DÓZSA NÁDOR ÉS A DEBRECZENI CSALÁD. (Első közlemény.)
1DÓZSA NÁDOR ÉS A DEBRECZENI CSALÁD.
(Első közlemény.)
(Első közlemény.)
Az Árpádok uralkodásának vége felé a mai Debreczen város akkor jóval kisebb, de nem kevésbé gazdag határán három férfiú osztozkodott: Rofoyn, Péter és Dózsa.* Előkelő emberek voltak tagadhatlanul, legalább is mikor közelebbről megismerkedünk velök, már Rofoyn és Dózsa az ország főnemesei, zászlós urai között foglalnak helyet, de úgy látszik nem tartoztak a környék ősi, tősgyökeres birtokosai közé. Hogy tulajdonképen honnan jöttek, miféle ősöktől, melyik nemzetségből származtak, hogy és mikor lettek Debreczen földes urai? arról az oklevelek mélységesen hallgatnak, sőt – bár rokonságuk kétségtelen – még azt sem tudjuk, hogy egymással milyen közelebbi vérségben állottak? Rofoyn a Miklós, Dózsa az András comes fia, Péternek atyját sem ismerjük, de bizonyos dolog, hogy része volt Debreczenben s egykori földes uraságának emlékezetét mai napig is őrzi a hírneves «Péterfia utcza».* Az a föltevés, mintha a Káta nemzetségből származtak volna, merőben alaptalan. Úgy az ismeretes birtokviszonyok, valamint a heraldikai és genealogiai bizonyítékok kizárják ezt az összeköttetést, melynek egyetlen argumentumát puszta névazonosság képezi.* Az is bizonyos, hogy Debreczen környékén minden jószáguk újabb szerzemény, s nincs egy talpalatnyi nemzetségi osztályból fenmaradt ősi birtokuk. A Guthkeledek, Hunt Pázmánok, Csanádok, Káták, Gyovádiak, Kállai Ubulfiak uralkodnak itt, kiknek jószágai minden oldalról körülveszik s elég szűk határok közé szorítják Debreczent. Tőszomszédja Torna (mely később Boldogfalva név alatt a város határába olvadt) a Miskócz, majd a Hunt Pázmán nemzetség öröksége, másfelől Haláp, Szepes Ebes, Parlag hasonlóképen idegen birtokosokat uralnak,* szóval minden körülmény arra mutat, hogy Debreczen földes urai – noha a Borsa nemzetségből származó Tamás fiaival rokonságot tartanak – új emberek ezen a vidéken, legfeljebb is atyjuk telepedhetett oda s nagyon valószinű, hogy a tatárjárás után V. István 2vagy Kun László adománya folytán került kezökre Debreczen, és lett királyi birtokból magán tulajdonná. Az említett Rofoyn azonban már tetemesen gyarapította annak tartományát, örököse Dózsa pedig I. Károly idejében hatalmas uradalom központjává tette Debreczent, megvetvén alapját a város emelkedésének, jövendő nagyságának.
* A váradi püspöknek fizetett tizedek jegyzékében előfordul a következő passus: «in Debruchun Dose XVI capecie, in Debruchun Petri X cap. in Debruchun Rufoyn XLIIII cap.» Bunyitay Vincze. A váradi püspökség története II. k. 433. l.
* Bunyitay id. m. II. 430. l. szerint nevezett Péternek Jakab fia után hivatnék így a kérdéses utcza, melylyel szemben Debreczen város monographusa azt állítja, hogy debreczeni hírneves tanácsbeli Péterfi Jakab nevéről neveztetett volna el Péterfiának, Bunyitay föltevése, mint alább is látni fogjuk, sokkal indokoltabb. (V. ö. Bunyitay id. h. Szűcs István: Debreczen város történelme. I. k. 25. l.)
* L. Csergheő Gézától: a Káta nemzetség czímere (Turul. 1889. 3-ik füzet) és tőlem «A Káta nemzetségről». U. o. 1887. évf.
* Wenzel G.: Árpádkori új okmtár IX. k. 507. l., X. k. 357. l. s az Anjoukori okltár I. II. kötet.
