A HALLER GRÓFOK NEMZETSÉG-KÖNYVE. III. A HALLER-CSALÁD MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI SZEMPONTBÓL ÉS NEMZETSÉGKÖNYVÜK MAGYAR VISELET-KÉPEI.
105A HALLER GRÓFOK NEMZETSÉG-KÖNYVE.
III. A HALLER-CSALÁD MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI SZEMPONTBÓL ÉS NEMZETSÉGKÖNYVÜK MAGYAR VISELET-KÉPEI.
III. A HALLER-CSALÁD MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI SZEMPONTBÓL ÉS NEMZETSÉGKÖNYVÜK MAGYAR VISELET-KÉPEI.
Fáradhatlan vagyonszerző, udvari szolgálatokra termett ember, vallásos, a tudomány és művészet barátja, mindnek felett pedig családja fényének gyarapítója: ilyen volt Haller Bertalan lovag, ki a családi nemzetségkönyvet megalapította. Egyszerűen nürnbergi polgárnak nevezi magát s családja más tagjait igen gyakran, de e mellett rátartó és kevély családja régi, nemesi származására és előjogaira. Kicsinylőleg, csaknem lenézéssel emlékezik meg azokról, kik nem régi nemzetes származásúak s az «erbar Stand»-on kívül állanak. Viszont szinte kérkedőleg sorolja el, mily hatalmas és gazdag volt hajdan családja, hány lovagjátékon tűnt ki, mily rangokat szerzett, mennyi birtokuk volt s mily előkelők voltak házassági összeköttetéseik.
A mennyiben udvari szolgálatok más felé nem szólították, a család fészkében Nürnbergben lakott, s csak utóbb, midőn 1547-ben frankfurti birodalmi soltészszé lesz, hagyja azt ott. Oly szoros volt a ragaszkodás; melylyel ő és családja Nürnberghez viseltetett, hogy ezen időtől fogva, daczára elért magas állásának, megszűnt magát családja fejének tartani. A Nürnberghez közel fekvő ziegelstaini birtok, melyet dédapja, Péter szerzett, az idősb ág kihaltával 1502-ben ő reá száll. Akalmasint ekkor adja el thüringiai birtokát* vagy nem sokkal utóbb 1521-ben, midőn ily czélzatú szabadságot kér. A Haller-család ugyanis már régen törekedett arra, hogy birtokait a szorosabb hűbéri kötelékek alól feloldja. Így már 1424-ben, utóbb pedig 1494-ben a család nehány tagja kiváltságot nyer, hogy mindent, a mit vesz, el is adhat, elzálogosíthat stb. Bertalan nem késik ezen kiváltságokat 1521-ben 106V. Károly császár által saját előnyére átiratni és megerősíttetni.
Zw Bobda an der Sal im land Düringen.
Haller Bertalan, a nemzetségkönyv írója.
Már egy évvel korábban visszaszerzi a családnak a veszendőbe ment greberni kegyúri jogot, még mielőtt Ulrik ága, mely azt alapította, kihalt volna s a megüresedett javadalomra a bambergi püspöknek Krausz Márton laikus papot mutatja be.
1521-ben Bertalan V. Károly tanácsosává lesz, jogává és kötelességévé teszi a császár, hogy kiséretében mindenkor öt lóval, melyek közül az egyik vértes, a másik málhavivő legyen, jelenjen meg, s a jót előmozdítsa, a rosszat elhárítsa, a titkot pedig megtartsa, mint hű tanácsoshoz illik. Ennek fejében pedig őt és összes vagyonát oltalmába veszi. Még ugyanazon évben ő és fivére Farkas lovag a császártól újabb kiváltságokat nyernek. Kibővíti czímeröket, megállapítja a nyolcz-ős jogát, mely őket a tornajátékra képesíti, jogot ád nekik a veres pecsét használatára s arra, hogy előnevük mellett házaik és birtokaik után is nevezhessék magokat. Ekkor, jönnek rá arra, hogy őseik háromféle sisakdíszt is viseltek, mindhármat újból felveszik.
Csodálatos, mily szívós erővel használt fel Bertalan mindent a családi hatalom öregbítésére. Rokona, az öreg Konrád, több történelmi dolgozat, köztük egy «Geschlechtsbuch» szerzője, vagy annak fia Konrád lovag, tudós ember, V. Károlynak meg Ferdinand királynak «tanácsosa és szolgája», a császári kamarai bíróság ülnöke, és jogtudor, rájő, hogy egy régi jeles család, mely egykor a zürichi, wormsi tornajátékokon szerepelt, a «vom Hallerstein» család kihalt. És minthogy ezen név az övékéhez igen hasonlít,* írja az előszóban Haller Bertalan, testvérével Farkassal, továbbá az említett Konrád lovaggal és Sebolddal 1528-ban kieszközlik a császárnál, hogy ezen család czímerét is felvehessék és nevét előnévül használhassák. Így kerül a családi czímerbe az oroszlános pajzs.
Da sie alt adelich ehrlich unnd rittermessig leutt unnd den Hallern am nammen vasst gleich gewesst»
Kegyelettel és gonddal gyűjt össze Bertalan lovag minden adatot, mely családjának multjára vonatkozik. Épületeken és a templomban felaggatott, vagy oltárképeken, festett ablakokon levő czímerek, sírkövek, a városi könyvekben levő szórványos feljegyzések; s nehány a család birtokában maradt okmány, úgymint armális, házasságlevél, végrendelet, végre a szóhagyományok képezik azon anyagot, melyet felkutatott és felhasznált. A XIV. századnál korábbi adatokat 1521 körül, midőn úgy látszik gyüjtését megkezdte, nem ismert családjára vonatkozólag.* Ekkor jelent meg 1530-ban Rixner (helyesebben Rüxner) légből kapott adatairól híres Turnierbuch-ja, mely megemlékezik arról, hogy az 1198-iki tornajátékon a Hallerek ősei is szerepeltek. Ez érlelhette meg Bertalanban a gondolatot, hogy egy díszesen kidolgozott családi nemzedékrendi könyvnek vesse meg alapját.
Panaszkodik is, hogy a nürnbergi népfelkelések az előkelő családok összes okmányait elpusztították.
E könyv ránk nézve igen tanulságos. A mint családja viselt dolgait elmondja és a fenmaradt okmányokat feljegyzi, nemcsak családjának, de a középkori Nürnbergnek is politikai úgy mint társadalmi életét szemünk előtt láthatjuk; a magyar ág pedig ez által nyert ösztönt és alkalmat arra, hogy e könyvet a megkezdett alakban folytatván, tanúságos magyar viseletképek gyűjteményét hagyja reánk.
A család eredetileg; úgy látszik, Bambergben lakott, hol mint szabad megtelepültek (Freysess) említtetnek (utóbb is nehány családtag vagy talán egész ág itt él), a XIV. századtól kezdve pedig Nürnberg s az azt környező frank föld lett a család fészkévé.
Hosszú volna és e sorok keretén kívül is esnék elsorolni mindazon birtokokat, melyeket a Haller-család főkép házasság útján, de fejedelmi kegyből is nyert. E mellett tetemes pénzzel rendelkeztek, melyet mindig igen szívesen ajánlottak fel a császárnak, a bambergi püspöknek és másoknak: helyébe természetesen bőven kaptak szabadalmakat. Talán ezen a réven jutott be a mostani magyar ág is hazánkba. A brassaiak 1515-ben a felséget megillető erdélyi fél huszaduk egy részét, 2000 frtot nem a kincstárnak, hanem királyi parancsra a hitelező budai Haller Jánosnak fizették le.*
Quellen zur Geschichte der Stadt Kronstadt, I. köt. Brassó 1886. 208. lapon. Egyébként, mint hű nürnbergiekhez illik, a kereskedést sem vetették meg s általa is jelentékenyen gazdagodtak. Ernuszt Zsigmond püspök, kir. kincstartó 1494–95 ben vezetett s reánk maradt. registrumában feljegyzi, hogy egyik Hallertől (az öreg Rupprechttől vagy fiától Jánostól) a lőcsei országgyűlés ünnepélyességeihez királyi parancsra egyet-mást vásárolt így 2 db. teljes veronai (2 pecie integri Pernisy) szövetet 52 frton, 4 db nürnbergi posztót (de panno Neremberger) 7 frtjával és 20 db boroszlói posztót 85 frton; másszor ismét 10 rőf olasz posztót vesznek tőle a király számára «pro una chuha, joppa, caligis et capucio RMti.» Lásd: J. Ch. v. Engel: Geschichte des ung. Reichs u. seiner Nebenländer. Halle, 1797, 17 – 181. lapon.
107A kósza rablólovagok kikapásai elől a frankföldi nemes urak már a XIII–XIV. században részint Bambergbe, főképen pedig Nürnbergbe vonultak. Így nyerte ezen kereskedelmi város utóbbi aristokratikus jellegét. A várost megerősítették, mint független polgárok idővel még a Burggraf hatósága alól is megváltják magokat, s városukat a Velenczéből Magyarország és Poroszország felé vezető kereskedelmi út fő emporiumává tevén; hatalmas gazdagságra tettek szert. A nemesi származásukra büszke nürnbergi patriciusok ekkor roppant fényűzést kezdenek. A városi tanács eleinte mindent elkövet, hogy a régi polgári egyszerűséget megtartsa. Számos fényűzés elleni szabályt alkot, 1434-ben eltiltja a koronás sisakok viselését a czímeren és a lovagjátékot.* Mind haszontalan. A nagyravágyó patriciusok a császártól eszközölnek ki magoknak ezekre jogot. Nemzetségkönyvünk nem kevesebb, mint 4 okmányt* jegyez fel, mely a Hallereknek jogot át a koronás sisak viselésére, köztük három kizárólag erre vonatkozik; 1521-ben pedig V. Károly felsorolván a Haller-nemzetség három százados érdemeit, megújítja azon jogukat, hogy tornajátékokban szabadon részt vehetnek.
R. v. Rettberg : Nürnberg’s Kunstleben. Stuttgart, 1854.
Keltök 1433, 1463, 1510, 1521.
Különben sem volt eféle rendszabályoknak Nürnbergben foganatjuk. Alig 8 évre az említett tilalom után, midőn Baumgartner Konrád leánya, Kunigunda, Löffelholz Vilmoshoz ment nőűl, a nürnbergi patriciusok «Gesellenstechen» szerény neve alatt nagyszerű tornajátékot rendeznek, melyben 38 «sisak», köztük hat Haller vett részt. Mind a három díjat a Haller-rokonság nyerte el: az elsőt, egy boglárt (das erst kleinoth, das hefflein, werdt 12 fl.) Haller Konrád, Konrádnak, a már említett «Geschlechtsbuch» szerzőjének nagybátyja, a másik kettőt pedig, egy aranygyűrűt 8 frt és egy koszorút 4 frt értékben Haller leányok fiai Volckamer Berthold és Tetzel István vívták ki maguknak.*
Erről nemzetségkönyvünk említést nem tesz. Annál körülményesebben írja le az öreg Konrád, s azt is feljegyezte, hogy ezen tornajátékot Volckamer Berthold házában nagy képen lefestette, s a képet utóbb az új tulajdonos Tetzel Kristóf helyreállíttatta. A könyv jelenleg a nemz. múzeum kézirattárában őriztetik (Fol. Germ. 733).
