A Bak- és Jancsó-család története. Irta Szentkatolnai Bakk Endre, vizaknai róm. kath. lelkész. Budapest, 1883. «Hunyadi Mátyás» i…
A Bak- és Jancsó-család története. Irta Szentkatolnai Bakk Endre, vizaknai róm. kath. lelkész. Budapest, 1883. «Hunyadi Mátyás» intézetben. (Szerző arczképével.) 274. l., ára 1 frt.
Nem egészen példátlan eset irodalmunkban sem hogy valamely régibb eredetű család éppen tagjai egyikében találja meg a maga történetíróját. Az utókor hálája ez az ősök iránt, kiknek kegyelettel őrzött emléke nemcsak névben él a család szivében, hanem buzdít, lelkesít mai nap is. Ilyen esettel állunk szemben a jelen alkalommal is. Bakk Endre úr vállalkozott a Bak- és Jancsó-család multjának, az ő apai és anyai ágról álló rokonai származásának s történeteinek földerítésére. A szándék magában véve dicséretet érdemel s óhajtanunk kell, vajha követésre találna minél több ősi magyar családnál; – kérdés miként valósította meg szerzőnk?
Az ilyen családbeli történetíró föladatát a mennyire megkönnyíti az a kedvező körülmény, hogy a családja kül- és beléletére vonatkozó adatokat a lerégibb irott följegyzésektől a ma is élő szóhagyományokig sokkal inkább módjában van összegyűjteni és kiaknázni, mint bármely idegen kutatóak, – másfelől éppen annyira megnehezíti az a szoros viszonya, mely őt tárgyához fűzi. Az író és a hálás utód benne nagyon könnyen ellenkezésbe jöhet egymással s amannak tárgyilagos felfogását gyakran megrontja 74ennek lelkesedése. A kegyeletes unoka, kit őseinek emléke tüstént lángra lobbant, már eleve oly szeretettel fog feladata megoldásához, melyet a történetíró tárgyilagosságával összeegyeztetni vajmi nehéz; észrevétlenűl is erőt vesz elméjén a kegyelet s lelkesedik ott, hol megfontolva itélnie kellene. A családi és köz történelmi érdeket összeegyeztetni nem tudván, hibás szempontból mond itéletet személyek és eseményekről egyaránt s egészben véve oly képet rajzol, mely a helyett, hogy a köztörténelem főbb eseményeinek hatását tükrözné vissza az illető család kis világában, a mint az egyetemes vissza szokott tűkröződni a különlegesben, – csekély érdekű vagy éppen merőben érdektelen családi dolgok rikító szinezésével akarja magára vonni a közfigyelmet.
Mindezeket azért említem, mert Bakk Endre úrra a legutolsó betűig ráillenek. Őt is elődeinek kegyelettel ápolt emléke indította arra, hogy eme csekély történeti jelentőséggel biró két családról, melyeknek tagjai sem hadban, sem béke idején nem nagyon tüntették ki magokat s a közügy szempnotjából tekintve vajmi kevés említésre méltót vittek véghez, ilyen terjedelmes munkát írjon; ő is a költő remek mondását választotta jeligéül: «A lelkes eljár ősei sírlakához, S gyújt régi fénynél új szövétneket.» S a kegyelet lágy hangján szól családjának minden tagjáról s ezeknek minden tettéről. Természetes azért, hogy mindazon hibák, melyek e forrásból származhatnak, bőven feltalálhatók művében. Nem vádolhatni ugyan, mintha ál fénynyel övezné körül őseit: nem tulajdonít nekik soha véghez nem vitt hőstetteket, sem csekély jelentőségű szereplésöket nem becsűli kelletén túl; de a szűk látkörű családi szempont oly kizárólagosan uralkodik fölfogásában, hogy mellette a köztörténelmi egészen elvész. Mindig a család kicsinyes érdekeit tartja szem előtt s az ősök érdemeit is ilyen szempnotból mérlegeli. A két család azon tagjait, kik a közélet terén semmi szerepet nem játszottak, hanem egész életöket a család kizáróalgos érdekeinek szolgálatában töltötték el, s kiknek legnagyobb értelmök abban határozódik, hogy az elzálogosított vagy elperelt jószágokat visszaszerezték, a pusztuló félben levő gazdaságot jókarba helyezték, szóval, a család anyagi és szellemi értékét emelték, oly szertelen magasztalásokkal árasztja el, mintha az emberiség nagy jóltevői, vagy legalább is a haza megmentői lettek volna. Kétségkívül érdem az is, a mit szerzőnk oly sértő módon dicsőít bennök; de vajjon méltó jutalma-é ennek az a vastagon rámázolt dicséret, melynek párját csak a legotrombább panegyrisekben találjuk? s vajjon a hálával, melyet szerzőnk irántok érez, összeegyezik-e az, hogy ezen egyszerű igénytelen férfiakat római imperatorokkal állítja párhuzamba (73. l.) classicus példákkal jellemzi (u. o., 106., 177. stb. ll.) és az egyikről szólva (175 l.) kaczagtató pathosszal kiált fel: «Mibe mártsam tollam, Hogy dicső képedet, Nagy érdemeidet Hiven lerajzoljam.» E dicső ősök megérdemlik a kegyeletet és hálát teljes mértékben, de azt talán magok sem kivánnák, hogy szerzőnk miattok Petőfi remek sorait – meghamisítsa.
