. Az egymást felváltott vallásoknak kegyelete, költői mysticismusa s az önvédelmi harczok sejthető hősiességének nymbusa vonja körül e barlangok környékét s az utas, a ki itt régi kor eseményeit s emlékeit kutatva jelenik meg, méltán érezheti azt a bizonyos költői hangulatot, a mi ily helyeken mindig megszokta a gondolkozó embert lepni.
A Porlik barlangja vagy 100 ölnyire lehet a patak szinvonala fölött s valóban oly szép, hogy a ki itt járva, annak megnézését elmulasztaná, önmaga elleni vétket követne el; mert ha messzebb terjedő sziklaüreget látott is, de ennél szebbet és meglepőbbet bizonyára nem; sőt ide feljőve, a szoros irányába néhány lövést is tehet, mely dörgésszerű viszhanggal fogja jutalmazni.
De szálljunk le ezen emelkedett szinvonalról a szorosba, melynek még csak felerészét ismerjük s mely tovább haladtunkban a korábbihoz hasonlóan nagyszerű képletekkel lep meg. Az több irányú kanyarulatot teszen, most kitágul, majd egybeszorul, mignem a torkolattól számitott félórai út után* a Danila-tavához: a szoros legtekintélyesebb örvényéhez juttat, melyet képben mutatok be. (Lásd a 405. lapon.)
A tordai hasadék egész hossza 600 öl, oldalszikláinak magassága 200–350 öl, szélessége alant 2–3 öltől 10 ölig, fenn 60–80 öl, nyilata délkeletről északnyugotra kanyarodik.
Ez egy 5–6 öl hosszúságú, 1–2 öl szélességű roppant mély medencze vagy inkább örvény, mely az egész szorost átfogja, ugy, hogy az áthatolás itt nagyon bajos és veszélyes volt, mig Wohlgemuth tábornok lőporral nem hányatott ösvényt a függélyes szikla oldalába. A szédelgősöknek igy is veszélyes ösvényen áthatolva, csakhamar a szoros legnevezetesebb pontjához, az ugynevezett Balika várához ér a vizsgáló, hol a colossalis sziklahasábok szakadékaiból tátongnak elénk a hangzatos vár nevet viselő hires barlangerődök. Balika-vára két egymással szemben levő erőditett barlangból áll, melyek a szoros ellentétes oldalán, a patak szinvonalán felül mintegy 10 ölnyi magasságra feküsznek, oly elhelyezésben, hogy egyik a másikát kölcsönösen fedezte, miért azok a hely megközelithetetlensége s hatalmas védfalaik által a maguk idejében igen erős védhelyet nyujtottak. A két barlangot a néprege is összeköti, mindkettőt – ugymond – tündérek lakták, mikor a két barlang közti ürt ezüst hid kötötte össze. Mutatnak egy emberalakú sziklaszált is e barlangok felett;
egyik tündér egy szép pásztorba, a tündértörvények ellenére, beleszeretvén, sziklává változott át, mond a rege, mely tündérekkel népesiti e tündérien szép szoros szikla-csarnokait. E barlangok közül tekintélyesebb terjedelmű s védművei által is kitünőbb a déloldali volt, mit képben mutatunk be (lásd a 408. lapon); itt az 5 öl magas, 3 1/2 öl szélességű barlang zádot (nyilat) kettős védfal zárja el. A külső fal csakis a nyilat felemagasságáig emelkedik, alján ajtó és lőrésekkel ellátva. Egy öllel bennebb a második fal következik, mely a barlangszádot egész magasságában és szélességében befogta s kettős ajtóval birt, melyek közül az alsó bejáratul szolgált, mig a felső azon vizfolyosóra (Mordgang) vezetett, mely a külső fal mellvédes tetejének egész hosszában vonult el azon boltozat felett, mely a külső és belső védfalat egybecsatolta. A belső védfal háta mögött még másik, most csak ölmagasságra nyuló harmadik fal állott, mely egykor a barlangnyilat tetejéig emelkedett, a mint azt az e fal felső részén még most is látható, erős tölgyfa-bélettel ellátott négy ablak bizonyitja, tanuskodva egyszersmind arról is, hogy az igy egészen elfalazott barlang lakályos teremmé volt átidomitva; de ezen ablakos falnak nemcsak kényelmi, hanem védelmi hivatása is volt, mert az ablakok felett lőrések vannak, melyek egy felső vífolyosóra engednek következtetni.
