Kritikai megjegyzések a folyóiratunkban közölt XV. századi czímerekre.
Kritikai megjegyzések a folyóiratunkban közölt XV. századi czímerekre.
Kétségtelen, hogy ha valami, úgy csakis a XV-ik századból eredő s tán még a XVI. század elejéről való eredeti czímeres leveleink nagy száma képes «heraldikai reputátiónkat» a külfölddel szemben visszaszerezni és megtartani. Mert mindaz, a mit nálunk későbbi évszázadok nyújtanak – miként ezt minden szakember elismeri – többé-kevésbbé, sőt csaknem kivétel nélkül ellentétben áll a jó és igazi heraldika alapvonásaival és szabályaival.
Egyébként, legyünk őszinték és igazságosak, ha szigorúan vesszük a dolgot, nincs is teljesen jogunkban czímereinknek fenn említett sorozatát illetőleg különös, saját nemzeti czímer-sajátságokról beszélnünk; s még pedig azért nem, mert hisz mindezen czímerek – legalább túlnyomólag nagy részök – kétségtelenűl külföldön készültek. Ha eredetét tekintve egy-kettő magyarországi is, de bizonyára ez a csekélyebb szám. De bármiként álljon is a dolog, még ha egy sem volna köztük magyarországi készítmény, azok magyar királyoktól adattak Magyarország részére; ez által tehát kétségbevonhatatlan tulajdonunk, tehát részét alkotják a magyar czímertannak; a dolog lényegére nézve közömbös, magyar vagy külföldi kéz festé e a czímert. A czímer tervezete nagyjában és általában (gyakran még a részleteké is) mindig a czímerszerző agyának gyümölcse; s minthogy ez magyar eredetű, a szellemet, mely e czímereket övezi és alkotá, szintén hamisítatlan és speciális magyar szellemnek kell tartanunk s mint ilyennel vele foglalkozunk.
Jelen alkalommal kilencz, a XV. század első feléből eredő czímerrel akarok foglalkozni; ezeknek mindegyike folyóiratunk hasábjain látott napvilágot. Három az 1415, négy az 1418, egy az 1419 és az utolsó az 1431. évből való.
Mielőtt e czímerek részletes tárgyalásához fognék, egy-két általános megjegyzést bocsájtok előre, melyek nagyjából a tárgyalás alá vett czímerek valamennyijére vonatkoznak.
1. A paizs valamennyinél dűlt s még pedig balra hajlik. A Chapi czímer az egyetlen, melynél a paizsnak hajlása jobb felé van.
2. A sisak (mely mindig a csőrsisak – Stechhelm – alakját akarja ábrázolni) rajzolására, a mi a körvonalakat és detailokat illeti nem fordítottak annyi figyelmet, mint kellett volna. Az ezeknél alkalmazott alakok nagyban és lényegesen eltérnek azoktól, a milyeneket egykor valóságban használtak.
3. A sisaktakarók mindenütt behasogatottak (Zackeldecken), a Vadkerti és Chapi czímerek kivételével, melyeknél ornamentika szerepét játszák. A takaró színezése általában kétszínű ércz és szín, s mindkét oldala színezés tekintetetében megegyező.
4. A terjedelem tekintetében a sisak és ékítménye a paizshoz és a rajta ábrázolt alakhoz jobbára megegyező arányban viszonylik.
I. Az előttem fekvő czímerek között a legrégibb az, melyet Zsigmond király 1415 febr. 2-án Constanzban a Vadkerti és Szentgyörgyi Vincze családoknak ád.*
Turul 1883. évf. 82. 1.
Boldogúlt báró Nyáry Albert által e czímerhez adott magyarázat pótlásáúl még a következőket tehetjük: A sisaktakarót ez esetben nem «háromszínűnek», hanem csak «kétszínűek» tekinthetjük s még pedig: színen ércz; ámbár a festő ma már nehezen felderíthető okokból, színen színt ábrázolt. Én a Vadkerti czímer sisaktakaróját ekkép írnám le: vörös-arany, s jegyzetbe tenném: igazabban, vagyis az eredetinek megfelelőleg lila-sárga.* A paizs különben ennél a czímernél aránytalanúl hosszú, s a sisakhoz és sisakdíszhez arányban nem áll.
A Vadkerti czímernél helyenként előjövő fehér szín a kutatót zavarba nem fogja ejteni ; ez egyszerű színátmenet, a lila-színnek árnyalata. Hisz az egész lilaszínű külső takaró árnyalva van, majd sötét, majd világosabb.
