Nagybánya régi pecsétei.
(Három pecsétrajzzal.)
Midőn sokoldalú történettudósunk Majláth Béla a Turul legutóbbi évfolyamában a városi pecsétek közlését megkezdé, a hazai pecséttan oly terére hívta fel a figyelmet, melynek eddigi elhanyagolása, nagy fontosságával szemben, sphragistikai irodalmunk megfejthetetlen jelenségei közé tartozik.
Joggal nevezi Majláth Béla a városok pecséteit középkori műveltségünk legfontosabb emlékei egyikének, s midőn pecséttani irodalmunk 98az utolsó évtizedekben kifejtett munkásság következtében minden tekintetben arra a magaslatra emelkedett, melyen mint önálló tudományág a külföld s különösen Németország e téren elért sikereivel is bátran kiállja a versenyt, valóban csak csodálkozni lehet azon, hogy annak éppen egyik legérdekesebb részét mindeddig alig méltatták arra a figyelemre, mely azt nem csak jogtörténelmi s diplomatikai, de műrégészeti s ikonologiai és általában műveltségtörténeti szempontból is méltán megilleti.
Mélyen érzett hiányon van hivatva segíteni a sorozat, melyet a történelmi segédtudományok e szakközlönye Majláth érintett czikkével megkezdett. Legyen szabad e sorozat teljesebbé tételéhez Nagybánya város középkori pecsétjeinek ismertetésével hozzájárulni.
Nagybánya, a régiek Rivulus Dominaruma, az Anjoukor s az azt követő századok alatt az ország legelőkelőbb városai közé tartozott. Kissé félre eső, s az akkori viszonyok közt nehezen hozzáférhető vidéken, a keleti Kárpátok végnyúlványaitól környezett völgy ölében, rengeteg erdőségek közepette alapítva az Árpádkirályok alatt letelepülő szászok által, Magyarország tulajdonképeni történetében alig jutott neki fontosabb szerep; de az elzárkózottság hátrányaiért bőven volt kárpótolva a természet által nemes fémek gazdag telepeiben, melyek kutató kezek által felfedeztetve, rövid idő alatt az ország északkeleti részének legnevezetesebb bányavárosává, a magyar királyok és később az erdélyi fejedelmek kedvelt városává, féltett kincstárává emelték. A XV. és XVI. század zajos eseményeinek romboló hatásától megkimélve, a természet dús adományainak ügyes felhasználása, lakosainak munkássága, a felsőmagyarországi városokkal folytatott élénk kereskedelmi összeköttetés s a kézműipar fejlettsége következtében korán kifejlett műveltséget zárt falai mögé, s a Hunyadyak korában kulturális központja lőn az egész vidéknek.
Ez életerős kulturának egyik tiszteletreméltó emléke a város eddig ismert legrégibb pecsétje, melynek hű rajza ez alkalommal először lát napvilágot.
Körirata élére állított nyolczszöget formáló, rovátkolt vonalak közé szorítva a következő:
Azaz: «Sigillum de Rivulo dominarum. Mutuus amor civium optimum est civitatis firmamentum.»
A pecsét nyolczszögű mezejében lépcsősen emelkedő kőszikla tetején szent István szépen stilizált alakja ül, királyi díszben: fénykörrel övezett koronával fején, kormánypálczával és országalmával kezeiben. A szikla erősen kidomborodó előlapján balról nagy körívű bányakapun belől vésővel s kalapácscsal dolgozó bányász látható, míg jobb felől más bányász kissé előre hajolva targonczát látszik tolni. A sziklalapot cserjés növények borítják, a legalsó lépcsőfokról pedig mindkét oldalon cserágak emelkednek. A pecsét nagysága terjedelmes, nagy csoportozatú pecsétrajznak megfelelő; átmérője 6.9 cm.
A pecsét minden tekintetben bővelkedik érdekességekben. A nyolczszög a ritkább alakok közé tartozik a sphragistikában; hazánkban eddigelé egyáltalában nem fordul elő, s a külföldi pecséteken is igen gyéren. Hildebrand a svéd pecsétekről írt munkájában azon öt alak közé sorozza, melyekkel csak a legritkább esetekben találkozni.
