A CZÍMEREK FEJLŐDÉSE ÉS NEMEI. – Tekintettel a magyar heraldikára. –

Teljes szövegű keresés

61A CZÍMEREK FEJLŐDÉSE ÉS NEMEI.
– Tekintettel a magyar heraldikára. –
A czímertan magában véve is, mint az általános műtörténelem és különösen mint a fegyverzetről és viseletről szóló tan egyik része, nagy érdekkel bír minden régiségbúvár szemében, nem is tekintve a történelemhez és genealogiához való viszonyát. A heraldikai folyóiratok azonban ez idő szerint gyakorlati czélnak hódolnak, mely főleg abban áll, hogy a czímertanról elterjedt száma nélküli téves nézeteket helyre igazítsák és a megállapított általános heraldikai szabályokba ütköző vétségeket megtorolják, bárhol fordúlnak is elő.
Én is ezen szempontból indúltam ki, midőn megpróbáltam a heraldika néhány kiválóbb mozzanatát egybefoglalni, a végből, hogy kevésre szorítkozva, a dolog fejlődéséről áttekintést adjak. Nagynevű szakférfiaknak, milyenek Hohenlohe-Waldenburg hg, Pottenegg, Rettberg-Wettbergen, Grenser Alfréd, Heger von Rosenfeld grófok, báró Waldbott, dr. Zuerfuhrth és mások, különböző szakfolyóiratokban szétszórva megjelent közleményei kitűnő anyagot szolgáltatnak e czélra s ezt helyenkint közlöm is azon módon; a mennyiben azonban egy és más saját tollamból ered, minden helyreigazítást és felvilágosítást köszönettel veszek.
Kezdem a paizson.
A frank császárok idejében (1024–1137), a mely korszak egyébiránt szorosan véve még nem tartozik a heraldikába és csak bevezetésűl szolgálhat, a paizs kicsiny, kerek, boltozatos volt, szélein köröskörűl szegélyezve, középütt pedig répaszerű csúcscsal vagy k öldökkel; utóvégre a norman formát vette fel, azaz szorosan a testhez volt hajlítva; felűl be volt kanyarítva, alant pedig csúcsban végződött, köldökkel agy a nélkül; ez utóbbi esetben középütt rendesen kerek boritást vagy más ilyféle diszítést alkalmaztak reá nagyobb szilárdság kedveért, pl. szegfej, szalagkötés stb. formában, a miből aztán a következő korszakban különféle czímerképek keletkeztek, milyenek a nap, hold, csillag, lapda, négyszög, ék, zsindely, rács, hármashegy, rózsa stb. E mellett gazdagon kirakták vagy kifestették a paizsot evet-prémmel is; – e korszak vége felé már jelentkezik némi hajlam a czímer tulajdonképeni formái és színei iránt. Ez a heraldika bölcsője.
A Hohenstaufok alatt (1137–1273) a paizs körülbelül 1200-ig megtartotta a norman formát, csakhogy köldök nélkül, s felső széle egyenes vonalú volt, valamint megközelítőleg az oldalszélek is. A XII. század közepe táján az eddig erősítésre és egyúttal diszítésre szolgáló érczczifrázatokból kifejlődnek a czímerképek. E szerint a XII. század közepét vehetjük a czímerészet kezdetéűl s egyszersmind kezdetéűl azon virágzási kornak is, a mely a XV. század második feléig eltartott. Ez szolgáljon irányadóúl mindazoknak, kik egyáltalában már ezen korszak előtt saját czímerről beszélnek. Ezen bevezető korszakban a nemes czímertelen nemesek voltak és csak később, ezen innen lettek czímeresekké.
Ezzel egyidejűleg és éppen ennek következtében a fapaizsokat összetartó anyaggal és azon fölűl vászonnal, bőrrel vagy pergamennel húzatták be és szögekkel, czifra csatokkal vagy aprószemű karikákkal (minőkből a pánczélok készültek) borították be, a melyekből aztán, a mint már említém, lassankint a későbbi czímerképeknek egy része keletkezett – többnyire fehér vagy sárga színben, mert azok eredetileg érczből voltak. Tehát fehér (ezüst) és sárga (arany) a legelőször alkalmazott eredeti színek a heraldikában.*
Mai nap a heraldikában a következő színek ismeretesek és használatosak: 1. fehér (ezüst); 2. sárga (arany); 3. fekete; 4. vörös; 5. kék. A 6. szín, a zöld, tulajdonkép csak megtűrt heraldikai szín s egyedűl természeti tárgyak festésénél használják, a melyek eredeti színökben adandók vissza, pl. halmok, pázsit, lomb, levél stb. Mindamellett is némely nemzeteknél s elvétve nálunk is találkozunk a zöld színnel (habár nagyon ritkán) a paizs- és sisaktakarón is.
A színek szokásos jelölési módja olyan helyeken, a hol nem festve fordúlnak elő, bizonyára eléggé ismeretes. A sárgát pontok jelölik, a vöröset finom függélyes vonalkák, a kéket vízszíntesek, a feketét egymást átmetsző vízszíntes és függélyes vonalak, tehát keresztmódra húzott árnyékvonások. A zöld balról jobbra dűlő vonásokkal jelöltetik. A hol a paizs vagy annak mezeje nincs, bevonalozva, azaz üres, – fehér szín értendő.
