Észrevételek a «Nemesség» czímű kézikönyvnek ismertetésére. (Befejező közlemény.)
Észrevételek a «Nemesség» czímű kézikönyvnek ismertetésére.
(Befejező közlemény.)
(Befejező közlemény.)
«A mi az őspróbák kimutatásánál a czímereket illeti, itt tehetett volna lovag Marcziányi György úr némi szolgálatot, a mennyiben felfejthette volna, hogy a magyar nemességnek az őspróbák kimutatásánál, ami az okiratokat illeti, semminémű könnyítésre sincs szüksége stb.» Ezeket mondja többi közt az ismertető D. F, úr. Erre a következőket jegyzem meg:
Az őspróba nemcsak hogy nem magyar intézmény, hanem mindig idegen és ismeretlen volt Magyarországon. Tisztán magyar nemesi méltóságok (kivéve a Mária Terézia által 1764-ben alapított Szent István lovagrendet) nem léteztek soha oly alapfeltételekkel, melyek ősi próba letételét kötelezővé tették volna. Nálunk az őspróba rendszere német, vagyis osztrák institutió s csakis az a magyar nemes juthat abba a helyzetbe, hogy őspróba letételére felszólíttatik, a ki bizonyos udvari méltóságot vagy előjogot (a kamarási vagy nemesapródi rangot, csillagkeresztesrendet vagy az udvarképesség előjogát) akar elnyerni (t. i. a bécsi udvarnál, mert a magyar királynak Budán vagy Pozsonyban tartott udvaránál minden magyar nemes ipso facto udvarképes), a monarchiában létező két alapítványképes (stiftsfähig) nemeslovagrendbe (a souverain máltai vagy johannita és a német lovagrendbe), vagy végre a ki az öt nemes hölgyalapítvány egyikébe fel akar vétetni; e nemesi institutiók valamennyie pedig (beleszámítva a souverain máltai lovagrendnek Ausztriában létező telepítvényét – a prágai nagy perjelséget is –) osztrák institutió, melyeknek szervezésénél és felavatási feltételeinél a speciális magyar nemesi viszonyok nem vétettek figyelembe. E viszonyok pedig olyanok voltak, hogy a magyar aristokratiának az említett institutiókban való részeltetését nagyon megnehezítették; ezt bizonyítja a Mária Terézia királynő elé terjesztett kérvény, melyben a magyar udvari kanczellária, hivatkozással a török- és tatárjárás idejében az ellenség kezébe jutott templomok, levéltárak, hiteles helyek stb. elpusztítására vagy elrablására, a magyar nemesek által leteendő őspróbákhoz enyhébb feltételekért esedezik. Ennek alapján létesíttettek aztán a fentebb említett külön magyar őspróbák a kérdéses udvari méltóságok elnyerése tárgyában, melyek könnyű feltételeiknél fogva a német próbákhoz nem is voltak hasonlíthatók, a mennyiben e magyar próbák a tiszta leszármazásra s a czímerekre nagyon kevés súlyt fektettek. A három próbamód elseje abból állott, hogy a próbára jelentkező köteles volt atyai és anyai részről hét nemes generatiót kimutatni; másodika apai részről hét nemes őst és minden generatióban a férj és feleség egyenlő születésének igazolását követelte, míg a harmadik módnál a jelölt csupán apai részről hét nemzedéket, anyai részről pedig csak egy nemesül született nőt tartozott kimutatni az egész nemzedékrendben. Ez utóbbi szabály nyilván csakis a magyar nemességnél már akkor is megszaporodott mesallianceokban lelheti magyarázatát. Ha a jelölt a harmadik s egyúttal a legkönnyebb próbát sem volt képes le tenni, az elnézés csak odáig ment, hogy csak azt kérték tőle, mutassa ki vármegyei bizonyítványnyal, hogy családja már 1600 előtt birt nemesi curiával. E külön magyar próbák 1869-ben szüntek meg. Mindezt annak bebizonyítására soroltam fel, hogy a magyar nemességnek az őspróbáknál csakugyan volt szüksége «némi könnyitésre». A nemeshölgy-alapítványi intézetekre nézve ezen enyhítés nem volt érvényben, az azoknak nagyobb részébe való felvételtől a magyar nemesség különben úgy is ki volt zárva; míg a két szerzetes lovagrend «historikus okoknál fogva» a magyar nemest egyáltalában nem ismerte el receptió-képesnek, a mi a máltai rend jogi lovagjaira nézve (chevalier de justice) s a német rend fogadalmi lovagjaira (Professritter) ma is fenáll, a menynyiben a magyar nemesek e két rendbe csak mint tiszteletbeli lovagok (chevalier de devotion, illetőleg Ehrenritter) vétetnek fel.
