BÁRÓ NYÁRY ALBERT EMLÉKEZETE.
153BÁRÓ NYÁRY ALBERT EMLÉKEZETE.
(Felolvastatott a társaság folyó évi nagy-gyűlésén.)
Néhai báró Nyáry Albert, társulatunk mai kebelbéli emlékünnepének tárgya, egyike volt a legsajátságosabb természetű embereknek s csak azért nem mondom különcznek, mert a társaság után kimutatott vágya s a jó barátok és jó czimborák irányában tanusított rokonérzete, szeretete, annyira előtérbe nyomuló lelki tulajdonsága volt, hogy a különcz név nem igen lenne megokolható néhai tagtársunk jellemzésére.
Feltünő vonzalommal viseltetett minden iránt a mi titokteljes, csodálatos, a mi különös, mystikus, rejtelmes volt; lett légyen az tárgy vagy személy; a mellett már kora ifjuságában bizonyos akaraterő, komoly határozottság, sőt mondhatni nyakasság mutatkozott benne, mi annyival inkább szembetünő volt, hogy testalkatára nézve ámbár arányos, de gyenge, törékenynek látszott, mégis az egyszer kimondott szó megtartásának törvényét minden áron fenn akarta tartani.
Erős érzéke volt a nevetséges iránt s a naiv és komolynak mutatkozó embereket apró ártatlan tréfáival örömest elámította, s nagy gyönyörűségét találta, ha az emberek elhitték s tovább adták az általa költött, de sohasem sértő meséket. Mikor szerkesztő volt, saját észrevételeit egyik-másik régészeti tárgy vagy czikk felett, egy fiatal embernek szokta lediktálni, hogy a nyomdában se ismerjék meg az ő kéziratát; az a fiatal ember a Szikincze vize mellett született s az ily czikkek alá Szikinczei nevet írt, s mennyi örömet okozott neki, mikor hónapokig hittük, hogy az a Szikinczei egy ismeretlen kritikus. Egy ügyvédi emberről azt beszélte, hogy a középkori czímerészet minden titkos jeleit és symbolumait ismeri. Egy másik ügyvéd egykor társaságunkban lévén, Thaly Kálmán tisztelt tagtársunkkal furcsa társalgásba elegyedett. – Thaly valami új adatot beszélt el Bercsényi Miklósról s az úr közbeszólt, hogy: jó költő volt. – Kicsoda – kérdé Thaly bámulva – Bercsényi? Na igen, olvastam verseit! Volt általános bámulás, míg kisűlt, hogy a derék idegen úr Berzsenyit értette. Ekkor b. Nyáry Albert mindenkinek megsugta, hogy: ez az úr a holdba utazással foglalkozik. Mindnyájan azt hittük, hogy a néhai jó báró csak enyeleg, s ime, az az úri ember pár év múlva elhalálozván, az akadémiánál tekintélyes összeget tett le annak megjutalmazására, ki a holdba utazás lehetőségét kimutatja.
Olykor nagyon kedvelte a vitatkozást, disputát; szerette a paradoxonok védelmezését s csupa mulatságból megvetette a logikát és a természetes ész következtetéseit, s vitázó ellenfeleit azzal hozta zavarba, hogy valami tárgyat tréfásan kezdett vitatni, s végül ugyanazon bohókás állításokat komolyan védelmezte, s bajosan lehetett észrevenni, hogy a tréfából miként és mely pillanatban ment át a komolyba, s 154gyakran megtörtént, hogy a legegyszerűbb, senki által kétségbe nem vont igazságot ép oly páthoszszal védelmezte, mintha az valami bizarr absurdum lett volna. A ki élete utolsó éveiben látta, első-második találkozásra nem tudott tisztába jönni, ha vajjon valami tréfás úrral van-e dolga, vagy valami komoly munkással, ki a közönséges társalgás közben csak elméjét pihenteti s bohó játékokkal szellemét szórakoztatja.
Volt benne egyfelől bizonyos cynismus is, mintha a világon mindent hiába valónak tartana, mintha semmi sem érdemelné meg, hogy komolyan vegyük; mintha a világnak nemes felfogása, az életnek komoly oldala, s az emberiség eszméjének erkölcsi értéke nem volna s a dolgoknak úgy, mint a szellemi tulajdonoknak értéke csak a képzelődés játékán alapúlna. Másfelől pedig abban jelentkezett cynismusa, hogy mint egy második Diogenes, megelégedett egy hordóval s abban is boldognak tudta érezni magát, s általában étkezés, ruházat tekintetében oly kevés igényei voltak, s oly kevéssel beérte, a mint azt csak egy bölcstől várhatni s mégis mondhatni: a tulzásig tiszta és takaros volt. – Általában jókedvű, tréfát, élczet megértett, rossz néven nem vett, s maga is bőven osztogatott, s jó barátjai állítólagos vagy valóságos gyenge oldalaival szivesen evődött, úgy hogy akadhatott olyan ismerőse, ki könnyelmű, könnyűvérű, komoly gondolkozásra képtelen, sőt érzés nélkül való felületes embernek tartotta; de az állandó s mélyebbre ható szemlélőben azt a meggyőződést keltette néhai báró Nyáry Albert, hogy ő igazán s mélyen érző szívet hord kebelében, s komoly gondolatokra tanította elméjét; sőt az a gondolat is támadhatott a nézőben, hogy a sok tréfa, nevetés, élczelődés csak eltakaró fátyola valami régi bánatnak, valami elenyésző, de néha – habár csak ritkán is – felújuló fájdalomnak, valami búnak, szenvedésnek, melyet helyrehozhatatlanúl eltévesztett lépéseink emléke szokott okozni, s míg a nem mindig sikerült élczek olykor szánalmas mosolyra késztettek, a lélektani bonczolás ama fennt érintett eredményei állandó rokonszenvünket köték le az alapjában fellengő gondolkozásu s nemes érzésű férfi iránt.