II. Következik a melléthei Barócz-czímer; kelte Constanz, 1415. évi márcz. 24-ike.*
Turul 1883, évf. 26. I.
Mint feltünő dolgot, ki kell emelnem azt, hogy a sisaktakaró egészen egyszínü, azaz fekete. A sisaktakaró ilyetén ábrázolása semmi esetre sem volt a festő szándékában; ennek oka a takaró sajátságos hajlásában rejlik, mely annak mindenütt csak külső felét mutattatja a nézővel, és semmit sem belső feléből, béléséből. Minthogy a czímer ábrázolását az oklevélben szöveg nem kiséri, e takarót csak mint feketét írhatjuk le, azon meggyőződésünk daczára, hogy 147az kétszínű, t. i. fekete-ezüst. Így tesz a magyar Siebmacher is, mondván «# (und Silber?)».
A felső szerecseny ábrázolásában, mely sisakdíszként szerepel, nincs semmi lendület, s az egész bizony elég esetlennek tünik föl.
III. A Hothvafői-czímerre kerűl a sor, melynek kelte Constanz, 1415. június 23-ika.* Ez a folyóiratunkban közölt czímerek közt, a mi a stilizálást és kivitelt illeti, tökéletesség tekintetében a második helyen áll; s éppen ezért nincs is róla több mondani valóm.
Turul 1884. évf 58. l.
IV. V. Még szebb és nemesebb ízlésű a Sóvári Soósok czímere, 1418-iki kelettel;* ámbár itt is a takaró színt színen ábrázol, vagyis kék-vörös, a minek nem kellene lennie; úgyszintén az 1418-iki Chapi czímer* is kielégítő stilus tekintetében, az összevissza csavart sisaktakaró daczára is; noha ennél a paizs tökéletlen formája a kivánalmakat ki nem elégíti, mégis az ábrázolástól bizonyos megtisztult izlést eltagadni nem lehet. A festő kétségtelenűl a tárcsa-paizs alakját akarta követni, de a dárdának való kikanyarodás élesebb megjelölését ábrázolni elmulasztá. Sajátságos, hogy ennél a czímernél az egész ábrázolás, heraldikailag jobbfelé történik, mi kivételes dolog.
Turul 1885. évf. 114. l.
Turul u. o.
VI. A mohorai Vidffiek 1418-iki czímere* éppen oly esetlen mint izléstelen. S itt vissza kell térnem valamire, a mit e czikk bevezetésében már röviden érinték, s a mit e czímerben oklevelileg bebizonyítva látunk. Az imént azon nézetnek adtam kifejezést, hogy a czímerszerző a czímer lényeges részének ideáját maga szolgáltatta, vagyis jobban mondva ez a czímerszerzőből indúlt ki. Valóban Mohorai Vid a saját czímerének tervezetét – mint ezt az oklevélben olvassuk – személyesen nyújtá át a királynak.
Turul 1885. évf. 1. l.
E czímernél éppen mert nagyon sok volna megjegyezni valóm, röviden csak a leglényegesebbekre szorítkozom. – Szembeötlő hiba mindjárt az, hogy ennél a festő a paizsot az ábrázolt czímer-alakhoz rajzolta s nem a czímer-alakot a paizshoz; miáltal ez utóbbi aránytalanúl és természetellenesen szélessé vált. Hasonló visszás eljárást tapasztalunk a sisak, sisakdísz és a takaró ábrázolásánál is. S különösen áll ez a sisakra, vagyis jobban mondva ama megnevezhetetlen s körül nem írható alakra vonatkozólag, melyet a sisak helyén látunk. Kétségben vagyunk, mi az, és mi akarna lenni?
Egyébként, könnyebb tájékozás okáért maradjunk csak a «sisak» megnevezésnél. Ezt a sisakot a rajzoló később rajzolta, mint a sisak takaróját s így megfordított viszonyba állította a kettőt egymással s a legnagyobb képtelenséget
nyújtotta nekünk. Tekintsük csak meg jól a képet. A sisak födi a takarót, a helyett hogy megfordítva volna, miként ez a valóságban is volt. E takaró különben is üléstelen, semmit mondó valami, sem takaró sem ornamentika.
Az előttünk fekvő czímer, noha a heraldika virágzó korából származik, mintája annak, milyennek nem szabad egy czímernek lennie. Óvakodjék mindenki e czímert mintáúl választani.