«Másként áll nálunk a czímerek dolga; a magyar felfogás a czímerekre keveset adott, a nemességet czimer nélkül is tudja gondolni…… .; nálunk a czímernek, mint azt Werbőczi is megmondta, semmi jogi jelentősége sincs… . . Családok cserélték, változtatták czímereiket kedvtelésök szerint, mint a Turzók, Rédeiek, Wesselényiek stb. Természetes, hogy az utóbbi 150–200 év alatt e részben sok változás állott be s ma már, a XVII. századtól fogva a családok legnagyobb részének van czímere.»
A czímereket illetőleg a következőknek elmondására szorítkozom: Most, midőn – D. F. szavai szerint – az utolsó 150–200 év alatt a czímerészet dolgában is sok változás állott be s ma már majdnem minden családnak rendes czímere van, elesettnek kell tehát tekintenünk azt az okot is, mely hajdanában az őspróba-szabályzatok által előírt rendes czímermellékelést a magyar nemességre (D. F. úr szerint) oly szerfelett kellemetlenné tette s azért követelik 1869 óta* a magyar nemestől is, a ki őspróba letételére jelentkezik, hogy a czímerpróbát épen úgy tegye le, mint a lengyel, cseh vagy osztrák nemes. Ama megjegyzéssel ellentétben – hogy t. i. «nálunk a czímernek semmi jogi jelentősége sincs» – azt a történelmi tényt látjuk magunk előtt, hogy a magyar királyok még a mohácsi vész előtti időkben (a XV. és XVI. században) számtalan esetben adományoztak a legrészletesebben leírt és meghatározott czímerrel ellátott armálisokat azzal a sokszor elűfordúló clausulával «hogy czímerét a megadományozott tiszteletben tartsa, más czímert pedig ne merészeljen használni vagy a meglevőn valamit változtatni». Hogy Magyarországon 95a czímerészet sohasem volt oly cultus tárgya, mint például Németországban, csak onnan eredhet, hogy a czímer nem tekintetett a magyar nemesség okvetetlen attributumának s egyik magyar nemesi institutió sem követelte a czímer külön kimutatását. Mind a mellett, hogy a czímer Nyugat-Európában és a német birodalomban ősi idők óta nagy jogi jelentőséggel bírt, még sem tekintetett soha ott sem conditio sine qua non gyanánt a nemesség birására nézve, a mit bizonyít az a tény is, hogy Némethonban czímerlevelek gyakran polgároknak is adományoztattak a nélkül, hogy ez által nemesekké lettek volna. A czímerpróba különben ma sem legfontosabb része az őspróbának; teljesítésétől szükség esetében szivesen adatik fölmentés. Mi értelme volna egy oly nagyszabású heraldikai műnek, mint például a jelenleg füzetekben megjelenő «Siebmacher-féle nagy czímergyűjtemény» Nagy Iván és Csergheő Géza által szerkesztett magyar részének, ha állna az, hogy a magyar nemesi czímernek semmi jelentősége sem fontossága nem lett volna őseink előtt, ha azt minden nemes «cserélhette, változtathatta volna saját kedvtelése szerint» csak annyi becse és jelentősége lett volna, mint akármily más divatos cziczomának? Megengedhető, hogy a székely nemes pixidáriusok (dorobánczok), a fiscális jószágokból nobilizált «puskásnemesek» vagy a palatinális nemesek sorában akadtak olyanok, kik, minthogy a királytól nem kaptak czímert, önként felvettek valami czímerfélét, hogy roszszabbaknak ne tekintessenek a többi nemes családoknál, és hogy aztán a felvett czímereket kedvök szerint cserélgették vagy megváltoztatták. De ez a tulajdonképeni ősmagyar nemességről bizonyára nem mondható. Hogy a Turzók, Rédeyek és Wesselényiek önként cserélték és módosították czímereiket, ez lehet más kérdés tárgya, mert tudjuk, ezen kiváló családok gyakran oly hatalmi állást foglaltak el, hogy keveset törődtek a felsőbb hatalommal s azért akadék nélkül változtattak czímereiken. Zászlóaljat is lehet gondolni zászló nélkül, de utóbbi azért mindig attributuma marad az előbbinek.
D. F. úr azt mondja, hogy 150 – 200 év előtt kezdtek a magyar czímerészet dolgai rendesekké válni. A 16 ősre terjedő, tehát legszigorúbb őspróba is csak ötödiziglenig, azaz a dédszülékig nyúl vissza. Egy 150 – 200 évi időtartam tehát elégséges volt annak az elérésére, hogy a jelenleg őspróba letételére jelentkező jelölt a követelt nemzedékrendjének legfelsőbb sorában is oly ősöket mutathasson ki, kik már rendes czímerviszonyok között éltek.