Ha már most a jelenleg is teljes épségben meglevő – ölvastagságú – külső és belső védfalak bontatlan szilárd épitészetét s ügyes hadászati elveken nyugvó erőditési elméletét – mely az ellent, négysoros lövési vonal kereszttüzének tette ki – tekintetbe vesszük, át kell látnunk, hogy itt nem egy futva épitett alkalmi menhely, hanem egy értelmes hadtani combinatióval készült barlangerőd áll előttünk, melynek létidejét legalább is a XIII. századra kell fölvinnünk, s igy Balika azt nem épitette, hanem a már azelőtt megvoltat csak kiigazitotta és felhasználta, mit a barlangban nagy mennyiségben előforduló régi vastag cserépdarabok is bizonyitanak. És hogy e barlang a Rákóczy-szabadságharczban guerilla-vezérként szerepelt Balika előtt már védelmi czélokra használtatott s már azelőtt is Balika-vára és Balikalyuka nevet viselt, arra többek közt adatot találunk Szaniszló Zsigmond naplójában is, a hol az 1686-ik évre azt jegyezte be, hogy a németek május 7-én Scherfenberg tábornok alatt Balikalyukába (igy) menő embereknek, leginkább tordaiaknak, sok kárt tettek, lovaikból cica 12-őt elvittek. Ugyanez év május 25-ről azt jegyezte fel, hogy ő (Szaniszló) a lyukba (Balyikavára) puskákat, munitiót s féltettebb holmiait küldötte; tehát a barlangerőd fölfegyverzéséről gondoskodott. Mindebből egész biztosan levonhatjuk, hogy e barlangerőd már a Rákóczy-forradalom előtt a tordaiak és vidékbeliek biztosnak itélt védhelye volt s hogy már az Balikalyuk néven szerepelt; ily neve pedig eredhetett a mészkői Balyika-családtól, a mely, mint másutt kimutattam, korántse volt oláh család, hanem nagyon előkelő, Rákóczy György által nemesitett székely primor-család. Nem lehetetlen, hogy e védbarlangot – mely Mészkő határába esik – valamelyik Balika-előd erőditette meg régi ős időkben s igy lett az e családról elnevezve. A barlang maga igen lakályos s oly terjedelmű, hogy pár ezer embernek kényelmes elhelyezkedési tért nyujt. Alakja U idomú, a mennyiben a védfalakon belül 50 lépésnyire délnek irányul; itt csaknem egyenes szögben megtöretve, keletnek fordul mintegy 30 lépésnyire, hol a bemenettel párhuzamosan futó, de menedékesen emelkedő s északnak irányuló hátsó folyosóban végződik. A barlangnak mindez osztályai lakályosak, 3–4 öl szélességűek s legtöbb helyt 5 öl magasak, kivételt csak az északi ág képez, mely emelkedése folytán főleg záródása irányában eltörpül.
Balika vára a tordai hasadékban.
E barlangvár fenn körülirt hatalmas védműveivel hosszabb ostromok s nagyobb haderőnek is képes volt ellentállani, annyival inkább, mert a sziklaszoros nagyobb hadtömegek odaférkőzését és ágyúk odavitelét lehetetlenné tette. Hosszabb ostromzárolást kitartani főleg az is képesité, hogy nyugotra nyuló egy mellékosztályában igen jó vizű kútja van, a mely a bennszorultakat még az esetben is bőven ellátta vizzel, ha az ostromlóknak sikerült volna a patak használatától elzárni.
A szoros túlsó felén e főbarlang-erőddel szemben s azzal egyenlő magassági szinvonalon nyilik a kisebb védbarlang, mely szintén az általános Balikavár elnevezés alá van vonva. Ez is erőditve volt, kisebb szabású szádát (nyilatát) csak egyes védfal zárta el egész szélességében és magasságában, de védképességét fokozta zömtoronyszerűsége, a mennyiben ajtaja nem a fal alsó részén, hanem magasan fenn volt elhelyezve, a hová csak hágcsón lehet feljutni, mely, ha felvonatott, akkor a feljutás nagyon is meg volt nehezitve, mert ez odaközelitést nemcsak a falból minden irányba nyiló lövések tüze, hanem az ajtó fölött kiterhelő zúzmű (machicouli) is veszélyessé tette, a mennyibem az ily zúzműveken nemcsak köveket dobtak, hanem forró szurkot , olvasztott ónt zúditottak az ostromlók nyakába. A lőrések oly módon vannak szerkesztve, hogy azok nemcsak a feljáratot uralogták és sodorták, hanem a túloldali fő barlang-erődöt is fedezték, a mely viszont e barlang ostromlóit fogta hátba s igy itten egy oly kereszttűz közé jutott a támadó, a melynek öldöklő áramlatából nagyon bajosan tudhatott kimenekülne.