A festő lehetett az ecset kezelésében, a színek vegyítésében igen ügyes; de a heraldikához nem is sejtett. Még ott is, a hol valamihez sejteni látszik, elveszti a jó irányt és szabálytalanságot követ el.
Értem ez alatt sisaktakarót, mely egészen correctűl a sisakdísz, illetőleg a sisakdíszül alkalmazott alak öltözetének folytatásáúl tünik föl. Minthogy a festő (vagy akárki más) a takaró szinéül a vöröset választá, a sisakdíszként visszatérő paizsalakot más színű ruhába öltözteté, mint lenn a paizsban; a mi mindenesetre jelentékeny hiba. Ez ellen másként óvakodhatott volna. A sisakdíszként ismétlődő paizsalak lényegileg nem térhet el a paizsbelitől; s az ábrázolás jellemző vonásaihoz tartozik a ruha vagy öltözet színe is.
A festő vagy czímerszerző világos szándéka volt, ugyanazt az alakot ismételv
ábrázolni; minthogy azonban ez az alak fönn vörös, lenn kék mezbe van öltöztetve, ez által czélt tévesztett; mely körülmény itt annyival inkább zavarólag hat, mert itt valósággal létezett személy ábrázolásával van dolgunk, ki a czímerszerző életében szerepet játszott, mint ezt a czímeradományozó oklevél sejteti vélünk.
VII. Ismét egy czímer a heraldika jó korszakából 1418-ból, s ismét az izléstelenségnek egész halmaza az egészben. Akármily érdekes legyen is a Moghi-czímer* művelődéstörténelmi szempontból, a mint valóban az is; a heraldikusnak azonban semmit sem nyújt, a mi annak érdekét felkölthetné, vagy méltatására igényt tarthatna. Minden rossz abban, rettenetes rossz, esetlen és izlés nélküli; paizs és paizs-alak, sisak és sisak-dísz, takaró, sőt még a színek megválasztása is. Valóban az egész sorozatnak legrosszabb terméke, még rosszabb mint a megelőző.
Turul 1885. évf. 57. l.
Még legjobb a sisak; a paizsot a festő ismét úgy, miként az előbbinél, a paizsalak után rajzolta; a takaró pedig teljesen érthetetlen zagyvalék. Az ember nem tudja, mi külső mi belső fele, rendetlen, stilus és izlés nélkül való; foszlányai úgy lebegnek a paizs körül.
Mit mondjunk a paizs-alakról? s ki merné 148e «lovagnőt», mely inkább illenék egy játékkereskedés kirakatába, a XV. század első tizedeibeli heraldika termékének tartani, ha csak bizonyosan nem tudná? Még az a zöld gyöp sem hiányzik, melyet minden játék-lovagnál megtalálunk; ezt sem felejtették el. Sőt ezt még – mert rendkívüli örömük telt benne, a sisakdíszben is ismételték. Zöld gyöp mint sisakdísz! Az embernek igazán azt kell hinnie, hogy a mohorai Vid-czímer festője igen közel állott a Moghiéhoz. Vagy talán a kettőt egy ugyanaz a kéz festé? A két armális különböző helyekről van keltezve; az előbbi Strassburgból, az utóbbi Augsburgból.
VIII. A Kisfaludy-féle 1419-iki czímerhez* meg kell még jegyeznem, hogy ennek főhibája az, hogy a pajzsalak nem a pajzs tengelye, hanem annak iránya szerint (a mi pedig csak egy pillanatnyi esetleges helyzetet jelöl) van elhelyezve.
Turul 1884. évf. 105. 1.
Ha mai napság a család valamely tagja nyilvános tornához hivatnék (azért beszélek így, hogy ezt mindenki jól elképzelhesse), s ott teljes fegyverzetben, paizszsal, sisakkal, karddal jelennék meg, s pajzsán czímerét ép úgy ábrázoltatná, mint azt az armális mutatja, a pajzsalak világosan abban a helyzetben tünnék föl, mint ha hátra akarna esni; föltéve természetesen, hogy előbb meg nem igazíttatja a pajzsalak helyzetét s ezt nem a pajzs tengelye irányában helyezi el.
És ezzel egy példához jutottunk, melynek segítségével mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, hogy az úgynevezett «ósdi heraldikus», mely beteges makacssággal ragaszkodik még ahhoz is, a mi értelmetlenségből eredett, mily könnyen téved képtelenségékbe. E mellett felmerűl mindjárt a kérdés, mikép kell az olyannak eljárnia, kinek hasonló incorrect ábrázolások kerülnek reproducálás czéljából keze ügyébe?
