J. Siebmachers grosses und allgemeines Wappenbuch etc. Der Siebenbürger Adel, bearbeitet von Constantin von Reichenau k. k. Haupt…
J. Siebmachers grosses und allgemeines Wappenbuch etc. Der Siebenbürger Adel, bearbeitet von Constantin von Reichenau k. k. Hauptmann a. D. Lieferung: 230 oder Band IV, 12. Heft 1. Nürnberg 1884. etc.
A nagy Siebmacher-féle vállalatnak egyik része, a mai közjogi viszonyoknak éppen meg nem felelően, Erdély nemességét volt hivatva magába foglalni; s az idézett czím alatt meg is jelent a munka első füzete, mely – ha jól értesültünk – egyszersmind az utolsó is. Pedig az eredeti tervezet igen széles keretűnek tüntette fel a megjelenendő munkát. A terv szerint a gyűjtemény magába foglalta volna Erdély czímerének fejlődését első nyomaitól kezdve, a nemzeti fejedelmekét úgy, mint azokat a megjelent első füzet tartalmazza; aztán következtek volna a vajdák, a székely ispánok, a gubernatorok, a legmagasabb tisztviselők, a szász nemzeti grófok, az erdélyi grófok, bárók, a köznemesség, a püspökök, megyék, városok, mezővárosok czímerei s végül az egész kiegészítéseül az erdélyi polgári czímerek összeállítására került volna a sor. Ez volt az eredeti terv.
Hogy a szerző ily mennyiségű anyagot volt képes összegyűjteni, a mit az első füzetben is látunk, az mindenesetre szorgalmát bizonyítja; az anyagnak csoportosítása is jó; a rajzok pontosak, a technikai kiállítás, bár nem első rangú, de megfelel teljesen a híres nürnbergi Bauer és Raspe czég eddigi kiadványainak.
Ennyit a műről s a czímer-táblákról általában. Térjünk át a részletekre.
Mindenekelőtt kellemetlenül érint az, hogy az anyag kiválasztása, vagy inkább jobban mondva, annak «adaptálása» nem úgy, nem oly módon történt, miként azt mai napság a szaktudomány és irodalom jogosan megköveteli. A szóban forgó munka czímertani mű, része Európa legnagyobb czímertani vállalatai egyikének; s a szerző mégis összehord abba nummismatikát, sphragistikát s még sok mást, a heraldika kárára. Jó szerencse, hogy legalább a sírkövek hiányzanak az egyvelegből.
Hogy ha hasonló eljárással oly munkáknál találkozunk, melyek évtizedekkel ez előtt láttak napvilágot, ez más, teljesen érthető dolog. Azóta a heraldika haladt; különösen pedig egészen exclusiv álláspontra helyezkedett, melynek megóvására minden körülmények közt törekedni kell s kivált óvakodni, hogy más tudomány területére ne lépjen.
Kölcsönös kiegészítés és kisegítés czéljából a heraldikának sokszor szabad, sőt kell is más tudományhoz fordulnia; de az ekkor nyert anyagot alkalmaznia kell a czímertan czéljaihoz. Különösen ezt kell tenni a szóban forgó nagy vállalatnál, mely első sorban csakis a czímertannak akar szolgálni. Sajnos, hogy e szabály szigorú megtartására még most sem ügyelnek eléggé, még a külföldön sem; bár egyre jobb lesz e tekintetben is a helyzet.
Reichenau czímertábláin találunk czímereket, tallérokat, aranyokat, pecséteket, garasokat, aztán megint czímereket, majd ismét pecsét-másolatokat össze-vissza, egymással összekeverve. Némelyik táblán meg éppen a nummismatikai dolgok vannak túlsúlyban, úgy hogy, ha nem állana előttünk a munka czíme, azt hinnők, éremtani publicatióval van dolgunk.
Senki sem tagadhatja s nincs is szándékában senkinek tagadni, hogy mindezek a pénzek és érmek a heraldikára nézve igen értékesek; de ha heraldikai czélokat tartunk szemünk előtt, az érmekből és pénzekből csak azok tisztán heraldikai részére fogunk tekintettel lenni, az egészből csak erre fogunk szorítkozni, s ha szükséges, csak ezt fogjuk reprodukálni. A heraldikának mint tudománynak jogai és kötelességei megengedik, sőt szükségképen megkövetelik az ily eljárást. A többit, a mi ide nem tartozik, el kell hagyni, mert nem ide, hanem egészen más szakba vág, más tudományt illet.