Természetes, hogy a kiben az ősök és azok érdemeinek cultusa ilyen végletekig fokozódik, – nem feledkezik meg önmagáról és a maga érdemeiről sem. Mintha érezné szerzőnk, hogy őseinek gondosan felsorolt széptettei mindössze sem nagyon nyomják le a közelismerés mérlegét, siet latba vetni saját «igénytelensége» érdemeit is. Előszámlája tehát: mely lapokba írt czikkeket, hol jelentek meg róla elismerő birálatok, mennyit adott a sajátjából s menyit gyűjtött a másokéból jótékony czélokra, mily összeg erejéig tett «szerény ájtatos» alapítványt szülei lelki üdveért és saját egészsége föntartásáért, sőt, hogy milyen alapítványt fog tenni a családi sírbolt gondozására. Bizonyára mindezeket nem a maga érdekében sorolja fel szerzőnk, hanem családja érdemeinek emelése végett. Omnia ad maiorem familiae gloriam! Csak az iránt van némi kétségem, vajjon hirlapi czikkei s a róla megjelent birálatok valóban gyarapítják-e családja érdemeit. A mi a felsoroltak közt valódi érdem számba mehet, nem tagadnám meg tőle elismerésemet, de minthogy szerzőnk maga számlálja elő s előszámlálja olyan hangon, melyen a szerénység köntösébe bujtatott hiú kérkedés hangjára ismerek, azt hiszem, dicséret helyett szigorú megrovást kell alkalmaznom, kivált éppen a vallás szolgájával szemben.
A másik sarkalatos hibája szerzőnknek: teljes járatlanság a történetírás mesterségében. Nem is fejtegetve azt, hogy az előadás hangja, melyre templomi beszédei szoktatták szerzőt s mely azon csalódásba ringat, mintha dicsbeszédet tartana családjának valamely tagja felett, – tárgyához egyáltalában nem illik s historiai stilnek legkevésbbé sem mondható, – főleg azon szinte botrányos tájékozatlanságra akarok rámutatni, melyet a történetírás alapműveletei, – a források megválasztása és kiaknázása körűl tanusít. A családi levéltáron kívül, mely természetesen első rangú forrásúl szolgál, úgylátszik, legtöbbre becsűli a Szt.-István-társulat Egyetemes Magyar Encyclopaediáját s nem veti meg a Magyar Lexicont sem. Hasonló tapintatlan választásról tesznek bizonyságot többi kútfői is. A mód pedig, melyet ezek fölhasználásában követ, még sokkal inkább meggyőz arról, hogy avatatlan íróval van dolgunk. Szerzőnk most adta fejét történelmi tanulmányokra, most ismerkedett meg felületesen a történelem elemi kérdéseivel s komolyan hiszi, hogy a mit ő csak 75most ismert meg, mindaz merőben új tudomány olvasói előtt is. A mit tehát rendszer nélkül össze-vissza olvasott, de megérteni nem volt képes, siet föltárni művében: beszél hosszadalmasan (29–49. l.) a nemességről általában s a székely nemesi rendről különösen; de minden lépten-nyomon kitűnik, hogy összes tudása rendszertelen zagyvalék.
Ilyen üres töltelékkel szaporítva a mű természetesen aránytalanúl nagy terjedelművé nőtte magát, a nélkül, hogy tartalmasabbá vált volna: sok szalma, kevés szem. A mi szorosan a dologra tartozik s a mit érdemes tudomásul vennünk, röviden a következőkben foglalom össze.