Az önkényes czímerváltozásnak Németországban is találjuk számos eseteit a nélkül, hogy ily túlkapás a czímer ősjogi jelentőségét megingathatta volna. A Siebmacher-féle nagy czímergyűjtemény utolsó füzetei betűrendben a B. betű közepétől D. betű közepétől 444 család czímerlevelét közlik 432 czímerlenyomattal; ezek közt van több olyan, mely a XIV. században állíttatott ki. E családok mindvégig fejedelemtől adományozott rendes és jogosúlt czímerrel birnak. És hány ily nemzetiségi czímer nem mutatható be, mert az armális elveszett vagy a Liber Regiusba nem lett bevezetve? Ha a szerkesztők továbbra is hasonló szorgalommal és eredménynyel gyűjtik össze az armálisokat, mint eddig, akkor, ha a 7. betű végéhez értek, 3–4000 oly magyar nemes család armálisa lesz bemutatva, a mely családok többnyire már századok óta birtak vagy birnak királytól engedélyezett czímerrel. Ezzel szemben nem fogadható el az az állítás, «hogy a magyar nemesség nagyobb része, nem birt rendes családi czímmel s hogy ennek semmi de semmi jogi jelentősége sem volt;» nem fogadható el már azért sem, mert a magyar nemesség egyedei egyúttal integráló tagjai is voltak a szent koronának (membra sacrae regni coronae), melytől családi czímeröket nyerték. A magyar nemesség mint legfőbb alkatrésze a szent koronának, azt egyedenként képviselte a nemességét előtüntető előjogaival, melyeknek egyike volt a nemes czímet-használhatása is, s ily módon, ha a fentebbi idézetet elfogadjuk, el kellene ismernünk azt is, hogy a szent korona czímere sem bir vagy birt jogi jelentőséggel.
Azzal az állítással szemben, hogy a magyar nemesség nagyobb része legfeljebb 150–200 év óta bir rendes családi czímerrel s hogy az illető nemes családok leginkább csak azért vettek fel említett idő körűl önként valami jelvényt, «hogy a divat szerint ők se legyenek rosszabbak a talárt századokkal ifjabb czímeres családoknál,» utalok a Siebmacher-műven kívül Csergheő Gézának a «Turul» IV. kötetének 1886-ik évi 3. füzetében közölt «Kritikai megjegyzések a folyóiratunkban közölt XV. századbeli czimerekre» czímű czikkére is, melyben öt oly nemesi család czímerével foglalkozik, melyek a XV. század első tizedeiben Zsigmond király által adományoztattak s melyek közül a mohorai Vidffy családét azért említem meg, mert mohorai Vid személyesen nyújtotta át Constanzban 1418-ban czímertervrajzát Zsigmond királynak jóváhagyás végett, a mit meg is kapott azzal az engedélylyel, «hogy a család e czímerrel mindenütt és mindenhol úgy tornaversenynél, harczban, mint párviaskodásoknál szabadon és jogosan élhet». Tehát mondható, hogy a czímernek nemesi értelemben véve, Magyarországon is már 3–400 év előtt is körülbelől az a jogi jelentősége volt, mint a külföldön, minélfogva attól tartok, hogy az a szolgálat, a melyet a magyar czímerészeti viszonyok fejtegetése által könyvemben tehettem vala, nagyon illuzórius lett volna.
* * *
Végül engedje meg szerkesztő úr, hogy a könyvismertetés egy oly pontjáról is megemlékezzem, mely – noha nem bir sem genealogiai vagy heraldikai érdekkel – talán mégis méltó a felemlítésre.
A biráló D. F. ezeket mondja: «mert ez a név- és családjelző szócska: lovag, magyarul csak elől tehető.»
A magyar irodalom közlönyeinek legnagyobb része minden nemesi rangot vagy czímet az illető családi név után helyez, a mi a helyes nyelvérzéknek talán meg is felel s mert a magyar nyelvtan is azt mondja, hogy minden hivatal, rang, polgári állás stb. a név után nevezendő meg, például: Ferencz József király, Radó főispán, Földváry hadnagy, Dezsewffy szolgabiró stb. és nem megfordítva. A lovagi czím (chevalier, Ritter von) épen olyan örökös nemesi fokozatot jelen, mint a herczegi, grófi vagy bárói; eddigi tapasztalataim szerint pedig még egyszer sem történt, hogy valakit azért tudatlansággal vádoltak volna, mert az utóbb említett három nemesi czímet a családi név mögé helyezte. Miért képezne épen a lovagi czím kivételt, s miért volna épen e czím csak elől tehető, holott épen olyan név-és családjelző szócska, mint az említett három? Eredetükre nézve a herczegi, grófi és bárói czím épen olyan idegenek Magyarországon, mint a lovagi; csakhogy előbb nevezettek később honosítva és törvényesítve lettek, míg a külföldön hasonlólag bizonyos nemesi rangfokozatot jelentő lovagi czím a magyar nemesi hierarchiába 96nem vétetett fel. Azt pedig nem hiszem, hogy a könyvismertető úr azokat is tudatlansággal vádolja, a kik a herczegi, grófi és bárói czímet a név után említik fel, mert akkor az egész alföld s a magyar irodalom legtöbb közlönye nem tud magyarúl.
MARCZIÁNYI GYÖRGY lovag.
