Báró Nyáry Albert szül. 1828. Jun. 30-án; megh. 1886. Jan. 1-én.
Báró Nyáry Albert
szül. 1828. Jun. 30-án; megh. 1886. Jan. 1-én.
szül. 1828. Jun. 30-án; megh. 1886. Jan. 1-én.
Az új év reggele szomorúan virradt; magával hozta egy tevékeny, érdemekben gazdag életnek alkonyát; a gyönge testből elszállott a lélek; a munkában, betegségben megtört test nyugalomra tért. Szájról-szájra terjedt a szomorú hír, hogy Br. Nyáry Albert nincsen többé; rokonok, jó barátok, ismerősök nagy száma a legigazabb részvéttel kisérte sírjába az elhúnytat, ki a míg élt, köztiszteletünk tárgya volt. A veszteséget mi, a mi ifjú társaságunk érzi legjobban. Sokszoros okunk van a gyászra.
Mikor, négy öt esztendővel ezelőtt, szakférfiak körében egy oly tudományos társaság megalakítása volt szóban, mely a heraldikát, genealogiát, oklevéltant és a történelem egyéb segédtudományait tűzze ki működése czéljául, ott láttuk az alapítók sorában Nyáry Albertet; a legnagyobb buzgalommal vett részt a társaság megalakításának előmunkálataiban, melylyel régi kedvencz eszméje valósult meg. Nem vágyott abban nagy szerepre; de tapasztaltságával, jó tanácsával, és ismeretei sokoldalúságával mindig kész volt közreműködni s a társulatot támogatni az elénkbe tűzött czél megvalósításában. Társulatunknak alapító tagjává lett, majd tagja az igazgató választmánynak, társszerkesztője e folyóiratnak; sajnos, hogy mindinkább gyöngülő egészsége már hosszabb idő óta visszatartá a szerkesztés gondjaitól, s a kik közelebbről ismertük, fájdalommal láttuk, mint gyöngül napról-napra a test s mint tér lassan szelleme arra az útra, honnan nincs visszatérés.
Utolsó napjaiig, mondhatni utolsó órájáig fáradott, hogy megalkossa nagy munkáját, a «Heraldika alapvonalai»-t, melynek megjelentét a változtathatlan végzet nem engedé megérnie. Az utolsó ponttal, melylyel műve befejezését jelölé, kihullt a toll kezéből; s a sors nem engedé meg, hogy érezze az író azon elégültségét és megnyugvását, midőn fáradsága gyümölcsét a világba küldi. Rajta is beteljesedett: «sine me ibis in urbem».
Hivatott toll, Deák Farkas vál. tagé, kit évek hosszú során át a barátság és tisztelet kötelékei fűztek az elhunythoz, fogja társulatunk keretében elköltözött jelesünk alakját és érdemeit méltón megörökíteni; s e soroknak nem lehet feladata méltányolni minden oldalról Br. Nyáry Albert sokoldalú munkásságát; megtették ezt a tudományos társulatok, a Régészeti és Embertani, valamint a Történelmi Társulat, s meg fogja tenni a Tudományos Akadémia, melyek mind sokat vesztettek benne. E sorok főczélja e folyóiratban, melynek létre jötte körül hervadhatatlan érdemei vannak, vázolni a veszteséget, melyet társulatunk egyik jelesének halálával szenvedett.
Nyáregyházi Br. Nyáry Albert 1828. jun. 30-án született Bagonyán, Hontmegyében. Atyja Nyáry Antal egykori koronaőr, és anyja szül. Kubínyi Jozéfa már korán lelkébe csepegtették a szép, jó és nemes iránti lelkesedést, mely ezután a fogékony kebelben tovább fejlődött. Oly korban élte ifjúságát, mikor Széchenyi István, Kossuth Lajos és Horvát István lángszavai tűzre lobbantottak minden fogékony fiatal kebelt; s így nem csoda, ha e kornak hatása, a szabadság, testvériség és egyenlőség eszméiért való lelkesedés, mindenek előtt pedig lángoló hazaszeretet meglátszik és végig vonul egész élete pályáján. Tizenhat éves korában Pestre kerülvén, egyike lett Horvát István legbuzgóbb tanítványainak; a nagy férfiú által, kinél nagyobb hatása a fiatalságra nem volt más tanárnak soha sem, csakhamar megkedvelte a történelmet, a legnemzetiesb tudományok egyikét, s e téren kutatásainak első termékét «Szerbia bukása» czímmel 1847-ben a Pesti Divatlapban közzétette.