Rofoyn IV. Lászlónak kedvelt embere s egyik legszerencsésebb hadvezére volt. Együtt harczol a Tamásfiakkal a Hód tavánál Oldamur kun és tatár csapatjai ellen, majd Loránt erdélyi vajdával a pártos urak megfenyítésére küldi őt a király, mely alkalommal véres ütközetekben legyőzik Pál országbiró lázadó fiait, kiostromolják Adorján várát* elnyomják a hűtlen Acsó által támasztott zendülést, megzabolázzák a pártütő szászokat, s Rofoyn nem csak saját vérét ontja bőven a királyi tekintély oltalmazásában, de rokonai, testvérei halálát is beszámíttatja az uralkodóval, mikor érdemeinek jutalmazásáról van szó és László bőkezűsége ellen nem is lehet panasza, mert gyarapodik vagyonban, tisztességben egyaránt.* Mikor Tamás comes fiai közül a már említett Loránt erdélyi vajda, István főpinczemestere, Kopasz (a későbbi nádor) pedig főlovászmestere a királynak: Rofoyn már báni méltóságot visel, noha azt, hogy épen szörényi bán lett volna ebben az időben, magunk részéről határozottan nem mernők állítani.* Való igaz, hogy 1282-től kezdve haláláig az oklevelek következetesen bánnak nevezik,* de hogy miféle bán volt, s tulajdonképen meddig viselte előkelő tisztségét, annak nyomára jönni nem lehet. Bizonyos dolog azonban, – nevezzük ezt akár körültekintő eszélyességnek, akár elvhűségnek vagy háládatosságnak – hogy tántoríthatatlanúl ragaszkodott mindig a törvényes királyhoz; és míg a Tamásfiak nyilt lázadásban törve ki Kun László, majd III. Endre, s végre – mint alább látni fogjuk – Róbert Károly ellen is, alig egy emberöltő alatt sokszoros hűtlenséggel bélyegzik meg magukat s a mily magasra emelkedtek oly mélyen buknak, fényes pályafutásukat vérpadon végezvén: addig rokonuk és egykori fegyvertársuk Rofoyn bán az Árpádok iránt tartozó hűségét soha meg nem tagadja, sőt úgylátszik, hogy Endre halála után, mikor már a nemzet többsége Károlyt egyező értelemmel királynak ismerte, a mint egyszer annak hűségére tért, pártot többé sohasem is változtatott, a mi pedig nem mindennapi dolog abban az időben, főképen ha tudjuk, hogy jószágai a Károly-ellenes mozgalomnak szinhelyén feküdtek. Élemedett ember létére az ellenkirályok között folyó véres pártharczokban nem igen vett már részt, annál nagyobb buzgalommal csatlakozott azonban Róbert Károlyhoz rokona és fogadott fia Dózsa mester, a kit Rofoyn nem csak tekintélyével, befolyásával támogatott, hanem – maga gyermektelen lévén – hogy a világban való előmenetelét még jobban megkönnyítse, szerzett javait 1311-ben a király beleegyezése mellett (mert különben azok visszaestek volna a koronára) örökjoggal neki adományozta.* Úgy látszik, hogy Károly király előtt tett ezen örökbevallása Rofoynnak egyszersmind végső rendelkezése is volt, s mert nevével többé nem találkozunk: meghalhatott rövid időn.
* A Hód tavánál Rofoyn négy sebet kapott, és rokona Péter elesett. Adorján vár ostrománál testvérét Lászlót megölték.
* A szászok ellen vívott ütközetben testvére (frater?) Miklós elesett. Fejér: Codex Dipl. V. 3. 259.
* Pesty Frigyes után (A szörényi bánság története), a ki értesülését az országos levéltárban őrzött dignitariusok jegyzékéből merítette, szörényi bánnak tartják őt, de minden indokolás nélkül. A dignitariusok könyvének hiteléhez pedig nem mindig lehet bizni. Innen kapott lábra legelsőben az a föltevés is, hogy Rofoyn a Káta genusból származott volna.
* Mikor 1282. július 6-án a Hunt Pázmán nemzetségből való Szentjánosi Derzstől Torna birtokot (melyet az oklevél a Nyír-ben és Debreczen szomszédjában fekvőnek mond) megszerzi, már bán és Debreczen földes ura. Ezzel ellenkezőleg IV. László 1284. január 1-én kelt adománylevelében pusztán «comes»-nek nevezi őt, de később is mindig bán. (Fejér Cod. Dipl. V/3. 289. l.)
* Zichy okmánytár I. 133. l. «magistro Dousa fratri suo tanquam filio, considerans propinquiorem non habere heredem».
A bán halála után Dózsa mester Gaborjánmonostora, Keresztur, Thepa, Derecske, Szentpéterszege, Mocs és Torna birtokokat örökölte, noha ebben az időben már magának is tekintélyes jószágai voltak Debreczen környékén. Tudjuk a többek között, hogy Zám helységet már 1297-ben megvásárolta a Káta nemzetségből származó Gog fiaitól, mely monostorával és jövedelmező vámjaival 3az akkori Szabolcs vármegye területén, különben Debreczen szomszédságában a Hortobágy folyó mellett feküdt.* Hasonlóképen Debreczennel vala határos azon Elep nevezetű birtok, melyet 1307. tavaszán Károly versenytársa Ottó király adományozott neki, mikor a szent koronával László erdélyi vajdához igyekezett, a hol, mint tudjuk, fogságba került. E donatiót Ottó azzal indokolja, hogy Dózsa mester rokona az ő hiveinek Kopasz nádornak, Bekének és Lászlónak,* melyből nyilván kitetszik, hogy nem hű szolgálatai fejében jutalmazni, hanem lekötelezni, pártjára édesgetni akarta őt ez által, noha czélját el nem érhette. Hogy a Tamásfiakat, főkép Károlynak nem sokkal utóbb kedvelt nádorát, Kopaszt, mily alapon nevezi Ottó híveinek? bajos volna megmondani; noha nincs kizárva annak lehetősége, hogy nevezettek csak Ottó elfogatása után tértek át Róbert Károly hűségére, mert érdekeik úgy hozták azt magukkal;* kétségtelen dolog azonban, hogy Dózsa mester – noha elfogadta Ottó adományát – sem azelőtt, sem azután nem tartozott annak felekezetéhez, mert Károly többször hangoztatja, hogy bejövetelétől fogva állandóan híve volt, a mint azt különben a tények is igazolják.
* Zichy codex II. k. 56. Szűcs István: Debreczen város történelme I. k. 21. l. Ma puszta a Hortobágy délkeleti részén.
* Fejér Cod. Dipl. tom. VII. vol. I. 219. lap. Elep akkor Szabolcsban feküdt, ma a debreczeni határban találjuk. Ez adományra nézve l. Bunyitay értekezését a «Századok»-ban.
