Az Anjoukori Okmánytár
Az Anjoukori Okmánytár
ötödik kötete is megjelent. Szerkesztőjének Nagy Imre akadémiai rendes tagnak neve biztosíték, hogy az oklevelek úgy kiválasztás, mint közlés tekintetében méltán sorakoznak az előbbi kötetekben foglaltakhoz. A jelen kötet az 1347–1352-évekből 396 oklevelet foglal magában; az oklevelek legnagyobb része ennél is az országos levéltár és a Nemz. Muzeum gyűjteményéből került ki; különösen sokkal járultak a Muzeumban letéteményezett családi levéltárak (úgymint a gr. Berényi, Békássy, Dancs, gr. Forgách, Hamvay, Kisfaludy, Máriássy, sóvári Soós, gr. Rhédey családoké) a közlött anyaghoz. Ezeken felül a gondos szerkesztő sokat közöl a Bárczay, hg. Batthyány, Csicsery, hg. Esterházy, gr. Festetich, Görgey, Inkey, Kapy, keménegerszegi Kemén, Melczer, Ostffy,. br. Révay, Rumy, Szinyei Merse, Varga, Zerdahelyi családok gazdag levéltáraiból is; úgy hogy mind e megnevezett, valamint a XIV. század egyéb kiváló családainak történetére a jelen kötet tömérdek adatot szolgáltat. Az egyetlen kifogás, a mit a diplomatikus a közlési mód ellen tehet, a kiadó Történelmi Bizottságot és nem a szerkesztőt illeti. A bizottság ugyanis már a második kötet óta utasításul adta a szerkesztőnek, hogy az oklevelek formai részeit kihagyásokkal közölje, s ezeket kipontozással jelölje. Az oklevél szövege tehát helykímélés tekintetéből csonkítva van; de e mellett a térben előálló nyereség egy negyven íves kötetnél alig tesz másfél ívet. Valóban e csekély «haszon»-ért kár volt a diplomatikust, az oklevelek formai részének vizsgálóját, tanulságos anyagtól megfosztani s az oklevél szövegét megcsonkítani. S hozzá ez az eljárás oklevélpublicatiók terén teljesen egyedül áll; «unicum», melyet a Tört. Bizottság talált föl. Vagy adott volna a bizottság bő regestákat vagy teljes szöveget. Úgy az elsőnek mint az utóbbinak teljes jogosultsága van, de nem az Anjoukori Okmánytárra kiszabott közlési módnak, mely amphibium a tudományos világban elfogadott publicálási módok közt. Annyival is inkább, mert a XVII. század bőbeszédű és semmit mondó levelezései jobbára csonkítatlanul jelennek meg; pedig ennyit tán a XIV. század történelmi emlékei is megérdemelnek. Határozott nyereség volna oklevéltanunkra nézve, ha a bizottság a további köteteknél elállana e semmi tudományos okkal (mert a takarékoskodást a helyben ennek nem nevezhetjük) nem támogatott eljárástól s adná az oklevélszöveget teljes épségében, melyet csonkítani szöveg-publicatióknál a historiai igazság és hűség ellen elkövetett vétek.