Ugyanez áll nagyjában a pecsétekre nézve is. E téren különben a heraldikusnak még sokkal több szabadsága van, mint a heraldika többi forrásaival szemben. Legtöbbször czímeres pecsétekkel levén az embernek dolga, soknál a heraldika és sphragistika fogalma tökéletesen egygyé lett, úgy hogy némelyek szoros kötelességöknek tartják a heraldikai munkálataiknál szükséges pecséteket úgy a hogy vannak mindenestől híven visszaadni, holott voltaképen czéluknak 36eléggé megfelelne, ha csupán a pecsét czímer-képére terjeszkednének ki. Ez hiba a heraldika szempontjából és indokolatlan beavatkozás egy más, bár rokon tudomány köreibe. A pecsét köriratának leirása vagy kezdőbetűinek lenyomtatása a sphragistikus kötelessége; a czímertannal foglalkozóra nézve elég, ha a pecsétet csak mint forrást idézi a tulajdonos nevével és az évszámmal együtt, mint állításait támogató adatot. Ez – bár látszólag egy az eredmény – a mű jellegére nézve nem közömbös dolog; s ellenkező eljárás képes egy heraldikai munkát czímertani jellegétől teljesen megfosztani.
Általában a heraldikusnak és sphragistikusnak kötelességei és jogai nem azonosak, sőt néha egymástól igen különbözők, annak daczára, vagy talán éppen azért, mert egymás kiegészítésére s kölcsönös kisegítésére hivatvák. Elég röviden arra utalni, hogy pecséttani munkában a pecséteket a lehető legnagyobb hűséggel kell visszaadni, oly állapotban, oly hiányokkal, a mint azok előttünk állanak. Csak úgy felel meg a publicatio a jogos kívánalmaknak, ha a rajz az eredetinek minden repedését, minden töredékét pontosan feltünteti; hiányos részeket pontokkal kiegészíteni – kivéve talán a pecsét töredékes köriratát – nem szabad a sphragistikusnak; maradjon szorosan a látható igazság mellett, mert ha a képzeletet hívja segítségül, ez könnyen hamis nyomra vezetheti, a mint ez már nem egyszer megtörtént.
Ha ellenben a heraldikai kutatások feladatát tekintjük, azt tapasztaljuk, hogy a heraldikusnak éppen az a kötelessége, hogy segítségül hívjon minden lehető és képzelhető anyagot, s tapasztalás szülte combinatiókkal, sőt még phantázia segélyével is, iparkodjék az elébe tűzött feladatot olyképen megoldani, hogy egy czímer alkatrészeit gyakran három s több forrásból is összekeresvén, így alkossa meg egészet, csak ekkor határozza meg a teljes czímert s ekkor írja le. Csak a középkor számos czímerére kell hivatkoznunk, melyek ily szorgalmas összekeresés által váltak teljesekké. Hány czímer van, melyeknél a paizs-alakot valamely sírkőről, a sisak-díszt egy sisak-pecsétről, a paizstartókat valamely kapu fölötti czímeres faragványról, a czímer színezését pedig valamely legendából kellett összecombinálni.
Az elmondottakból kitünik, hogy a szóban forgó mű szerzőjének azon eljárását, hogy nummismatikai és sphragistikai anyagot a táblákon összehalmozott, éppen nem helyeselhetjük. A műben azonban akadunk oly dolgokra is, melyek még kellemetlenebbül érintenek s melyeket még határozottabban el kell itélnünk. S értjük ez alatt a szerző azon törekvését, hogy az erdélyi uralkodó családok valamennyijének sikerült – hitelesen-e, más kérdés – törzs-czímerét ábrázolnia. Ez az eljárás határozottan önkényes combinatiókon alapúl; s egyebet nem mondhatunk reá, mint hogy az a szerző túlzott buzgalmának kifolyása.
Így találjuk művében a Báthoryak törzsczímerét 1074-ből (!), még pedig a Zsigmond király alapította sárkányrend jelvényével körülövezve s hozzá még kerek paizson! A Székely, Bocskay családét (ez utóbbinál azt a bizonyos ülő oroszlányt); a Rákócziakét 1490-ből, Bethlenét 1300-ból, az Iktári Bethlenekét 1350-ből, a Rhédeyekét, Barcsayakét 1462-ből, Apaffyét 1285-ből, Keményét, Thökölyét stb.