A pecsét nem csak művészi kivitele, de ábrázolásainak jelentősége következtében is kiváló figyelmet érdemel. Maga a szikla hatalmas ívezetű bányaszádjával a város északi oldalán emelkedő, hajdan Nagyveremnek vagy Nagybányának (Grossgrube) nevezett mai Kereszt-hegyet látszik symbolizálni, melytől a város mai nevét vette, s mely gazdag aranybányáival gyors felvirágzásának lőn kútforrása. A sziklatrónon ülő szent István királyban a város ős időktől fogva védszentjét tiszteli, kiről egykori 99híres góth stilű plébánia-temploma is elnevezve volt. A szent király oldala mellett jobbról s balról emelkedőn csergalyak pedig a hatalmas erdőterületet jelképezik, mely kezdettől fogva a város tulajdona volt, s melynek birtokáért egy évszázadon felül kellett a vidék leggazdagabb főuraival, a hatalmas Drágffiakkal küzdenie. Meg kell emlékeznünk a bányászokról is, nem csak azért, mert a város legelső lakóit látjuk bennök személyesítve, de azon jelentőségnél fogva is, melylyel a rajtuk levő ruházat által costume-tani szempontból bírnak.
Ime, egész halmaza a történeti adatoknak egy pecsétrajz szűk keretébe foglalva! Mindez arra vall, hogy a középkori sphragistika egyik specialitásának: a tágabb értelemben vett beszélő pecséteknek egy valódi díszpéldányával van dolgunk, mely nemcsak nevét hirdeti tulajdonosának ábráiban, de egyéb viszonyairól is becses adatokat őriz meg az utókor számára. E körülmény a pecsét megrendelőinek műveltségi állására vet fényes világot, míg a metszés finomsága, az arányok impozáns volta, az alakok s betűk kifogástalan stylszerűsége, a részletek finom kidolgozása, mi különösen a ruházat redőinek s a csergallyak leveleinél bámulatra méltó, s általában az egésznek kivitele hangosan dicséri készítőjét, kiben az akkori ötvösmű ipar egyik elsőrendű művelőjét, talán éppen magát a királyi udvar ötvösét kell gyanítanunk. E körülmények kiváló becset kölcsönöznek pecsétünknek, s a legjelesebb magyar műtörténész, Henszlmann Imre, ki a hatvanas évek elején rövid leirását adta az Arch. Közleményekben, nem habozik azt középkori pecséteink egyik legérdekesebb példányának nevezni.
Egyetlen, kissé megrongált példánya egy a szűcs-czéh szabadalmait megerősítő, 1480. jun. 31-én kelt okiratról függ le fekete, fehér és vörös selyemzsinóron. Hogy sokkal korábbi időből származik, kétségtelen; bár létezéséről csak egyetlen adatunk van, a XV. század elejéről. Henszlmann a XIV. század közepére helyezi korát, az 1347. év tájékára, azon időre, melyben I. Lajos a város szabadalmait megújítá. Sokkal későbbi időből nem eredhet; kivitele s betűinek jellege sokban megegyezik Imre nádornak e folyóiratban ismertetett 1375-iki pecsétjével; a nyolczszögű alak pedig János hevesi alispánnak ugyanitt közölt pecsétjére emlékeztet 1349-ből, melyen a pecsétrajzot hét körszelvényből képezett rosetta zárja magába.
Pecsétünket mindkét idézett oklevél «városunk nagyobb pecsétjének» nevezi, miből másik u. n. kisebb pecsét létezésére lehet következtetni, melylyel a város a kevésbbé fontos ügyekben élt. E kisebb pecsétnek azonban – fájdalom – semmi nyomát nem találjuk, s egyetlen feljegyzés sem őrizte meg emlékét. Sőt az itt közölt «öregebb pecsét»-tel is 1480-ban találkozunk utóljára, s már három évvel később azt látjuk, hogy a város új pecsétnyomót készíttet. Mi történt a régivel, valamely szerencsétlen véletlen következtében már ekkor elveszett-e, vagy pedig a használat által megviselve a város klenodiumai közé tétetett, hogy később, a XVI. század vége felé a háborús idők mozgalmainak essék áldozatul, nem tudhatni. Tény azonban, hogy 1480 után még csak emlékével sem találkozunk.