A kisebb barlang védfala a nagy barlang falánál jóval vastagabb, mintha az ottani hármas fal védképességét itt az egynek tömöritése által akarták volna fokozni. Az ölnél vastagabb védfal oly szilárdan van forró mésszel összealkotva, hogy ha az ajtószemöldököt ki nem feszegették volna, az még sok századon át daczolhatott vala az idővel, igy azonban félő, hogy támpontot vesztve, egy szép napon össze fog omlani. Maga a barlangür is szűkebb a túloldalinál, de annál jóval mélyebb (terjedelmesebb befelé), az csak egy, északnak irányuló ággal bir,* mely vége felé annyira összeszűkül, hogy csak hason lehet továbbcsúszni, még pedig sárban, mert leghátul kitáguló osztályában egy felbuzgó forrás által képzett nagy tó volt, melyet egy kincskereső zsidó – mert Balika rejtett kincsét annak fenekén vélte – nagy munkával lecsapoltatott. Most is ott van az ez alkalommal sziklába vésett csatorna, melyen a forrás vize sárt képezve, csergedez. A vélt kincset természetesen nem találta, pedig a kincs valóban ott van, mert e barlang iszapja poraranyat tartalmaz s azt – mint Hankó irja – 1835-ben mosták is. Porarany mellett e barlangban nagyon szép selenit-jegeczek is nagy mennyiségben fordulnak elő; torkolatja előtt kitűnő minőségű fejér márvány is jelentkezik.
Mely a száz lépést meghaladja.
Egyáltalában a tordai hasadék geologiája nagyon érdekes és főleg a két szemben levő barlangnak is megfelelő szinvonalon levő hason kőzete és e kőzetnek mindkét oldalon egyenletes és megfelelő rétegesülése és dűlése arra enged következtetni, hogy az itt végbement nagy catastrofális átalakulás, vagyis a hegy elrepedése és elmosatása: azaz a tordai hasadék keletkezése előtt a két barlang egy volt s összefüggésüket csak a sziklák elválása szakitotta meg. Tehát e barlangok a földképződés titkainak is nagyon beszédes kezdőbetűit alkotják s bepillantást engednek a természet titokzatos műhelyébe.
A mi az iker-barlang, Balika-vára nevét illeti, erre nézve fennebb − bizonyitékokkal támogatva − elmondottam azon nézetemet, hogy ez elnevezése korántsem származott a II. Rákóczy Ferencz szabadságharczában részt vett Balika guerilla-vezértől, mert ily nevét már korábban is viselte, valamint erőditése is őtet jóval megelőző korból eredett; de valamint a barlang néveredetéről való téves nézeteket, ugy a guerilla-vezérre vonatkozó tévfogalmakat is helyre kell igazitanom.
Midőn 1709-ben Károlyi Sándor Erdélyt harmadszor is visszahóditá, a németek nyugtalanitására guerillacsapatokat szervezett Erdélyben; az aranyos-széki ily csapatnak Balika volt vezére; de a mint Cserey irja, Rácz Pivoda labanczkapitány reájuk ütvén, szétszórta, többeket közülük levágott, 10-et elevenen elfogott s 40 lovat sok prédával kézrekeritett, mig Balika megmaradott harczosaival a tordai hasadékban vonta meg magát. Innen a bevehetetlen sziklaodujából nyugtalanitotta nemcsak a közel vidéket, hanem távolabb eső tájakra is ki-ki csapott, a mint a nagyon is német érzelmű Cserey irja: »a tolvajok penig Balika és Fekete Vaszili parancsa alatt, míg a general (Steinwille) táborzott, szerte-széjjel sok prédálást tettek az országban, mint farkasok éjszaka titkon rárontottak a falukra s felprédálták.«
Különös, hogy Cserey kurucz gyűlölete e két szabadsághősből nemcsak tolvajokat, hanem még oláhokat is csinált, holott a mint alább be lesz bizonyitva, mindkettő székely s mindkettő páratlan hős volt,* kik még akkor sem ejték ki kezükből a szabadság zászlaját, a midőn Károlyi hadseregével lerakatta a fegyvert, mert például Balika, vagy helyesebben Balyka még 1712-ben is folytatta az elszánt harczot, a nélkül, hogy az osztrák győzelmes hadseregeivel őtet elfogni, avagy csak fékezni is tudta volna s elvégre is − a többféle kártételeiért boszús − tordaiak, és nem a németek keze által esett el, a mint azt egykorú kéziratban ilyképen látjuk feljegyezve:
Fekete Vasziról Rákóczy maga többször emlékezik meg, Vay Feketét ezredessé való kinevezésre terjesztette fel, de Rákóczy visszairt Vayhoz, hogy feketét obesterré nem nevezi ki, maradjon szabad csapatvezérnek, mert igy nagyobb szolgálatokat tehet. Lásd Rákóczy levelét Arch. Rakoczianum III. k.