Természetes, hogy ez már sokszor szolgáltatott okot merőben hamis fölfogásokra, a mennyiben értetlenségből, vagy tudatlanságból ott, a hol kellett volna, a vonalzás egyszerűen lemaradt. De még sokkal több zavart okozott és okoz ez a paizson ábrázolt tárgyaknál és különösen az állatoknál, mert itt el van fogadva elvűl, hogy a mi árnyék nélkül marad, természeti színében veendő; pl. a bárány árnyéklás nékül: fehér, az oroszlán sárga, a sas fekete.
Hozzá adandó lenne még a színek említett számához a bíborszín, a királyok, uralkodók stb. palástjának festésére; jelzései jobbról balra dűlt vonalkák által történik, (éppen megfordítása a zöld szín jelének). Szerény véleményem szerint ez szükségtelen, fölösleges játékoskodás, de mint tényleg létező, említést érdemel.
Hasonló vagy még helytelenebb heraldikai ízléstelenségekkel s hiábavalóságokkal találkozunk az olasz heraldikában, a mint erre rá fogunk jönni. Itt ugyanis feltaláljuk, gyakran éppen egymás mellett, egy ugyanazon paizson, a teljességgel nem heraldikai színkeverékek, minden faját: meggyszínpiros, vérpiros, azurkék, levegőkék stb.; sőt az ezüstnek és aranynak magának véve csúnya, de szigorú heraldikai szempontból meg nem róvható faját is gyakran látjuk egymásra és egymás mellé illesztve (pl. a bronz-színű arany.)
Mindezen heraldikai furcsaságoktól őrizkedni kell; őrizkedjünk különösen a kevert színektől és a színárnyalatoktól. Csupán a fönnemlített 5. (illetőleg 6.) alapszínt kell elismernünk – tisztán és világosan.
62A ráillesztés (Stückung) egyik további faja volt az e korszakbeli czifrázatoknak, és abban állott, hogy egyes tárgyakat (pl. ruhadarabokat, evetprémet, kötélcsombókot, fonadékot, lánczot, madárfejet vagy szárnyakat, medvetalpat stb.) tűztek a paizsra. Az ékítés e neme, vagy jobban mondva az alak ráillesztése (ráerősítése) később, valamint a csatszerkezet is egyszerű vagy rányomott festésnek adott helyet (bizonyára azért, mert a tárgyak ráillesztésének czélszerűtlen voltát mindenki belátta); azaz a czímerképeket kiemelték, rányomták és ezeket aztán a vászonra, bőrre vagy pergamentre is lefestették. Föntebb már neveztük meg egy néhány tárgyat és állati testrészt, a melyek a heraldikában a legrégibb jelenségek közé számítandók. Egész állati alakok közűl az oroszlán az, mely legkorábban jelenik meg czímerben: II Albert már 1114 óta paizsán hordja, sőt I. Róbert gróf a flandriai oroszlánt 1072 óta; – íme két példája a czímernek, a szoros értelemben vett heraldika előtti korszakból. Természetes azonban, hogy örökségként apáról fiúra szálló czímerűl csak 1168-ban fordúl először elő elsaszi Fülöpnél. Habsburgi Rudolf, míg császárrá nem lett (1279), a pávaszemekkel kirakott oroszlánt sisakján is viselte.
A növényország alakjai közt, melyek az alsó és felső nemesség czímereibe fölvétettek, egyik sem volt oly általánosan elterjedve, mint a liliom és a rózsa. Mint a kertek ékessége és mint tetszetős dísz, mindkettő nagy kedveltségnek örvendett már a legrégibb korban; költők megénekelték s mondák keletkeztek rólok. A rózsa (rosa canina) a maga egyszerűségében a német nemesi családoknál, a liliom (fleur de lis) pedig az előkelőbb román fajoknál állott nagy becsben. Gatterer szerint a heraldikai liliomból származott az alabárd-alakú díszítés: holott a dolog – a mint eléggé be van bizonyítva, – éppen megfordítva történt: ugyanis az alabárd vette fel a liliom tetszetős formáját.
A Habsburgok alatt (1273–1350) a paizs a lovasoknál kicsiny, háromszögalakú, felső széle egyenes vagy kissé bekanyarított, oldalszélei kivágva. E korszakban szórványosan két vagy több kép is fordúl elő egy ugyanazon paizson, így például Scheckenhoveni Münster Ulrikéban 1296-ban, mely hosszában két mezőre van osztva, jobb oldalt előretörő sas, balfelől pedig pólya (fascia) látható.* Találkoznak már négy mezőre osztott czímerek is, ámbár nagyon gyéren. Látjuk tehát, hogy a paizs vagy a rajta levő alak eredeti egyszerűsége általánosságban még uralkodik ugyan, mégis a XIII. század végével már részben bonyolúltabb, mesterkéltebb szerkezet kap lábra. A sisak viszonya a paizshoz az ékítménynyel együtt egyenlő a paizs hosszával.
Minthogy naponta érkeznek hozzám kérdések az iránt: hol kell a heraldikában (azaz a paizson, és mindazon, a mi hozzá tartozik, ide értve a sisakot a sisakdíszszel és sisakfedővel együtt,valamint a paizstartót is), a jobb oldalt – és hol a balt keresni, – válaszolok itt röviden, de érthetőleg: a ki e kérdéssel nincs tisztában, képzelje magát háttal a czímer felé fordúlva s a mely oldalra e helyzetben a jobb kéz esik, az a jobb oldal s az ellenkező a bal.