* Bunyitay azt hiszi, hogy Kopasz és Beke már a Dózsa-féle adomány idejében Károly hívei voltak, s szerinte Kopasz 1307. tavaszán már csak azért sem lehetett Ottó nádora, a mint vélik (Fraknói: A nádori és országbirói hivatal története 160. l.), mert szeptember 3-án mint Károly palatinusa szerepel. Bekéről sem hiszi, hogy Ottó híve lett volna (pedig hazai forrásaink szerint Erdélybe László vajdához követte urát a szent koronával), mert 1307. június 1-én Buda ostrománál Károly mellett harczol és szept. 3-án az ugocsavármegyei Szőllőst kapja adományba. Nekünk azonban úgy tetszik, hogy a Tamásfiak Ottó fogsága idején s talán épen azért változtatták meg pártállásukat, mert tőle már semmit sem várhattak.
Mikor Dózsa mester a Rofoyn-féle örökség birtokába lépett, jószágainak természetes központja Debreczen lett, melyen most már csupán Péter fia Jakabbal kellett osztozkodnia. Virágzó népes helység vala ez már a XIII. század elején de még inkább azzá válott Dózsa és Jakab földesurasága alatt. Jakab a maga birtokrészén a XIV. század elején a sz. Ferencz-rendű szerzetesek számára klastromot alapított,* mig a helység ősrégi szentegyháza helyén a hagyomány szerint már Dózsa atyja András comes megkezdé az új díszes templom építését, melyet azonban nem fia, hanem Imre váradi püspök fejezett be és szentelt föl sz. András apostol tiszteletére.* A patronusok bőkezűen gondoskodtak a birtokaikon lévő szentegyházakról, vallásos buzgóságuknak legtöbb nyomát azonban természetesen Debreczenben találjuk, mely állandó lakásuk volt, innen írták nevüket és rövid idő alatt meghonosítván annak falai között a középkori műveltséget, hatalmas lendületet adtak a község emelkedésének, polgárai vagyonosságának.
* Bunyitay id. m. II. k. 444.
* U. o. II. k. 217. l. V. ö. Szűcs István id. m., hol a hagyomány Dózsa atyjának nevét illetőleg igazat mond.
Debreczeni Jakabról a klastrom alapításán kívül alig tudunk egyebet. Úgy látszik otthon ülő ember volt, s ha szerepelt is a nyilvános életben, a középszerűségnél nem igen vitte többre, mert nevével a korszak emlékeiben alig találkozunk. Dózsa ellenben Róbert Károly gyakran ingadozó trónjának csakhamar egyik leghatalmasabb oszlopa lett, s hadban és békében agyaránt kiváló érdemeket szerzett magának. Bőségesen nyilt erre alkalma, mert Károlyt – jóllehet már két ízben is megkoronáztatott, s az országrendek (hogy valahára véget vessenek a temérdek vérbe került polgárháborúnak) törvényes uruknak ismerték el, – némely elégületlenek még mindig rossz szemekkel nézték sz. István örökében, s nem szüntek meg botránkoztatni híveit, élükön Csák Mátéval, a ki úgy viselkedett, mint ha Magyarország koronás királyának létezéséről tudomással se birna. Pedig 1310. augusztus 27-én a László erdélyi vajdától hosszas alkudozások után kiváltott* sz. koronát 4is fejére tétette már Károly, de Csák Máté a koronázási ünnepélyektől távol tartván magát, cselekedeteivel országszerte nyilván hirdeté, hogy most sem ismeri őt el felkent királyának. Ezután a pápai követ kérése, fényes igéretei, fenyegetőzése daczára hovatovább nagyobb vakmerőségekre vetemedett, s rabló csapatjaival Budáig portyázott, nem csekély rémületbe ejtvén a családjával történetesen ott időző királyt. Végre ennek is elfogyott a türelme, s látván, hogy megátalkodott ellenséggel van dolga, a kivel szép szerével nem lehet boldogulni, az 1311. év nyarán hatalmas sereget gyűjtve, az ország báróival együtt elindult, hogy megfenyítse a vakmerő embert. Zászlajához csatlakozott Dózsa mester is, mint a királyi sereg egyik vezére,* s bár e hadjáratról részletes tudósításaink nincsenek, bizonyos dolog, hogy a király fegyvereivel jó szerencse járt, a lázadók – úgy látszik nagyobb ütközet nélkül – szétszórattak, Dózsa pedig hasznos szolgálataiért 1311. sept. 26-án a királyi nyergestartók birtokát Path földet Pest vármegyében kapta adományba.*
* A szent korona visszaszerzésére vonatkozólag Debreczen történetében érdekes hagyományt olvasunk: László erdélyi vajda és Károly megbizottjai kölcsönösen gyanakodtak egymásra, s abban egyeztek meg, hogy Dózsa birtokán a Debreczen mellett levő Elep pusztán jönnek össze, mert benne mindnyájan megbiztak. Úgy is történt. László erdélyi vajda egy halmon telepedett le, a mit mai napig Vajdahalomnak nevez a nép szája s ezzel átellenben a király küldöttei Omode nádor és Tamás esztergomi érsek az u. n. Koronáshalmon ütötték fel sátraikat, s egyességre lépvén a sz. koronát három napig közszemlére tették. E hagyománynak alig van történeti alapja, mert a találkozás, mint tudjuk, Szegeden történt, jellemző azonban Dózsára nézve, ki a néphit szerint az önzetlen becsületesség mintaképe lehetett, s a kit Debreczen történetirója a hagyomány alapján következetesen Dózsa Mátyásnak nevez. I. h. 54. l.