Véleményem az, hogy állítsa fel az ember helyesen a pajzsalakot, de emellett jegyezze föl az eredetiben található hibás ábrázolás természetét és lényegét.*
Félreértések elkerülése czéljából megjegyzem, hogy egészen más tekintet alá esik az, mikor valaki az eredetit mint fac-similét adja vissza ; s egészen más megint az, mikor az eredeti oklevél egy gyűjteményes munka számára kiegészitésként szolgál. A tudomány úgy követeli, hogy a facsimile – miként neve is mutatja – adjon vissza mindent, jót és rosszat, a legapróbb részletekig, egészen híven az eredetihez. A gyűjteményes munkának azonban többé-kevésbbé feladata az, hogy minta-könyvül is szolgáljon ; s ezért nem csak szabad, hanem kell is az eredetiben előjövő stilus és izlés elleni hibákat kijavítania.
Egyébként a Kisfaludy-czímernél más lényeges megjegyzésem nincs, legfölebb az, hogy a sisak nyílása oly szűk, és az ábrázolás szerint nem nyújt annyi helyet, hogy egy jókora emberi marok beférhetne, annál kevésbbé egy felnőttnek a feje; valamint hogy a sisakdísz kisebb mint a pajzsalak, minek nem volna szabad előfordulnia.
IX. A milyen hibákat a Kisfaludy-czímernél láttunk, ugyanazokkal találkozunk Krisztalóczi Tarkasis Józsa 1431-iki czímerénél.*
Turul 1884. évf. 156. l.
A pajzsalak, a koronás sas, itt sem áll a pajzs tengelye irányában, hanem a pajzs hajlása felé dűl.
Azon megjegyzésekhez, melyekkel néhai br. Nyáry Albert e czímer rajzát kisérte, bátor vagyok még a következőket csatolni.
Én e czímer sisaktakaróját mindenképen két és nem háromszínűnek tartom. Ha még ez iránt valakinek kétsége volna, kövesse szemével a takaró redőit, kezdetöktől fogva; ekkor látni fogja, hogy a festő a vörösbarna színnel csakis árnyékot akart jelezni; de épenséggel nem volt szándékában háromszínű sisaktakarót ábrázolni. Csak nehány sallang és foszlány vége barnás, különben minden tiszta kékkel kezdődik, a mi nem sárga (arany). A takaró színeit tehát minden további gondolkodás és kételkedés nélkül bízvást így írhatjuk: kék-arany.
Azon körülményt, hogy a pajzs-alak, a sas, nincs stilizálva, nem lehet ritkán előjövő esetnek tekintenünk, még pedig azon okból, mert a koronás sas szenvedő – azaz nyílvesszővel átlőtt állapotban ábrázoltatik. Mozgásban vagy tevékenységben, úgy szintén szenvedő, pl. megsebzett állapotban ábrázolt állatokat mindig (legalább így kellene lennie) természetes alakban és nem heraldikailag stilizálva kell feltüntetni.
Ez a dolog természetéből folyik, noha – a mennyire tudom – erre nézve nincs irott szabály. Mily zavarólag hatna az példáúl, ha egy küzdő oroszlányt, egy repülő sast, vagy ugyanezt, mikor egy más állatot széttép stb. heraldikailag «astilizálva» látnánk? …
A mi a Tarkasis-czímer pajzsának külső alakját illeti, itt ismét a tárcsaszerüséghez való közeledést látjuk, a dárda kidugását jelző kivágást pedig – elég sajátszerűen – a pajzs felső szélén találjuk jelezve.
Egyébként sorozatunknak ezen, korra nézve legifjabb czímere egyike a legtetszetősebbeknek és a legjobban stilizáltaknak valamennyi közt. Eltekintve a pajzsalak helyzetétől (t. i. a pajzs tengelyéhez való ferde állításától), egészben értelmes tervezetet, rajzot és festést mutat föl.
* * *
Igaz hogy hasznos és fontos hazai heraldikánkra nézve, ha legrégibb emlékeinket, XV. 149századi czímeresleveleinket teljes sorban bírjuk, és a közhasználatnak átadjuk, de ez még magában nem elégséges a kitűzött czél elérésére.
Fontosabb és a tudományra nézve nagy nyereség, ha felismerjük ezen korszakból eredő czímereink jellegét és hibáit; és még fontosabb, ha ott is olvasunk, a hol nincs mit olvasni, s ott is látunk, a hol nincs mit látni.
CSERGHEŐ GÉZA.