»Ezen esztendőben (1712.) lőn ilyen dolog is, hogy ama hires oláh kapitány Balika Nikita, kit a kuruczok vezéri sok rosszra használtak vala, a kolozsvári német praesidium által űzőbe vétettvén, Jára felé szalada; de megtudván a tordai nép (kit sok versen felprédált vala annak oly közel való létét, felkeresé s kegyetlen üzőbe vevé; nem is vala Balikának már más módja maga megmentésére, minthogy néhány fegyveres társával a tordai hasadékban levő spelunkáját igyekszik vala elérni, melyet ha elér vala, bizonynyal megmentette volna magát és a túlsó oldalon kibúhatott volna, a mint már sokszor practicálta volt ezt az előtt is, mert oda vagy csak közeliteni is félős és veszedelmes vala másnak. De meg is vala ezen spelunka jó móddal − épen a torkánál − erősitve, de másképen akará a nagy Ur Istennek igazsága, mert midőn Balika szinte fel akar vala futni lyukába (a barlangba) Patkos Dani nevű tordai mészáros legény baltáját utánna vetvén, ugy érte fejét, hogy azonnal felfordula s azután ugy üték fejbe, mint valami dühös ebkutyát. Másnap nyársra huzák holttestét, mely varjaknak leve eledele; a koponyáját még magam is láttam sok idővel azután a barlangnak torkában, hová elrablott kincseit elásni s dugni szokta vala.«2
Nem egészen bizonyos, hogy a tordai Patkós Dani által lesujtott férfiu maga Balika, avagy annak valamelyik alvezére volt-e. Ez utóbbira utalna a tordai Ferencz-rendiek házi története, a hol Balikára nézve a következő érdekes feljegyzést találtam:
»Balika a Magyar-Peterden fényes kastélylyal biró Lugossy Ferencznek, Apaffi egykor hires titoknokának volt előbb udvari tisztje, később a kuruczok egyik legvitézebb csapatvezére. A midőn a haza szabadságának ügye elbukott, a büszke, törhetlen és oroszlán bátorságú Balika nem hódolt meg, hanem a tordai hasadék várát megszállván és élelmezvén, éveken át daczolt és harczolt a németekkel, kik végre egész hadcsapatot küldöttek Balika ellen, mely Köveshágón táborzott s ostromzárolta a tordai hasadékot. Egy alkalommal, a midőn már Balika élelme fogyatékán volt, egyik szolgája két lóval átszökött a németekhez, a min dühbe jövén, de különben is tovább magát és legénységét élelmezni nem tudván, 20-ad magával a szökevény után robogott, azt és sok németet lekaszabolván, a német sergen átvágták magukat s Magyarországra húzódtak. Különben a németek nagyon féltek tőle s még üldözni sem merték, mert az a babonás hit volt elterjedve, hogy Balika ördöngős mesterséggel bir s a golyó nem járja, a kard nem sebzi őt.« Pedig az ő mestersége rettenthetlen bátorságából állott, melylyel ördöngős rettegésbe tudta hozni ellenfeleit.
Balika tehát e följegyzés szerint is nem mindennapi lény volt, mert már a Rákóczy-mozgalom előtt tiszti állást foglalt el, nem is volt oláh s neve sem volt Balika, hanem Balyka s származott azon ősrégi székely családból, a melyet I. Rákóczy György harcztereken szerzett érdemeikért és hősiességeikért nemesitett.* A Balyka (Bajka) család még ma is megvan Mészkőn, Szent-Mihályfalván s egyike az előkelőbb székely családnak. A Rákóczy-forradalom alatt, az aranyosszéki − Szabolcs és Szatmár vármegyékben tartózkodó − menekültek (bujdosók) közt Szaniszló Zsigmond három Balykáról emlékszik és pedig az erdélyi kimenekült gavallérok (főurak) közt emliti Balyka Bálintot, mint nagyon tekintélyes s nagy tiszteletben álló urat. A gavallér szó alatt azon korban a nemes testőrség tagjait értették, e testőrségbe pedig csak olyanokat vettek be, a kik hatóságilag igazolták, hogy kétségtelen és birtokos nemesek (nobili indubitati et bene possessionati) s igy ez egy is adatul szolgál a Balyka-család előkelősége mellett. Szaniszló Zsigmond naplójában még megemlékezik idősebb és ifjabb Balyka Lászlóról, mint jómódú vagyonos emberekről, a kik őtet pénz- és gabnakölcsönnel segitették, a miért nagyon is hálálkodik. Ifjabb Balyka Lászlót később mint ezres-kapitányt emliti, a ki sereg élén állt és résztvett a Károlyi alatt folytatott érmelléki és szilágysági harczokban, egy alkalommal a Károlyi által Nagybányára küldött Szaniszló mellé Károlyi rendeletéből Balyka László ezres-kapitány adott katonai fedezetet.