* * *
Néhai báró Nyáry Albert Hontvármegyében Bagonyán 1828-ban január 3-án született. Édes atyja Antal volt a nyáregyházai Nyáryak közül, édes anyja pedig Kubinyi leány, a néhai Kubinyi Ágoston és Kubinyi Ferencz leánytestvére. Olvasni, irni már hét éves korában tudott. Az elemi és középiskolai tantárgyakat Gyula testvérével együtt magán úton végezte részint Bagonyán, részint a fővárosban, Budapesten. Tanítói és nevelői voltak: Vincze József, Geduly Tivadar, Matich Pál, a jeles költő, Liedeman Frigyes és Greifenegg Vilmos. Mint logikus a pesti egyetembe lépett s itt három évig hallgatta a jogtudományokat is. – 1848-ban Zarka János akkoriban királyi személynöknél jurátuskodott s ez őt nagy szorgalma és ügyessége miatt igen megkedvelte.
Már gyermekkorában verseket és szindarabokat irt és e darabokat maga készítette házi szinpadon adatta elő. A gyermekelőadások alkalmával mint rendező, sugó és mint alakító működött. A komikus és hősi szerepekben egyaránt kitünt. Ha a szükség úgy hozta magával, dekorácziókat és jelmezeket is készített. Általában a verselésre nagy hajlamot mutatott egész életén át, és még utolsó éveiből is szép alkalmi költeményei maradtak hátra.
A zenét is igen kedvelte. Dopler Ferencztől, a hires művésztől tanult fuvolázni; néhány csinos, magyar jellemű zenedarabot is komponált. 1848-ig majdnem naponként zenélt Ellenbogennel, Adolf, Gyula és Sándor testvéreivel és Matild hugával* és más zenekedvelőkkel. – 1848 óta a zenélést egészen elhagyta. A jó czigányzenét azonban élete végéig igen szerette. Még halála előtt pár hónappal gyönyörködött, midőn a pilisi czigányok a «Nefelejts» nótát húzták s egészen meghatva mondá: «Nem kell nékünk szebb királyi dal, mint a Nefelejts; irjanak hozzá szép szöveget, s a magyar hymnus meg van alkotva!» Szép érzéseit bizonyította, hogy a kertészkedésnek s különösen a virágászatnak nagy kedvelője volt.
Ki jelenleg Scholpe Emilné.
Mint gyermekifjú a tornázásban és tánczban is jeleskedett. Egy pesti gyermek-tánczmulatságon, melyet ama korban a leghiresebb tánczmester: Bauwald rendezett, ő Matild hugával kettős magyar tánczban produkálta magát, s ez alkalommal mind a két testvér kitüntetésekben részesült s Bauwald kijelentette, hogy neki soha se volt jobb tanítványa, mint Nyáry Albert.
A rajzolásban és festészetben is igen ügyes volt. Első rajzmestere Dzwonkowszky József volt (hires lengyel emigrans, a ki később a gr. Károlyiak egyetem-utczai palotájának volt állandó lakója). Ez az akkori franczia és lengyel forradalmi eszmékkel saturált, fínom modorú lengyel úr nagy befolyással volt hősünk fejlődésére. – Benső barátságba léptek egymással, s ez addig tartott, míg nem az ősz lengyel bevégezte zajosan kezdett s csendesen befejezett életét a 70-es években. Úgy gondolom, hogy a Kubinyiak a kutatásra, a történelem és hazai régiségek tanulmányozására való hajlandóságát már születésével örökölte, és valószínű, hogy tudós nagybátyjai már gyermekkorában is befolyással voltak az élénk kis rokon fejlődésére és tanulmányai irányára. – Már mint gyermek foglalkozott a numismatikával; később kedvelt tudománya a történelem volt s már 13–14 éves korában Virág Benedek historiájának nagy részét könyv nélkül tudta. Iskolai tanulmányai körül – saját nyilatkozata szerint – nem nagy szorgalmat fejte ki, de annál hamarébb megkedvelte az olvasást, különösen a történelmi regények, a történelmi rémes esetek s a meg nem oldott kérdések érdekelték. – Már 15 éves korában szenvedélyesen fogott a régi székely irás tanulmányozásához s azokkal a keleti irásokra emlékeztető jelekkel irta egy s más feljegyzéseit. Egy pár kortársával ugyanezen irásmódon levelezett is és ez irásmódnak élte végeig oly gyors gyakorlatában volt, melyhez hasonlót senkinél sem tapasztaltam. Egyetemi életében a Horvát István követőihez tartozott minden fenntartás nélkül, s a politikában szintén a határozott szélsők nézeteit vallotta, bizonyos utópikus színezettel. De habár az elméletben igen szigorúnak mutatta is magát s azok közé tartozott, kik mint a sánta Couthon azt sivították, hogy: «Il n’y a que les morts, qui ne revient pas!», a gyakorlatban nem lett volna képes egy csirkét kivégezni.