Ha valaki, a ki czímerekkel és pecsétekkel behatóban foglalkozik, szabályúl fogadná el, kivétel nélkül csak a valódi paizst tartani szem előtt, a mint azt századokkal ezelőtt harczban használták, és nem a papíron levő rajzot vagy festést venné, – az illető nagy lépést tett volna a jelenkori felfogás felé s jövőre némi könnyebbséget szerezne magának. Ez szolgáljon figyelmeztetésűl különösen azoknak, a kik czímereknek vagy pecséteknek leírásával foglalkoznak.
A XIV. század második felében (1350–1400) a paizs háromszögletű, rövid és széles; felső széle egyenes, oldalai bekanyarítva. Itt-ott már feltűnik az úgynevezett tárcsa is, fölűl ép szögletekkel alúl kerek, oldalt bevágással a lándsa számára (lándsatartó). A paizs viszonya a sisakhoz és a sisakdíszhez = 3 : 4 : 5, azaz a sisak hosszúsági és szélességi átmérője valami kevéssel kisebb és a sisakdíszé valamivel nagyobb, mint a paizsé.
A XV. század első felében (1401–1440) a paizs négyszögű, alúl kikerekítve, jobb oldalt lándsatartóval, és már ekkor 4–6 mezővel. Háromszögű paizsok is találkoznak még, de alúl szélesebbek és tompábbak, mint azelőtt voltak.
A XV. század második részében, III. Frigyes alatt (1440–1493) a paizs hosszúkás, négyszögletes, mint azelőtt; alúl kerek, jobb oldalán lándsatartó; csakhogy fent valamivel szélesebb, mint alant s itt is hegybe megy. Ekkor jelenik meg a szívpaizs a czímerben, de ennek esetei még nagyon ritkák.
A reformatió korában (1493–1555) a szívpaizs már gyakrabban előfordúl a czímerben. A paizs többszörösen ki- és behajlítva, egyre jobban-jobban veszti régi harczi paizs-jellegét.
A heraldikus előtt okvetlenűl feltűnik, milyen hirtelen fordulat állt be a XV. század második felében a paizs formájában; a czímerek háromszázados egyszerűsége eltűnik, hogy helyt adjon egy rohamosan változó és egyúttal fantastikus divatnak; névszerint a heraldikai paizsok szembeszökő ellentétet képeznek a valódi harczi paizs régi formáival. Vannak pl . családfák a XV. század végéről, a melyeken a felhozott 16 ősi paizs mind más-más formát mutat, egyik furcsább a másiknál.*
E részben az a szabály, hogy a «családfákon előforduló összes czímerek tökletesen egyformán szerkesztendők, nemcsak a paizs formáját, hanem a sisak és sisakfedő alakját tekintve is.
Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk azt, a mi az avatatlanok előtt hallatlan dolog, hogy t. i. a paizs, sisak és sisakfedő külső formája soha sem volt megszabva s nem öröklődött apáról fiúra. E részben is ama korszakba mentek vissza az emberek, a mikor még a paizs és sisak nemcsak papíron szerepelt, hanem tényleg viselték is. Ezen fegyverzethez és öltözethez tartozó tárgyak forma tekintetében éppen úgy alá voltak vetve a divatnak, mint ruháink manapság, csakhogy természetesen a változtatás nem volt ilyen rohamos, mert bizony költséges is lett volna. Azon időben gyakran megesett, hogy a fiú más formájú paizst és sisakot viselt, mint az apja, s az unoka ismét mást. A czímerbe foglalt kép azonban, és a mint látni fogjuk, a sisakon levő ékítmény is (az időtől fogva, mikor kiegészítő részként kezd szerepelni) a legapróbb részletekben is mindvégig ugyanaz maradt, nem volt alávetve semmiféle divatnak.
E szerint mainap is minden czímer tulajdonosnak szabadságában van czímerét külalak tekintetében újra szerkeszteni és az így – önkényesen – csinált alakot jog szerint bárhol használni. A leghelyesebb temrészetesen mind logikai, mind jogi szempontból, ha mindenik család azon formát fogadja el, a melyet a nemzetség első kétségtelen föllépése korában használt; persze itt aztán az a kérdés merűl fel: melyik kort válaszsza e czélra az olyan család, a mely a XVIII–XIX. században, azaz éppen a heraldika hanyatló korában nyerte a nemességet?
63Úgy látszik, hasonló fordulat állott be a civilisált Európa nagy részében a fegyverzet, viselet és bútorzat dolgában is; ellenben keleten jóformán minden a régiben maradt, daczára lakosai élénk képzeletének. Ennek okait közelebbről vizsgálni a művelődéstörténet szempontjából általános érdekkel bír. Egyebek közt kétségkívül sokat tett erre a pompakedvelő burgundi fejedelemnek, Merész Károlynak udvarában lábra kapott divat is.
XIII–XIV. századbeli eredeti német paizsok, melyek mintákúl szolgálhatnának, mainap már a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak; még XIV. századbeliek is csekély számban maradtak fenn, de különösen ritkák az olyan paizsok, melyek festéssel voltak ellátva, vagy pedig, a melyeken a festés még jó állapotban van. Csak kevés osztrák és német múzeum (közintézet, vagy magán-gyűjtemény) dicsekedhetik ilyen becses régi tárgyakkal; e csekély számban foglaltatik a bécsi városi fegyvertár néhány XIII., XIV. és XV. századbeli példánynyal s az ottensteini (Alsó-Ausztriában, Zwettel mellett) 5 darabbal. Németországban a legnagyobb ilyen gyűjteménynyel dicsekedhetett a nem rég elhúnyt Károly porosz herczeg, kinek pompás fegyvergyűjteményében 70–80 ilyen paizs volt, csak hogy ezek, néhány XIV. századbeli példány kivételével, mind későbbi eredetűek. A gazdag «Germanisches Museum» Nürnbergben,valamint a müncheni bajor múzeum csak néhány példányt tud felmutatni a XIV. és XV. századból, a darmstadti nagyherczegi múzeum kettőt; egy néhány található Wartburgban (Szász-Weimár) is, egyetlen egy példány pedig Drezdában, a királyi fegyvertárban.