Arra, hogy Balyka oly soká fentarthatta magát a tordai hasadékban, bizonynyal befolyással volt az, hogy a hasadék túlsó torkolatjában levő Peterden − régi hivatalánál fogva − ismerős volt és hogy a szomszédos Mészkőn és Szent-Mihályfalván számos rokonai voltak, kik élelmezését megkönnyitették s hirt adtak, ha ellenség közelgett.
Rákóczy Ferencz maga is többször foglalkozik leveleiben Balykával, igy 1708. április 4-én Kassáról Károlyihoz irt azon levélben, melyben Maros-Ujvár és Kővár iránt intézkedik, valamely Balyka és Keczelire bizni akart sószállitást emlit, a mit hogy el nem vállaltak, jobb, mint ha felvállalván, meg nem feleltek volna.*
Lásd Arch. Rakoczianum II. 227.
1710. szept. 5-én a fejedelem egy Vay Ádámhoz irt levelében − melyben Kis-Ecsednél épitendő huszárvár iránt intézkedik− irja, hogy Jósika és Balyka beszállhatnak Szatmárra* és ugyanezen év szept. 23-án ugyan Vayhoz irt levelében az iránt intézkedik, hogy Balykákat (tehát többről szól) minden tumultus kikerülésével küldje Munkács alá.*
Arch. Rakoczianum III. 155. ugyanis Érsekújvár elesőben levén, Rákóczy a Tiszántúl szervezte a védelmet, tervbe volt véve Szatmár megerősitése, a mi nem sikerült, de hogy e nagy feladatot Balykával kezdette meg, már magában mutatja, hogy nem utolsó ember volt.
Arch. Rakoczianum III. 306.
Nem merem határozottan állitani, de valószinűnek tartom, hogy az ifjabb Balyka László, Károlyinak e vitéz ezres kapitánya és csapat-vezére, – kiről maga a fejedelem is többször tesz emlitést – azonos azon Balykával, a ki a tordai hasadék barlangerődjeiben oly soká daczolt a németekkel s oly csodás ellentállást fejtett ki, a mi méltán bámulatra ragadhatja azokat, a kik nem a labancz-irók szemüvegén vizsgálják az eseményeket. E föltevésre egyebek közt az is jogosit, hogy az erdélyi guerilla-csapatokat Károlyi szervezte s igy ő állitotta azok élére az e vidékről származó, a helyi viszonyokat és embereket ismerő, sőt e tájt nagy népszerűségnek örvendő Balykát, a ki nem lehetett más, mint a Szatmár vármegyében hadcsapatot vezényelt s Szaniszló Zsigmond által is vitéz, bátor férfiúként leirt ifj. Balyka László kurucz ezres-kapitány. Ezt nem czáfolja meg a keresztnév különbözősége, mert Cserey Mihály mindenképen oláh tolvajt akarván a hős kurucz vezérből csinálni, czéljához képest a László nevet Nikitára változtathatta át, a mint a másik székely hőst, Feketét szintén ily czélból Vaszilire keresztelte; az ily ferdités nagyon is kitelt az oly irótól, a ki a labanczokat még Kocsárdnál is – hol tönkre tétettek – győzelmeseknek hirdette. Különben Cserey ellen legfényesebb bizonyitvány az aranyosszéki nép tudata, a mely Balykát Lászlónak és székely eredetűnek mondja lenni, dédunokái ma is élnek Mészkőn és Szent-Mihályfalván s büszkén hivatkoznak s hivatkozhatnak a szabadság űgyét hűn szolgált ősük érdemeire.
Én Balyka Lászlót – hősiességének s kitartó ellentállásának e küzdterén, a nevét örökitő e várbarlangoknál – a történeti igazság alapján rehabilitálom s a nagyon is osztrák szinezetű Cserey Mihály megbélyegző igaztalan itélete ellen védve, mint ama szabadságharczunk egyik kiváló bajnokát s rettenthetetlen hősét mutatom be s ajánlom e kor történészeinek figyelmébe, mint oly elszánt viadort, a ki akkor is harczolt, a midőn mindenki hódolt és meghunyászkodott. Ő volt e dicső szabadságharczunknak legyőzhetetlen utolsó leventéje, a ki itt a székely bérczek között fenlobogtatta a »haza és szabadság« (pro Patria et libertate-val jelzett) zászlóit, a midőn azokat rég Bécsbe szállitotta diadaljelként a behódoltató Pálfi és a behódoló Károlyi. Ő volt társaival e páratlanul dicső 9 éves küzdelemnek valódi waterlooi gárdája, a mely meghalhatott, de meg nem adta magát. Ő volt az a classicus hős, ki néhányad magával évek hosszú során daczolt az idegen zsoldosok győzelmes hadsergeivel s elvégre is nem ezek, hanem a requirálásai által (mire élelmezése miatt kényszerülve volt) felharagitott nép sujtotta le.