A nyáregyházi Nyáryak a legpregnánsabb táblabiró osztályhoz tartoztak; igaz ősi nemességükre, erős monarchikus voltukra mindig büszkék voltak s így Albert demokratasága és még azontúl is beszélő szélsősége bizonyos sajátos népszerűséget, sőt hirt, nevet is szerzett neki az 1847–48-beli magyar ifjuság előtt, mely közt már akkor a nagy franczia forradalom némely jelszava, s egy-egy ujságczikk és röpirat, meg a Conversations-Lexikonok czikkei útján a Proudonismus, communismus, phalansterismus és más politikai hóbortok is jókora hódítást tettek volt. Részt is vett az ifjuság mozgalmaiban, sőt egy párszor kisebb közönség előtt szónokolt is, s akkor is szélső irányú nézeteivel tünt fel.* Kardra s szuronyra kerülvén az ország dolga, Nyáry Albert is, gyenge testalkata daczára, beállott a honvédségbe s a harczok végefelé ép azon hadtestben szolgált, melyet Kossuth Lajos maga körül kezdett volt gyűjteni, s úgy értesültem, hogy a kormányzó személye körül mint galoppin is tett szolgálatokat. Az ötvenes években egy s más irodalmi dolgozattal tett kisérletet, egyszersmind nagy előszeretettel foglalkozott az akkor divatos asztaltánczoltatással és spiritismussal – és ezen időben esik meghasonlása nagytekintélyű édes atyjával. Az idő, a kor s a politikai viszonyok is ellentétes állásba helyezték az apát és fiút, de még inkább az észjárás, a világnézlet, s az apának hosszú életen át érlelt meggyőződései s a fiúnak a franczia forradalmi eszmékkel telített képzelődései merőben ellentétes következtetésekre vezethettek; ez alkalommal azonban nemcsak elméleti külömbségekről, hanem egy fontos tényről is volt szó. – Nyáry Albert ugyanis megszeretett egy ifju szép hölgyet, s atyjának határozottan kifejezett akarata ellenére is feleségűl vette. A mint az jelleméhez méltóan másként nem is történhetett. A házasság tisztán szerelmi ügy volt az ifju Nyáry szemei előtt, az apa pedig, a mi megint természetes, számba kívánta vétetni a családi, rangbeli és vagyoni viszonyokat is. Azonban 1848 után, főként az 50-es években, sajátságos viszonyok álltak elő a családok életében. Az elviharzott nagy vész – s az azt követő politikai rendszer, mely megsemmisíteni törekedett alkotmányt, törvényt, a nemzeti multat, az összes történetet, a 156családokban néhol összehozta a régi ellenvéleményűeket; addig gonosz czivakodásban élő liberalis és conservativ testvérek, szülők és gyermekek, rokonok, sógorok egy csoportba, egy fedél alá húzódtak, a szorosabb összetartásban, egyetértésben kerestek és találtak menedéket a fenyegető pusztulás, elenyészés ellen; más helyt dekomponáló hatása volt az új világnézletnek, egyszerre vége lett a régi patriarchális felfogásnak, mindenki szabad, önálló egyéniség, nincs tekintély többé – követelték az új emberek – nem parancsol senki, csak az egyéni okosság. Vallás, családélet, monarchia, szülői tekintély stb. mind csak zsarnoki találmány, s már ezeknek vége. Szabadság, egyenlőség, munkajog – ezek a jelszók – és a szuronyok bús hatalma! kellene utána mondaniok; de hát az mind egy az új világ fiainak, ők rohantak, s még ma is sokan mennek a vészes úton. De térjünk vissza az 50-es évek Nyáry Albertjéhez, ki főként házassága miatt viszályban élt édes atyjával. – E villongások következtében Nyárytól megvonatott az apai segély s ő egy pár nehéz évet élt; ekkor jövén hire az olasz mozgalmaknak és toborzásoknak, szép reményekkel s nagy lelkesedéssel sietett Garibaldi zászlaja alá, s reményeiben nem is csalódott. Nyáry Albert a legelső dicsteljes hadjárat után nehéz beteggé lett, s ennek hirére neje is utána ment, s az elhagyatott beteg férjet oly híven s annyi önfeláldozással ápolta; hogy Nyáry még egyszer oly bensőleg érezte neje iránt tartozó kötelességét, róla lemondani semmiképen nem akart, s minden valószínűség szerint nem is tudott volna. A nő azután, hogy Olaszországból visszakerültek, maga lett nehéz beteggé, s a férj most ép oly híven, s ép oly feláldozással ápolta; mind a mellett a szegény asszonyt meg nem mentheté, mert elméje világa végleg elhomályosult, s megállapíttatván a betegség gyógyíthatatlansága, a társas életből eltávozott s megszünt a számot tevő egyéniségek közt szerepelni.
De az az állítás, hogy a hires pesti 12 pont készítő bizottságnak tagja lett volna, a mint azt némely lapok és folyóiratok is halála után hirdették, semmi történeti alappal sem bir, s így csak ráfogás.
Milyen volt Nyáry Albert pályája az olaszországi hadjáratokban, erről szakszerűleg értekezett Óvári Lipót úr, s én* csak azt jegyzem meg, az ujságokban előfordult hirekkel s ezekből folyó nézetekkel és felfogással szemben, hogy a Crouy-Chanel herczegi család az Árpádházi királyoknak nem leányágából származott, hanem azt tartja magáról és azt bizonyította az 1859–60-as években is, hogy ők az Árpádházi királyoknak egyenesen és törvényesen leszármazó fiörökösei és utódai.
Az illetők egyenes felkérésére.
Oh mily kedvező tárgy volt ez a lovagiasságot, a középkort, a titokszerűt kedvelő Nyárynak! mintha szemeim előtt látnám, mily mohó buzgósággal tanulmányozta és kutatta az olasz levéltárakat s az amiensi egyház halottas könyveit, melyekben a Crouy de Hongrie herczegek elhunytáról szóló feljegyzések találtatnak.