Ezen csekély számmal található maradványokon kívül ez idő szerint a középkori czímertant illetőleg biztos támpontokat még csupán a XIII. és XIV. századbeli pecsétek és sírkövek szolgáltatnak. Azonban ezek közül is alig egy néhány maradt ránk. Mindenekelőtt tehát éppen ez okból, de még a régi kor szempontjából is e tisztes emlékek figyelmet és gondos őrizetet érdemelnek.
Hazánk nem gazdag ilyen emlékekben; s éppen ezért különös véletlen szerencsének tartom, hogy az én környékemen két szép magyar nemesi síremlék található, a melyekről nem sokára bővebb ismertetést szándékszom közre bocsátani.*
Szívesen vesszük.
Most visszatérek a paizshoz. Mielőtt azonban a czímerpaizsokon előforduló figuralis jelenségekre áttérnék, legyen szabad pár szót szólani e helyütt a női és az egyesített czímerekről is.
Találkozunk ilyenekkel már a Hohenstaufok korában; alakjok háromszögletes, kúpszelvényhez hasonló s rajtok körirat (Ólegenda) látható. A házastársak czímere (alliance) két külön czímerből áll, a férfi és nő czímeréből, melyek félig egymást födik mindig. Kettős vagy éremalakú paizsok is fordúlnak el, az előlapot képezi a nő czímerképe, a hátsót a férjé.
A Habsburgok alatt a női paizs kerek,de van háromszögletes is, körirattal. A házastársak paizsán a férj czímere fönt foglal helyet s alatta a feleség nevének jelképe, pl. bárány (= agnus), ha a nőt Ágnesnek hívták; vagy pedig a feleség czímere körülveszi férjéét. Továbbá: a férj és feleség czímere közt női alak áll, vagy térdel, a czímer-paizsokat tartva,vagy a férj paizsa fordúl elő a feleség sisakdíszével összetéve, vagy pedig, jóllehet csak ritkán, a két paizs fölött női fej látható. Előfordúl egy emberi alak is, mellén (nyakába akasztva) a férj paizsa, két kezében pedig a szülőké.
A XIV. század második felében a női czímer még mindig körirattal jelenik meg, néha a férj czímere fölött áll sisak helyett. Található női alak is, egyik kezében a férj czímerét tartva, másikban a nőét.
A XV. század első felében a körirat foylvást divatozik; a feleség, férj és anyós czímerei egymás fölé tolva fordúlnak elő. A század második felében a körirat eltűnik; a feleség paizsa a férjével egymásra illesztve jőn elő paizstartó angyalokkal.
***
És most olyan térre készülök átlépni, a hová a heraldikus csak végső szükség esetén teszi be 64lábát és akkor sem örömest. Minthogy azonban úgy írásban, mint szóban még mindig oly helytelen fogalmak uralkodnak szakférfiak között is, a laicusoknál pedig még ezen felűl teljes fogalomzavarral találkozunk ez irányban, úgy hogy egymástól szigorúan elkülönített dolgok, pl. a jelvényes paizsok, czímerjeltan, czímermonda, és szégyenczímer egymással össze-vissza zavarva, emlegettetnek s egymással minduntalan felcseréltetnek, – azért rászántam magamat erre is. Mivel pedig ezen alkalommal a paizson előforduló alakokkal és tárgyakkal hosszasabban akarok foglalkozni, szavaimnak mindenekelőtt azok vehetik hasznát, a kik nemcsak szemlélni szeretik a czímereket, hanem képesek azokat lerajzolni vagy mintázni is.
Bizonyára senkinek sem jut eszébe, – a csaton* vagy a már említett tárgyakon kívül, a melyek különben is laposak voltak, hogy a paizs használatát ne akadályozzák, – valamely valódi tárgy, pl. malomkő, kerék, kalapács, lámpa, kard stb. ráillesztésére gondolni. Éppen ezért minden távlat szerinti rajz a heraldikában tiltva van. Itt rajz tekintetében az illető tárgynak mindig csak vázlatával vagy árnyékával van dolgunk. A heraldikai ízlés azt kívánja, hogy a heraldikai képek, mint színezett jelképek vagy árnyak, túlságos művészi kidolgozás nélkül alkalmaztassanak, legfölebb nagyon csekély kidomborítás engedhető meg, mert már a legrégibb korban is az erősen kiemelkedő köldök hamar kiment a szokásból. Csupán a sisakdísznél (melyről alább szólok) voltak tényleges használatban valódi szarvak, agancsok, ágak, állati bőrök, kitömött alakok stb.; ez okból itt, valamint a sisakfedőn és magán a sisakon gondos kidomborítást, plastikát, sőt távlati rajzot is alkalmazhat a rajzoló.
Csat alatt a heraldikában nem csupán a tulajdonképeni csatot (fibula, fermeaux) kell értenünk, hanem általában mindazon eredetileg érczből készített darabokat, melyeket kezdetben nagyobb szilárdság czéljából illesztettek a paizsra, minők voltak a prémek, övek, szárnyak, kapcsok, zsindelyek, holdak, patkók, rózsák, csillagok stb.