De az ily hősiesség, a haza szent ügye mellett való ily kitartás nem megrovást, hanem elismerést, nem kisebbitést, hanem dicsőitést érdemelnek, az ily hőst a cserkoszorú illeti meg.
A népnek – semmiféle labancz iró által félre nem vezethető – józan itélete és helyes érzéke meg is hozta a méltatlanul gyanusitottnak az elismerés adóját, a midőn nevét örökité helynevekben s emlékét megszentelé népballadáiban. Igen, mert a nép is tudja kegyeltjeinek emlékét örökiteni jobban és tartósabban, mint bármely érczszoborral azt tenni lehet. Itt is kegyeletének adott kifejezést, a midőn e védbarlangokat hős Balyka nevével hozta kapcsolatba s azt nagyszerű szikla mauzoleumává avatta fel, a melylyel századok, sőt ezredévekre kihatólag Balyka neve és emlékezete elválaszthatlanul össze lesz forrva.
Különben e barlangerődök védelmét Balyka előtt is sokszor vették igénybe, hagyományok szerint kun, mongol, török, tatár és német dúlások alkalmával, Torda és a vidék lakói csaknem mindenkor ott kerestek menhelyet. E helyek a Szent László mondakörbe is be vannak foglalva s ősidők hagyományai nem egy történelmi mozzanatot fűznek ahhoz s azt rege alakjába öltöztetve hagyták át az utókorra. Ezek legszebbikét egész napjainkig lehozta a népköltészet varázsa. E monda szerint azon gyászos időben, midőn Bathu khán vad mongolai s a velük barangoló kunok és az őket vezető radnai szászok dúlták e vidéket, Torda város és vidékének népe a tordai hasadékban keresett és talált menhelyet; a sok ezernyi népnek vezére Kendi Gyula volt, a ki a harczképeseket rendezve, élükre állt s nemcsak védelmezte e menhelyet, hanem éjjelenkint ki-kiütve s az ostromlókat készületlenül meg-meglepve, iszonyú mészárlást vitt köztük végbe. Az e miatt felbőszült Bathu khán kimondta, hogy a hasadékot mindenképen, bármibe kerüljön is, be kell venni, de valahányszor rohamra vezette seregét, mindannyiszor iszonyú veszteséggel veretett vissza, a férfiak a szoros torkolatát védték, mig az asszonyok a sziklaormokról legörditett kövekkel zúzták és söpörték el a bősz mongolokat. Heteken át folyt az elszánt küzdelem s végre is Bathu khán, látván erőfeszitéseinek sikertelenségét, maga távozott, de Keme nevű kun vezért hagyta hátra, hogy kiéheztetés által szoritsa feladásra a csatákban legyőzhetleneket. Be is következett nemsokára azon szomorú idő, a midőn a magyarok élelme elfogyván, kénytelenek voltak a kun vezérrel alkudozásba bocsátkozni, Keme föltételei kemények voltak: ő elvonulása díjául összes drágaságaik kiadását s a legszebb 6 leány átadását követelte. A már éhséggyötörte magyarok az első kivánságot igen, de az utóbbit semmiképen sem akarták teljesiteni, a vélemények oda nyilvánultak, hogy kirontva, utolsóig harczolnak, de megbecstelenités nélkül halnak el.
A vezér már ily értelemben volt kimondandó a hadi tanács végzését, a midőn előállott testvére, a bűbájos szépségű Kendi Ilona, öt más társával késznek nyilatkoztak önmagukat feláldozni ezrek élete megmentéseért, mindenik felmutatta rejtett tőrét, a melyekkel az ellent megbosszulni s magukat a becstelenségtől meg fogják menteni. A hat hős leány a kincsekkel együtt a kun táborhoz közelitett; de a midőn Keme vezér megpillantotta a bűbájos Kendi Ilonát, egyszerre ellenállhatlan szerelem gyúladt szivében s a ki rabként vezettetett elibe, annak rabjává lett. Kendi Ilona megszabta birhatásának feltételeit s Keme vezér nemcsak visszaküldte a hozott kincseket élelmiszerek kiséretében, hanem maga hadseregével együtt kereszténynyé levén, a mongoloktól elvált s a magyarokkal való szövetségét az Ilonával való házassággal pecsételte meg, sőt a hagyomány szerint hozzájárult azon győzelem kivivásához, melyet a székelykői várat ostromló Bathu khán felett, a székelyekkel egyesülten kivívtak.