Valószínűleg eszébe sem jutott, hogy az Árpádkori ős jogok ilynemű kutatása s az erős törekvés a jogfolytonosságnak ilyen értelemben való megvalósítására mily homlokegyenest ellentétben áll a modern forradalmi elvekkel s a socialis eszmék ama mázával, melyeknek nevében ő is kardot fogott; s tán arra sem gondolt, hogy e működés mily átalakulásokat eszközöl az ő értelmi világában, s tán egész lényére nagy befolyással lesz. Pedig természetes, hogy az egy ideig csaknem folytonos katonai szolgálat, részvét a diadalmas hősi csatákban, aztán a tudományos működés a levéltárakban, a nagy érdeklődés a Crouy-Chanel családnak hazánk ügyével s az akkori napi politikával összekapcsolt sorsa iránt, szóval a komoly munkálkodás hét hosszú éven át, s nem csak az önállóan megélhetés tudata, de a jó hirnév, a dicsőség és kitüntetések megszerzése nagy hatással voltak egész jellemének átalakulására, kifejtésére, s b. Nyáry Albertről már Olaszországból a legkedvezőbb hirek érkeztek övéihez, s midőn 1866-ban hazájába visszatért, alig lehetett ráismerni az egykor oly daczos, heves véralkatu, szélsőségeket kergető ifjúra. Alapjában komoly, puritán természetű, önerején élni tudó, higgadtan gondolkozó, bevégzett férfi állott rokonai, baráti s régi ismerősei előtt. Hazatértének első éveiben olykor még mutatkoztak nála szélsőségi reminiscentiák, az emigrationális emlékek regényes maradványai, de szép csendesen megtisztult a feleslegesektől, s végül a politikának, melyben eddig is inkább csak divatból, mintsem igaz szenvedélyből, vagy valódi meggyőződésből vett részt, lassankint hátat fordított, s csupán csak a tudományos buvárkodásoknak szentelte élete hátra levő részét.
157Hogy haza jött, mindjárt a más évben megalakult Történelmi Társulat igazgató választmányába ültette a tagtársak bizalma, s a Kolozsvárt 1868-ban tartott első vidéki nagygyülésen olvasta fel hatásos értekezését Beatrix királynéről; – hire szétterjedt az országban, nevét hasábjaikba vették az ujságok, s csakhamar tagja lett a m. t. akadémiának, s tagja az akadémia legfontosabb bizottságainak. Ily viszonyok közt többé nem lehetett úgy szólva a gyermek s ifjukori kifogásokkal gáncsolni báró Nyáry Albert egyéniségét. Édes atyja is kibékült vele, s kivette részét az örömből, melyet érzett, midőn látta fiának minden oldalról jövő elismertetését és megtiszteltetését.
Báró Nyáry Albert a szó szoros értelmében nem volt tudós, s az általános úgy mint a hazai régészetben, a történettudományban, a miveltségtörténetben, a pecséttanban, a családfejléstanban úgy, mint a czímertanban tulajdonképen csak jóízlésü, mivelt dilettansnak mondható. Csakis az utóbb említett tudományban, a czímerészetben igyekezett bizonyos rendszerbe szedni és úgy előadni ismereteit és sokoldalú olvasottságát, de erre vonatkozó nagy értékű művében is inkább csak igyekezet mutatkozik bizonyos rendszerességre, mintsem hogy tisztán körvonalozott, könnyen felfogható és átlátszó egyöntetűséget állapíthatnánk meg. Általában azonban egész munkássága a magyar tudományosság emelésére oly hasznos, oly szerencsés, oly eredménydús volt, hogy az itt-ott mutatkozó hiányosság mellett is méltán érdemelte a legsistematikusabb tudóst megillető babérokat és kitüntetéseket.
Egyike volt ugyanis amaz elsőknek, kik a hazai történet mívelőinek figyelmét a külföldön levő forrásokra fordította, s a külföldi – kiválóan az olasz – levéltárak tanulmányozása által mintegy utasítást adott, hogy a hazánkban feltalálható adatokkal ne elégedjünk meg, sőt mintegy kimutatta, hogy a hazai kútforrások nem elegendők az igazság felderítésére s amazok nélkül félszeg tanokra vezethetnek. Ugyancsak egyike volt amaz elsőknek is, kik a míveltségtörténeti nagyon is szétszórt adatoknak gondos felkutatása, s az egyes tételeknek gondos összeállítása, s irodalmi szép formába öntése által követendő példát mutatott, hogy őseink történetének, s a régi századok társas életének teljes átértésére nem elegendők csupán a diplomátiai tárgyalások, a háborúk és csaták, a hadjáratok és ostromok történeteinek leírása, mert arra az ipar, kereskedelem, közlekedés s a magán élet ezer viszonyainak ismertetése is nélkülözhetetlen. E czélból készítette a Hyppolit-codexekből, méltó feltünést keltett s valóban példányszerű tanulmányait, melyekhez aztán méltán csatlakoztak Fraknóinak II. Lajos király, Csánkynak Mátyás király udvaráról, s az oly korán elhalt Mikuliknak a kisvárosi életről írt s történetírásunkban bizonyos új korszakot, mondhatni új iskolát alapító munkálataik.
Mindezek minden zaj, lárma, reclam nélkül, csak úgy lassan, csendesen hódítottak és foglaltak tért tudományos világunkban, miként a gutta cavat lapidem. Ily igénytelenül, de öntudatosan mívelte a maga részébe jutott tért báró Nyáry Albert lankadatlanul, kitartással, szorgalommal. Soha lelkiismeretesebb, buzgóbb szerkesztőt nem ismertem, mint őt. Az Archaeologiai Értesítő havi folyóirat megjelenését naphoz kötötte s az a kitüzött napon mindig is megjelent. És ö a megjelenés napjának közeledtével nem lett idegessé, mint a szerkesztők kilencz tizede, kik aztán siettökben és izgatottságukban összehányják a meg nem válogatott czikkeket, meghagynak számtalan toll- és sajtóhibát s hiábavaló laptöltelékkel tömik meg a rendelkezésre álló utolsó hasábokat. Ő összehozta s együtt tudta tartani az írókat, minden tárgyra, gyakran a kis ujdonságokra is megtalálta az épen illetékes szakírót, s jó módja és gyakran bebizonyult önzetlensége valóságos központjává tette őt a hazai szaktudománynak. Folyóirata talán nem állott európai színvonalon, de nékünk akkor épen olyan lap kellett, mint az övé, mert ma bizton állíthatjuk, hogy a virágzó Archaeologiai Társaság a Rómer és Nyáry lapjának eredménye, s a mai tudós Archaeologiai Értesítő az ő lapjuk anyai nevelésének és gondos ápolásának viruló leánya, valamint ennek édes testvére: a Turul is.