De térjünk vissza a czímerek különböző nemeihez, melyek közt első helyre teszem a jelképes czímert.
A jelképes czímerek a legrégiebbek közé tartoznak; mert az az eszme, hogy czímerválasztásnál az illetőnek tulajdonnevét kapcsolatba hozzák a czímerképpel, annyira kinálkozik, hogy általánosan szokásban lehetett eleitől fogva. Ilyen czímereket már a XIII., sőt a XII. század óta ismerünk; pl. Vastil (Castel), Leon (oroszlány), Toggenburg (Dogge), Henneberg* stb.; e tekintélyes szakférfiak állítása szerint az ősi czímerek tetemes része, kellő fáradsággal és utánjárással, jelképi czímerekre vihető vissza, s a hol ezt nem lehet tenni, a hiba a legtöbb esetben abban keresendő, hogy a megkivántató támpontok századok folyamán feledésbe vagy veszendőbe mentek.
A Henneberg grófi család értendő. A lovagi ág egyébiránt, a melyhez Henneberg tábornok is tartozik, jelenleg ugyanazt a czímert viseli, melyet a grófi és egyszersmind a bárói ág is visel, a mely – a mint én tudom – különben is egy törzsből származik a lovagi ággal.
De találunk ilyen jelképeket ezeken kívül még mellékrajzok gyanánt alkalmazva is a XIII. században, s a nők czímerén máskülönben is, hol a férj czímere fölött pl. a bárány (agnus), a feleség keresztneve: Ágnes helyett áll; azután meg a középkori paizstartóknál, hol a tulajdonos nevének megfelelő szent mintegy védőűl szerepel. Hogy a legrégibb korban, jóformán kizárólag csak az alsó nemesség kedvelte az ilyen czímereket, mint ez évekkel ezelőtt egy kis füzetben hirdettetett, – merőben téves állítás; sőt inkább az uralkodó családok és a felsőbb nemesek használták túlnyomólag s éppen az alsó nemesség volt az, a mely a név és czímer közt nem nagyon kereste az összefüggést, mert nem is mindenik szegény várúrnak vagy alsóbb nemesnek állott rendelkezésére egy-egy ügyes rajzoló.
Száz meg száz példáját látjuk a XIII. században annak, hogy kisebb és nagyobb hűbéresek egyes motivumokat vagy részeket átvettek saját czímerökbe hűbéruraikéból.
Jelképies czímerek, vagyis olyanok, melyek beszélő alakokkal és tárgyakkal vannak ellátva, a melyek tehát a tulajdonos nevét ki is fejezik, voltaképen csak helyhez kötött természetűek, azaz csak azon határokon belűl, a meddig az illető nép nyelve terjed,* és nem máskép, mint jelképies fordítása a névnek.
Igy pl. a Medvey-család czímere (medve) szorosan véve csak hazánkban jelképies czímer; s az Auerspergeké (Auerochsen) csak német nyelvű tartományobkan az, valamint az Angelini-családé is (angelo) kizáróalg csak az olaszok, vagy legfölebb az összes román faj előtt.
Más, általános czéloknak hódol a czímersymbolica, mert itt pl. az oroszlán, Merkur, horgony stb. nemcsak az illető ország lakói előtt ismeretesek, tehát érthetők, hanem általában az összes civilisált világ előtt, – legalább ezt akarják némelyek elismertetni, ámbár ez csak a legfőbb vonásokban egyezik, a részletekben gyakran a legkülönbözőbb változatokkal találkozunk.
Hazánkban az ilyen czímerek nem éppen gyakoriak; az előttem ismeretesek közűl csak a következőket akarom példa gyanánt felhozni: a baráti Huszár-családé (huszár), a csik-bánfalvai Kereszteseké (kereszt), a nagy-rákói Rakovszkyaké (rák); és talán ide számítható még az egyik Várady-családé (hét várral), valamint a Nádasdy grófoké (nád) stb.
Minthogy a valódi heraldikusok közűl is a legtöbben a jelképi czímerek elismerésének gondolatával megbarátkozni nem tudnak, mert előre is bizonyos elfogultsággal tekintenek mindarra, 65a mi nem éppen szemmel láthatólag származik a heraldika őskorából, daczára, hogy a régi énekekben a hősöket nem nevök, hanem czímerök szerint találjuk megnevezve, – nagyon érthetőnek találjuk, ha tetemes részök mind a mai napig sem akarja elismerni a czímertanban a symbolicát, vagyis azt, hogy a paizson előforduló némely tárgyak és alakok, melyek a nélkül, hogy magokban véve kifejeznék, inkább a nekik tulajdonított, általánosan elfogadott és elismert vagy akár csak költött tulajdonságaiknál fogva (a melyek sokszor a czímer-adományozónak egyéni magyarázatán alapúltak) használatban voltak oly czélból, hogy annak, a ki a czímert kapta, kiváló tetteit s jellembeli vagy szellembeli tulajdonságait jelképezzék és hirdessék.