Mit szóljunk az ily eljáráshoz? E kora időknek tulajdonított czímerekből egyetlenegy sincs oklevélileg vagy másképen igazolva; s azoknak valamennyijét a szerző phantaziája szülte.
Távol vagyunk attól, hogy e tekintetben a szerzőt szánt-szándékos tévútra vezetni akarással vádoljuk; kétségtelenül meg van arról még most is győződve, hogy combinatiói alapján megtalálta az említett családok helyes ősi törzsczímerét, a milyen ez valóban volt, de a milyent hiába keresett és nem is találhatott az emlékek közt. Az ily eljárást hasonló, komoly igényekkel fellépő műhöz nem illőnek fogja itélni mindenki.
A paizs, sisak és sisaktakaró alakjában a szerző mindig lépést iparkodik tartani a korral, melyből emlékeit meríti, bár kísérlete nem mindig sikerül.
S ez a törekvés általában helyes volna; de tekintetbe kell venni, hogy hasonló önkényes fölfödözések és ábrázolások által a szaktudomány éppenséggel semmit nem nyer, azokból hasznot nem húz, sőt azok bizonyos tekintetben károsakká is válhatnak. Az ilyen, kellő szakismerettel szerkesztett compositiók hasznosak lehetnek történeti meneteknél, tableaux-knál, szinházi jelmezeknél; de szigorúan tudományos szempontból az illető mű heraldikai értékének emelésére nem szolgálnak.
Számos apróságra terjeszkedhetnénk ki a szóban forgó műnél; így például, hogy a benne közölt Bocskay-czímerek körül, a mi a részleteket illeti, egyetlen egy sincs correct módon ábrázolva. Az is kétséges, valjon oroszlány volt-e a Rhédeyek törzs-czímerének alakja. Általában a Rhédey czímerkérdés még nincs annyira tisztázva, hogy itt bizonyosságra juthatnánk; beható kritikai munkának kell a végleges elhatározást megelőznie. Négy különböző Rhédey-czímert ismerünk; mind a négy hiteles emlékről van véve; s noha Rhédey Ferencz 1606-ban oroszlánynyal pecsétel, mégis a hattyút tartjuk a család ősi törzs-czímerének.
A Barcsayaknál a szerző körülbelül a következőket mondja: a családi értesítés ugyan a sisaktakaró színeit vörös-kéknek mondja, de 37minthogy a heraldika azon alapszabályával, hogy szín szín mellett és ércz ércz mellett nem lehet, e színezés ellenkezik, tehát máskép jelzem a színeket.
Erre csak azt jegyezzük meg, színt szín mellett akárhányszor látunk XV. és XVI. századból eredő magyar czímereken, s különösen a sisaktakarókon; példa reá az Ányos, Bárczay, Békássy, Soós stb. családok czímere. Azért mert valami a szigorú elméleti szabályoknak és fogalmaknak nem felel meg s így nem heraldikus dolog, nem szabad azt mindjárt tagadni s még kevésbbé, önkényesen a szabályoknak valami jobban megfelelővel helyettesíteni. Az ily eljárás a modern heraldikusok túlzó buzgalmának kifolyása, s épp oly káros a tudományra nézve, vagy tán még károsabb, mint a heraldika úgynevezett «orthodoxainak» beteges ragaszkodása a czímertani «czopfhoz». Mind a két rész túloz és szélsőségekben jár; az egyik minden nevetséges apróságot dogmává emel, a másik a dogmává lett szabályokat elveti, mint nevetséges apróságokat. S ez a túlzás mindkét oldalról mindaddig fog tartani, míg két dolog felől nem jövünk tisztába: mik a heraldikus jogai s mik kötelességei?
Hagyjuk ezt más alkalomra. Annyi áll, hogy a szerzőnek nagy szorgalmát és kitartását, melylyel a szóban forgó füzethez annyi hasznos és nagy részt még ismeretlen anyagot összehordott, készségesen elismerjük; az első füzet tartalmát képező állami, országos és nemzetségi czímerek összeállításával dícséretre méltó dolgot cselekedett s nagy szakismeretet árult el. S a föntebbi sorokban kifejtett nézeteink daczára is csak sajnálnunk lehet, hogy a szerző műve folytatásától elállott.
ARGUS.