Az általa szerkesztett lap hasábjain már észlelhettük, hogy különös előszeretettel foglalkozik a magyar pecséttannal és czímerészettel, s bizonyos időtől kezdve egyéb tanulmányait részben félre tévén, egész igyekezettel a czímerészetre adta magát. Nálunk e tudomány, mint olyan, valami 158nagy kelendőségnek soha sem örvendett, s a czímer nem tartozván a magyar nemesség sine qua non postulatumai közé és ezt jeles codificatorunk Verbőczi is hangsúlyozván, s ezek szerint a czímerességgel semmi sajátos jog vagy élvezet, kitüntetés összefüggésben, összeköttetésben nem állván: nálunk a czímert – s így a czímerességet is – puszta ékítésnek tekintették s magát a czímerészetet pedig aligha vették tudomány számba.
Királyaink ugyan Róbert-Károly óta osztogattak czímereket, s olykor látunk egy-egy felvillanó mozzanatot, hogy egyik-másik nemes ember tudakozódik az idősebbtől, olykor még öreg asszonytól is, hogy vajjon mi az ő családi czímere? de hogy tulajdonképen czímerészeti, úgynevezett heroldi, állandó hivatal lett volna a magyar királyok udvarában, mint volt Spanyolországban, Francziaországban, s a mint van mai napig is Angolországban, erről biztos adataink nincsenek, s szóval a királyi s az erdélyi fejedelmi udvarokban dívott czímerészeti tanokról és viszonyokról köz- és magán levéltáraink még eddig mélyen hallgatnak.
Az irodalmi téren sem állunk különben. Páricz Pápainak a XVII. század utolsó éveiben megjelent, s inkább csak czímére mint tartalmára nézve heraldikai latin nyelvű munkája, alig jöhet számításba; a Schmeizel műve német nyelven, teljesen német munka, s ha bár ez már tüzetes czímertannak mondható, csak annyi vonatkozással van reánk, hogy szerzője hazánkfia, de a magyarországi vagy erdélyi czímerészeti viszonyokat egyetlen szóval sem érinti. Tehát ama korban, midőn a czímerészet Európában a maga módja szerint kifejlődött, a társadalmi életben gyakorlatilag hatalmas tényezővé s elméletileg is mint tudomány kifejlődött, mi habár gyakorlatilag szintén használatba vettük, elméletével s felállított törvényeinek tanulmányozásával épen nem foglalkoztunk.
A legújabb időben azonban nagy lendületet vett a heraldika Magyarországon, úgy kezdtek meggyőződni az emberek, hogy a czímerészetnek igen sok hasznát lehet venni úgy az általános, mint a részletező hazai történetben, a közjogban, a városi és vármegyei élet-, a családok fejlődése történetében, sőt még a diplomatiai viszonyok pontos felfedezésében, műemlékeink tanulmányozásában, építészeti korszakok meghatározásában stb. Ennélfogva sokan, s legjobb nevű iróink közül is többen kezdtek a czímerészettel foglalkozni, úgymint: Ipolyi, Nagy Iván, Rómer, Kővári, Knauz, Finály, Ivánffi, Béldi István, b. Radvánszky Béla, gróf Lázár Miklós, Reichenau, Pauer János püspök, Nagy Imre, Csergheő, Tagányi, Thallóczy stb. stb., s mindenek felett b. Nyáry Albert. De mindezek inkább csak egyes családok czírnereinek magyarázása, tisztázása, felderítése körűl fejtettek ki igyekezetet; vagy az egész ország s az egyes magyar koronatartományok czímere meghatározására vonatkoztak, mintsem a czímerészet általános elveire és elméletére, s kivétel nélkül az újabban elszaporodott német kézikönyvekben s katekismusokban hirdetett és taposott ösvényen járkáltak Nagy Iván és Kővári családfejlési könyveikben sok család czímerét közlik jól-rosszúl, több-kevesebb sikerrel és már ez is nagy vívmány volt, de a czímer-leírások – a czímerészeti nyelv – ingadozók, rendszertelenek és kezdetlegesek mindkét különben jeles munkában, de a szakemberek előtt megvan az az érdemök, hogy művök elkerülhetetlen stadiumot képezett, s mi e téren utódok, csak köszönettel tartozunk a nehéz viszonyok közt teljesen míveletlen földön működő kezdőknek.
A czímerészeti nyelv teljes hiányát érezvén a m. tud. Akad. Arch. bizottsága, felhivta b. Nyáry Albertet, hogy tegyen kisérletet a magyar heraldikai terminologia elkészítésére és b. Nyáry meg is tette a kisérletet, mely kéziratban báró Nyáry Jenő úr választmányi tagunk nagylelkű ajándékából már ma társulatunk levéltárában van. Az arch. bizottság biztatással és elismeréssel fogadta a művet. A következő évben a m. kir. egyetem bölcsészeti kara szintén Henszlmann Imre tagtársunk ajánlatára ugyancsak a magyar czímerészeti műszótár elkészítését tüzte ki egyik pályakérdésül. Báró Nyáry említett munkájával szintén sorompóba lépett s a pályadíjat el is nyerte. Ekkor a m. tud. akadémia történelmi bizottságában e sorok irója tett indítványt, hogy a kitüntetett és pályadíjt nyert szótárt a bizottság áttekintés és kiadás végett szerzőtől kérje be s egyszersmind bízza meg szerzőt egy magyar czímerészet megírásával.