A czímerek ezen nemével, a melyben – miként éppen láttuk, – a családi névnek képleges átfordítása csak szűk határok közt mozog, merő ellentétet képez a másik, a melyben az illetőnek személyes tulajdonságai dicsőíttetnek, a mi érthető az egész világ előtt. Kevés fejezete van a heraldikának, a mely oly általános és oly merőben téves fölfogással találkozott volna, mint a hanyatló korszaknak éppen ezen tüneménye, mely kezdetben csak elvétve jelentkezik ugyan, később azonban igen termékeny talajra lelt; mert semmi sem ellenkezik annyira a valódi classicus heraldika szellemével, mint éppen a czímerek symbolicája. Azonban tíz laicus közt kilenczet legalább is olyant találunk, a kik ezt a heraldika őselemének tekintik, – s tiz egyén közt, kik a heraldika iránt nemcsak érdeklődnek, hanem némi részben vele foglalkoznak is, legalább is ötöt, a ki mindig bizonyos titokzatos gyönyörrel és vágyódással hajhásszák azt a biztos heraldikai kalauzt, a melyben megtaláláható lenne az összes czímerekben előforduló tárgyaknak, állati és emberi alakoknak leírása. Ez az ő felfogásuk szerint biztos heraldikai conversations-lexicon és jelfejtő lenne; a minthogy a legtöbben azon nézetben vannak, hogy különösen heraldikai munkákban semmi egyéb nem foglalhat helyet, mint a czímeralakoknak többé-kevésbbé beható fejtegetése és megbeszélése, – különös sajátságaikra és jelentésökre való tekintettel. Ismerek egyéneket, a kik már évekkel ezelőtt nevet szereztek magoknak szellemi oktatásaikkal és tollukkal, még pedig a köztörténelem mezején; s ezektől már ismételve hallottam, mennyire örvendenek báró Nyáry Albert készülőben levő heraldikai kéziknyvének, mert valahára így azon helyzetbe jutnak, hogy csekély fáradsággal bármelyik czímerből kiolvashatják, mi okból, micsoda tettekért adatott. Hozzá teszem még azt is, hogy némelyek az ilyen hiten levők közűl már húzamosabb idő óta kiválóan genealogiával és czímerek meg pecsétek gyűjtésével és rajzolgatásával foglalkoznak.
Hogy ez a symbolica,* mint már egyszer érintém, a heraldika hanyatlása korából, a XVI. század végéből, származik, bebizonyított tény; mindamellett is létezését, bármennyire ellenkezik a valódi heraldikus érzékével, tagadni nem lehet, mint ezt sokan teszik, mert tényleg most is használatban van és némi érdekkel is bír, a mennyiben a kutatónak alkalmat nyújt arra, hogy megismerkedjék azon móddal, a hová ez már évszázadokkal előbb fajúlt és pedig éppen azon korban, a mikor a kifogástalan heraldikai alkotások iráni érzék még igen élénk volt, a mikor még nem estek távol azon évek, melyekben a paizst és a sisakot nemcsak papíron, hanem valóságban is viselték, a mikor végre a czímerek iparszerű ornamentális és decorativ alkalmazása (XV–XVI. század) csak kevéssel azelőtt érte el a tetőpontot.
Itt-ott czímernyelvnek is nevezik; mi azonban össze nem tévesztendő a beszélő czímerekkel.
Igaz, hogy a XVI. században az alkalmazott czímerjeltan esetei csak egyenkint jelentkeznek, de természetes, hogy az a közvetlenűl rákövetkező korszakban annál általánosabbá lett. Példa gyanánt (arra, mi módon nem kellett volna lenni) hozom fel e helyütt az Erdődy testvérek, Tamás és Péter számára Rudolf császár által Prágában 1580. február 26-án kiadott grófi diploma (latinúl szerkesztett) tartalmának egy részét, a hol egyebek közt ezeket olvassuk:
«A piros mezőben levő kerék jelöli a világ gyors folyását, piros színnel jelölt* mindenféle szerencsés eseményeivel és ezer bajaival, a melyeken keresztűl ti akkor, mint mindenektől megvetett szarvas, az erény fáradságos ösvényén a föntnevezett kitüntetéshez és az örök dicsőséget érdemlő grófi ranghoz eljutottatok; ezért látható a ti érdemeitekhez képest családi czímeretek paizsának szívében piros mezőben egy félkerékből kiemelkedő szarvas. A ti hűségtek, a ti vitézségtek, a mely nemeslelkű férfiakat ékesít, valamint a paizson ábrázolt torony és a négyszög, a melyben áll, világít és menedékűl szolgál mindeneknek. Égszínkék* mezőben pedig két csillag látható hét folyó között; – a ti őseitek híre is messze túl terjed az ország határain és – hála a ti buzgó iparkodástoknak, – ragyog, mint a csillagok.»* stb.
Itt tehát a szín jelképies értékkel is bír.
Ismét egyik példája a színek szabályellenes használatának; az ilyen fonákságokról, különösen az olaszoknál, már egyik föntebbi jegyzetben szóltam.
Mily ingadozó lábakon áll a czímerjeltan és nyelve s az ilyen vizsgálódások minő eredményekhez vezetnek, eléggé ki fog tünni egy példából is. A csillagot hozom fel, a mely olyan közönséges a heraldikában, hogy jelentését könnyű szerrel meg lehetett volna állapítani nemzetközileg. Schumacher a csillagot a szerencse és dicsőség jelének veszi; Böchler szerint egy vagy több csillag különös jótét által szerzett ragyogó dicsőséget jelent; Zschackwitz, Vulson felfogását követve, a csillagokat szivárványnyal együtt fejedelmi hatalomra magyarázza; – újabb heraldikusaink, vagy jobban modnva czímerfestőink pedig egy, két, három csillaggal azon ős gyermekeinek számát jelölik, a kinek a nemesség újonnan adományoztatott.