* «…considerata ipsius magistri Douse probitate, majorem nostri exercitus praefecimus».
* Anjoukori okmt. I. k. 233. Pór Antal: Trencsényi Csák Máté. Ma Páty helység u. o.
Tudomásunk szerint ettől az időtől kezdődik Debreczeni Dózsa fontosabb szereplése. A király saját szemeivel győződhetett meg vitézsége, hadra termettsége felől, és fölismervén benne a jövendő emberét, eddig tanusított hűségét is méltányolván, siet őt még jobban lekötelezni magának, s 1311. november 8-án a Kékálló folyó mellett fekvő Szent-Miklós, Szent-Lőrincz és Füzestelek nevű földeket, ugyanazon a napon kelt oklevele által Fegyverneket, Sumát és Zuzát ajándékozza neki.*
* Anjoukori okmánytár I. k. 235. l.
Láthatjuk ezekből is, hogy Dózsa birtokait Debreczen környékén, vagy legalább is lehetőleg annak közelében igyekezett csoportosítani. Hogy a pestvármegyei Páty-ra miért vetette szemét? el nem tudjuk képzelni. Valószínű, hogy a király hivét sürgősen jutalmazni akarta, de épen akkor nem lévén keze ügyében más eladományozható jószág, egyelőre ezt adta neki, noha Bihar és Szabolcs vármegyétől jó távol is esett.
A most előszámlált birtokok közül Sz.-Lőrincz és Sz.-Miklós Bihar vármegyében, az utóbbi a Rofoyn bán féle örökségben tartozó Derecske mellett feküdt; Fegyvernek, Suma, Zuza (helyesebben talán Szuna) az adománylevél szavai szerint «prope ecclesiam Hegyes» terültek el. Ez a Hegyes nem a mai Kunhegyes város, mint Gyárfás gondolja,* hanem Debreczen szomszédjában állott, valaminthogy ott találjuk Fegyverneket is.* Ha még megemlítjük, hogy Thepa (ma Tépe), Torna, Macs, Elep és Zámmonostora szintén Debreczen szomszédságában s részben az úgynevezett hortobágyi pusztán terültek el, Gaborjánmonostora pedig Szentpéterszege és Kereszturral együtt nem messze attól Bihar vármegyében a Berettyó mellett feküdt,* arra a következtetésre jutunk, hogy a debreczeni uradalom, melyhez nem sokkal utóbb Böszörmény, Hatház, Szoboszló stb. tartoztak, egyike volt a legtekintélyesebb jószágtesteknek ebben az országrészben, gazdag, termékeny földjével, népes, virágzó községeivel, kő egyházaival, monostoraival, jövedelmező vámjaival együtt.
* Gyárfás István: A Jász-kunok története.
* A helyek meghatározására nézve dr. Csánki Dezsőnek: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadyak korában cz. nagybecsű munkáját használtam.
* L. u. o. és Szűcs István meg Bunyitay id. m.
Valóban ha Dózsának egy szép napon eszébe jut, hogy pártot üt a király ellen és a környéken nagy számmal élő elégületleneket zászlója alá gyűjtve, nehány hatalmas szomszédjával, a Borsákkal, Guthkeledekkel vagy Omode nádor fiaival szövetkezik: Csák Mátéval egyet értve és közös erővel támadva minden sarkában vérbe, lángba boríthatják az országot, s bizonyára hosszabb idő mulva nagyobb áldozatok árán áll helyre hazánknak fél század óta nélkülözött nyugalma, belső békessége. De Károly jól ismerte a maga emberét, föltétlenűl bizott benne és nem kételkedett kipróbált hűségében. Hasonló 5körülmények között tehát nagyon helyes politika volt tőle, hogy gazdaggá, hatalmassá tette azt, kinek odaadására, tekintélyére, hadvezéri képességeire minden pillanatban számíthatott, s a ki szükség esetén meg tudta zabolázni a neki vadult szenvedélyeket és szüntelenül résen állva, a meddig karja elért, megoltalmazta a királyi tekintélyt, megvédelmezte kisebb-nagyobb zsarnokok ellen a véginségre jutott föld népét.
A történtek igazolják, hogy Károly számításában nem is csalódott. Elérkezett az idő, hamarább mintsem gondolta volna, mikor Dózsa emberül megfelelt a benne helyezett bizodalomnak s elhárította ura feje felől a fenyegető veszedelmet. Most azonban még abban az országrészben, melynek egyik leghatalmasabb földesura Debreczeni Dózsa volt, a viszonyokhoz képest elég rend és béke uralkodott. A Borsa nemzetség vitéz, de állhatatlan sarjainak nagyravágyása – legalább egyidőre – úgy látszik betelt. Volt vagyonuk, méltóságuk, tekintélyük; Kopasz nádor és Beke a királyné tárnokmestere újabb meg újabb jeleiben részesültek a kitüntető fejedelmi kegynek s jól megerősített váraikból – Adorján, Kőrösszeg, Sólyomkő – féken tartották a pártütésre mindig kész kisebb nemességet, melynek a rablás és ragadozás hosszú idő óta megszokott foglalkozása, éltető eleme volt. A király tehát erről az oldalról nyugodt lehetett s figyelme másfelé irányult. Sáros vára ellen vezette most seregét, hol a nemrég elhalt Omode nádor fiai kitűzték a lázadás zászlóját s az egyházi átok alá vetett Csák Mátétól segíttetve, megingatták felső Magyarországon Károly hatalmát. Nem nagy számú, de válogatott vitézekből álló seregében ott találjuk Dózsa mestert is. – A királynak kedvezett a szerencse s 1312. június 15-én a híres rozgonyi ütközetben a felkelők hadai szétszórattak, és a vezérek, közöttük Debreczeni Dózsa, – támogattatva mindenütt a szepesi szászoktól – a pártütők erősségeit rendre kiostromolták, megszilárdítván azon a vidéken Károly uralmát.*
* Más forrásokat nem is idézve Pór Antal említett jeles munkájában részletesen találjuk leírva a rozgonyi ütközetet s annak következményeit.