Az újabb, 1483-ban készített pecsét, melynek pecsétnyomója is megvan, mely után annak rajzát adjuk, a következő:
Egyszerű körvonalok közé szorított legendája:
A pecsétrajz hegy tövébe vájt bányaszájat ábrázol, melyből dolgozó bányász felső teste emelkedik ki. A hegy felett két oldalt két bányász áll csákánynyal s bányászkalapácscsal; a hegy tetejét pedig két szőlőtő díszíti, fürtökkel dúsan megrakva. A góth minuscula körirat 100jobbról balra tartó ívben öleli át a csoportot, míg az arab számjegyekben adott évszám az egészet mintegy koronázni látszik.
Átmérője 3.2 cm. A pecsét hatalmas vas fogantyúval ellátott ezüst lemezbe van vésve. A typarium Nagybánya városa levéltárában őriztetik. Az egész pecsét compositióját s kivitelét tekintve az előbbivel ugyan nem versenyezhet, de azért elég ügyes mester kezére vall. Készítését illetőleg talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy valamelyik nagybányai ötvösnek műhelyéből került ki, s mint ilyen, legrégibb emléke a helyi ötvösmű iparnak, mely Nagybányán mint pénzverő kamara székhelyén a XV. században nagy virágzásnak örvendett, s melynek képviselőivel a Goldschmidt, Aurifaber, Crobsgold, Goldscheiter, Auriseparator nevek tulajdonosaiban gyakran találkozunk a városi főbírák s a tanácsbeliek névsorában.
Az 1483-iki pecsét a réginek rajzából, mint látjuk, csak a sziklát – illetőleg itt már hegyet – és a bányász alakokat tartotta meg, de egészen más csoportosításban. A csergallydíszt itt már szőlőfürtök váltják fel, hirdetve a szőlőtenyésztésnek ez idő tájban való felvirágzását. A pecsétrajz e változtatásában főleg az érdekes, hogy az ekkép módosult czímer csekély különbséggel ahhoz a czímerhez lőn hasonlóvá, mellyel a Nagybányával szomszédos, s kezdetben közigazgatásilag összetartozó, de csakhamar külön vált testvérbányaváros Felsőbánya a XIV. század óta él. Tehát a nagyobb s jelentékenyebb bányaváros a maga ősrégi szép czímerét a szent király alakjával felcserélte a kisebb testvérváros czímerével, mely amazzal sem heraldikai, sem történelmi jelentőségben nem vetekedhetik.
A változás nem vált előnyére az új pecsétnek; egyszerű motivumai nem egy történettudósnak kicsinylő megjegyzését hívták ki, míg a régi pecsétet minden szakember, a ki csak valaha látta, a középkori pecsétrajzolás és metszés remeke gyanánt magasztalja.
Az új pecsét használata körülbelül a XVII. század végeig jön fel, de már e század közepétől más pecsétnyomót is találunk, melyben a czímer egészen az előbbi pecsét szerint van formálva, csak a körirat más:
SIGILLVM CIVITATIS RIVULI DOMINARUM.
Ez évszám nélküli pecsét typariuma – vastag ezüst lemez vas fogantyúval – szintén a városi levéltárban őriztetik.
Nagybánya városa mostani czímerén és pecsétjén, mely 1845-ben lett megújítva, szintén az 1483-iki pecsét alakjait használja. A régi nagy pecsét nemes motivumai feledésbe merültek. Most, midőn a községi élet régi intézményei mindig közelebb jutnak enyésztükhöz, szép, s a történeti multhoz méltó cselekedet volna ez ősi bányavárostól, megújíttatni s használatba venni ősrégi czímerét, mely a szent István templom impozáns tornyán kívül ma már egyedüli emléke hajdani fénykorának.