Nem voltak ily szerencsések a hasadék védbarlangjába húzódott tordaiak 1660-ban, a midőn a tatárok a menhely sikertelen ostroma után csellel csalták ki a népet s kelepczébe keritve, foglyul ejtették.*
Lásd Tröster VI. k. 14. fejezet.
Mint fennebb látók, Caraffa dúlásai, a Thököly és Rákóczy-szabadságharcz folyama alatt is a tordaiak több alkalommal zárkóztak e védhelyre s mentesiték magukat az osztrákok kegyetlenkedésétől. E szoros védképessége nemcsak erőditett barlangjaiban állott, nemcsak a szoros szűk volta tette azt könnyen oltalmazhatóvá: hanem az mesterségesen is meg volt erősitve és elzárhatóvá téve. Mondják, hogy régen a szoros mindkét torkolatát vasrácsozat zárta el, az tette a behatolást lehetetlenné. A keletoldali zárkapunak ma már semmi nyoma nincs, de a (Peterd felőli) nyugati oldalon e zárszerkezetet ma is fel lehet ismerni. Ugyanis a Balyka várán felül, a szorost két sziklafok 2–3 ölnyire szoritja össze, ezen egybekeskenyedésnél a sziklafal mindkét oldalán 3 hüvelyk szélességű, 12 hüvelyk mélységű függélyes bemetszés vagy váluzat tünik fel, mely láthatólag vésővel levén szabályszerűen befaragva, több mint valószinűvé teszi azon hagyományt, hogy itt egy lánczczal felhúzható és leereszthető vaskapu, vagy helyesebben vasrács (rostélykapu, Herse) volt alkalmazva, sőt a régi várerőditési elméletek szerint, ezenkivül még egy másik külső kapu is volt, mert pár öllel fennebb nyomai mutatkoznak egy másik zárszerkezetnek is, hol – mint mondják – tölgyfa-gerendákból összerótt külső kapu volt elhelyezve. Most e zárkapuk eltüntek, de sziklába vésett horonyzatuk mutatja egykori lételüket és azt, hogy az ekként elzárt s felső részéről megközelithetetlen szoros önmagában is sok ezer ember befogadására képessé tett erőditett hely volt, a melynek belső várát vagy végvisszavonulási helyét képezte a két barlangerőd. Ezek önmagukban is önálló és védhető oly védműveket alkottak, melyek csaknem bevehetetlenekké váltak főleg az által, hogy a hagyomány szerint a szoros oly zsilipszerkezettel is el volt látva, a melylyel a patak vizét a barlangerődökön alul feldugták s igy a védbarlangokhoz való közelitést lehetetlenné tették. Sőt még ma a tökélyesült fegyverek korában is e szorost és védbarlangjait csekély számú elszánt ember meg tudná védeni nagy erő ellen is, mert a falrongáló s messzehordó Uchatiusok és Amstrong ágyúk elhelyezésére itt se hely nincsen, se azok romboló lövegeikkel e roppant szikla-redoutoknak ártani nem tudnának. Folytassuk azonban vizsgálódásunkat tovább a sziklaszoros még hátralévő részében.
Habár a zárkapuk eltüntek, mégis a továbbhatolás meg van nehezitve, egy – a védelmi rendszerbe bevont – örvény által, mely közvetlenül a külső kapun kivül az egész szorost átfogja s a mely fölött sziklaélekbe kapaszkodva, csak nehezen lehet áthatolni. Ez azonban az utolsó nehézség, melyet le kellett küzdeni hajdan az ellenségnek s le kell küzdenünk nekünk kirándulóknak is. Utolsó azért, mert már közelgünk a sziklaszoros felső torkolatához, hol az északi oldalon bizarr alakú szikla emelkedik, alkotva kettős nyilatú szirtkaput, mely mintegy zárdiadalívét képezi e nagyszerű vadonnak; valóban nagyszerű árkádot alkot ez a természet csodás alkotásainak véghatárainál. E szikla diadalív fölött ugyan az északi oldalon van egy bajosan megközelithető barlang, az ugynevezett Oszlopos barlang, melynek merész metszetű csúcsos boltívei pillérszerű sziklaoszlopokra nehézkednek.