Báró Nyáry a szótár beadását elhalasztatni 159kérte, egyszersmind a czímerészet megírása előtt egy tájékoztató vezérfonal megírását mondotta szükségesnek. Nagy érdeklődéssel s meleg hangon tartott szakszerű előterjesztései a bizottság által egész terjedelmökben elfogadtatván, munkásságának koronájáúl, s fájdalom, bevégzéseűl, megírta a Heraldika Vezérfonalát, mely kitünő munkáról tisztelt olvasóim engedelmével még nehány szót mondani akarok. E mű a czímerészet általános elméletének megállapítását tüzte feladatáúl, de az által, hogy tételeinek bizonyítására nagyobb részben magyar czímereket és pecséteket idéz, s így a legrégibb s legnevezetesebb magyar czímereket s pecséteket a czímerészet általános elvei világítása mellett ismerteti meg, oly tanulságos, de nehéz és komoly munkát végzett, mely a magyar tudományosságra nézve megbecsülhetetlen, s mely más szaktudományok mívelőinek is követendő mintáúl ajánlható. Így például minő érdekes volna, ha valaki megírná az építészet tankönyvét s annak minden tétele bizonyítására, hazai építészeti példákat mutatna be; vagy csak azokra idézne külföldi példákat, melyekre hazaiakat nem találna. Valóban ritka ember veszi magára azt a terhet és fáradságot, hogy valamely tudománynak tisztázott elvei könnyebb megérthetésére a pregnánsabb külföldi példák mellett, a hazaiakat is oly gazdagon idézze, s ez által mintegy igazán és alaposan nemzetivé tegye a tudományt. Báró Nyáry Albert könyve pedig oly gazdag tárháza a magyar heraldikai adatoknak, hogy úgy szólva összes heraldikai anyagkészletünket magába foglalja. Oly érdeme ez néhai báró Nyáry Albertnek, mely által a tudományosságot és nemzeti culturánkat egyaránt örök hálára kötelezte.
A czímerészetben két főirány mutatkozik annak mivelői között, egyik a természetes vagyis történeti irány, mely a tudományt ott kezdi, a hol annak legelső nyomai mutatkoznak, keresztűl hozva az ős- és az ókoron, s a meghatározásban arra törekszik, hogy minél távolabbi időt s minél szélesebb tért foglaljon magába; másik irány a mesterséges, mely kiindulási pontúl a mai tudományos meghatározást fogadván el, a czímerészetet felette szűk időre s tulajdonképen csak a keresztény európai államokra szorítja. E szerint a XIII. századon elől tulajdonképen való czímerészetről alig lehet szó. Az első irány követése nagyon nehéz, fáradságos és rendszerről itt szó sincs; elégnek tartják az irók, ha a roppant anyagból egy csomó tényt előszámlálnak; s még a kezdete is bizonytalan, mert hogy az egyén, a család vagy törzs magát valamely jelvény által megkülömböztesse, ép oly régi szokás, mint a mily régi az embernek öntudatra ébredése.
A meddig az irott történelem terjed, mindig van szó a jelvényviselésről, sőt az irott történetet megelőző korból is oly adatok maradtak fenn, s ezekkel összhangzólag Amerika és Afrika ősnépei közt, kik az általános műveltséget megelőző népekkel fejlődés tekintetében egy színvonalon állanak, oly jelvények viselésével találkozunk, melyek félremagyarázhatatlanul a mi czímereinkhez hasonló jelentőséggel bírtak. Egyik másik ősnépnél s a mai amerikai és ausztráliai őslakónál, hol különben a családéletnek csak legprimitivebb elemeit észleljük s csak a törzsrendszer van kifejlődve, látjuk, hogy egyik törzs a krokodilust viseli jelvényül, czímerül. Ez van bekarczolva, kifestve, beégetve vagy kifaragva kezdetleges paizsán, botján, nyilán, kunyhója szemöldökén, csolnakján, evezőjén mindazoknak, a kik egy törzshöz tartoznak, s ezt a jelvényt – épen mint nálunk a nemesi czímert, megtartják nemzedékről nemzedékre; a rokon törzs némi bővítéssel vagy változtatással viseli e jelvényt, a másik törzs oroszlányt, tigrist, a harmadik valami szelid állatot vagy madarat visel stb. stb.* Mindezek valóságos czímerek, s a mai meghatározásnak csak két pontjával nem összhangzók, t. i. hogy az alak, vagyis czímerkép lefestése nem paizs keretében jelenik meg, és hogy – a mit a mai heraldikusok a legfontosabb dolognak tartanak – az illetők a magok czímerüket, nem a fennálló legfőbb hatalomtól s nem bizonyos formalitások közt nyerik. Báró Nyáry nagy művében mindkét iránynyal elegendőképen foglalkozik s az egyptomi, görög s római hagyományokat is bőven tárgyalja, de aztán a modern irány mellett marad s előnyeivel és hátrányaival együtt ez utóbbit fogadja el. A mesterséges rendszer hátrányai közül csak azt említem, hogy mi tévők legyünk az úgynevezett ősczímerekkel? 160Tudjuk ugyanis, hogy a francziák, mikor Bouillon Gotfried vezetése alatt a keresztes háboruba indultak, Párisban a Notre-Dame környékén és a Szajna partján százával árulták a fegyverkészítők a jelvényekkel, czímerekkel kifestett paizsokat, oroszlány, farkas, gólya, rózsa, liliom, sas, kutya stb. volt rájuk festve, s a vitézek (milites) azt a paizsot vették meg, mely talált erejökhöz, tekintet nélkül a jelvényre, vagy azt, a melyiknek színe nekik megtetszett; s a ki vissza jött a szent földről, a jelvényes paizst az egyházban függesztette fel, vagy fiának és családjának hagyta. Ezekről pedig nem lehet állítani, habár némelyik család ma is azt a czímert viseli, hogy a felsőbbség adományozta. Épen így nem lehet kimutatni, hogy ki adta a karulyt (vagy Turult), a három hárslevelet, vagy a divéki medvét stb. az illető magyar családoknak stb., mert hiszen arról semmi positiv tudomásunk sincs, hogy Árpádházi királyaink czímereket, vagy plane czímeres leveleket (armales) adományoztak volna, pedig bizonynyal az Árpádházi királyaink korában is voltak magyar nemesek, sőt még czímeres nemes emberek is.