A szabadságharcz eseményeinek senki sem maradhatott tétlen nézője, a ki a szabadság és egyenlőség nagy eszméiért lelkesült. Az általános lelkesedés Nyáry Albertet is alig húsz éves korában tanulmányai bevégeztével előbb a politikai utóbb a harcz-térre ragadta. Mint a Sándor gyalogezred közvitéze kezdte katonai pályáját, s a szent-tamási sánczoknál már mint hadnagy vezette rohamra csapatját. 1849-ben főhadnagygyá levén, mint Kossuth hadsegéde szolgálta híven utolsó pillanatig a haza ügyét. A bekövetkezett szomorú napok alatt a fiatal hős, kinek oly élénk része volt az eseményekben, rejtőzni volt kénytelen rokonainál; de e gyászos időkben sem feledkezett meg a magyar történelemről, s egyes apróbb dolgozatai ekkor is napvilágot láttak.
Az olasz szabadságharcz hírére Nyáry ismét fölköté a kardot s előbb Nápolyban, majd a szicziliai hadjárat alatt mint Garibaldi diktátori testőrségének tagja s mint az olasz-magyar légió századosa szolgálta híven a szabadság ügyét. Lecsendesedvén a harczi zaj, Nyáry Olaszországban, a tudomány és művészetek hazájában maradt, s egész lelkesedéssel adta magát az ottani levéltárak magyar vonatkozású emlékeinek felkutatására s e mellett különösen a heraldika és genealogia tanulmányára, melyekre a fejlett olasz irodalom bő anyagot szolgáltatott. Crouy-Chanel herczeg titkárává lévén, a herczegnek akkoriban a modenai törvényszék előtt folyó pöre alkalmat szolgáltatott Nyárynak, hogy a Crouy-Chanel családnak az Árpádoktól már régóta vitatott leszármazása tárgyában hallassa szavát. Több, jobbára olaszul írott munkájában tette e leszármazás kérdését beható, genealogiai, sphragistikai és heraldikai kutatás tárgyává. A tárgy felől egész irodalom keletkezett; s habár az újabb kritika Nyáry álláspontját bebizonyítottnak nem is tekinti, annyi áll, hogy e bonyolódott kérdés szövevényében ő volt leginkább otthonos; művei külföldön 46becsületet szereztek, s több tudományos testület sietett őt tagjai sorába iktatni.
Külföldön töltött éveit tanulmányoknak, adatgyűjtésnek szentelé; 1867-ben visszakerülvén a hazába, alkalma nyílt azokat érvényesíteni. Az ezidőben alakulóban levő magyar Történelmi Társulat, melynek szervezkedési munkálataiban nagy része volt, vál. tagjává tette s a társulat közlönye nem egy becses dolgozatát közölte; különösen kiválik ezek közül úgy alakilag mint tartalmilag a Beatrix királynőről, II. Endre harmadik nejéről szóló. Kiválóan becses pedig a modenai Hippolyt-codexek művelődéstörténeti feldolgozása, melyeknek lemásolása olaszországi tartózkodásának eredménye. Számos dolgozatának becsét méltányolta a M. Tud. Akadémia is, midőn 1872-ben levelező tagjává választotta. Az újabb időben minden téren megindult tudományos mozgalom alkalmat szolgáltathatott Nyárynak, ki mint szerény igényekkel bíró magányzó, életét egészen a tudománynak szentelé, hogy szerzett ismereteit becses dolgozatokban másokkal is közölje. Az Akadémia kiadásában ő szerkeszté Nagy Ivánnal együtt a Mátyás-kori diplomatiai emlékek négy kötetét, majd Henszlmann Imrével az Archaeologiai Értesítőt négy éven keresztűl, mely utóbb az időközben alakult Régészeti és Embertani Társulatnak is közlönyévé lett. E folyóiratban kiváltak különösen pecséttani közleményei, melyekkel e disciplinát nálunk reformálni törekedett s e tan legkiválóbb művelői sorába lépett. E mellett nem feledkezett meg régi kedvencz tudományáról, a heraldikáról sem.