A Bak-család legrégibb emléke Zsigmond idejében fordúl elő s ezen innen többször említtetik nevök úgy a szoros értelemben vett Magyar-, mint Erdélyországban. A különböző ágak közűl Erdélyben Mátyás király korában a hatolykai válik ki, midőn a magyarországi Bak-család egyik sarja Hatolykán (Háromszék m.) letelepedett. (Szerzőnk eléggé ki nem fejtett okokból, no meg talán hiúságból is, családját ős székely eredetűnek állítja.) Biztos adatok a családról csak 1535-ön innen szólanak, a mikor Zápolya János Bak Györgyöt és Lászlót a nemesek sorába iktatta – hű szolgálataik jutalmáúl. Czímerök, melyet ez alkalommal nyertek: ötszögű paizs, melyen kék mezőben pánczélos balkar látható, könyökén felül nyillal átszúrva. A XVII. század negyedik tizedében aztán a hatolykai ág egyik tagja áttelepedett Szent-Katonlára (ugyancsak Háromszék m.) s ítt alapította azon családot, melyből szerzőnk is származott.
Úgylátszik azonban, valami vétség miatt nemesi jogaikat egy időre elvesztették; ezért volt szükség arra, hogy Bethlen Gábor Bakk István és Györgyöt hadi szolgálataikért 1634. aug. 11-én Gy.-Fejérvárott kelt levelével újra nemesi rangra emelte. Ezek a család történetének kiválóbb mozzanatai. A miket szerzőnk ezeken kívül még felsorol, tisztán családi szempontból érdekesek lehetnek, de a nagy közönségre legkevésbé sem tartoznak.
A Jancsó-család semmivel sem régibb a Bak-családnál, de tagjai előkelőbb állást foglaltak el a társadalomban. Ősi fészke ennek is Háromszékben esik – Nagy-Nyújtód községben; innen vette nevét azon ág is, melyből szerzőnk anyai ágon származik. Nemességet e család 1625-ben nyert, midőn Jancsó Istvánt és testvérjét Gáspárt Bethlen Gábor Gy.-Fejérvárott czímeres levélllel tűntette ki. Czímerök: katonai paizs, kék mezővel, melynek felső felében két könyökben hajtott kéz görbe kivont kardot tart, alsó részében pedig földből kinövő buzakalászok láthatók. A család tagjai közűl egyik-másik kiváló állást töltött be: így pl. Jancsó Pál az erdélyi fejedelmi udvarban élt, 1614-ben Bethlen asztalnoka volt; s mint Kemény János írva hagyta róla, kapitányságot viselt s vitéz ember vala. A jelen századból különösen Jancsó István, kincstári titkár s Jancsó Imre, az első független magyar miniszteriumban belügyi tanácsos érdemel említést. Mindkettőnek van más nevezetes érdeme is: tudomány-kedvelők s könyvgyűjtők voltak. Amaz alapját vette meg a becses könyv- és kézirat-gyűjteménynek; emez felszaporította annyira, hogy becsértéke meghaladta a 30 ezer frtot; s végrendeletileg a m. tud. akadémiának hagyta, melynek könyvtárába az – bár a forradalom alatt két ízben is rátették kezöket az osztrákok, – 1850-ben be is kebeleztetett. Ez a Jancsó-családnak legszebb emléke.
Mindaz, a mi még szerzőnk művében található, említést sem érdemel. A mi legbecsesebb volna, a családi levéltár, mely jelenleg egy történelmi érdkeű okmánynyal sem dicsekedhetik; a családi kincsek pedig csak a család szemében kincsek: akár műbecsöket, akár a hozzájok fűződő történelmi érdeket tekintsük, – szót sem érdemelnek.
A mit befejezésűl mondani akarok, jó tanácsnak késő, de itélet gyanánt elfogadhatja szerző. Ki kell jelentenem, hogy munkájával hiába fáradt: irodalmunk az ilyen kezdetleges, gyarló kisérletet nem vallhatja magáénak; legfölebb az illető két család s maga szerzőnk találhatja benne gyönyörűségét. Bizony helyesebben is teszi vala, ha nem lép vele az irodalmi közönség elé, hanem kiosztva családja tagjai között, elteszi a családi kincsek selejtes gyűjteményébe. Ott méltó helyén lett volna s ez esetben nem szúrna szemet a szerző arczképe sem, melyet – talán a család illustratiója czéljából – jónak látott műve elé illeszteni.
Dr. NAGY SÁNDOR.