Mégis abban mindnyájan megegyeznek, hogy általában a csillag mindig jót jelent, – vethetné közbe valaki. Azonban ez a föltevés is helytelen, legalább helytelen az Eltz (Faust von Stromberg) család czímerével szemben, a melyben a nyolczágú fekete csillag, a hagyomány szerint éppen gyalázatot jelent, minthogy a nevezett család egyik tagja egy ízben sakkjáték alkalmával a fejedelemre ökölcsapást mért.
Egyébiránt a magyar heraldikában a jeltan nem játszik jelentős szerepet.
66A magyar-óvári Keszey-család diplomájában is, mely czímerbővítés alkalmával adatott a nevezett családnak a XVII. században, a symbolicus nyelvnek éppen ilyen nemével találkozunk a szövegben. Itt meg a griff jelképezi három szál liliommal az uralkodó iránti őszinte hűséget.
Azt hiszem, az eddigiekben kimerítően elmondtam mindazt, a mit tudni érdekes; még csak azt akarom megjegyezni, hogy a jelképes czímerek, mint ilyenek, miként már ismételten említém, ellenkeznek ugyan a heraldika szellemével, mindamellett is másfelől a képekben, azaz ábrázolásban, heraldikailag véve, tökéletesen kifogástalanok lehetnek és lehettek, ha szinte a valóságban nincs is mindig így a dolog.
Másként áll a viszony, a czímerek előadását illetőleg, az alkalmazott czímermondával, ezen (merőben tévesen) úgynevezett történeti czímerekkel;* és minthogy ezen categoriában a mi édes hazánk minden más országoknak előtte áll, akár a mennyiséget, akár a minőséget vegyük tekintetbe, – tárgyalásomban csak a magyar czímerekre és mondáikra szorítkozom. Találunk itt harczoló lovasokat, lovagokat, embereket, állatokat, szörnyű dolgokat, gyilkossági, kivégzési és más ilyen jeleneteket, mindennemű vadász- és sportlátványosságokat, a mik csak képzelhetők a világon, mindenek fölött pedig érdekes képeket, valamint figyelmet érdemlő fogadalmi táblákat, csupán csak egyet nem találunk, – czímereket.
A «történeti» jelző, ha czímerről van szó, a czímer eredetének classicus korára vonatkozik, de soha sem valamely történeti eseményre, a mely a heraldikai szabályok ellenére abba (legtöbb esetben csak pótlólag és jóval később) felvétetett.
Ez pedig kétszeres kár, mert ezek tulajdonosai éppen legelőkelőbb s legrégibb hazai családjainkhoz tartoznak és most kénytelenek magokat a könyörületlen, de mégis annyira jogosult criticának s a külföldi szakemberek vállvonogatásának kitenni, mert az ilyen czímerek ellenkeznek nemcsak szellemével és érdekével a heraldikának, hanem minden hagyomnáynyal s minden fennálló szabálylyal is.
Egyik további és bizonyára még sokkal fontosabb mozzanat abban áll, – és ebben a legkiválóbb tudósok és tekintélyek már régen megegyeztek, – hogy t. i. az ilyen czímerek festett mondáikkal együtt, túlnyomó részben aránylag jóval későbbi eredetűek; a mesterkéltség bélyege homlokukra van nyomva és ebből folyólag (legalább a legtöbb esetben) következtethetni, hogy az illető családnak éppen nem őseredeti czímerével van dolgunk, hanem utólagosan készített s vagy önhatalmúlag összeállított, vagy pedig egyes esetekben a fejedelem által jóváhagyott kép vagy esemény ábrázolásával, a mely kétségkívül igen sok esetben a család valamely tagjának tényleg véghezvitt hősi vagy más jeles tettére czélozva, az eredeti s néha – bár nem mindig – feledésbe ment czímer helyére lépett. További részletekbe nem szükség e helyütt ereszkednem; elég, ha csak néhány előttem ismeretes ilyen czímert nevezek meg; milyen pl. a regészi Huszár-családé, az irinyi Irinyieké, a Fáy, Lánczy, Rajcsányi stb. családoké.
Az éles birálgatást, melynek a magyar heraldika külföld részéről ki van téve, teljességgel nem szabad rossz néven vennünk, mert ennek csakugyan megvan a maga jogosultsága. Ugyanis a magyar czímerekben előforudló szabályellenes jelenségekről az illustrált czímermondákkal még korántsem mondtunk el mindent, ez a kérdés még behatóbb tárgyalást kiván, mihelyt az összehasonlító nemzeti jellemvonásokhoz értünk. Itt csak futólag legyen érintve, hogy a fában fészkelő csevegő madár (hazánkban igen kedvelt czímerkép), a szőlőt kedélyesen fogyasztó róka, a kévét eszegető bárány s tb. a heraldikust nem sekéylebb elszörnyűlködésre inidítja gyakran, mint a föntebb leírt fajok. Mindamellett is korántsem szükséges, hogy heraldicai dolgobkan a japániakkal vagy chinaiakkal fogjunk kezet, a mely jámbor óhajtás egy valóban tudós doctortól származott nem régen; és pedig azért nem, mert ezen jóczélzatú kézszorításra egyfelől sokkal közelebb vannak hozzánk az angolok az ő sorhajóikkal, ágyúikkal és tengeri csatáikkal, valamint a dánok az ő lovasaik és nyeregpisztolyaikkal (a czímerben); másfelől pedig azért nem, mert tekintélyes számmal vannak hazánkban is szép eredeti czímerek, a melyeket lassan-lassan meg is akarunk ismertetni a külföldiekkel és a melyeket most még csak azért nem fogadnak el, mert teljességgel nincs tudomásuk rólok, minthogy hazánk az egyetlen ország Európában, melynek czímerkönyve nincs*
Valószínűleg eme rút és hibás magyar czímerekre is üdvösen fog hatni, ha majd azon kedvező helyzetbe jutunk, hogy magyar czímerkönyvet adhatunk ki.