Lásd Beöthy Leo kitünő munkáját a Társadalmi fejlődésről.
Szóval, azt lehetne mondani, hogy e második irányban is van elég hézag, bizonytalanság s olyan is elég részlet, melyekkel már senki se törődik, mert mikorra a czímerészet az elméletben a mai álláspontjára kifejlődött, beleértve a színjelzést (Schraffirung) is, akkorra már a czímerészet a gyakorlati életben teljesen aláhanyatlott, törvényes jogainak még az illető országokban is csak romjai maradtak fenn.
De az elfogadott határok közt báró Nyáry Albert a magyar országos és magán czímerek történeti fejlődésének oly szép egymásutánját s ez alatt oly sok apró szakszerű értekezést nyújt olvasójának, hogy még azok is, kik tán rendszerével vagy egyes tételeivel, állításaival ellenkező álláspontot foglalnak el, munkáját úgyszólva mohón olvassák s érdekeltség nélkül kezükből le nem tehetik.
A mi a magyar czímerészeti szótár megállapítását, s különösen a leírás vagy elmondás stilusát illeti, itt is merőben töretlen úton járt báró Nyáry, de az utána jövők az ő kezdeményezésének nagy részét már nem nélkülözhetik. Mert ha társulatunk vezetése mellett a józan gyakorlat nehány évig kellő kritikával jár el, a báró Nyáry által, meg kell vallani, sok gonddal összehordott szónak* és kifejezésnek legalább is fele bátran megmaradhat.
Nekünk például kifogásaink vannak a vágott (= geschnitten, coupée) szó ellen; mert a vágott dohány s a vágott farkú kutya által lefoglalt szónál sokkal czélszerübbnek találjuk a metszett kifejezést. A felnégyelt paizs helyett, mely jelzőt a régi büntető jog a kivégzéseknél használta, bőven elég a négyelt paizs. Az oromdísz helyett is alkalmasabb, beszélőbb a sisakdísz. A színmezzel (= livrée, uniformis) sem tudunk kibékülni, jobb az elfogadott egyenruha; a megrakva (= sémée) is kétes értékü, semmi sem lehet egyetlen tárgygyal megrakva, mert ez frequentativ jelentésű szó. Lásd a Heraldika Vezérfonala 105. lap alsó sor.
Szóval, báró Nyárynak Vezérfonala és Szótára terjedelmes, alkalmas alapul szolgálhat a magyar czímerészet végleges megalapítására.
Olykor – talán sokszor is – megtámadhatjuk e műveket, de el nem kerülhetjük, ha e tárgyról szólunk, s emlegetni fogjuk örökké.
Még egy kedves időtöltése volt, a kerámika. Már ennek is vannak mívelői hazánkban, úgy mint Ipolyi, Majláth Béla, Bubics püspök, báró Bálintitt, báró Nyáry Jenő, s mások, de senki nagyobb szenvedélylyel s jobb ízléssel nem gyűjtötte a sčvres-i, meissen-i, R. A. és Alt-Wien stb. stb. porczellánokat és a hazai (holicsi, tatai, kolozsvári, batizi stb. stb.) finomabb majolikatermékeket, mint néhai báró Nyáry Albert, s valóban meglepő szép darabok voltak birtokában, különösen findzsa-gyűjteménye a legválogatottabb volt az egész országban.*
Egy szép reggel hozzám jövén báró Nyáry, felkért, hogy menjek el vele Eggerhez, mert ott egy Alt-Wien findzsa van tálastól, a Marcolini által festett képpel, s ő meg akarja venni, nézzem meg én is. Elmegyünk, megnézzük, valóban szép darab volt. Ára 80 frt. Igérünk 50 frtot. Nem adják. Ő többet is kész igérni, én nem engedem s mondom, majd eljövünk másnap. Délután ismét hozzám jő, hogy menjünk a findzsa után, mert 8 100 frtot is megád, csak az övé legyen. El is megyünk, de a findzsa elkelt. «A mint az urak eltávoztak» – beszélte Egger úr – «az üzletbe lépett gróf Batthyány Lajosné és meglátván a findzsát, szó nélkül kifizette a kért 80 frtot.» Évek mulva is emlegette báró Nyáry, hogy én vagyok oka, hogy ez a szép darab most a másé. D. F.
Lakása általában tekintve ódon, de a legjobb karban tartott és saját betanított asztalosa által kijavított butorait, válogatott és stilszerűen kötött könyveit, sajátságos képeit, czímergyűjteményeit, 161pompás edényeit, bátran nevezhető saját czéljaira berendezett múzeumnak, melyben ez a par excellence magyar philantrop és magyar tudománykedvelő magát megvonva, a külvilágot és saját régi bajait feledve, szorgalmatosan dolgozgatott érdekes művei előállításában.