A rozgonyi győzelemnek kétségtelenűl fontos következményei voltak, főleg miután Károly tapintatos eljárásával a közhangulatot is kedvezőbbé tudta tenni személye iránt. A hűtlenek közül sokan meghódoltak már s Csák Máté hatalma naponként szűkebb térre szorult. A megtért Omodefiak példáját számosan követték, kikkel szemben a király kegyelme kifogyhatatlannak mutatkozott. De régi ellenségei helyébe csakhamar újak támadtak. Az ország birtokügyeinek rendezésével, a jogtalanul elfoglalt jószágok visszaadatásával, mint mondani szokták, darázsfészekbe nyult, s a ragadozó hatalmasokat maga ellen zúdította. Az elégületlenek Kopasz nádorban találtak vezérükre, ki nemzetsége tagjaival – valószinűleg mert az ő érdekeiket is sértették a király szándékai – zászlót emelt ellene, a lázadás bevallott czélja az lévén, hogy a halicsi fejedelmet ültetik szent István trónjára. A mozgalom a Tisza vidékén s az erdélyi részekben már veszedelmes arányokat öltött, mikor a király Debreczeni Dózsát bizta meg a lázadás elnyomásával. Alkalmasabb embert erre a feladatra alig is találhatott volna nálánál. Ott lakott a lázadás központján, s noha még közhivatalt idáig nem igen viselt, úgy látszik egyedül az ő személyes tekintélyével lehetett ellensúlyozni a Tamásfiak kiterjedt hatalmát. Ennek tulajdonítható, hogy mikor fegyverbe szólította a királypárti nemességet, Bihar, Szatmár és Szabolcs vármegyék előkelő nemzetségei inkább az ő, mint a Kopasz zászlójához csatlakoztak, pedig a nádor boszújától lehetett okuk tartani.
A Borsák lázadásáról történetiróink már bőségesen írtak s minthogy azóta újabb, ismeretlen részletek nem kerültek napfényre, s az események felől való tudomásunk egyátalában nem öregbedett: mi ez alkalommal puszta ismétlésüket nem tarthatjuk feladatunknak, s csak annyiban emlékezünk meg a dologról, a mennyiben az hősünk személyével közvetlen kapcsolatban áll.*
* Legújabban Bunyitay Vincze a «Századok»-ban megjelent már többször említett tanulmánya s Pór Antal idézett munkája foglalkozik ezzel részletesen.
Dózsa mester tehát sereget gyűjtve, Debreczen mellett szállott táborba, és készen várta a pártütők támadását. Úgy látszik nem akart 6abban első lenni, s nem örömest mozdult el birtoka mellől, hol családja is tartózkodott s mely az ellenség győzelme esetén bizonyosan végpusztulásra jut. Meggyőződésem szerint első sorban is ez a körülmény befolyásolta magatartását s azért várta be a míg Kopasz hadai Debreczen alá érkeztek és nem félelemből vagy tulságos óvatosságból késlekedett. Nem csupán a király érdekeit, de saját tűzhelyét, háza népét is védelmezte, mert vára nem volt, hol családját biztonságba helyezhette volna. Nem merte tehát magukra hagyni kiskorú gyermekeit, de úgy látszik még arra is számított (még pedig helyesen), hogy debreczeni hű jobbágyai szükség esetén segítségére lesznek, a mi természetesen meg nem történhetik, ha ő megy a pártütők elibe. Bevárta tehát nyugodtan, míg Kopasz hadai Debreczen alá érkeztek, s ekkor Kenéz valkai várnagy támadásával megnyitotta az ütközetet. Kezdetben a lázadók voltak előnyben, de csakhamar fordult a hadi szerencse s Dózsa teljes diadalt aratott felettük. A debreczeniek is jó szolgálatokat tettek ez alkalommal a királyi hadaknak, fedezték a tábort s kétségtelenűl részük volt a győzelem kivívásában, mint ezt a város szabadalomleveléből alaposan következtethetjük.* Kopasz életben maradt társaival menekült a csatatérről s Adorján várába zárkózott. Nemsokára a király is megjelent a falak alatt – mert a debreczeni győzelem hírére Biharba érkezett, – de mielőtt az ostromló sereg megvehette volna az erősséget, Kopasz titkon menekült, és Sólyomkő várában készült a védelemre. Itt azonban utolérte végzete s mikor látta, hogy nincs egyéb választása hátra, mint vagy éhen veszni, vagy kegyelemre megadni magát, az utolsót választotta és Károly parancsára kivégeztetett.* Dózsa pedig diadallal hordozván körül a király zászlaját, várakat, megyéket és városokat hódoltatott ura hűségére s mint Károly maga elismeri, amaz országrész megmaradása neki köszönhető.*
* V. ö. Pór Antal és Bunyitay i. h., lásd még Zichy okltár. I. k. 171. l. Szűcs i. m. I. 56. l.
* Bunyitay i. h.
* «…idem Woyawoda… multa castra ab ipsis infidelibus nostris obtinuit et abstulit provincias ac oppida plurima nostri dominii subiugans et restaurans ditioni rerum dampna et iacturam discriminum ac sumptuosarum expensarum penurias multiplices perferendo viam constantie et tramitem fidelitatis non reliquit» etc. Gróf Zichy okmt. I. k. 173. l.
A debreczeni győzelem – melynek idejét pontosan meg nem határozhatjuk, csak az bizonyos, hogy az 1317-ik év tavaszán történt – Dózsa szerencséjét tökéletesen megalapította. Gondolhatjuk, hogy a gazdag hadi zsákmányon kívül – melyből zászlókat, fegyvereket, paripákat, foglyokat bőségesen juttatott a királynak* – fontosabb következésekkel is járt az reá nézve. Ennek előtte is kedvelte őt Károly, s komája, egyik gyermekének keresztatyja volt,* most azonban nagy mértékben éreztette vele kegyelmességét, háláját. Legelső jele volt annak, hogy Bihar és Szabolcs vármegyék főispánjává tette s egyszersmind öt vármegye területére szóló birói hatalommal ruházta őt fel.* Kötelessége ez országrész zavarteljes birtokügyeinek rendezése volt. Mint a fenmaradt oklevelek bizonyítják, szorgalmatosan járt el fontos tisztében és az igazságszolgáltatás terén ép oly hasznos szolgálatokat tett urának mint a csatatéren. De Károly sem fukarkodott az elismerésben, s úgy látszik a debreczeni ütközet után ajándékozta hű emberének a mai Hajdú-Böszörményt, már akkor is népes, vásáros községet, a következő 1318-ik év folyamán pedig kinevezte őt erdélyi vajdának.*
* U. o.
* Anjou oktár I. 380. A Zichy codex egy 1316-iki oklevelében «magister Dousa curialis comes de Zabolch» fordul elő, de nem igen hiszszük, hogy Debreczen földesura és a király komája alispánságot viselt volna.
* «In quinque comitatus index specialis per dominum regem deputatus». Anjou oktár I. 436. l. 1317. augusztus 1-én neveztetik először bihari és szabolcsi főispánnak. U. o. 435.
* 1318. márczius 22-én még főispán, de ugyanazon év deczember havában már erdélyi vajda. Anjou oktár. I. 462. 489. l. Böszörmény az Ákos nemzetség birtoka volt és Kopasz nádor testvére Beke felesége hozományába kapta.
Ez újabb kitüntetésre, melylyel Dózsa alig egy esztendő leforgása alatt egyszerű nemesből az ország legfőbb zászlós urai közé emelkedett, a Moys néhai nádor fia által támasztott erdélyi zendülés szolgáltatott alkalmat. Míg ugyanis Károly Kopasz leveretése után a dunai részekbe vezetvén seregét Komárom várát szállotta meg, s a felkelők ellen szerencsésen harczolva egyik erősségüket 7a másik után foglalta vissza: addig némely pártos urak a debreczeni ütközetből Erdélybe menekülve László vajda fiaival együtt nevezett Moys vezérlete alatt zászlót emelve, tűzzel-vassal pusztították hű alattvalóinak jószágait, s a lázadás már-már kialvó szikráját új lángra lobbantották. A király Debreczeni Dózsát küldte ellenök, s hogy annál nagyobb tekintélylyel és hatalommal léphessen föl amaz országrészben, megtette őt egyszersmind erdélyi vajdának.* Dózsa tehát sereget gyűjtve, az 1318-ik év nyarán hirtelen közöttük termett, s véres ütközetben legyőzvén Moys fiát, Erdélyben a nyugalmat és rendet – már a mennyire rövid idő alatt lehetett – helyre állította.* Az év végén már ide haza, Debreczenben találjuk ismét; most is mint a Kopaszon nyert diadal után különféle hadi zsákmányokkal kedveskedik urának, a ki, mikor a harczi lárma kissé csillapult, megemlékezik hasznos szolgálatairól s igazán fejedelmi bőkezűséggel jutalmazza érdemes vezérét.
* Annyi bizonyos, hogy Dózsa már erdélyi vajda volt, mikor a lázadók ellen indult. Csak az a kérdés, hogy mikor történt ez? 1317. május 8-án – úgy látszik kevéssel a debreczeni ütközet után – még hivatalt sem visel, egyszerűen «magister»-nek nevezi őt a király; 1318. márczius 22-én mint főispán működik, de ugyanazon év deczember havában már erdélyi vajda. Egy évszám nélkül való oklevél tanúsága szerint julius 7-én már mint vajda útban van Erdély felé és Zilahon időzik. Ha tekintetbe veszszük, hogy Kopasz leveretése s az erdélyi zendülés között aránylag rövid idő telt el és 1319. június 21-e előtt a királyi hadak már győzelmeskedtek Moys felett, mert a vele tartó urak közül többen jószágaikat vesztik: a szóban forgó oklevél keltét szükségképen 1318-ra kell tennünk, úgy hogy Dózsa vajdává való kineveztetése valamint az erdélyi lázadás elnyomása minden valószinűség szerint 1318 közepén május–deczember között történhetett, de semmiképen sem 1317-ben. V. ö. Pór Antal id. m. 144. l. Anjou okmt. I. k. 462. 489. 621. l. Hazai okmt. VII. 374. l. stb.
* Zichy-codex 1. k. 173. l.
Az Ákos nemzetségből való István nádor maradékai ugyanis, mint a Borsákkal különben is rokonok, esküdt ellenségei voltak Károlynak, s a Kopasz-lázadásban való részvételükért mint hűtlenek összes birtokaikat elvesztették. A confiscált jószágok közül Újvárat tartományával együtt az országtanács beleegyezésével Debreczeni Dózsának adományozta a király. Tetkintélyes egy uradalom volt. Az adománylevél szerint hozzátartoztak: Kis-Győröd, Emőd, String, Tulosd, Mohi, Csécse, Szederkény, Odolmán, Lövő, Kisfalu, Zelpestű és Szalonta egy pár kivétellel – valamennyi Borsodvármegyében, s innen alaposan következtetjük, hogy maga Újvár is Borsod területén állott, noha annak később semmi nyomára sem akadunk. Annál sűrűbben emlegetik az oklevelek a XIV. század közepétől kezdve Diós-Győrt, uralkodó családainknak e kedvelt mulatóhelyét, s nagyon valószinű, hogy egy és ugyanazon várnak különböző neveivel van dolgunk. Igaz ugyan, hogy a diósgyőri vár már a honfoglalás történetében szerepel, Újvárról pedig tudomásunk szerint legelsőben a Dózsa-féle adománylevél emlékezik: ez azonban legkevésbé sem bizonyít ellenünk. Diós-Győr régi vára ugyanis – valószínüleg a tatárjárás alatt – elpusztult, mert nevével, illetőleg azon a területen várral az egész XIII. századon keresztül nem találkozunk, sőt az Ákos nemzetségből származó István nádor még 1304-ben is egyszerűen győri curiáját emlegeti, országra szóló lakadalmat tartván annak falai között fia és egy bajor herczegleány számára.* Mellettünk bizonyít ellenben az a körülmény, hogy mikor Róbert Károly a Kopasz-lázadásban résztvevő borsodi Ákosok birtokait hivei között szétosztogatja, Diós-Győrre sehol se akadunk; de igen is látjuk az eddigelé ismeretlen Ujvárat, melynek tartozékai jobbára Diós-Győr közelében feküsznek, úgy hogy a két uradalmat tulajdonképen egynek kell tartanunk. Ha most elfogadjuk azt a nagyon valószinű – bár oklevelekkel nem igazolható – állítást, hogy a régi diósgyőri várat említett István nádor romjaiból ismét fölépítette: a kérdést bátran megoldottnak tekinthetjük, – mert semmi sem természetesebb annál, hogy a régi helyén épült új várat eleinte megfelelőbb elnevezés hiányában – Ujvárnak nevezzék.*
* «ad curiam nostram Geur vocatam». Anjou okmtár I. k. 53. L. még erre vonatkozólag Wenzel G. Diós-Győr egykori történeti jelentősége. (Akad. Értekezések II. k.) 1261-től kezdve Nagy-Győr, Győr, Diós-Győr néven szerepel, 1304-ben területén még vár nem állott. L. a regestákat. U. o.
* A földrajzi részre vonatkozólag l. dr. Csánki D. id. m. Kandra Kabos: «Erne bán és fiai» cz. tanulmányában alapos okoknál fogva az Ákos nemzetségből való István nádort tartja Diós-Győr újjá építőjének, és következő szavaival: «István Diós-Győrt szánta nemzetsége székhelyének, miért is… annyira átalakítá, hogy «új várnak» nevezteték» úgy látszik szintén a két vár azonosságára czéloz. Századok 1884. évf. 120. l.
8Az erről szóló s 1319. október 2-án kiállított adománylevelet I. Károly király – magasztaló szavakban emlékezvén meg Debreczeni Dózsa érdemeiről, a ki bejövetelének első napjaitól kezdve oldala mellől sohasem távozott – 1319. október 17-én privilegialis alakban átirta és megerősítette; mindazonáltal az újvári uradalmat Dózsa maradékai – legalább is egész terjedelmében – sohasem birták, s mikor a század negyvenes éveiben Diós-Győr mint királyi vár elsőben feltünik, tartozékai között az Újvár tartományában felsorolt birtokok némelyikét már ott találjuk, a mit természetesen a szóban forgó várak azonosságának újabb bizonyítéka gyanánt kell elfogadnunk.*
* Zichy okmt. I. k. 171. l. Wenzel G. és Dr. Csánki D. id. m. Némely birtokokat a Debreczeni családba házasodott Olnodi Czudarok, Olnod várához kapcsoltak.
Ezután már valamivel nyugalmasabb idők következtek. A pártütők hatalma végkép megtört és Károly minden igyekezetét a viszonyok rendezésére, az ország rég óta nélkülözött belső békességének teljes helyreállítására fordította. Az utókor hálájára méltó azon férfiak sorában, a kik vele nehéz feladatát megosztották, a történetíró Debreczeni Dózsát a legelsők között fogja fölemlíteni. Az öt vármegye területén addig gyakorolt királybirói tisztét erdélyi vajdasága alatt is megtartotta s a kornak fönmaradt emlékei a közjót előmozdító munkásságáról élénk tanubizonyságot tesznek. Hol itt, hol amott, de leggyakrabban kedvelt lakóhelyén Debreczenben – mely amaz országrésznek különben is természetes központja volt – maga körül gyüjtötte az igazságot kereső, ügyes-bajos nemeseket s törvényt látván felettük, kiegyeztette a zenebonáskodó szomszédokat, megvédelmezte a gyengébbeket a hatalmasok erőszakoskodásai ellen, visszaadta a pártharczok idején elfoglalt jószágokat jogos tulajdonosaiknak, fentartotta a személy- és vagyonbiztonságot, szegénynek, gazdagnak egyenlő mértékkel mérte az igazságot, s még a hosszas harczok alatt lakatlanná vált földek benépesítésére is volt gondja.* Szóval az ország belső békéjének, az állami és társadalmi rendnek megszilárdítása körül annyi érdemet szerzett magának, hogy vajdasága harmadik esztendejének beteltével az 1321-ik év végén nádorrá tette őt a király s ezzel – úgy látszik még elég fiatalon – de mindenesetre igen rövid idő alatt – elérte azt a polcot, melynél magasabbra már nem is emelkedhetett volna.*
* Anjou okmtár. I. k. 435. 436. 462. 489. 553. 556. 573. 594. 604. 606. 611. 618. stb.
* 1321. november 25-én még erdélyi vajda, 1322. január 4-én már nádor (Anjou okmt. I. k. 618. l. Fraknói Vilmos: A nádori és országbirói hivatal 161. l.)
Új méltóságában – bár az ország ügyeinek igazgatásán kívül természetesen saját érdekeit, vagyona gyarapítását sem hanyagolta el – dicséretére legyen mondva helyzetének előnyeit nem zsákmányolta ki s nem élt vissza nagy hatalmával, mint kortársai közül számosan. Gazdagodására – a mennyire ezt módunkban van megitélni – erőszakos vagy épen embertelen eszközöket sohasem használt; telhetetlen kapzsiságot, vagy ragadozást – korának ez általános bűneit – szemére alig vethetnénk; de már a maga igazait körömszakadtig védelmezte, a mint ezt a következő példa is bizonyítja. Még Rofoyn bán életében az 1299-ik év folyamán történt, hogy a vásárra járó debreczeni polgárokat hazatérő útjokban az Aba nemzetségből származó Csobánka unokája László fényes nappal megtámadván, hármat megölt, hatot megsebesített közülök és 200 márkát érő portékájukat elrabolta. Rofoyn a jobbágyain elkövetett hatalmaskodás miatt panaszt emelt III. Endre előtt László ellen, a ki – főben járó dologról lévén szó – tisztító esküre vagy perdöntő bajvívásra köteleztetett. Meg nem jelenvén azonban a törvényes idézésekre, fejének és összes javainak elvesztésére itéltetett, hogy 2/3 részben István alországbíróra, 1/3 részben Rofoyn bánra szálljanak azok.* A bekövetkezett zavaros időkben az itéletet nem lehetett végrehajtani, s nemsokára a király, alperes, felperes mindnyájan meghaltak, a bán örököse Dózsa pedig egyelőre nem is gondolhatott arra, hogy Csobánka unokái 9ellenében érvényt szerezzen a maga jogainak, hanem várt türelmesen jobb napok bekövetkeztére. Végre az 1320-ik év folyamán – mikor már a Tisza vidékén is helyre állott a nyugalom és Csobánka lázadó unokái Károly hűségére tértek – fölvette a pört néhai László édestestvére Sámuel ellen, III. Endre király itéletének végrehajtását sürgetvén. Mikor azonban Károly meghagyására az egri káptalan bizonysága és a «homo regius» megjelentek Heves vármegyében, hogy Csobánkafi Lászlónak Gyöngyös, Bene és Zsadány helységekben fekvő birtokrészeit Debreczeni Dózsa és Lampert országbiró számára lefoglalják, nevezett Sámuel a helyett, hogy törvényadta jogával élve egyszerűen tiltakozott volna az eljárás ellen, hatalmasan ellenszegült a küldöttségnek és elűzte birtokairól. Most az országbiró által a király személye elé idéztetett, hogy számot adjon vakmerő cselekedetéről, de mint egykori notorius lázadónak oka lévén távol tartania magát, az idézésekre meg nem jelent s ez alatt néhai László birtokai lefoglaltatván, Dózsa nádor és Lampert az egri káptalan által bevezettették magukat azoknak birodalmába, nem törődvén most már Sámuel tiltakozásával, ki azt állította, hogy e jószágok legnagyobb részben őt és nem néhai testvérét illetik. Mikor végre Sámuel háromszori nyilvános kikiáltatása után megjelent a király előtt, már minden késő volt. Károly 1322. június 13-án makacssága és vakmerősége méltó büntetéséül az országtanács hozzájárulásával összes javaitól megfosztotta őt 2/3 részben fiainak, 1/3 részben Dózsának és Lampertnek itélvén azokat. A László-féle rész pedig 2000 márkára becsültetvén, a rokonoknak és szomszédoknak a kiváltásra záros határidő tüzetett, de mivel ily roppant összeget nem voltak képesek előteremteni, Gyöngyös, Bene, és Zsadány a törvényes becsű erejéig Dózsa nádorra és az országbíróra szállott. Úgy látszik e dologban a király keze is erősen működött, és szigorúságának nem az lehetett egyedüli oka, hogy hű báróinak kedvére járjon, mert a Csobánkák birtokait később, úgy a nádortól valamint az országbirótól magához váltotta, 1327-ben pedig – Sámuel és rokonsága hűtleneknek nyilváníttatván – Tamás erdélyi vajdának adományozta e szép jószágokat.*
* Wenzel: X. k. 379. l. Debreczeni Dózsa 1300-ban mint Rofoyn bán megbizottja szerepel az országbiró előtt.
* Ajoukori okmtár. II. k. 5. 17. 28–30. l.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