A Haller-család vagyoni gyarapodásában nem kis szerepe van a házasságoknak is. A családi vagyon nagy részét így szerezték. Nem ritka eset, hogy egyik-másik Haller 3–4-szer nősül, illetőleg Haller leány ugyanannyiszor megy férjhez. Haller György, midőn 1502-ben végrendeletét megírja nemzetsége javára, már jó hatvanas volt, két nejét is eltemette már, de azért még nem mond le a házasságról s erre az esetre is intézkedik. Péter († 1425), midőn harmadszor nősül, hasonnevü fiával egyszerre tartja lakodalmát, s két testvért vesznek el.*
Erhard († 1486) daczára, hogy első neje őt házassága első évében, 1442-ben, impotentiae accusálván, tőle elválik, újból megnősül, s második nejével éveken át boldogan él.
Bámulatos az összetartás, mely ezen családban fennállott. Más vidékekre szakadt, egymástól hetedízi rokonságban levő családtagok egyesülnek s közösen működnek arra, hogy a nemzetség fényét és hatalmát öregbítsék. És erre nagy szükségök volt. Az egykori hatalmas családi vagyon, melyet Bertalanunk nagy kérkedve emleget, így azt, hogy egyik őse, Péter gr. Werthaim Albrecht bambergi püspökért 32,000 frtnyi kezességet vállalt s azt meg is fizette, ez a vagyon a XV–XVI. században a család elszaporodása folytán igen megcsappant. A módosabbak ennélfogva vagyonuk egy részét családi alapítványúl kötötték le, s a hozzájárulásra utódaikat is kötelezték. Az alapítványok és végrendeletek, melyeket Bertalan feljegyzett, meghatóan tanúskodnak vallásos érzületökről s családjuk iránti ragaszkodásokról. Ilyen alapítványt tesz az öreg Rupprecht, a magyar ág alapítójának atyja, nürnbergi főkapitány és Losunger is. Tekintve azt, úgymond, milyen szegény az a nemzetes (erber) egyén, ki alamizsnára szorul és dolgozni vagy koldulni szégyenkezik, 108fiaival egyetértőleg isten dicséretére és lelke üdvösségére, utódaiknak és nemzetségöknek pedig vigaszúl alapítványt tesz. Leköti erre két jószágát és 300 rhénes forintot, mindenik fia pedig hagyjon halálakor erre 100 frt értéket. A vagyont hármas családi tanács kezelje, jövedelmét adja a családban annak, ki arra reászorul s egyébként tisztességes és nemzetségéhez méltó (erber wesen und stand) életet visz. Ha nem lenne szegény Haller, úgy taníttassanak a jövedelemből valamely családbelit a jogtudományokban (auf der hohen schull die Jura), ha pedig az ő ága kihalna, szálljon az alapítvány a többi Hallerekre, kik azt 200 frttal gyarapítni tartoznak, s csak, ha mind kihalnának, legyen az Nürnberg városáé.
Még jellemzőbb egy másik, 1519-ben alkotott családi alapítványuk. Jobst († 1493) fiai újítják meg és gyarapítják atyjok hagyományát. Ezen alapítvány arra. szolgál, hogy a legidősebb családtag tekintélyét és vagyoni állását öregbítse. Az alapítók s ezek utódai tartoznak erre évenkint bizonyos összeget befizetni, mely a családi vasládába kerül a rá vonatkozó iratokkal együtt. A ládának három kulcsa van, mely a három Haller-ág egy-egy képviselőjénél őriztetik, kiknek a javadalmas évenkint számot adni tartozik, – mielőtt pedig birtokba venné, köteles ugyanoly értékű birtokot biztosítékúl lekötni, ezenkívül pedig az alapítványt is élte fogytáig bizonyos összeggel gyarapítani. Tartozik említett ősének és nejének évnapján tisztességes családi lakomát tartani, s erre kérje fel s hívja meg családja 16 tagját, még pedig fele részben az ő ágából, hármat néhai Rupprecht, hármat néhai Péter ágából, kettőt pedig a többi Hallerek közül; ezenkívül hívja meg a családi alapítványon levő vikáriusokat, a Sebald-egyházi plébánost, egyik káplánt stb. Ha a javadalmas nem laknék Nürnbergben, úgy egyik odavaló rokonát kérje fel ennek megtartására. Ha a család négy tagig kiveszne, úgy a családi vasláda megőrzésre a Sebald-templomba jőjjön. Ha egészen kiveszne a család, az évi lakoma még akkor is fenmaradjon s a pap tartsa azt emlékezetűl, – a vasláda egyik kulcsa pedig bízassék a nürnbergi 13 régi gyökeres nemzetség valamelyik sarjára.
Még más családi alapítványokat is jegyzett fel nemzetségkönyvünk. Mindannyi arról tanúskodik, mily nagy volt a Hallerek közt az összetartás és családi kegyelet. Még mintegy másfél századdal azután, hogy a Ruprecht ága Erdélybe szakadt, Haller István küküllői főispán fia a fiatal Gábor, németországi útjában, talán mert – a mi nála gyakran megesett – pénz dolgában megszorult, leveleket irogat Leydenből egyik távoli rokonához a nürnbergi idősb Haller Tóbiáshoz és Nürnberg tanácsához (1633. aug. 20. nov. 25.).*
Erdélyi Történelmi Adatok IV. kötet. Új folyam I. kötet, 19, 20, 21. lapján.
János pedig, ki Apafi Mihály érdekében. 1685 végén a császárral egyezséget kötendő, Bécsben járt követségben, fiát, a könnyelmű és meggondolatlan Józsefet, – kit utóbb ármánykodásai miatt Tököli Imre lövet főbe, – 1686–1687-ben Nürnbergbe küldi, vele adván s utánna küldvén szolgájával pénzt, paripákat, szerszámot és posztót.*
Szabó Károly : Haller János följegyzései 1685 – 87-ről. Tört. Tár 1878. III. 688. lapon.
Egy másik jellemvonása e családnak a vallásosság. Számos és gazdag vallásos alapítványukat jegyezte fel Bertalan, kezdve a XIV. századtól a XVI-ikig. – Berthold († 1397) Nürnberg mellett saját költségén egy a szentkereszthez czímzett kápolnát és zarándok-házat építtet s javadalmaz, «hogy minden szegény zarándok, ki arra veszi útját, ott szállást, ételt s italt kapjon, örök időkön át».
Ezen Haller-kápolna máig fennáll. Egyik képe a XV. század első feléből; vagy talán még az alapítótól származik. Arany háttérből a trónon ülő Mária emelkedik ki, ölében gyermekével, ki Szt. Katalinnak nyujt gyűrűt. Két oldalt és a szárnyakon különféle szentek és püspökök. Az ötszörösen egybehajtható oltárkép későbbi, – a XV. század második feléből származik (1486 körül), s Wohlgemuth Mihály műve,* míg az oltár jeles fafaragványai, melyek a sírbatételt ábrázolják, talán Stoss Vitustól valók.* Egyik Haller-lány férje, Burghardt Sailer az u. n. «Reichsalmusen»-t alapítja.
Lásd Thausing: Dürer I. 78. – Újabb nézet szerint ezen faragvány 1479-ből való lenne. Sikerült képét hozza Gesch. der deutschen Kunst. Berlin, J. Grote’sche Verlagsbuchhandung. 1885. 178. lapon.
R. v. Rettberg : Nürnberg’s Kunstleben, Stuttgart, 1854. 67. lap.
109Több templomot és kápolnát is alapítottak. Így 1440-ben a Kirchen-Ryselbachi egyházközség két felé választatván, a Greuenberg mellett fekvő Grebern külön parochiává emeltetett, s kegyurává a bambergi püspök Ulrik ágát tette, melyből Bertalanunk is származott. A Vorchaim melletti Hausen falu korábban a heroltspachi plébánia filialisa volt, s itt egy Szt. Farkas tiszteletére emelt kápolna állott, melyet néhai Haller Péter, szintén az ifjabb ágból, építtetett. Utódja Vilmos kiviszi, hogy ez önálló parochiává legyen. Úgy látszik, a család egy része ide is temetkezett.*
Az alapító okmány mint a kápolnához tartozókat említi : «grebnussen, stuben, altar, tafeln, gemelen, fenstern» stb.
Legnevezetesebb családi alapítványuk volt a nürnbergi szt. Sebald-templombeli Erhard-oltár alapítása. Az idősebb ágbeli öreg Haller Ulrik († 1357) alapítja. Ezt az oltárt tekinti a család vallási központjának és családi aegisének. Külön vikarius látja el azt, ide temetkezik az alapító s némely utódja is, a családi czímert pedig az oltár feletti pillérre akasztják.* Gazdag javadalmazással látja el azt már az alapító is, és utódai sem -mulasztják el gyarapítani. Egy-egy családtag öröktüzet, más sírboltot és sírkövet vagy festett ablakot alapít, vagy az oltártáblát; feszületét, oltárkendőket, székeket, misemondó ruhákat igazíttatja ki. – A már említett Jobst-féle családi alapítvány kiállítói meghagyják, hogy a meggazdálkodott feles vagyonból gazdag miseruhákat készíttessenek, melyeken ősük s ennek nejének czímere legyen ráhímezve, – ha még több összeg maradna, emeljenek egy díszes családi síremléket, pompás úrmutatóval, vagy pedig egy keresztet, oltárképet vagy oltárkendőt készíttessenek.* Ezen Szt.-Erhard tiszteletére emelt Haller-féle szárnyas oltár most is fennáll. Korának igen gondos és jeles alkotása az. A középső kép arany alapon feszületet ábrázol, lábainál a bánatos Máriával és Szt. Jánossal, a belső oltárszárnyakon Szt. Katalin és Borbála, kívül Krisztus, az olajfák hegyén s az alvó tanítványok – alattok pedig a térdelő alapítók vannak, utóbbiak élénk egyénítéssel lefestve, végre a két mozdíthatlan oltárszárnyon Szt. Balázs és Erasmus alakjai láthatók.
Mintegy 40 családtagnak gyászczímerét akasztják fel ide az idők folyamán, még akkor is, ha másutt temettettek el.
«mit ein schön herlichen marstranzen, ain creutz oder ain pild oder ein altertuch abermals mit des stiffters unnd seiner hausfrauen wappen bezaichent».
Hosszú volna elsorolni a Haller-családtagok azon alapítványait is, melyekben övéik és saját magok évnapjára; emlékezetűl és lelkük üdvösségére engesztelő gyászmiséket és vigiliákat rendelnek. Vallásos, emberbaráti érzületüket tanusítják a feljegyzett végrendeletek is. Az öreg György († 1450) alapítványt tesz, hogy a szegények közt ruhát oszszanak ki, fia, szintén György 1502-ben egyik nürnbergi házát arra hagyja, hogy jövedelmén kenyeret és húst vegyenek s azt hetenként oszszák ki a szegény emberek közt, kik arra szorulnak. Az ifjabb György is megemlékezik 1527-iki végrendeletében a szegényekről, bizonyos összeget hagyván rájok; egyúttal pedig azt kivánja, temessék el őt a czinteremben, gyertyafény és harangszó mellett; mint állását megilleti.*
«auf den gotzacker, unnd mit wachs unnd mit leutten wie ander meines stannds hallten soll»
Nürnbergben ezen időtájt már a reformátió eszméi forrongtak. Ez volt az első birodalmi város, mely azt proclamálta (1524). A patricius családok egy része is az új tanok felé hajolt – a Haller-család, legalább még Bertalan korában, állhatatosan megmaradt családi hagyományai által szentesített vallásában.* Legjobban bizonyítják ezt a könyvünkben feljegyzett bűnbocsánati levelek, melyeknek mégszerzése és kiállítása ezen időben széltiben szokásos volt és számos visszaélésre is vezetett. Bertalan lovag eszközli ki maga, családja és megnevezett hozzátartozói részére X. Leo pápánál. Megengedtetni kérik egyebek közt, hogy az u. n. reservált vétkek nagy része alól is, ha azokat «szívökben megbánják, és szájukkal megvallják» bármely pap feloldhassa őket, hogy az egyházi átok alatt levő helyeken is egyházi szertartással eltemethetők s a halotti szentségekkel is elláthatók legyenek, házi oltárt használhassanak, bármely orvos rendeletére bőjtben is húst ehessenek, a család női tagjai, tisztességes nők 110kiséretében bármely női zárdát, még a legszigorúbb rendszabályú Clarissákat is meglátogathassák stb., stb.
Nem sokkal utóbb azonban a német ág már az ágostai hitvallásra tér. Már Antalról († 1601) feljegyzi Imhoff: «wurde Päbstisch und von Türken gefangen».
Kár, hogy e bűnbocsánati leveleknek csakis egyike, az első van keltezve (1517 november 11-ikéről), mivel azonban a második kevés eltéréssel és kibővítéssel, úgy látszik, csakis az elsőnek ünnepélyesebb formában való kiállítása, s mivel a bejegyzések korrendjét tekintve a legközelebbi okmány 1520-ból kelt, az utóbbi bűnbocsánati levél korát is valószínűséggel az 1518–20 közti időre tehetjük. Érdekes ezen okmány azért, mert a Bertalan lovaggal és nejével, úgyszintén rokonságával együtt bűnbocsánatot kérő nehány egyén közt Dürer Albert nevét is olvashatjuk. Minthogy az idősb Dürer Albert már 1502-ben meghalt, ez csakis a nagynevű festő lehet. A két papi személytől eltekintve, kik ezen bűnbocsánati levélben említtetnek, jóformán egyedül a Haller-rokonság közt felsorolva!* Növeli a zavart, .hogy az okmányban szintén megnevezett Haller Vincze, származási lapja szerint, már 1514-ben elhúnyt, (Pál csak 1536-ban), s így a kérdéses okmánynak még 1514 előtt kellett volna kiállíttatnia, mi ismét a fenebb felhozottakkal áll ellentétben. Bertalan is, ki itt mint tekintélyes családfő szerepel 1514-ben mindössze 27 éves volt. Ismeretes az is, hogy bár Dürer Albert még 1518-ban Szt. Sebaldust dicsőíti nagy fametszetben, háromszoros gloriával s ezen körirattal «den hochwürdigen und heiligen hauptherrn, nothelfer und beschirmer der kaiserlichen stadt Nürnberg»,* ugyanazon évben elküldi metszeteit Luthernek, és a reformáczió harczosa, Scheurl őt is azok közé sorozta, «kik egy Lutheri üdvözlet után sóvárognak». – Ha tehát okmányunk mégis az 1518 utáni időből való lenne, csakis azon vallási habozást igazolná, mely Dürer kedélyét az említett időtől fogva örökös hullámzásban és határozatlanságban tartotta. Egyébként is érdekes jelenség az, hogy Dürer Albert az említett okmányban a Haller-család tagjai közt soroltatik fel. Első tekintetre igazolni látszik ez azon korábban elfogadott nézetet, mely szerint az idősb Dürer Albert nem, miként újabban megállapították, Holper leányt, hanem csakugyan Haller Jeromos (ötvös) leányát birta nőűl s így a Haller-családdal rokonágba jutott. Haller Jeromos azonban a nemzetségkönyv szerint ezidőtájt csakis kettő volt, s egyik sem lehetett Borbálának, az idősb Dürer nejének atyja. Az idősb Jeromos († 1499) ugyanis aligha lehetett ötvös, – atyja a tekintélyes Erhardt lovag. volt, ki Zsigmond császárt Rómába kisérte s ott általa a Tiberis hídján a szent sír lovagjává üttetett; a másik Jeromos pedig († 1519) maga volt római császári tanácsos, nem pedig ötvösmester. – Egyébként is sem nemzetségkönyvünk, sem pedig az igen gondos és sok forrásból merítő Imhoff féle genealogikus tabellák nem emlékeznek meg Haller-lányról, ki az idősb Dürer Alberthez ment volna nőűl. Dürer Albert tehát az idézett okmányba csakis a jó barátság és művészi tekintélye s összeköttetése által juthatott.
A nagyérdekű Ablassbrief így kezdődik : Beatissime Pater. Ut animarum saluti devotorum oratorum nostrorum Bartholmei Haller et Anne (Memmingerin) eius uxoris, ac Cristoffori cius fjlii, nec non Ursule Hallerin (ez nagynénje, férj. Bering), Vincenti et Pauli Haller fratrum, Dorothee Armauerin (nejének anyja volt Armauer-lány) et eius sororis Ursule Holtzschuerin, Catharina Riglerin, Alberti Dürer, Balthasaris Jung, Joannis capellani ad altare sancti Rochy in ecclesia sancti Laurenty Nurmbergensi, presbiterorum et civium Nurmbergensium Bambergensi diecesis, coniugatorumque coniugum et utrius sexus liberorum salubrius consulatur, supplicant stb.
Moriz Thausing : Dürer, Geschichte seines Lebens und seiner Kunst. Lipcse, 1884. II. 219. lap.
A Haller-család már igen korai időkben műpártolásával tünt ki. A már említett templomokon, kápolnákon, oltárokon kívül számos házat emeltettek, főkép Nürnbergben (maga György 1502-iki végrendeletében nem kevesebb, mint 6 házát említi fel), ezenkívül fogadalmi és családi képeket, szoborműveket, ékszereket és ötvösműveket stb. rendeltek meg mindig bőkezűen.
111A Hallerek nemzetségkönyvének czímképe.
A szt. kereszt kápolnának Wohlgemuth-féle oltárképéről már fentebb tettünk említést. Ugyanezen művésznek (?) egy másik fogadalmi képe maradt fenn 1487-ből, a nürnbergi Germanisches Museumban, mely Mária halálát ábrázolja, rajta a Haller-családdal s ennek, úgyszintén a Groland-családnak czímerével. Kétségtelenűl Haller Ulrik († 1505) megrendelésére készült, kinek első neje Groland Brigitta volt. Egy másik, a XV. század végéről származó Haller-féle képet is őriznek ugyanott, mely a sebeit mutató Krisztust 112ábrázolja Szt. Bertalan, Lőrincz, Ilona, és Borbála között – azt hiszem, nem csalódom, ha ezt Haller Lőrincz († 1499) alapítványának tartom.*
Az 1882-iki hivatalos catalogus a kép korát 1480 körül teszi s a Haller-czímeren kívül rajta levő házassági czímer előtte ismeretlen. Megkeresésemre az említett múzeum igazgatója, A. Essenwein szíves volt ezen czímer leirását közölni s az csaknem teljesen összevág a codexünkben lefestett Meichsner-czímerrel, csakhogy a képen a színek bizonynyal kissé elsötétedtek, s így eshetett, hogy az alsó mező fehér helyett sárgának, a két arany csillagot tartó kék gerenda pedig feketének lett leírva. Újabb kérdezősködésemre ezt ő szintén kétségtelennek tartja. Más, csak némileg a leírthoz hasonlító czímer az e tekintetben meglehetősen teljes nemzetségkönyvben elő nem fordulván, csakis a Meichsner-czímernek tarthatjuk azt, s így a kép nem származhat mástól, mint Haller Lőrincztől, ki 1484-ben egy Meichsner-lányt vett nőűl.
Ezeken kívül csak magában a Germanisches Museumban még három kép van, melyek ezen családra vonatkozó felírással vagy Haller-czímerrel vannak megjelölve. Az egyik maga a Haller-czímer 1500 körül, a másik a Culmbach- féle irányban készült nürnbergi iskolabeli kép és Szt. Jakabot ábrázolja,* végre fenmaradt még Haller Kata arczképe 1593-ból Strauch Lőrincz által festve.* A müncheni képtárban szintén létezik egy Haller arczkép, melyet Walch Jakabnak (1436–ca. 1500) tulajdonítanak. Ha tekintetbe vesszük, hogy – a Haller-család a XV. és XVI. században szoros rokoni kötelékekkel volt összeforrva mindazon családokkal, mint a Peringsdörffer, Holtzschuher, Tucher, Paumgartner, Pirkhaimer, Imhoff stb. kiknek a középkóri Nürnberg műkincsei létrejöttét köszönheti, könnyen megfejthetjük azon élénk műérzéket, melyet e család tanusított.
Haller Jakab kettő élt ezen időtájt. Az egyik 1469- ben halt meg, a másik Bertalan idejében (1533 – 38) még él, bár ekkor már korosabb férfi lehet, kinek Bertalan 12 gyermekét jegyzi fel.
Ezen Haller Katalin (szül. 1571) Haller János Jakab († 1587) leánya, ki Scheurl János Kristófhoz ment férjhez 1593 jul. 11-én. Ezen alkalommal készült ezen kép, és annak párja, a férj arczképe, mely szintén a Germ. Museumban őriztetik.
Dürer Alberthez való vonatkozását fentebb okmányilag is kimutattuk. Kissé koczkáztatott dolog kimondanunk, mégis igen sok jel arra mutat, hogy a nemzetségkönyv elején pergamentlapra festett szent Háromság és családi czímer Dürer Albert kezétől vagy legalább is egyik jelesebb követőjétől, az ő vázlatai nyomán származik. (L. a 111. l.) A szerző megjegyezve nincsen a képen, de a kép jeles és sajátos technikája, az a felfogás, melylyel a szent Háromságot aként ábrázolja, hogy a pápai tiarás Atyaisten a meghalt és keresztjéről levett Krisztust tartja kezében, palástjának széleit pedig angyalok tartják, a test kezelése, a ruházat ránczai, a costume, feltünően emlékeztetnek Dürer Albertnek a bécsi Belvedereben levő híres Mindszent-képére. A kép alján felhők közt levő szélfuvó geniusok hasonmását is megtaláljuk a Miksa-féle imakönyv rajzai közt.
Egy ok van csak, mely feltevésünknek látszólag ellentmond. Dürer Albert már 1528-ban meghalt, Bertalan lovag pedig, miként a nemzetség-könyv kezdetén maga feljegyzi, ennek megírásához csakis 1533-ban fog. Csakhogy nagyon valószínű, hogy ezen utóbbi évszám művének elkészültét jelzi, s egynél több okot hozhatnánk fel arra nézve, hogy ő családi könyvének egybeállitásához jóval korábban fogott. Így, hogy egyebet ne említsek, az 1520-as években elhalt nehány Haller származási lapján ez csak utólagosan lett általa feljegyezve, az okmányátiratok közt a Ruprecht alapítványára nézve pedig megjegyzi: «ezen alapítvány most, 1521-ben több mint évi 50 frt kamattal bir».* – Bármiként is legyen azonban, kétségtelen, hogy a származási könyv kezdetén levő miniatur-kép Nürnberg jeles művészeti emlékei közé tartozik.
Czíme : Ruprechten Hallers seligen stifftung auf die abkhommen Haller aufgericht hat jetzt ob L gulden jerliches einkommens A° 1521.
A család által a nürnbergi Szt. Sebald és Szt. Leonhard templomokban alapított festett ablakok,* itt és más templomokban, így a Szt. Lőrincz, Szt. Egyed, Szt. Péter-templomokban, a kalchreuti templomban és a prédikálók kolostorában volt sírköveik, emléktábláik, fogadalmi 113képeik, a családtagok némelyikének végrendeletében említett számos ékszer, arany- és ezüst kelyhek stb. arra, mutatnak, hogy a Haller-család a művészet és művészi ipar iránt mindenkor élénk érzékkel birt s azt gyakorta foglalkoztatta is.
A Sebald-templombéli családi ablakon lefestettek Ulrik († 1358) és neje («mit seinen frauen im fenster auf d. Haller Emporkirch abgebildet»), Berthold († 1391), Konrád († 1388, «ein gedächtnis auf der Haller emporkirch in einen fenster daselbst») és egy másik ablakon György († 1450, «hat . . . ein gedächtniss in fenster daselbst hinter der canzel»). A Szt-Leonhard templomban pedig ablakot alapítnak Ferencz , († 1391), Endre (1447) és Lajos († 1495).
A magyarországi Hallerek multjából szintén maradtak építkezési és művészi emlékeink. A családi kastélyok, képtárak stb. tüzetesebb, s a hely szinén eszközölt tanulmányokat kivánnának, ilyenek hiányában történelmi s művészi becsük meg nem állapítható – egyszerűen csakis felemlíthetjük őket.
Legrégibb emlék, viharos idők tanuja a Péter királybiró által emelt s általunk már felemlített Haller-bástya. Ugyancsak Péternek bronz síremléke is megvan a szebeni székesegyházban. Az érczemlék közepét a Haller-czímer, alatta pedig Péter két nejének czímerei, a Schirmer és Kemény czímerek foglalják el. Előbbinek pajzsát egy szárnyatlan basiliskus fogja körül. Az ezeket körülszegő keretben van a sírfelirat,* a sarkokon levő köralakú mezőkben pedig a régi, egyszerű Haller-czímer mellett anyai őseinek czímerei, a Tucher, Rietter, Stainer von Lochaimb és Müntzer czímerek láthatók.
Hic iacet egregius Dominus | Petrus, Haller de Hallerstein thesaurarius ac | consiliarius Regis, consul et | comes comitatus Cibiniensis Obiit Anno Dni MDLXX. Fényképben megjelent: Kirchliche Kunstdenkmäler aus Siebenbürgen. Hermannstadt 1878. 2. lapján.
A székesegyház éjszaki hajójának falába betéve látható Péter szász gróf fia családjának emléke: csínos fehér, tömött mészkő-dombormű; a késő renaissance-kor stylusában. Rajta a feszület alatt menye Budai Margit s ennek előtte elhalt gyermekei, két lányka és két fiu térdelnek.*
Az emlékkő felirata : Epitaphium honestae ac piae Dominae Margarethae Budai, egregii Petri Haller, junioris consortis, quae obiit XVI. Januar MDLXVI. és e distichon a kép alatt:
Quae mihi quaterni rapuerunt pignora partus,
Haec eadem vitam fata tulere meam.
Sic statuit de me Domini firmata voluntas,
In cujus capio gaudia vera sinu.
Haec eadem vitam fata tulere meam.
Sic statuit de me Domini firmata voluntas,
In cujus capio gaudia vera sinu.
Lásd Samuel Mönckisch : Die Pfarrkirche der Augsb. Confessions-Verwandten zu Hermanstadt 1839. 81. lap 101. §. és Ludw. Reissenberger : Die evang. Pfarrkirche A. B. in Hermanstadt 1884 39. lap.
Kedvelte és művelte a család a tudományokat is. Kiváltképen természetesen a jogot, – mint a melynek nemes családoknál legtöbb gyakorlati haszna volt. Az öreg Ruprecht által alapított családi «stipendium juridicum»-ról már megemlékeztünk. A család nehány tagja jogtudorságot is nyer. Jellemzi a kort, mennyire fél némelyik Haller alapítványaiban és végrendeletében attól, hogy intézkedései jogilag kiforgattatni fognak. Az okmány szövegezésére felkérik a város legtudósabb férfiait, netáni visszásságok esetére a legkisebb részletekre kiterjeszkedő gondossággal igyekeznek. elzárni a rendes per útját.*
Haller György 1502-iki végrendeletében meghagyja, hogy ha netalán viszály támadna az örökségben, efelett Nürnberg három főkapitánya itéljen, náluk legyenek letéve a birtokokra vonatkozó összes iratok s a végrendelet is, – itéletük pedig döntő «on alle weyter waigerung, wie die möchte genannt werden, appellation, suplication, reduction, oder andernn, damit langwirig rechtfertigung, mue unnd costung so desshalben bescheen möcht, umbeganngen u. vermitten beleiben».
Vilmosról, Ruprechtnek a magyar ág alapítójának unokaöcscséről feljegyeztetett, hogy jó csillagász és orgonista volt.*
Lásd az Imhoff-féle genealogiai táblázatokat a nemz, múzeum kézirattárában.
A magyar ág tagjai közt is többen tüntek ki irodalmi tevékenységük által. Haller János fogarasi fogságában, hová Apaffy Mihály záratta, írja meg «Hármas Istoriá»-ját, és a «Békességes türésnek paizsát». Haller László Ovidius Metamorphosisait fordította le, de ennek kézirata elveszett; – utóbb pedig kiadta magyarúl Telemachus utazását.
Tudva van, hogy Krakkóban a XV. század végén s a XVI. elején bizonyos Haller János (Spect. Joannes Haller civis ac consul) nyomdája létezett, melynek 1509-ben kiadott egyik könyvét («Introductorium Dyalecticum, quod Congestum Logicum appellatur» stb.) a budai Kaym Urbán adja ki újból 1515-ben, s a könyv elején Haller Jánoshoz köszöntő sorokat intéz. Gr. Kemény József* ezen Haller Jánost is a nürnbergi Haller-családból származtatja. Nem tudjuk, miből következteti ezt, a nemzetségkönyv és az Imhoff féle származási lapok ezzel ellenkezőt bizonyítanak. Haller János ugyanis ezen időtájt csakis egy élt, a György fia, ki könyvünk szerint 1523-ban halt meg, de ez nürnbergi polgár 114volt, sőt Imhoff szerint (miként ő nevezi Hanns der lange) már 1504-ben halt volna meg, s halotti czímerét a Sebald templomba akasztották.
Tört. és irodalmi kalászok. Pest, 1861. 35. lap.
Legszívesebben mégis a történetírással, főképen pedig a családra vonatkozó régi emlékek felkutatásával foglalkoztak. Így tudjuk, hogy már ifjabb H. János († 1493) írt egy genealogicus művet,* 1533-ban pedig az öreg Konrád, 68 éves korában fog mostohafiával Spallter Jeromossal «Geschlechtsbuch»-ja megirásához, s azt 1536-ban be is fejezi.
Imhoff f. i. h. feljegyzi róla «Beschrieb sein unnd andere Geschlecht seiner Zeit».
Készítésének korát Konrád a 14. lapon feljegyzett következő versben fejezi ki:
Als man zelt funfzehenhundert jar
Und drejunnddreissig gleich als war
Herr Christof Tetzl losunger
Unnd mit ime herr Hanns Volkamer
Herr Christof Kress war auch beschafft
Mit im inn höchster haubtmanschafft.
Gleich am neunzehenden Juny
Wurd diss buch angefangen hie
Darnach wurd gar vollendet diss
Am 23 Decembries
Als man zelt 36 jar
Der zeit als inn regirung war
Herr Christof Tetzl unnd auch herr
Lenhard Tucher baid losunger
Herr Sebald Pfintzing auch darbey
Die obersten haubtmanner drej
Zu Nürnberg inn dem regiment
Got alle ding mit gnaden ennd.
Und drejunnddreissig gleich als war
Herr Christof Tetzl losunger
Unnd mit ime herr Hanns Volkamer
Herr Christof Kress war auch beschafft
Mit im inn höchster haubtmanschafft.
Gleich am neunzehenden Juny
Wurd diss buch angefangen hie
Darnach wurd gar vollendet diss
Am 23 Decembries
Als man zelt 36 jar
Der zeit als inn regirung war
Herr Christof Tetzl unnd auch herr
Lenhard Tucher baid losunger
Herr Sebald Pfintzing auch darbey
Die obersten haubtmanner drej
Zu Nürnberg inn dem regiment
Got alle ding mit gnaden ennd.
Ezen érdekes kézirat jelenleg a Jankovich-féle gyűjteményből a nemz. múzeum tulajdona. Eredetileg illustrált műnek szánta a szerző, a helyek meg is hagyattak az egyes képek számára, de a czímereket kivéve, melyek más műből kivágott, szabadkézzel színezett fametszetek, be nem töltettek. A képek a következők lettek volna a babenbergi család és a régi Nürnberg czímere közt gr. Albrecht von Babenberg, régi vértezetben; továbbá Henrik császár és neje Kunigunda a mint a bambergi alapítványt tartják (kedvencz művészi tárgy több századon át), továbbá számos czímerhelyen kívül a 31. lap üres részén feljegyezte: «hierunter steen vier frauen neben einander, Frankreich, Bayrn, Schweidnitz, Stettin (ezek IV. Károly feleségeit akarták jelképezni), végre a IV. Károly által alapított Fürspenger»-rend tagjainak czímereit akarta belé rajzoltatni. Kár, hogy e képek ki nem vitettek.
E műnek egyébként csakis czíme «Geschlechtsbuch», tényleg a Nürnberg történetére és szervezetére vonatkozó adatokat tartalmazza és a császárok, bambergi püspökök és Burggrafok uralkodási adatait jegyzi fel.
Bertalanunk ezen könyvet fel nem használta, daczára, hogy azt Conrád a Losungstube-ban helyezte el, honnan Bertalan nem egy, a családot érdeklő okmányt másolt le. A könyvek kelte szerint egy és ugyanazon évben (1533) fogtak azok megirásához s mégis Conrád sokkal tájékozottabb úgy az általános nürnbergi történetben mint a családi történet forrásainak bőségére nézve. Egy okkal több arra nézve, hogy Bertalan már 1533 előtt pár évvel foghatott könyve megirásához.
Még más családi műveknek is kellett ezen időtájt készülniök. Így Imhoff Keresztély Jakab is több művet sorol fel, melyek Hallerektől származnak. Többek közt megemlít, mint felhasznált forrást, egy «Hallerbuc»-ot. Ulrik († 1324 vagy 34) leányai közé sorozza ugyanis Gerhaus-t is, bár tartózkodással s megjegyzi, «findet sich auch nicht im Hallerbuch bemerkt». A név nagyon ráillik könyvünkre, s az említett Gerhaus csakugyan ebben is hiányzik, mégis másnak kell e műnek lennie, mert alig valószínű, hogy a nürnbergi Imhoff nemzetségkönyvünket, mely még a XVII. század elején Erdélybe került, a XVIII. században használhatta volna.*
Essenwein A. úr, a Germ. Nat. Museum nagyérdemü igazgatója szintén igen valószínűnek tartja, hogy akár a Nürnbergben ma is virágzó német bárói ág egyes tagjainál, akár a városi könyvtárban vagy kir. ker. levéltárban léteznek még Haller-féle nemzetségkönyvek.
* * *
Térjünk vissza az erdélyi grófi ág által őrzött nemzetségkönyvre, s hogy a feljegyzett adatokat elbirálhassuk, főképen pedig, hogy az alakoknak és czímereknek korát némileg megállapíthassuk, kisérjük röviden végig a könyv genesisét.
Bertalan lovag a pergamentlapokra jegyzett hosszadalmas előszón kívül könyvét két egyenlő részre osztotta, – első felében egy-egy lapot 115szánt minden családtagnak, melyre őt nejével s czímerökkel lefestette s a fölé nevöket, a halálozás évét s nehány más rövid adatot jegyzett fel. A túlsó lapon a gyermekek vannak felsorolva: a fiuk egyszeri utalással későbbi lapokra, a lányok mellett pedig a férj neve és ennek czímere is be van vezetve. A könyv másik része az okmányoknak volt szánva; két részre csoportosítva: elől vannak a donátiók, privilegiumok, hátúl az alapítványok, végrendeletek stb. A könyv lapjait is még maga Bertalan számozta végig, a 489. lapról tévedésből 10-et ugorva az 500-ra jön, mi utóbb kiigazítva lett. 1538-ban kötteti be díszesen a könyvet s ekkor a lapok körülnyiratnak, miáltal a rajzok, írásszöveg és lapszámozás egy része is megcsonkul.
Az első 208 lapot maga Bertalan lovag igtattatja be. Az alakok halvány sepiával vannak vázolva, e fölé jön a színezés, melyet ismét fekete színű árnyékvonalak emelnek ki. A korábbi századok családtagjai nagyobbára képzelet után festvék, a viselet, bár mindenkor jóval régibb, ritkán korhű. Ebben segítségére lehettek régibb festmények, síremlékek s talán a családi házassági levelek is, melyekre néha hivatkozik.
A lovagok mindenkor vértesen vannak lefestve, maga Bertalan is. Az ő korában élt fiatalabb Hallerek ifjan ábrázoltatnak,* legidősb fia is egyszerű fekete öltönyben van lefestve, bár utóbb lovaggá avattatott s a savoyi herczeg udvarmesterévé is lett. Tőle származnak még a magyar ágból: az alapító Ruprechtnek és fiainak: Jánosnak, Ruprechtnek, Péternek és Pálnak képei, a házasok nejeikkel együtt, (Péter, a szebeni királybiró mellé még első nejét Schirmer Margitot festeti le); továbbá a bennünket közelebb érdeklő alakok közűl a pesti Bertalan, kassai Konrád, mindkettő nejével, végre a budai János fia.
Feltünő egyedül az utolsó alak, a 207. lapon ábrázolt Kristóf. Úgy az írás mint a kép a korábbiakkal teljesen azonosnak látszik, mégis az alak nem ifjut, hanem őszülő férfit ábrázol.
Bertalan lovag 1551-ben halt meg Frankfurtban, hol 1547 óta birodalmi soltész volt, s ott is temettetett el. Családja felfüggesztette pajzsát Szt. Sebald templomában, a Szt. János temetőben pedig veres márvány síremléket állított neki, melyen vértesen s életnagyságban van kifaragva, körülvéve két nejének s őseinek czímereitől.
A nemzetségkönyvet úgylátszik, már 1547-ben, midőn Frankfurtba költözött, átadta valamelyik Nürnbergben maradt fiának, alkalmasint a legidősbb Kristófnak, ki azt 1548-tól kezdve folytatja. Kiegészíti ez a korábbi lapokat, feljegyzi az azóta történt halálozásokat, házasságokat, beléfesteti a házas Hallerek nejeinek képeit és czímereit. Új lapot nem kezd sem ő, sem azon néhány jegyzet szerzője, ki némely adatot pótol 1556–59 és 1570 körül a korábbi lapokon.
Ezután a családi lapokat, kúszáltabb írásban és rosszabb rajzokban folytatja a 209. laptól a 233. lapig a 3. könyvjegyző. Ezen adatok az 1590–1596. év közti időből származnak: a korábbi évet, mint egyik Haller halálozási idejét, már ezen kéz jegyzi be, Gábornak, a Bocskay Ilona férjének 1608-ban bekövetkezett elhúnytát pedig még nem tudja. Nehány női alakkal egészíti ki a korábbi lapokat, tőle származnak továbbá. Péternek, a szász comesnek fia Péter és a kassai Konrád fiai, Endre és Bertalan.
A 4. utód, ki a családi genealogiát folytatja, csak néhány új alakot rajzoltat a könyvbe, korábbi kiigazításokat, toldásokat alig tett, bizonynyal mert a 3. könyvjegyzőt nemsokára követte. Ezen képek korát talán a XVII. század első éveire tehetjük, mindenesetre 1596 után, mert az ekkor született Wolf Endres már vázlatban lerajzoltatott általa. Jellemzi a meglehetősen gondos, bár gyenge rajz, és az arany fényvetés. Úgy látszik, ez festi utólagosan a könyvbe Bocskay Ilonát férjével Gáborral (hacsak nem valamivel még később az 5. könyvíró), tőle erednek a 244. és 246. lap kivételével a 235. laptól a 248-ig lefestett Hallerek. Ezeket még valamely német-ágbeli Haller festette be, s a magyar Haller fiukat, így a Gábor fiait, Ferenczet, Istvánt, Jánost és Györgyöt, továbbá a német-ágbeli Wolf Endrest (szintén magyar viseletben) egyaránt mint 8–15 éves fiukat festette le, holott pl. János ki a képen már jókora legény, mindössze három évig élt, és már 1595. meghalt, pedig ezen rajza, miként fenebb említettük csakis 1596 után készülhetett, s mégis itt még mint élő szerepel. Istvánnak és Györgynek a 244. és 246. lapon általa szintén s kétségtelenűl, miként a többieknél, gyerekként ábrázolt képe felé utóbb 116más, magyarba öltözött díszes férfi alakokat ragasztottak akkor, midőn a családi könyv már magyar kézre került. A már említett Wolf Endres-nek, továbbá Péter szász comes hasonnevű unokájának gyermekalakjai a 247. és 248. lapon már körvonalozva voltak akkor, midőn a családi könyv nem sokkal rá az 5. könyvjegyző kezébe került.
Legkésőbbi, bejegyzett évszáma ennek az 1618. év. Írása gondos; apró csínos kerek betűket rak, kiigazítja és átfesti a 247. és 248. lapot, feljegyzi Gábor 2. nejét Bornemisza Katát (ennek 1608-ban történt haláláról azonban nem tud) s folytatja a könyv lapjainak feljegyzéseit a 249. laptól a 273-ig. Újabb képeket azonban a könyvbe nem festett.
Ezt bőven kipótolja a családi nemzetségkönyv 6. folytatója 1620 körül, viszont azonban csak egy új lapot tölt ki, a 273-ikat. Ettől származnak számos hevenyészett németalföldi iskolabeli alakok, a 30 éves háború korának viseletében, minden körvonalak nélkül, sűrű fedő színekkel felrakva. Nem kevesebb mint 19 férfi alakot és 13 női alakot festett le pótlólag. A származási lapokat is igyekszik kiegészíteni. Még 1620-ban tájékozásul egy betűrendes névmutatót szerkeszt a könyvről, mely – utalással az illető lapszámra – a házas Hallerek nejeinek és a férjes Haller lányok férjeinek jegyzékét tartalmazza.
Ezentúl a könyv folytatása elhanyagoltatott. A magyar Hallerek, így Gábor fiai, Zsigmond és Gábor, egyáltalában le nem festettek csak feljegyeztettek egy-egy lapra, az István fiainak Miklósnak és Gábornak, továbbá a György fiának Sámuelnek lapján pedig csakis a czímer rajzoltatott le, minden sisak-dísz nélkül.
Mintegy 1650 körül kerülhetett a nemzetség-könyv a magyar Hallerek kezére. Kötése ekkor már igen elrongyolódhatott, úgy hogy a könyvet újból kellett fűzni és hátát új bőrbe kötni. Ekkor került a könyvbe az 1620-iki névmutató és két tiszta új lap a 232. és 233. lap után, melyre Mihálynak, a Perneszi Dora férjének; és Istvánnak, Báthory István kamarásának képei festettek. Ezen lapok a már számozott régi lapok közé vétetvén fel, innen támadt, hogy a könyvben két 232-es és 233-as lap létezik. Ezen időtől fogva a származási lapok latin szöveggel szerkesztvék. A német ág folytatása a XVII. század elején megszakadt, a könyvnek az okmányátiratokon túli része kizárólag csakis az erdélyi Hallereket foglalja magában.
Nem sokkal rá úgylátszik 1670 körül a könyv új gazdát cserél, s ez festeti be a magyar férfialakokat a 244. laptól kezdve. Ez folytatja a képes lapokat, midőn a Bertalan lovag által szánt családi lapok már elfogytak, a könyvnek okmány-átiratok mögötti üres részében is (a 442. laptól kezdve a 445-ig bezárólag). Korát csakis megközelitőleg határozhatjuk meg abból, hogy egyrészt István 1657-iki halálát már ő jegyzi fel, másrészt nemcsak fiának Györgynek házasságát, hanem még Pétert, s az egy ízzel fiatalabb Györgyöt is feljegyezte és lerajzoltatta. Utóbbit mint 4–5 éves gyereket, s így e kép korát körülbelül 1670-re tehetjük. Kiigazíttatja a korábbi magyar Haller-fiuk képeinek egy részét, helyökbe mást festet vagy egyszerüen más képe ragasztat fölé, melyeken többé nem mint gyermekek, hanem díszruhás férfiak vannak lefestve. Ezen időben készültek István küküllői főispánnak és nejének olajfestményű képei (talán a már említett Mihály és neje Perneszi Dora valamint István képei is), továbbá Györgynek és nejének Nyári Borisnak, a Péter nejének Tarnóczy Sárának,* Zsigmondnak s nejének Kendy Krisztinának, továbbá Miklósnak; a kálvinista Gábornak, Sámuelnek s nejének Károlyi Évának, Pálnak és Barkóczi Juditnak, János kincstárnoknak a Tarnóczi Sára fiának, s nejének Kornis Katának, végre Péternek képei.
Maga Péter még a korábbi, általunk 4. könyvjegyzőnek mondott Haller által festetvén be, neje mellett mint bölcsőben fekvő gyermek van ábrázolva.
Ezentúl a feljegyzések mind hiányosabbak, a rajzok pedig gyarlóbbak lesznek; utóbb az alakok már csak ritkán festetnek belé. A XVIII. század elején befestett alakok, a 446. laptól még igen tanulságos változatokat mutatnak; a XVIII. század vége felé festett képek pedig azon élénk befolyásról tanuskodnak, mely a magyar viseletet lassanként egészen kiforgatta alakjából. Itt ott beléragasztott rézmetszet, festmény, miniatürkép pótolják a rendes könyvlapra való festést, utóbb már ezek is hiányoznak és századunk kezdete táján a családi könyv folytatása megszakad.
* * *
A bejegyzések és rajzok korát eként megközelitőleg meghatározván, áttérhetünk a nemzetségkönyvnek reánk nézve legtanulságosabb részére, a viseletre.
1. Haller Ruprechtné Müntzer Kata.
2. Haller Bertalanné Eiseler leány.
3. Haller Gáborné Bochkay Ilona.
4. Haller Istvánné Kendi Judit.
5. Haller Mihályné Pernyeczi Dorottya.
6. Haller Péterné Tarnóczy Sára.
7. Haller Zsigmondné Kendy Krisztina.
8. Haller Pálné Barkóczy Judit.
9. Haller Jánosné Korniss Kata.
10. Haller Péterné Bethlen Zsófia.
1. Haller Pál † 1531.
2. Haller János † 1544 után.
3. Haller Endre † 1572.
4. Haller Gábor † 1608.
5. Haller István szül. 1560.
6. Haller Mihály † 1596.
7. Haller István † 1657.
8. Haller Gábor † 1663.
9. Haller János † 1697.
10. Haller Péter † ca 1670.
Szemeink előtt vonulnak el ezen könyvben e hatalmas család tagjai, beköltözésüktől fogja századunkig, gyakran, kivált a férfiak; arczképszerű hűségben. Viseletök száz példában illusztrálja az elmult századokból reánk maradt s a ruházatra, ékszerekre stb. vonatkozó feljegyzéseket, a végrendeletekben, leltárakban, kiházasításokban, czéh- és árúszabályozásokban, városi számadásokban és családi levelezésekben gyakran említett viseletrészeket képekben láthatjuk itt.
Bár a magyar férfiviselet hasonlíthatlanúl több eredetiséget mutat fel, s ennek fejlődését szintén igen tanulságos példákban láthatjuk e könyvben magunk előtt, fontosak főleg a női alakok, minthogy ilyenek az elmult időkből sokkal kisebb számban maradtak reánk.
A XVI. század közepén befestett magyar Hallernék nagyobbára még nürnbergi viseletben jelennek meg; ezen időn túl mindinkább eltérő jelleget vesznek fel s a XVII. század elejétől fogva, midőn könyvünk magyar gazdát kap, a női viseletek már teljesen megbízhatókká válnak, s ezen időtől fogva a német ág nemzetséglapjain többé nőket lefestve nem találhatunk – egy nemzedék mulva pedig a férfiak sorozata is megszakad.
Bennünket közelebbről a nemzetségkönyv magyar viseletei érdekelvén, szemlénket a hazánkba költöző Hallereken kezdhetjük.
Ruprecht és unokafivére kassai Konrád, továbbá unokaöcscse pesti Bertalan még a XV. századból örökölt úri viseletet mutatják, melyet a hangadó burgundi udvar hozott be: szűk nadrág, és felül kivágott mellű, igen rövid, az ágyékot alig fedő kabát jellemzik azt. Kivált a német városok polgársága ragaszkodott ezen rövid viselethez. Bártfán 1439 táján ez a közmondás járta:
«Lange kleyder vnd korzer mut
Domete seyn dy frawen behut».*
Domete seyn dy frawen behut».*
Fejérpataky László : Magyarországi városok régi számadáskönyvei. Budapest, 1885. 301. lapon.
Az alsó szűk öltözet fölé, melynek ékalakúan kivágott melle más szövetű betétet kapott, jött a vidra-, farkas- vagy mókus-prémes kihajtott gallérú suba (Schaube, giubba) vagy subicza, a szerint, a mint nagyobb vagy könnyebb köntöst vettek fel. Ezen ruhadarabot a burgundi udvar viselete nem ismerte, csaknem kétségtelen, hogy keletről származik. Legelterjedtebb volt és legkorábban tűnik fel azon helyeken, melyek a kelettel összeköttetésben állottak. Hazánkban is igen korán fordul elő ezen elnevezés, történet íróink a német Schaube eredetét hazánkban, a régi okmányaink által említett subában keresik. Ezen suba ujjai vagy a mai bundához hasonló bőségűek és belül, úgyszintén peremén is prémezettek voltak, vagy a ruha csaknem teljes hosszában függtek le két oldalt s a karokat a rajtok levő hasítékon kibujtatva viselték. Hordták a haczokát is (hazuka, haczeka), mely könynyebb, talán prém nélküli felső ruha volt, és a subánál rövidebb lehetett.* Használták még a XVI. század elején is, ekkor már úgy az előkelőbbek, mint az alsóbbrendű nép között. Brassói városi számadások ezen korból többször feljegyzik, hogy a várkapitány vagy az őrök, kocsisok haczokát kapnak.
Kewbly Benedek 1511-iki végrendeletében így említi fel: vestimentum haczoka, aliud Swpycza vocitata. Lásd Knauz Nándor : A budai kápt. regestái, Magy. Tört. Tár 1863. 145. lapon.
A főre vagy fekete, tenyérnyi széles karimájú kalapot, vagy prémsüveget (abacot) tettek, melynek karimája hátul felhajtva, elöl pedig legyűrve volt. Olykor megfordítva is viselték, úgy, hogy a felhajtott rész jött a homlok fölé. A kalap alatt vagy önállón is a XV. század végén fejöket arany szövettel vonták be: Az 1487-ben VIII. Károly franczia királynál járt velenczei, római, milanói és magyar követekről feljegyzi az egykorú krónikás, hogy díszes vont arany ruhákban voltak, még látni is nagy tisztesség volt őket, fejöket pedig arany szövettel kötötték be «Coueffez de drap d’or commes femmes, Dont n’estoient réputez infammes».*
Lásd Simonyi Ernő közlését. Tört. Tár XIII. 1868.
Ez azon viselet, mely hazánkban Zsigmond főkép pedig Mátyás óta az udvarnál és nagyoknál elterjedt. Hazánkon kívül leginkább Olaszországban s ennek kereskedelmi vonalain, továbbá Lengyelországban s ettől keletre találhatjuk fel. A mohácsi vésztől fogva nálunk már nem igen fordul elő, legtovább őrizték meg Pozsony, Sopron, 118Buda, a szepesi városok s az erdélyi szász föld polgárai. A kassai magistratus még a XVII. század elején is így öltözik.
A mi a mohácsi vész után közvetlenül élt magyar Hallernék viseletét illeti, az említett Hallerek, Ruprecht, Konrád és Bertalan nejeit, mint már előhoztuk, Bertalan lovag egészen a nürnbergi női viseletben ábrázoltatja. Ép azért némi kritikával kell fogadnunk könyvük ezen korbeli alakjait, főkép a mi a nők nürnbergi fejkendőjét illeti. Annyi bizonyos, hogy az udvar és előkelőbbek már előbbre voltak viselet dolgában, – Mária királynét érmein és képein már azon hasítékos viseletben láthatjuk, melyet legjobban jellemeznek ezen egykorú szavak: «Zerhauen und zerschnitten, nach adeligen Sitten». Korábban, a köznemes nők alkalmasint még ezen korban is, a fejkendőtől eltekintve, azon öltözetet hordhatták, melyet képes mellékletünk két első női alakja mutat.
Az alsó ruha négyszegű, s a hónaljakig érő kivágással birt, melyet díszes sötét bársony vagy vont arany sávval szegélyeztek. A nyakba vastag arany lánczokat vetettek, melyek vége elől a ruha alatt veszett el. Korosabb nők a ruha kivágott részét síma fehér ingvállal fedték el. Az alsó ruha ujjai szűkek voltak és csakis a kézfőnél szélesedtek ki egy kissé tölcsérszerűleg s itt legtöbbször díszes perimét is kaptak. Felső öltöny a nőknél is vagy suba volt, melyet nyáron prém nélkül is viseltek, vagy pedig a palást, mindkettő bokáig ért. Az utóbbi általában könnyebb jellegű volt, ujjatlan, és gallér nélküli; elől a mellen boglár fogta össze, s mivel e ruhának felül bővebb nyilása volt, a nyakat egész a vállakig szabadon hagyta.
A palást (általában a felső köntös) és fejkendő képezték a nő elválhatlan és megkülönböztető ruházatát, – ezek nélkül bárhol megjelenni tisztességtelen dolognak tartották. Megalázó büntetés volt, ha valakit ezektől megfosztottak; így kötötték ki a nőket a pellengérre s így kellett a szégyenkövet a városon keresztül vinniök. Az Ofner Stadtrecht elitéli az olyan nőt, ki férfi látogatást fogad a nélkül, hogy feje bekötve lenne:*
290. §. «ap sy nicht yn irem gepende . . . alsz sunst gewohnlich ist, ist gefunden». Lásd : Andreas Michnay und Paul Lichner: Ofner Stadtrecht 1244 – 1421. Pressburg 1845.
A helyi divatnak leginkább volt alávetve a nőknél a fejkendő, s épen azért nem is tekinthetjük híveknek a Bertalan által befestetett magyar Hallernék fejdíszeit. Ezek mind a nürnbergi viseletet mutatják. Hazánkban ezen alakra alig tudunk példákat, ilyeneket nyugati határszéli városainkban, továbbá Lengyelországban viseltek, hozzá hasonlókat azonban találhatunk még a XVI. század II. felében is. Így Haller Péter családjának már említett emlékkövén neje vászonkendőt visel fején, mely egyrészt nyakát és állát köti le, másrészt felül a homlokot körítvén, hátul ránczokba fogva összetüzetett. Leányai pártát viselnek. Egyébként viseletök igen hasonlít a XV. század női viseletéhez, csakhogy az ujjakat ránczos patyolat-ujjak helyettesítik, melyek apró fodorban körítik a kézfőt. Mindhárman könnyű palástot hordnak. Bethlenfalvi Thurzó Elek családjának emlékkövén (XVI. század közepe) a hajadon lányok már nem viselnek palástot, s ruhájuk ujjai bővek és hasítékosak. Fejükön könnyű kalapka (barret) van, míg anyjok még állán és fején körülkendőzve látható.
Előkelő nők a XVI. század elején kalapot s ez alatt a hajat összefogó aranyas recze-fátyolt is viseltek, minőt Mária királyné érmein és képein is láthatunk. Ez egyébként már a XV. század elején nagy fényüzési, kiváltságolt viselet volt. Az Ofner Stadtrecht meghagyja, hogy a kalapnak darabját 6 frton alul nem szabad árulni.
A XVI. század II. felében a női viselet hazánkban lassanként átalakul.
A hosszú, nehéz prémes suba kimegy a divatból, helyette könnyebb, díszes selyem szövetekből készült kaftánszerű felső köntöst vesznek fel, melynek hosszú szűk ujjai olykor hasítékosak és csakis díszül szolgálnak. Elől ezen felső köntös kissé szétválik s az alsó, más színű szoknyát láttatja, hasonlókép érvényre jut az alsó ruha a karokon, a nyak körül s a vállak egy részén. A felső köntöst derékban öv fogja le. A fejkendő, bár könnyebb formában, még egy ideig fentartja magát, csakhogy nem mereven feltűzve hordták már, hanem két végét hátul szabadon lefüggni hagyták és csak a pórviselet őrizte meg a régi formákat még egyideig.*
Lásd Jodoci Amani: Gyneceum sive Theatrum Mulierum. Frankofurti a. M. 1586. a «Matrona nobilis Hungariae» alakot, és az Antwerpenben 1572 megjelent: «Omne fere nostraeque aetatis gentium» czímű mű két fametszetét, mely magyar uri és paraszt nőt ábrázol. Lásd Rómer közlését Arch. Közlemények VIII, III. füzet.
119A század vége felé a fej egészen megszabadul a kendőzéstől, a haj ismét érvényre jut, bár a modorosságtól ment nem lesz. Hogy a homlok minél nagyobb legyen, a halántékokon a hajat leberetválták s a hátra fésült hajat kontyba fogva, «fedél»-be vagy kis főkötőbe szorították. Az európaszerte elterjedt spanyol divat hullámai hazánkon is végig vonultak. A női öltözet mind feszesebb, modorosabb lesz, a vállakon dudorok (mahoitres) támadnak s a nyakig gombolt ruha felső részét fodorgallér köriti. Ezen utóbbi, dicséretűl legyen mondva, sohasem lett annyira túlhajtva hazánkban, mint pl. Németalföldön vagy Spanyolországban. Legkiterjedtebb formában a Balassa Zsigmondné szül. Zborovszky herczegnőnek sírkövén kifaragott alakján láthatjuk, a vág-beszterczei templomban; de még ez is távol áll azon malomkő nagyságú galléroktól, melyeket másutt viseltenek.
Azáltal, hogy a női felső öltöny feszesebbé vált, könnyű szövetekből készült és övvel leszorítva is viselték, lassanként elvesztette felöltő jellegét. Egyébként is a XVII. század elején a női nagy felső ruhák korábbi elterjedt használata egészen megszünt. A spanyol divat így átalakítva fentartja a kettős ruházatot egyideig, lassanként azonban felülkerekedik a franczia viselet, mely a ruhaderekat mindinkább különválasztja s míg ezt igen feszesre szabja, a szoknya annál terjedelmesebbé válik a vertugalle-ok korában. A korábbi nagy női felső ruhák helyét is lassanként apró, a deréknál alig lejebb érő gallérok és subiczák pótolták. Ilyet találunk már alsólyndvai Bánffy Magdolna 1583-iki sírkövén a turnischai templomban*, továbbá Dilichiusnál 1609-ből lerajzolva.* Némely vidéken férjes nőknél használatban maradt a hosszabb, térden alól érő haczoka vagy suba, ilyent láthatunk a Kolozsvárnak 1617-iki látképén lerajzolt néhány női alakon.*
Dr. Rómer Ferencz Flóris : Régi falképek Magyarországon, Magyarországi Régészeti Emlékek, III. kötet, I. rési. Budapest. 1874 25. lap.
Wilhelmi Dilichii: Kurtze Beschreibung und eigentl. Abrisse dero Länder u. Festungen, so der Türcke bis dahero in Europa, besonders aber in Ungern, Sclavonia, Dacia, Dalmacia u. Griechenlandt . . . under sein Joch gebracht, sampt der Ungarischen Chronica. Cum gratia et privilegio gedruckt zu Cassel durch Wilhelm Wessel Anno MDCIX.
Jakab Elek : Kolozsvár város monographiája.
A női ruházatot végűl az előkötő egészíti ki, mely alúl kivarrott széles sávokkal diszíttetett. Azon mintegy évszázados időből, melyet röviden átfutottunk, nemzetségkönyvünk – sajnos – csakis egy női viseletet festett le, a Bochkay Ilonáét (II. tábla 3. alak) s így az a reánk maradt írott emlékek összes adatait természetesek nem illusztrálhatja, mégis igen tanulságos az a fenmaradt képes emlékek gyér számát tekintve.
A XVI. század II. felének női viselete hazánkban már ismét megváltozott képet nyujt. Könyvünk ennek számos példáját hagyta ránk. A feszes spanyol divat lassanként letünik. Az átmenetet a Kendi Judit képe mutatja, kivált azon gyarlóbb s a könyvbe egyszerűen betett lapon levő rajzon, de az utóbb beragasztott s a XVII. század első feléből származó olajfestményű képen is (II. tábla 4. alak).
Mindenekelőtt elmarad a feszes fodor a nyak körül, helyét a szabadabb, síma ingváll foglalja el, melynek gallérja czérna vagy aranycsipkével volt körülszegve. A ruha sem záródik többé oly szorosan az állig, hanem egy kis kihajtást kap s a fej szabadabb mozgását teszi lehetségessé. Egyenként maradnak el a kitömött puffnik, a mesterkélt derék, az u. n. Gänsebauch, melyet, nálunk különben sem igen hajtottak túlságig – s a szoknya sem oly szűk többé, hanem a derékban erős ránczokba összefogva, alúl terjedelmesebbé válik.
A derék ujjai már szintén nem oly feszesek. Olykor, nyári viseletben egészen hiányzanak, úgy hogy a karon a feling hólyagos bő ujjai látszanak. Olykor a derék vendégujjakat is kap, melyek a válltól oldalt szabadon függnek alá, egész hosszukban felhasítva s alól ismét összekötve.
Legjellemzőbb azonban a már említett inggallér. Eleintén beérték az egyszerű kikeményítéssel, utóbb azonban minthogy az mind magasabb és felállóbb lett, és dús csipkével, olykor boglárokkal is megrakták, a vászon anyaga azt 120ezen merev állásában többé fentartani képes nem volt. Segítettek tehát rajta rézsodrony-vázzal, mely azt alá támasztotta. A ruhaujjak végén szintén csipkés kézelőket hajtottak ki, ilyenek vagy az alsó inghez varrva, vagy különállóan is viseltettek.
Ezen feszesen felálló támasztó gallérok ideje is lassanként elmulik és elterjedtebbé válik a kihajtó gallér, minőt Barkóczi Judit képén láthatunk. Az átmenetet képezi ehhez azon csipkegallér, mely gróf Nádasdy Juliannának az Eszterházy herczegek tulajdonában levő képén látható. Itt a csipkegallér már nem áll tölcsérszerűleg felfelé, de nem is fekszik a vállakra, a «réz-vessző» vízszintes irányban tartja azt.
További fejlődését a női viseletnek a Kornis Kata képe mutatja (II. tábla, 9-dik alak). A ruházat mindinkább megszabadul a feszes, merev formáktól. Mindenekelőtt bővebb, kényelmesebb lesz a ruha, az eddigi szűk ujjak helyett bővebbek jönnek divatba, sőt általánosan elterjed a hólyagos ingujjak használata. A nyakig gombolt ruhákat igen kényelmetleneknek találták, s így a derék ismét négyszögű vagy kerek kivágást kap, melyet korosabb nők felinggel fednek be. Az inggallér vagy egészen elmarad, vagy a ruha kivágását követve, a vállakra hajol ki. A ruházatot a hajviselet is követi. A korábbi feszes, magas inggallérok természetesen úgy kivánták, hogy a haj a – fej tetején legyen összefogva; a mint ez a kényszer megszünt, a haj is szabadabban érvényre jut. Legfelebb egy kis csipkekendőt kötnek könnyedén a fejre, mely alól szabadon hullámzanak elő az apróbb hajfürtök. Ezt a ruházatot a nyári palást egészíti ki, mely tulajdonkép kerek gallér, felül kihajtással vagyis kisebb gallérral ellátva. Szabadon függött le hátul, úgy hogy a vállakat be sem takarta, két sarkát pedig előre fogták s a derékon egybetűzték. Leginkább fekete bársonyból vagy selyemből készült, az öreg rend asszonyok fekete széles selyemcsipkével is rakták meg a palást szélit.* Egyik Haller-leány is a XVII. század végén (?) ilyen fekete bársony «mantlit» és kis subákat kap hozományba.*
Altorjai B. Apor Péter : Metamorphosis. Magyar Tört. Emlékek. II. oszt. XI. kötet, 343, lap.
Radvánszky id. m. II. kötet, 405. lap. Az erre vonatkozólag Szabó Károly által közölt inventariumnak kelte nincsen. A felsorolt némely viseletrészek alapján a XVII. század végénél korábbi időből valónak tartom.
Ezen utóbbi viselet, kivált Erdélyben, igen sokáig divatos volt a magyarságnál, még Toppeltinus* 1762-iki bécsi kiadásában is ilyen viseletben ábrázoltatik a magyar nő, csakis a pruszli formája változott meg kissé. Nem valószínű azonban, hogy ily késő korban, habár szórványosan is, előfordult volna még ezen viselet, s alkalmasint a bécsi kiadó az 1667-iki első kiadás alakját rajzoltatta át újra.
Laurentius Toppeltinus de Medgyes : Origines et Occasus Transsylvanorum et Viennae Austriae 1762. – Eredeti, Apafi Mihálynak ajánlott kiadása kelt Lugduni in Gallia 1667.
Nem terjeszkedhetünk ki a hazánkban dívott összes XVI–XVIII. századi női viseletek tárgyalására, csakis néhány főtypust állíthatunk fel, melyekre a Haller-könyvben is birunk példákat. Egyes vidékeknek, így az erdélyi szászföldnek női viselete ezektől lényegesen eltért.
A XVIII. század női viselete hanyatlást mutat, visszaesést a szabadabb, könnyebb formákból a mesterkéltebbe. Elvétve találunk ugyan még igen méltóságteljes női ruházatot, melytől még némi önálló jelleget sem lehet elvitatni, de ez nem sokáig tart és nem is általános – annál általánosabb tért foglal nem sokra reá a franczia divat.
A szoknya még terjedelmesebb, bokorugróbb lesz, a derekat azonban halcsontos, feszes mellfűző vagyis pruszli fogja körül és keskeny, tölcsérszerű formába erőszakolja azt. Ez tulajdonképen az összes ruházata a felső testnek, mert a nyak és vállak fedetlenűl maradtak,* a karokra pedig bő, alul szélesen nyitott ingujjak jöttek, melyeket 2–3 helyen szalagokkal fogtak össze hólyagosan.
Jó Apor Péter ugyancsak kikel ezen divat ellen, s emlegeti a régi jó időket, midőn a nők még nem vitték mellüket vásárra. Metamorphosis Transsylv. 342. lapon.
Egyébként ezen pruszlikos viselet hazánkban már igen korán s úgy látszik néhol idegen befolyástól menten is kifejlődött az elmult századok viseletéből. Nem nyert ugyan olyan túlzó, kikapó formákat, minőket a külföldön; ilyesmikre a magyar természet nem alkalmatos, hanem főjellemvonásait már a XVII. században kifejlődve találhatjuk némely vidéken, így az erdélyi szászok 121közt is. Utóbb az uri nép (II. tábla, 10-dik alak) és középosztály általános divatává lesz – a magyar népviselet máig is ezt őrizte meg.
De térjünk vissza a férfiviseletre. Az első, mai értelemben magyaros viseleteket már a könyvszerző Bertalan lovag festette a könyvbe. Képes mellékletünkön a két első alak mutatja annak jóformán legrégibb reánk maradt és ismeretes példáit.
Már a XVI. század elején kezd az általunk fentebb leírt viselet, a suba és haczoka a divatból kimenni. Az uri rend kezd egyes népies formákat felvenni, a mi természetesen a nélkül nem járhatott, hogy ezen viselet némi átalakulásokat ne szenvedett volna. Kiváltképen a veszélyes szomszéd viseletének, a töröknek befolyása félreismerhetlen.
A mohácsi vész megrendítette a nemzetet, elszánt küzdelemre, de egyszersmind nemzeti öntudatra is rázta fel azt.
Eltünnek a régi, udvari viseletek, s a század második felében harczias és nemzeties ruházatban látjuk a nemzetet. A folytonos harczban a kényelmes, bő és nehéz suba, valamint az alsó feszes és nagyon is könnyed ruházat nem volt alkalmatos. A fegyvertől elszokott úri nép eddig legfelebb egy kis tőrt vagy kést (stechenmesser) hordott oldalán, ezt is ritkán s inkább megkülönböztető rangi jelűl, mintsem fegyverűl. A törökök berontása után a fegyver nélkülözhetlenné lesz, s a kard a viselet elmaradhatlan kiegészítő alkatrészévé válik. Még a kit eltemetnek is, kardot tesznek melléje, miként régente szokásban volt.
Ezen korból fenmaradt irott emlékeinkben új vagy talán csak felújított ruhaneveket találhatunk, melyek a megváltozott, nemzeties viseletet jellemzik; ezek a dolmány és a mente. Néha a dolmány alatt még selyemből készült u. n. pánczélinget viseltek, melynek ujjai amannak felhasított ujjain bujtak ki. Még egy más alsó ruhát is említenek XVI. századbeli nyelvemlékeink, s ez a fosztán vagy foszlány. Kétségtelenűl török eredetű, a perzsa-török fisztán a. m. ujjatlan köntös, alsó ruha.*
Lásd Szilády Áron jegyzeteit Tinódi Sebestyén verseihez.
Elől hosszában, vagy legalább kötésig a dolmányt aranyos pántok fogták egybe, derekukra pedig övet kötöttek, melyről a kard függött alá. Nyakán a dolmánynak kihajtott, s rendesen más színű gallér volt.
Felső ruha volt a mente. Rendesen díszesebb, olykor virágos szövetből készült, s míg a dolmány csak térdig vagy addig sem ért, a mente csaknem bokáig terjedt. Ujjai szintoly hosszuak voltak, s azért rendesen nem is húzták fel azokat, hanem az oldalt lévő hasítékon bujtatták ki karjaikat. Jellemző alakja még ezen mentének a fölálló, feszes gallér, mely a nyakszirtet sőt a füleket is elfödte.
A lábakra a sarú vagy az ennél magasabb, kiszélesedő torku «deli sarú» vagy végre a csizma jött. A két utóbbi elnevezés szintén csak ezen korban támad. Eltanulják a töröktől a bőrkapczás papucs viselését is, elterjedtebb azonban – bár általános divattá soha sem vált – csak a XVII. század közepén volt. Bővebb meghatározása helyett utalunk Haller István képére (I. tábla, 7-dik alak), melyen ő piros bőrkapczákban és sárga papucsokban van lefestve.*
S itt helyre kell igazítanunk b. Radvánszkynak jeles forrásművében foglalt azon állítását, miszerint «arra mindig ügyeltek, hogy a kapcza a papucsnak megfelelő színű legyen». Példánk ennek ellenkezőjéről győz meg. – Báró Radvánszky Béla : Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. I. 90.
A süvegnek legelterjedtebb alakja szintén az, melyet képünk (1. 2. sz.) mutat. Ilyet találunk csaknem kivétel nélkül az egykorú érmeken, metszeteken, képeken. Annyira jellemzőnek tekintik, hogy még ha a királyt akarják is ábrázolni, koronáját ilyen kalappal egyesítik. Elvétve azonban találhatunk más formákat, így lehajtott karimájú; kalapforma süveget, sőt a később használatossá vált prémes és puha tetejű csücskös süveget is.
A XVI. század vége felé a viselet újabb átalakuláson megy keresztül. Bizonyos hiú vonás és túlkapó keresettség jellemzik e változást. Kiterjed ez a szeszélyesség a hajra is, melyet sokan a halántékon, sőt a fej alsó részén körül leborotváltak. A süveg vagy oly kicsinynyé lesz, csakhogy épen a fejtetőt befedi, vagy szeszélyes formát kap az által, hogy a korábbi süvegforma karimája két oldalt felhasíttatván, a homlok felőli rész függélyesen legyűretik, míg a karima hátsó része a korábbi divat szerint marad. Ilyet 122visel Báthory István fenmaradt képein, ilyen látható a gyulafehérvári templomban levő hibásan Hunyadi Jánosénak tartott Kendy-alakon, ilyen van a Theököly Sebestyénnek 1572-iki czímereslevelén stb.*
Utóbbi színnyomatban megjelent a «Magyar Történeti Életrajzok» I. évf. 3. füzetében.
A dolmány is mind hosszabb lesz, ujjai hajtókát kapnak. Némely, a XVII. század első éveiben feljegyzett leltár világosan «hosszú dolmány»- nak is nevezi (így Kamuthy Balázs 1603-iki és Tatay István 1607-iki leltára), megkülönböztetésül a korábbi rövidebb viselethez, mely ekkoriban elvétve még szintén járta. Többé nem nehézkes aranyos pántok, hanem gombok és zsinórok fogják össze. A század végén a dolmány már jóval a térden alul ér,* s hogy kényelmesebb legyen, főkép azonban, hogy a dolmány más színű bélését és a nadrágot láttassa, két szárnyát kihajtották s vagy egyszerűen hátratűzték, vagy épen sarkait az övbe gyűrték.
Radvánszky br. többször dicsért művének 106. lapján kifejezett azon nézete, hogy «a hosszú dolmány» sem ért egészen térdig, a felhozottak és mellékelt képeink alapján többé meg nem állhat.
A mente szintén átváltozott. A felálló gallér vagy ennek legalább némi maradványa megvan ugyan még, de már egész szabása a mentének könnyebb és hetykébb lesz. Rendszerint föl sem volt szokás venni, csak panyókán hordani. Ekkor jönnek divatba az u. n. csonka ujjú menték, valószínűleg török minták nyomán.* Téli, prémmel bélelt menték ujjai rendesen nem oly nagyon csonkák, miként a képünkön látható alakok mutatják, hanem csaknem félkarig értek; az ilyenek aztán tölcsérszerűleg kiszélesedtek. S ezek tulajdonképen azon csonka ujjú menték, melyeket török mentéknek neveztek, s melyek a következő korszakban általános divattá váltak. Elszórtan találunk egyébiránt még példákat a régi hosszú, szűk ujjú hasítékos mentékre is, még e korban is, többek közt így van Thurzó György († 1594) sírkövén kifaragva, csakhogy azért mentéje a korábbi divattól eltérőleg úgy elől egész hosszában, mint az ujjak hasítékjain zsinórral van meghányva.
Egy 1650-iki kolozsvári leltár feljegyzett egy rókamállal béllelt violaszín, tizenkét ezüst-aranyfonállal tarkázott gombbal díszített mentét, azt írván róla, hogy az csonka ujjú, avagy török mente. Br. Radvánszky i. h. II. 303. 1.
A nadrág, sarú, és czipellő is nyalkább formákat vesz fel, utóbbi magas sarkokat kap. Haller Endre, hogy nadrágja feszesebben álljon, külföldi mód szerint térde alatt átköti azt.
A süvegen sem viseltek már oly nagy strucztollas bokrétát – a kis süveg meg sem birta volna – néhány szál ráró, kerecsen, sas vagy fekete gém toll volt a legszokásosabb. Utóbb a nemes kolcsag tolla lett általánossá.
Ezen divat nem sokáig tart. Már csaknem vele egyidejűleg az erdélyrészi magyarság előkelőbb és korosabb férfiai ezen nyalka legényes viselet helyett, más, kétségtelenűl élénk keleti befolyás alatt átalakult ünnepélyesebb viseletet vesznek fel. Legelőször a Báthory István képein láthatjuk ezt. Lengyelországban, úgy látszik, előbb terjedt el, hazánkban, helyesebben Erdélyben csakis a XVII. század közepén lesz általánossá. Mondjuk Erdélyben, mert Magyarországon, kivéve a lengyel és horvát széleket, a magyar természetnek és hagyományoknak jobban megfelelő rövidebb, bár alakra hasonló viselet jött divatba. Ennek igazolásaul csakis az 1652-iki vezekényi csatában elesett Esterházyaknak a fraknói várkastélyban őrzött képeire hivatkozunk. Ezen viselet a XVIII. század kezdetétől fogva Erdélyben is meghonosulván, arra utóbb még visszatérünk.
Az erdélyi viseletet a XVII. század közepétől hosszú, ünnepélyes ruhák jellemzik. Könyvünkben is számos példa van rá, ezenkívül a szebeni királybiráknak a főegyházban levő sírkövein, egykorú képeken és metszeteken stb. szintén gyakran találkozunk ezen viselettel. Eltagadhatatlan annak keleties jellege. A dolmányt többé nem tüzik fel kétfelé, hanem szárnyait a kaftán módjára egymásra hajtják, miáltal gombsora is balfelé rézsutosan halad. Eleintén valamivel térden alúl, utóbb féllábszárig, sőt azon alúl is ért és keskenyke felálló gallérja is volt. Néha, a divat kezdetén, ezt a dolmányt megkülönböztetésűl török dolmány néven jegyzik is fel. Derékon a dolmányt, szintén törökösen, széles szövetből (szőr-, czérna-, selyem-brokát szövetből) készült övvel szorították le, melynek elől mesterséges kötése volt, végei azonban nem függtek le, mint a török és lengyel, viseletnél. Így csak azon ritkább esetben hordták, ha az öv anyaga nehéz és virágos brokátszövet volt. A dolmány 123rendszerint nem kapott zsinórzatot; sűrűn rakott apróbb gombok fogták azt össze.
A mente a dolmánynál is jóval hosszabb volt, s ellentétben a korábbi, csonka ujju mentével, az övig, sőt valamivel azon alúl is nagy gombokkal volt ellátva. Csoportonkint vagy sorjában rakták meg vele a mentét. A gombok, úgyszintén a mente balszárnyán levő fülek irányában is széles galandokat varrtak, melyeket gombszárnak, Apor szerint oldal-pecsenyének is neveztek, Általában a zsinórzat ezen korban kezd nevezetesebb szerepre jutni, miután azt már a spanyol divat Európában is elterjedtté tette. Igen valószínűleg azonban ennek eredete is nemcsak hazánkban, de a külföldön is keletről származott. Hosszú volna csak felemlíteni is mindazon menteformákat, melyek e korban felkapatnak. Változatos és szebbnél szebb alakulatokat láthatunk az e korbeli számos képes emlékeken, – a nemzetségkönyvben láthatók egy-egy főtypusát igyekeztünk képünkön egybeállítani. Csak egy körülményt emelünk ki. Már az is, hogy a mentére kötésig szárgombokat raktak, világosan azon célból történt, miszerint feszesebb legyen az és a testhez jobban símuljon. Hogy ezt méginkább elérhessék, úgy látszik, a század hatvanas éveiben szokásos kezd lenni az is, hogy derékba vágott szabást adnak neki. Ezen divat azonban kevésbé lett általános hazánkban és nem is volt hosszú életű.
A lábakon a korábban szokásban volt saruk és bőrkapczás papucsok helyett általánosan a sárga vagy veres csizmát viselik, mely a térden alúl ért s elől jóval magasabb lebbentyűvel birt. Sajátságos hajviseletek is jönnek szokásba. A hajat kezdik igen rövidre nyírni, s csak közepén a homlok felett marad egy hatalmas, néha épenséggel csomóra kötött üstök. Egy másik szokás volt az, hogy a fej jobb oldalán a hajat rövidre nyirták, a baloldalra azonban átfésülve hosszú fürtök függtek le.
A süveg annyiban változott, hogy a prémszegélyű és puha tetejű süvegek, melyek ma is a legnépszerűbbek, jöttek divatba. De használatos volt a kalapos süveg is, mely szerintem könnyebb, nemezből vagy posztóból készült magas süvegforma volt s karimája nem hajlott le a mai kalap módjára, hanem a süveg tetejét vette magasan körül. Haller János is vesz 1686-ban bécsi követségben jártakor maga számára ilyen «jóféle materiából való kalapos süveget hatodfél talléron»,* s csakugyan képén a többitől eltérő süveggel van lefestve (I. tábla, 9-ik alak) s így talán nem csalódunk, ha ezen süvegformát tartjuk a kalapos süvegnek.
Lásd Történelmi Tár. 1878. 684 lapon.
Bármily változatos volt is e korban a viselet s jóllehet élénk keleti befolyás alatt állott, a nyugati viseletek iránt hazánkban általános ellenszenv uralkodott. Megjárta vele Haller Gábor is, ki midőn németországi útjában ruhái elszakadván, ott vett magának német öltözetet s 1635-ben ebben jött haza, e miatt, Sátoralja-Ujhelyen ugyancsak csúffá tették. Maga írja fel naplójában: «Horváth György a templomban az nemesek székiből köntösömre nézve, erővel kilökött».*
Haller Gábor naplója 1630 – 1644. Erdélyi Történelmi Adatok. IV. kötet, 28. lap.
Említettük már, hogy a magyarországi viselet az erdélyinél rövidebb volt. Formái ugyanazok, a dolmány is rézsút egymásra hajtva viseltetett, csakhogy igen rövid volt s még a hosszabb mente is alig hogy a térdig ért. A XVIII. század első éveiben ez lesz az általános divat. Nem kisérjük tovább a viselet fejlődését, mint lesz az mindig szűkebb és feszesebb, mint hajtják a túlságig a paszomántot és u. n. ezergombot, melyeket Apor Péter felpanaszol, mint kap a süveg mindinkább szeszélyes csákós alakokat vagy modoros toronyszerű formát, végre miként támadnak németes elemek viseletünkben, sőt maga a hajporozott paróka, arczberetválás és vaskalap is mint honosúl meg egy időre. Mindezek egyrészt általánosan ismert formák, másrészt tárgyalásuk e helyen igen messzire vezetne. Nemzetségkönyvünk ezekre is bő példákat mutat.
Még más tanuságokat is meríthetnénk a Haller-nemzetségkönyvből. Így bővebb méltatást érdemelnének a könyv kettős, igen díszes bekötése, a német Hallerek heraldikája és viseletképei stb. Mindezekre ezúttal ki nem terjeszkedhetünk, s befejezzük e sorokat azzal, mivel altorjai br. Apor Péter kezdte meg Metamorphosisát «Et haec meminisse juvabit».
Dr. BONCZ ÖDÖN.