E szakaszt egy olyan czímer bemutatásával végzem, a mely már több ízben a mesék országába utasíttatott; értem a szégyenczímereket (arma 67ingnominiosa). Vajjon ilyenek csakugyan léteznek, vagy valaha léteztek-e? – olyan kérdés, melylyel a régibb heraldikusok több ízben foglalkoztak; míg ellenben az újabbak ezt túlhaladott álláspontnak tekintik. Mindamellett is, sem haszontalan, sem érdektelen nem lesz ezen még mindeddig kellően meg nem oldott kérdés vizsgálatában mélyebbre ereszkednünk.
A heraldikusok nézetei ezen fontos tárgyban, mint oly sok más idevágó kérdésben is, eleitől fogva eltérők, néha kissé bizonytalanok és nem elég világosak voltak. Míg ugyanis némelyek azon szempontból indúlnak ki, hogy a czímerek minden körülmények közt a megtiszteltetés jelei és eredetileg éppen ez okból csupán a vitézség, hűség vagy más erények és az uralkodó vagy a haza irányában szerzett érdemek megjutalmazása czéljából adattak, a szégyenczímerek lehetőségét teljes határozottsággal tagadták, – a ddig mások éppen olyan határozottan az ellenkezőt állították, a mennyiben vagy arra szorítkoztak, hogy a czímerek és czímerváltozások azon egyes eseteit vették figyelembe, a mikor büntetés vagy megszégyenítés czéljából adattak, vagy éppen annyira mentek, hogy bizonyos jegyeket* (pl. képeket, heraldikai alakokat, paizsrészeket) egyszersmindenkorra megszégyenítőknek nyilvánítottak. Igy tartja pl. Johannes de Badoaureo a felborított paizst az árulás, szökés, hitszegés jelének; és Vulson de la Colombičre beszéli, hogy egy Avenne-i János nevű egyén, minthogy anyjától megszökött, büntetésűl csonkított körmű és nyelvű oroszlánt volt kénytelen hordani czímerében. Németországban eléggé ismeretes a «Schelmen von Bergen» család mondája, a mely szerint az első ős, a ki hóhér volt (tehát az akkori fogalmak szerint, Schelm azaz tisztességtelen), egy alkalommal betolakodott a fejedelmi tánczmulatságba, ott előkelő hölgyekkel megkedveltette magát; de felismerték s a császár, ki szintén jelen volt, az okozott kellemetlenséget helyre akarván ütni, őt tisztességes emberré, azaz lovaggá ütötte, de tisztességtelen származása emlékéűl, két vörös (véres) bordát tett czímerébe – ezüst mezbően. – Zschakwitz azon gyanúnak ad kifejezést, hogy bizonyos képek, mint pl. chimaerák, szörnyalakok, sárkányok, griffek stb. a czímerekben eredetileg szégyenjegyek (signa ignominiosa) lehettek ugyan, de ez a jelentésök idők folyamán veszendőbe ment.
Eszembe jut a franczia bastardok czímere; ezek valósággal léteztek; s ha nem nevezhetők is szégyenczímereknek, mert nem is voltak azok, mégis ez a megjelölés nem a tisztelet jegye volt, hanem valami kellemetlen dologra czélzott; ezek tehát egy faját képezik a büntetésűl szolgáló czímereknek.
Avagy talán inkább azt kell elfogadnunk, hogy az ilyen képek csak egyes esetekben voltak becstelenek, más esetekben pedig tisztességes értékkel bírtak? De akkor hogyan jutnának a tisztességes czímerek tulajdonosai ahhoz, hogy a tisztességtelen egyének az ő tisztességes czímerökkel büntetve legyenek? Természetesen más oldalról azt lehet ellene vetni, hogy a középkorról, a mely különben is bővelkedik ilyen előttünk érthetetlen különösségekben a heraldikában is, – ilyesmit nagyon könnyen fel lehet tenni.
Ha a soóvári Soós család mondájában van valami igaz, és az 1418-ban «de novo; adományozott czímer valósággal összeköttetésben van Miczbán, a család modna szerinti őse* nejének köztudomású mondájával, kinek fejére büntetésűl szarvakat illesztettek, – az esetben a magyar heraldikában is tudunk felmutatni egy példát a szégyenczímerre az említett család paizsán szarvakat viselő meztelen női alakban. Ez a magyarázat egészen Zschackwitz elmélete szerint hangzanék.
Az oklevelileg kimutatható ős: Simon de genere Boksa.
«Hogy a középkorban csakugyan találkozunk egyes esetekben becstelen vagy büntetésűl adott czímerekkel, merev határozottsággal éppen olyan kevéssé lehet elvitatni, a mint nem lehet másfelől síkra szállani az összes heraldikai mondák igaz voltáért.»
Kétségtelen azonban, hogy ha csakugyan fordúlnak is elő czégyenczímerek, – bizonyára csak szórványosan találhatók.
NEMES-TACSKÁNDI CSERGHEŐ GÉZA.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages