Nemesség, kézi könyv nemesi ügyekben. Írta Marcziányi György lovag. Budapest, Franklin-társulat 1886. 238 oldal; 4 táblázat; ára …
Nemesség, kézi könyv nemesi ügyekben. Írta Marcziányi György lovag. Budapest, Franklin-társulat 1886. 238 oldal; 4 táblázat; ára 1 frt 60 kr.
Minthogy társas életünkben a nemesség s más kitüntetések elnyerésére való vágy s az alapítványokra utalt szegényebb sorsu nemesi állapot mind e mai napig létezik, a Franklin-társulat igen helyesen gondolkozott, midőn oly munka kiadását határozta el, mely az efféle ügyletekben útmutatóúl szolgál s úgy hiszem e részben nem is tett rossz választást, mert lovag Marcziányi úr mint szorgalmatos és szabatosságra törekvő közbenjáró, bizonynyal igyekezett a fennálló alapszabályokat híven, pontosan összeszedni s ez által illető közönségének jó szolgálatot tenni. Az olyanoknak tehát, kik nemesek akarnak lenni, vagy egyik-másik nemesi alapítványhoz akarnak jutni vagy pedig kamarásságot, asztalnokságot stb. stb. akarnak, megnyerni, bátran ajánlhatjuk lovag Marcziányi úr munkáját.
A mennyiben azonban a mű némi tudományos színezettel bir s általában mint jelenség a szakirodalom terén megemlítést igényel, van egykét észrevételünk. Stylusa meglehetős gyenge, mindjárt a czímlapon van egyik hiba, hogy t. i. nevéhez a lovag czímet hátul teszi, hogy miért, ő tudja; mert ez a név- és családjelző szócska lovag, magyarúl csak elől tehető; 31. lapon ez áll: rendelet folytán; 36. 1. intézkedései folytán; 41. 1. felruházása folytán stb. stb. minthogy pedig se a rendeletnek, se az intézkedésnek vagy felruházásnak nincs semmi folyása, az efféle értelmetlen beszéd nincs magyarúl, főként nincs irodalmilag mondva; valamint az sincs magyarúl, hogy a Crouy család pajzsában a magyar czímert vezeti; a mi még a Crouy családról mondatik, az sem felel meg a történetnek, sem a Crouy család hagyományainak.
A pénz-aristokraczia ellen való kitörés e műben nincs helyén. Mert ha a mai napon valaki a király (a souverain fejedelem) által nemességre emeltetik, az ép olyan nemes lesz ama naptól 142fogva, mint az a másik, kinek őse azelőtt 500 évvel tétetett nemessé. Hogy miért tüntet ki és emel valakit a király nemesi rangra, ez semmiképen sem kérdés tárgya ily természetű kézi könyvben s oly emberek közt, kik a monarchiai elveket s az arisztokraczia fennállását elfogadják. Mert ha jutalmat, kitüntetést adott I. Károly vagy Nagy Lajos magyar király egy fiúnak vagy testvérnek, mivel az atyja vagy bátyja vitézűl harczolva esett el s egy másiknak, mivel egyik vagy másik csatában nehéz sebet kapott – valjon nem érdemel-e nemességet az, a ki a táborozásoknak és a csatáknak tervét, módját előre elkészíti s ügyes kombinácziói által ezrek életét megkiméli s bár maga vérét nem ontja, értelmes működésével, számításaival temérdek pénzt, élelmet, munkát megtakarít; vagy nem jogosan áll-e a kitüntetést várók közt, a ki hosszú éveken át szárazon, vízen utazva s ifjuságát, férfikorának legszebb részét örökös munka, fáradtság, tanulmány, számítás, takarékosság sőt nélkülözés közt töltve vagyont szerez, kincset halmoz s hazáját, fejedelmét képessé teszi, hogy hőseit, lovagjait, nemeseit, katonáit fegyverben tarthassa, felszerelhesse, élelmezhesse, hogy háborút folytathatva, tekintélyét fenntarthassa s az állam, a haza és a polgárok legszentebb érdekeit megvédhesse. Akármily okon és alkalomból kapja valaki a kitüntetést, ez mint olyan teljesen egyenlő jogu és egyenlő értékű ő Felsége a király mint adományozó előtt; s az a véröntés miatt lett nemes, ki a gazdagság által lett nemest le akarja nézni, se nem valódi monarchicus, se nem correct aristocrata; semmivel sem jobb és nem tesz helyesebben mint ama bankár d’Alembert salonjában, ki Rousseau úrról azért nem tartott sokat, mert 10 tallér urának sem hitte. (9. lap). Hanem persze neveletlen, hányaveti, goromba, kiállhatatlan, tolakodó és főleg ostoba ember épen annyi van a vér szerint való nemesek, mint a pénzemberek közt, de a szabályok nem tartoznak gondot viselni a kivételes esetekre s ő Felsége látva a kivételes esetek szaporodását, 1883-ik évi rendeletét adta ki, mely katonatisztekre és államhivatalnokokra úgysem vonatkozik s melynek csak az a czélja, hogy bizonyos elharapózott visszaélések tovább terjedése meggátoltassék.
Melyeknél fogva általában sem a törvény, sem a tudomány tételei szerint semmi alappal sem bir az a különböztetés, a mit a régi aristokrata, a katonai és pénzvilágból kitüntetett aristokraczia között akar tenni (12. l.). Társadalmi kinövések, félszegségek itt nem jöhetnek tekintetbe s némi gyanum támad, hogy lovag Marcziányi úr nem egészen van tisztában a fogalmakkal, s az úgynevezett katonai aristokracziát (magasrangú katonák) és pénzaristokracziát (bankárok, kereskedők), melyek még nincsenek privilégizálva s mint olyanok dölyfösködnek, összezavarja a közülök kiválasztott és kitüntetett nemességgel. Általában monarchikus érzületü, loyalis alattvaló soha sem kérdi, hogy a király miért tünteti ki az illetőt, elég az, hogy ki van tüntetve. Ezek előrebocsátása után megjegyzem, hogy azok az épen nem sikerült viczczelődések a bankárok és katonatisztek neveivel és a már száz év előtt elkoptatott Eichenlaub urodalom hol fekvésével nem lévén sem mulattatók, sem oktatók teljesen feleslegesek és semmiképen sem teszik aristokratikussá a mű levegőjét.
A mi a koronaviselés által elkövethető nemesség-bitorlást illeti (28. lap), valóban nem tudom mire alapítja lovag Marcziányi úr, (vagy bármely rendelet, ha ilyen létezik), mert tulajdonképen a koronáknak mint olyannak és különösen pontjainak vagy pontjai számának szoros értelemben vett czímerészet szabályai szerint semmi de semmi jelentősége sincs;* ez tisztán társas életi szokás és sehol se találkozott tudós vagy törvényhozás, mely a koronák pontjainak számát magyarázta vagy fixirozta volna, ilyesmit hiteles armalisokban sem olvastam s ezért azt hiszem, 15 pontos koronát is viselhet kocsiján akárki s ebben nem létezik más korlát – mint az indokolatlan erőlködés nevetségessége. Mire elég példa, hogy az angol rendőrség adótárgyává tette a koronák viselhetését.
A mit némely heraldikusok s köztük báró Nyáry Albert is állít, hogy a koronának mint czímer-alaknak a paizsban és a paizson bizonyos megtisztelő jelentése van, egészen más térre tartozik.
A Dahlberg anecdota vége felé (30. l. alján) nem értjük, hogy mi a non vero és mi a ben trovato. Mert hogy a kereszt felé fedetlen fővel közelgető Aureliusnak (első Dahlbergnek) azt mondta volna Szűz Mária: Tegye fel fövegét, komám uram! (Ó-németséggel: Bedeckt Euch, Euer Liebden), ebben valami elmésség sehol se mutatkozik; még ha új-németre fordítjuk, akkor se.
A 33. lapon helyesen hangsúlyozza szerző, hogy a magyar nemes leány semmikép sem veszti el grófi, bárói vagy nemesi rangját. Például ha született herczeg-, gróf-, báró- vagy nemes-kisasszony egy ranggal vagy több ranggal alább, vagy épen polgárhoz megy is férjhez, rangját megtartja. Midőn tehát a budapesti societásban az asszonyokat, ha kisebb ranguakhoz mentek nőűl, mint a melyben születtek, nem születésük, hanem férjeik rangja után czímezik, helytelenűl járnak el, kimutatván, hogy german culturát mívelnek s a magyarossághoz nincs is érzékök. Ilyesmi az erdélyi társaságban soha sem fordul elő. Isten a megmondhatója, mennyi botlást követnek el az asszonyok megnevezésében az ujságírók, az irodák és különösen a biróságok. De ezekről máskor.
143Azt azonban, hogy a magyar adományozási rendszer már Szt. István korában virágzott volna (36. lap), valóban nem is képzeljük honnan vette szerző s jó lesz, ha a második kiadásból szépen kitörli.
A mi az Esterházy-család régi báróságáról a 42. és 46. lapon mondatik, legalább is felette kétes s így kézi könyvbe épen nem való. Legalább Esterházy Miklós a nádor s atyja, Esterházy Ferencz Pozsony vármegyei szegénysorsu nemes ember és később alispán, ki Révay Péternétől négy véka buzát kér,* semmit se tudnak arról a galánthai báróságról s az ország törvényei sem tudnak arról, hogy a galánthai uradalom a Liber baronátusok közé tartozik.
Lásd Esterházy Ferencz 18 darab levelét a b. Révay Gyula kis-selmeczi levéltárában.
Arról sem tud a történettudomány semmit, hogy a mostani Csákyak (de genere Akos) 1560 óta grófok lennének (45. l.); mert a mostan élő Csákyak mind az 1603-ban született s 1662-ben meghalt első gróf Csáky Istvántól származnak, ki a grófságot 1638-ban kapta; még volt egy grófi ág, a lévai gróf Csáky László (előbbi Istvánnak testvéröcscse, mindketten öreg Csáky Istvánnak és Wesselényi Annának fiai) ága, ki a grófságot 1640-ben kapta, de ez ág a XVIII. században kihalt; a régi Csákyak (de genere Chák) soha sem viseltek grófi czímet. (Ha jól emlékszem ezek közt utolsó volt Csáky Mihály, Izabella királyné kedvencz kanczellárja.)
Az 1622-ik évi grófság a 45. lapon csakis a kihalt iktári Bethlenek grófságára t. i. a fejedelem Gábor testvérére és ennek fiaira vonatkozhatik; mert a maig is virágzó bethleni gróf Bethlen család grófsága 4 különböző grófi diplomán nyugszik s ezek mindenike 1692 után kelt.
A 46-ik lapon Szápárynak nevezi a gróf a Szapáry családot; mert mint hogy az ős fészek Veszprém vármegyében Szapár, az onnan származó elnevezés is csak Szapáry lehet s Szápárynak csak az a magyar beszédtől elütő kimondás, mondhatja (s mondja gyakran Czápárynak is), mely Hadikot Hádiknak, az Almásit Álmásynak, az Andrássyt Ándrássynak, a Hunyadit Hunyádinak, a Batthiánit, Bátyáninak, a Karacsayt Kárácsáynak, Szent Margitot, Szt. Márgitnak, Margit legendát Márgit legendának, Szent Annát Szt. Ánnának stb. szokta ferdíteni és facsarni, sőt még hiszi is, hogy ily módon szebben beszél.
A Zay családról és Loya genusról fennforgó versio is merőben bizonytalan lévén, nem kézi könyvbe való; mert a Zay-akon kívül még több család is dicsekszik a prima occupatióval, ilyenek a Szemere, Vay, Kállay, Kölcsei, Kabos, Kemény, Zeyk, Apor, Ugron Sándor, Damokos stb. egyik sem kevesebb joggal mint a Zay-ak s a mi a genust illeti, kérdés, hogy valjon az a szó, melyet némelyek Loyának olvastak nem Voyának olvasandó-e? Valóban az egész munkán végig még sok apró megjegyzést lehetne tenni, pedig tán elég is lenne e könyvről, azonban egy pár észrevételt még tennem kell.
A Napoleonról írt értekezés szinte saturálva van demokratismussal, könnyű tárczaczikknek megjárja, de itt nincs helyén, nem tartozik a tárgyra.
A 94. lapon emlegetve van két gróf Erdődy kisasszony s egyikről jegyzésben az van mondva, hogy gróf Széchenyi berlini nagykövet neje lett. Ez nem áll. Amaz Erdődy gróf kisasszonyok egyike férjhez ment gróf Károlyi Alajoshoz – ki egykor csakugyan berlini nagykövet volt; a másik pedig gróf Széchenyi Béla neje lett, de pár év mulva oly korán elhúnyt (két szép leánykája maradt). A berlini követ gróf Széchenyi Imrének felesége pedig gróf Sztáray Alexandrina.
Lovag Marcziányi úrnak amaz állítása a 65. lapon, hogy számos magyar mágnási család nem képes a különböző ősi próbák szigorú leszármazási igényeinek megfelelni, a mennyiben köztük aránylag kevés van olyan, melynek 16 ősig visszanyuló törzsfája legalább egy mesalliance-t fel ne mutatna, nélkülöz minden történeti alapot, mert lehet s van ilyen család Magyarországon is, de aránylag egyetlenegygyel sincs több mint a többi országokban. A mesalliance-ok a régibb időkben felette ritkák voltak Magyarországon és semmivel sem gyakoriabbak mint Német-, Franczia- vagy Angolországban. Újabb időben, azaz mintegy 150 év óta ép a mívelt külföld jár elől a mesalliance-ok számba nem vételében. És nálunk a közép, a kis nemesség; a melylyel egyenrangú németnek, francziának egy darab okirata sincs, igen sokszor oklevelekkel tudja bizonyítani, hogy családjában 2–300 év óta egyetlen mesalliance sem fordult elő.
A 138. lapon a nagy-unyomi Sényi család egyik utódáról az mondatik, hogy előterjesztette a Vak Béla királyunktól nyert ármális levél hiteles másolatát.
A 137. lapon az iktári Bethlen család előnyei a fejedelmi állapot, a brandenburgi sógorság stb. a bethleni gróf Bethlen családnak tulajdoníttatnak. (Holott e két család a legkisebb vérrokonságban sincs egymással!) Na már tisztelt lovag Marcziányi úr, a mely vizsgáló bizottság elfogadja Vak Béla (uralkodott 1131–1141-ig) magyar király ármális levelét a XII. századból, mikor még a világon sehol se volt ármális levél s a mely bizottság nem tudja s nem veszi észre a Bethlen névvel és családdal űzött facsarosságot, annak nem kell kézi könyv, hanem csak rubrika, nem kell okirat, hanem comedia-czédula s nem kell czímer, hanem szobafestő, mert ily brutalis baklövéseket csak a legmíveletlenebb államokban lehet elkövetni.
144S magyar tudós vagy magyar bizottsági tag bizonynyal jobban megbirálná a beterjesztett adatokat, mint az a komissio, mely ezeket az említett iratokat helyben hagyta.
Végűl a mi az őspróbák kimutatásánál a czímereket illeti, itt tehetett volna lovag Marcziányi úr némi szolgálatot, a mennyiben felfejthette volna, hogy a magyar nemességnek az őspróbák kimutatásánál, a mi az okiratokat illeti, semminémű könnyítésre sincs szüksége, mert vagy megvannak az okiratok eredetiben, vagy megvannak hiteles másolatban, vagy pedig a törvényben gondoskodva van, hogy elveszett okiratok minő bizonyság-levelek által pótolhatók. Megjegyezvén, hogy a kiről két-háromszázados okiratok mint földbirtokosról, jobbágytulajdonosról, homo regiusról, vármegyei hivatalnokról stb. szólanak, arról minden további bizonyítás nélkül tudhatjuk, hogy nemes ember, mert másnak nem volt földbirtoka, jobbágya s más nem lehetett homo regius, vármegyei hivatalnok stb.
Másként áll nálunk a czímerek dolga, a magyar felfogás a czímerekre keveset adott, a nemességet czímer nélkül is tudja gondolni s be is tudja bizonyítani s bebizonyítva látja, szóval a czímer nem okvetetlen kelléke a nemességnek; nálunk a czímernek, mint azt Verbőczi is megmondta, semmi jogi jelentősége sincs s egész családok századokon át a legmagasabb nemesi rangban is élhettek a nélkül, hogy felsőbbségtől engedélyezett tulajdonképen való családi czímerök lett volna; más családok cserélték, változtatták czímereiket saját kedvtelésök szerint, mint a Turzók, Rédeiek, Wesselényiek stb. Hogyan tegyék tehát oda a magyarok az őspróba kimutatásnál a czímereket, hanemha utólagosan valami Vak Béla féle ármálist komponálnak? Természetes, hogy az utóbbi 150–200 év alatt e részben sok változás állott be s ma már – a XVII. századtól fogva – a családok legnagyobb részének van czímere, de még ma is van akárhány család, melynek czímere alig meghatározható s felette ingatag és igen nagy azok száma, kiknek armálisuk nincs, nem is volt soha, hanem akár a régi – akár az újabb időben önkény szerint vettek fel valami jelvényt csak azért, hogy a divat szerint ők se legyenek rosszabbak a talán századokkal ifjabb czímeres családoknál. A magyarokat tehát, a kiknél a czímernek semmi jogi jelentősége semmi különös culturája nem volt, úgy rákényszeríteni a czímer-melléklésre (74. lap), mint például a németeket, olaszokat stb., hol a czímerészet bizonyos tekintetben századok óta részben jogi intézmény volt s a nemes levelek és czímerek különös gonddal immatriculáltattak – nem helyes és csaknem utalás a hamisításokra és elámításokra. Ha tehát az őspróba kimutatásoknál szabatos és valódi tények előadásáról lehet beszélni s olyanokat követelni, akkor a magyar családi kimutatásoknál a czímermellékelést, mint sine qua nont józanon kivánni nem lehet.
Ezeket akartam ezúttal elmondani ez érdekes könyvről, mely mint kezdeményező, mint úttörő apróbb hibái s tévedései mellett is teljes figyelmünkre méltó.
Maros-Vásárhelyt, 1886 szept. 9-én.
D. F.