E tájt már a sziklák törpülni, egymástól távozni s a patak völgyülete tágulni kezd, az többé nem sziklavályúban, hanem gyepszőnyeg szegélyezte mederben hömpölyög; szélzúgatta fűzfák árnyában regényes fekvésű malom tünik szemünkbe, jelölve, hogy a szorosból kiszoritott ember itt ismét tért kezd foglalni; tudatva, hogy a szorosból: a természet nagyszerűségének e csodás szikla-folyosójából már kiérkeztünk az emberlakta vidékre.
A tordai hasadék e felső torkolata, talán – ha lehetséges – még szebb és meglepőbb a túloldalinál is, mert itt a sziklahegyek még merészebb, még változatosabb kicsipkézést mutatnak s a malom fölötti dombhátról a szoros lagunájának három kanyarulatát, három metszvényével, vagy sziklaprofiljával pillanthatjuk át. E leirás hiányát képpel akarom pótolni, mely e felső torkolatnak gyönyörű szikla-csompóit és folyosóját tünteti elő.
A tordai hasadék nyugoti torkolatja Peterd felől.
A mint a szoros sziklasikátorából kibontakozunk, a vidék azonnal szelidebb küllemet ölt, az előbb zúgva törtető és zobogva habzó patak csendes s a tárgyakat visszatükröző sima viztükörré változik át, partjain pompálkodó virágok tarka szőnyegével, himporos kelyheik mézét szivó méhek ezreinek zümmögésével, égre törő pacsirták andalgó dalával, mibe a part füzesei között siéstázó rigók trillája vegyül. Ámde a természet törvénye az ily rögtöni átmenetelt nem tűri, azzal az ily átszökellés nem fér össze s miként az éjből lassan, fokozatosan pirkadó hajnallal vezeti át az embert a nappalba, a nappalból költői alkonynyal az éjbe: akként itt is szoros zord nagyszerűségéből fokozatosan vezeti ki az útast a cultivált vidék szelidebb tájaira, még egyszer előtérbe hozza, mintegy kicsinyded (miniatur) képét mutatja fel a szoros kataraktáinak, azon Kőszáda (Gura tyei) nevű hegyhátban, mely a malmon felül már egyszer kitágult szelid völgyet egy utolsó védtorlaszszal ismét elzárja s a patakot újból szűk sziklaszoros lagunájába szoritja, mignem annak meghaladtával az a falu-hintett peterdi völgygyé nem tágul ki.
E völgyzáró hegyhát igen erős hadászati pontot nyujt, itt elhelyezett pár ágyúval ez oldalról is teljesen megközelithetlenné lehetne tenni a szorost s alkalmasint régi időben be is volt az vonva a védelmi rendszerbe, a mennyiben ott régi ágyú-mellvédek homályos nyomaira, sőt a kőszáda közelében levő dombháton nagy mennyiségű római tégla és fedélcserép-töredékekre találunk, a mi kétségtelenné teszi azt is, hogy a rómaiak e szoroson áthatoltak s a felett figyelmesen őrködtek. Ama dombháton alkalmasint valamely kisebb castellumok vagy vigiliájuk s annak fedezete alatt valamely bányász-népség által lakott vicus-ok létezhetett, mert Fridvalszky szerint a rómaiak a tordai szorosban nagy mérvű aranybányászatot folytattak, minek ő csalhatatlan nyomaira akadott.
Nem volt tehát e sziklaszoros a római és az azt követett magyar korban ily elhagyatott állapotban, sem oly hallgatag és lakatlan, mint jelenleg. Róma légióinak és allainak vitézei itatták egykoron lovaikat a patak zúgó hullámaiban, bájos római nők szedtek örökké zöldelő szikla-gyopárt csatákból megtérő kedveseik koszorújához, a bányászok csákánycsapásait visszhangozták hajdan e sziklaóriások. Nyomukban megjelentek a magyar leventék is hősileg védelmezni ezen, Torda és a vidék lakóinak védvárát képező, szorost, melybe ellenség soha behatolni nem tudott, melynek természeti erősségén s a védők elszántságán megtört a mongol, kún, török, tatár és labancz hordáknak minden erőlködése. A hősi mondakör és a hagyományok nagy küzdelmek s dicső diadalok emlékét fűzik e szoroshoz, annak erődeihez s bizonynyal nemcsak a római nőknek volt okuk és alkalmuk gyopárkoszorút kötni hőseik halántékaira, hanem a magyar nők is nem egyszer arra ösztönözve, hogy e rettenthetlen magyar leventék homlokára is fonjanak cserkoszorúkat, kik itt nem egyszer elszántan védték a hazát és a házi tűzhelyt.
E helyen a természet nagyszerűségével a történelem varázsa karöltve jár, hogy a bámulattal kegyelet párosuljon s necsak szemünk, de lelkünk is gyönyörrel teljék el.