Mióta nekem szerencsém volt Nyáry Albertet személyesen ismerhetni, egészsége mindig könnyen változó volt, s csak a legnagyobb elővigyázattal tarthatta magát munkaképes, jó állapotban. Télen át mindig a fővárosban tartózkodott. Nagyon mértékletesen élt. Kedvencz kávéházában szívesen töltött egy pár órát baráti s jó ismerősei közt. Határozott órában mindig pontosan haza ment. Sokat olvasott, írt s fogadta barátit, kik közül az ifjabbakat szívesen tanította s a czímerészetből még rendszeres órákat is adott többeknek. A nyár és meleg ősz nagy részét egyik vagy másik testvérénél falun töltötte s késő őszszel mindig megujulva, megfrissülve tért vissza körünkbe. Az utolsó években alig észrevehetőleg, de folytonosan gyengült; jókedvűségre való hajlama azonban s elméjének ereje és tisztasága megmaradt talán utolsó pillanatáig. 1885 őszén halála előtt pár hónapot Pilisen testvérénél, Gyulánál, igen kellemesen töltött, a mit, hogy november hóban bejött, dicsekedve beszélt el, de most sem volt felüdülve, betegesnek látszott. Még egy párszor találkoztunk; deczember havában még bizottsági ülésen voltunk együtt az egyetemi könyvtár épületében, a hol szokott tréfás modorában folytatta a társalgást, de én úgy találtam, hogy nagyon elváltozott és nagyon elgyengült. Bucsuzáskor a szokásosnál kissé több emphasist mutatott s én nem is láttam többé. – A folyó 1886. év január hó 1-én bevégezte a kezdetben oly izgalmas és fájdalom nem hosszúra terjedő, de az utóbbi éveiben oly szépen s oly nemesen megfutott pályáját.
Két feltünő tulajdonsága volt, melyek kiválóan jellemzék egyéniségét: a szívjóság és a magyarság. Amaz főként emberi s ez valódi nemezeti tulajdonság. Igaz ember akart lenni, s erre legjobb eszköznek tartotta a magyarságot.
A napi szegénynek, kéregetőnek, az elhagyatott koldusnak, a megszorult ismerősnek s a zavarban levő jóbarátnak mindig kész gyámola, támogatója, kisegítője, megmentője volt. Gyakran saját hitelét s rendelkezésére álló pénzét, erszényét teljesen kimerítette, csak hogy azokon, kiket jóknak és csak szerencsétleneknek tartott, segíthessen.
Emberbecsülő humanitása is csak szívjóságát bizonyította, ámbár lehetett volna módja gyakorolni a régimódi földesúri, parancsolási, szeszélyeskedési tempókat, szemben a munkással, napszámossal, hordár-, pinczér-, cseléddel s más százféle bizonyos ideiglenes szolgálatra utalt egyénnel szemben, de mondhatom tapasztalásból, hogy falun, ősei jószágain a jobbágy-zsellér maradványokkal, cselédekkel és városban hordárokkal, inasokkal, pinczérekkel, szedőgyerekekkel, ipartanuló növendékekkel soha illendőbb, gyöngédebb, tapintatosabb, hogy úgy mondjam, humanusabb s utánzásra méltóbb bánásmódot soha sem láttam, mint báró Nyáry Alberté, meglátszott rajta a világlátott, igazi művelt ember.
Tudom jól, hogy Magyarországon napjainkban senkinek sem tudható fel érdeműl a jó magyarság, ez ma mindenkinek kötelessége, második természete, de még is vannak egyének, kiknek minden szenvedélye, igyekezete, minden tehetsége a magyarságban központosul s ilyen volt báró Nyáry Albert. Szellemének minden gondolata, szívének minden érzése, minden dobbanása magyar volt. Már gyermekkorában égett, lángolt a magyar versekért, szindarabokért, a magyar tánczért, zenéért s kívánta emelni a magyar irodalmat, a magyar ízlést, mire akkor még sokkal nagyobb szükség volt, mint mostanában.
Általában, mikor ő tanult, a magyarságot mívelte, mikor ő harczolt, a magyarságért küzdött, s a mit tett életében, mindent de mindent a magyarság javára kívánt tenni.
«Albert testvérem» – írja báró Nyáry Gyula rokonszenves levelében – «hőn szerette magyar hazáját s édes anyai nyelvét; és e mellett vallásos érzésű, buzgó protestáns volt; de azért minden vallást és felekezetet tisztelvén, a hitfelekezeti támadást mindenkor s minden oldalról vissza utasította. A rom. kath. magyar püspököket különösen tisztelte, dicsérvén őket, hogy a hazafiságért, a közjóért és a tudományokért oly sokat tesznek és áldoznak.»
De bevégzem már igénytelen beszédemet.
162Társulatunk báró Nyáry Albert halálával egyik kezdeményezőjét, alapítóját; folyóiratunk szerkesztőjét s legfőbb támaszát, mi kivétel nélkül, a választmány s a társulat egyes tagjai részint kedves barátunkat, becsületes munkás pályatársunkat, a közügy hű harczosát, rokonai s különösen testvérei szerető hű szívet vesztettek el benne, s illő volt, hogy társulatunk kebelében különösen mi is nyilvánítsuk érzelmeinket, s kimutassuk, hogy mily helyet foglal el a néhai a mi emlékezetünkben. Hogy ennek tolmácsolására engemet jelölt ki a heraldikai társaság választmánya, ez lehet a véletlen esély következménye, de reám nézve becses e bizalom s gyengeségeim érzetében is megtisztelő, hogy ime nevem összeköttetésbe jő e jeles férfiú emlékével, kivel életében oly sokat vitatkoztam, s ki mindezek daczára benső bizodalmával s feledhetetlen barátságával tisztelte meg személyemet. Mély köszönetet mondok e megbízatásért, bocsánatot kérek, ha a várakozásnak eléggé meg nem felelheték, s óhajtom, hogy társulatunk mindama czélokat, melyek néhai társunk báró Nyáry Albert szemei előtt lebegtek a magok teljes fényességében megvalósíthassa.
DEÁK FARKAS.