A M. Tud. Akadémia archaeologiai bizottságának megbízásából, melynek tagja volt, 1875-ben elkészíté a czímertani műszavak magyarosításának tervezetét, melylyel osztatlan tetszést aratott; e munkáját, megbővítve egy szótárral, 1879-ben benyujtá a budapesti tudomány-egyetemhez, mely e kérdésre pályadíjat tűzött ki; s azzal a jutalmat el is nyerte. Munkája csak kéziratban maradt reánk; a szerző érezte a kezdet nehézségeit s nem merte azt, mielőtt alaposan átdolgozá, közzé tenni. Már ekkor élt lelkében egy nagy heraldikai munka tervezete, melylyel nálunk e tannak a tudomány jelen színvonalán álló alapjait kivánta megvetni; erre utóbb az Akadémia történelmi bizottságából megbízást nyervén, így született meg a «Heraldika alapvonalai»-nak terve, melyen Nyáry évekig a legnagyobb lelkesedéssel dolgozott. Rövid idő multán, tán mire e sorok napvilágot látnak, közkézen fog e mű forogni, s ezzel szerzője a legszebb emléket emeli magának.
Hogy mit tett Nyáry a magyar heraldika emelése érdekében, sok volna elmondani. Lakásán néhány évvel ezelőtt előadásokat tartott e tárgyból, s így vezette be a fiatal nemzedék nem egy tagját annak elemeibe. Sok vitás czímertani kérdésben, megyék, városok czímerei felől, az Akadémia megbizásából véleményt adott; emlékezhetünk még a Bosznia czímeréről s a magyar országos czímer törvénybeiktatásáról szóló dolgozatokra, melyek folyóiratunkban jelentek meg; ezekben az ő szava volt döntő; s az ugyanott kiadott XV. századi armálisok magyarázatára, melyeknek legnagyobb része az ő tollából való. Legutolsó czikkét, mely már halála után látott napvilágot, «Azzywelghi Benedek czímeréről», melyet élete utolsó napjaiban fejezett be, szintén folyóiratunk számára írta.
F. évi január 1-én a halál véget vetett mind e nemes törekvéseknek s az élete utolsó perczéig a munkában híven kitartott társunkat a közrészvét kisérte ki a pilisi családi sírboltba, hol jan. 4-én helyezték örök nyugalomra.
Megjelentek sírjánál a tudományos társulatok küldöttei. A Történelmi Társulatot Szádeczky Lajos vál. tag képviselte, ki a következő szavakban búcsúzott el az elköltözöttől:
«Megdicsőült hősök jelképe a nyugvó oroszlán. Meghajtjuk immár a nyugvó oroszlános czímert előtted is, kiszenvedett bajnok, óh mert az voltál: karddal kezedben harczolván két nemzet szabadságaért; az voltál: tollal kezedben, szolgálván a nemzeti mívelődés szent ügyét.
Kiérdemléd, mint szabadsághős, sírod fölé a lobogós hadi kopját, mint dalnok (mert az is voltál) a borostyánt és mi elhoztuk a babérkoszorút a Történelmi Társulat részéről, melynek alapításától kezdve mindvégig, 18 évig, buzgó választmányi tagja valál. Elhoztuk a babérkoszorút a történetírónak, a magyar czímertan koszorús írójának, a Turul szerkesztőjének, a melynek hasábjain fogja elzengeni írói muzsád hattyúdalát. Még napvilágot sem látott utolsó czímertani tanulmányod s íme te nem látod többé a fényes napvilágot.
Lehanyatlott a munkás kar, kihült a melegen érző szív, megszűnt működni a teremtő agy; de te még sem haltál meg: emlékedet megörökítetted műveidben s nevedet kitörölhetlen betűkkel véste Clio a magyar Pantheon ércztáblájára. Emlékedet áldjuk mi és áldani fogják késő unokák, míg magyar történelmen lesz a ki lelkesül s míg magyar cultura lesz e földön.
Ím elbocsátunk, bajnoka a tudománynak, azon megnyugvással, hogy szellemed köztünk marad halhatatlanul. Im elbocsátunk, megdicsőült bajnok: legyen édes a pihenés a munkás élet fáradalmai után ősi czímered, a nyugvó oroszlán árnyékában.»*
* A báró Nyáryak czímere, melyre a beszédben hívatkozás történik, többek közt egy nyugvó oroszlánt ábrázol. A czímer színei a kék, zöld és vörös láthatók voltak a Heraldikai Társaság élő virágokból álló koszorúján eme fölirással: «Báró Nyáry Albertnek, a Turul szerkesztőjének, a M. Heraldikai Társaság».
A gyászban részt vett társulatunk is, melynek képviseletében Dr. Szendrei János vál. tag, ki egyúttal a Régészeti társulat nevében is megjelent, a következő beszédet mondá:
«A Magyar Heraldikai s Genealogiai s az Orsz. Régészeti és Embertani társulatok nevében állunk itt, nemes halott, hogy koporsódra tegyük a dicsőség babérját s a szeretet rózsáit.
Nagy tudományod egyik jelentékeny ága a jelképek ismerete volt. Ma itt koporsódat is jelképek veszik körül. A tél leple, mely ma a természetet borítja, fölenged majd a tavasz első sugarára s új élet virul föl az enyészet helyén. Sokan bár tagadják az anyag halhatatlanságát, – nem a te halhatatlanságodról fognak-e beszélni a virágok, melyek majd egykoron nemes szíved porából kihajtanak?
A hó szemfedője alatt álmodik a természet kikeletről, tavaszról, – a holtak a koporsóban álmodnak feltámadásról, halhatatlanságról.
Senkinek sincs talán több joga arról álmodni, mint 47neked. Álmodj tehát békén a multról, mit életedben is annyira szerettél. Álmodj szabadságról, a miért magad is küzdöttél, a nemzet dicsőségéről, robogó leventékről, zászlós kopjáról, harczi paizsról, lobogó zászlóról. – S míg így a kripta csöndjében, hol már őseid nyugosznak, álmaitok ölelkeznek, az egyszerű kis kápolna, melynek homlokzatára az van írva, hogy «holtak nyugvó helye», egy fölszentelt pantheonná lészen.
Míg a természet az anyag halhatatlanságát hirdeti, a tudomány s az emberi szív érzelmének nemessége a szellemnek ad örök életet. Te e halhatatlanságnak is részese vagy.
Nagy szellemed, akkor is midőn a porhüvely már régen a föld felé vágyott, küzdött az enyészettel, s ez egyenetlen harczban is te lettél a diadalmas, mert csak akkor veheté ki kezedből a tollat, midőn munkád teljesítve volt, s midőn tudományunknak s mondjuk nemzetednek egy alapvető munkát ajándékozál.
Így múlni ki, ez a hős halála, s az ilyen halál nem az enyészet, de a megdicsőülés munkája. Társulataink nevében, a melyeknek örökös választmányi tagja, egyik osztály elnöke, alapítója, folyóiratának szerkesztője s mindenkoron egyik oszlopa valál, eljöttünk tehát, hogy mindezekért ravatalodra tegyük a kegyelet, a szeretet és a hála koszorút.
E koszorúk virágai el fognak hervadni, de az emlékezet és szeretet, mely a mi szíveinkben kedves és nemes alakodat körül övedzi, sohasem fog elenyészni; neved pedig a magyar közművelődés történetének lapjain örökkön él. – Isten veled!»
Midőn mi is e helyen búcsút veszünk az elköltözöttől, azon meggyőződésben teszszük ezt, hogy nem e szavak, hanem az elhúnyt érdemei fogják emlékét örök időkre megőrizni közöttünk, kiről igazán elmondhatjuk, hogy nem magának, hanem nemzetének és a tudománynak élt.
