ÁRPÁDKORI SZEMÉLYNEVEINK ÉS AZ OSL NEMZETSÉG EREDETE. (Első közlemény.)
49ÁRPÁDKORI SZEMÉLYNEVEINK ÉS AZ OSL NEMZETSÉG EREDETE.
(Első közlemény.)
(Első közlemény.)
A Turul múlt évi 4-ik füzetében Pór Antal terjedelmes tanulmányt közölt az Osl nemzetségről, melyben a nemzetségből kiágazott családok részletes ismertetésén kívül az Oslok eredetének magyarázatát is megkisérli. A mily becses azonban tanulmányának azon része; mely az oklevelek szétszórt adatait foglalja össze: oly kevéssé elégít ki ott, hol egy régóta hirdetett kedvencz, de egyoldalu elmélete által újabb hibás következtetésekre ragadtatva az Oslok délszláv eredetét vitatja.
Miként másoknak, bizonyára Pór Antalnak is föltünt az az eddig kellőkép meg nem magyarázott jelenség, hogy árpádkori nemzetségeinknél igazi magyar személynevet, minőnek vehetjük az Apát, Ebedet, Farkast, Keményt, Opust (apus), Vosost s talán még a Fiteket, Kevét, Kemét és Lélt,* csak elvétve találunk.
*Az utóbbi négy név ugyanis a. m. fekete (székelyeknél és palóczoknál feteke), kemény (v. ö. mordvin: kamae), kő (v. ö. köve-t, köve-s, finn: kive, osztyák: kevi, vogul: keu) és Lélek (v. ö. vogul: lili, osztyák: lil, zürjén: lol, votják: lul) szavaink eredetibb alakját tünteti föl. Nem említettem e nevek közt a Bátort; Kakast és Leventét, mert a batur, batir, baghator mongol s a levent (önkénytes, harczos, kalandos) persa eredetű szó, hozzánk a törökség útján kerültek s nem lehet konstatálni, hogy vajjon a régi magyarság maga alkalmazta-e személynevekül, vagy mint neveket is a török eredetű elemek honosították meg; annyi tény, hogy a Batir, Bagator, Bahadur név a törököknél és mongoloknál is nagyon el van terjedve. A mi a Kakas, Kokos nevet illeti, a szó szláv eredetű (ó-szlov. kokošu), népies neveink közt nem igen szokott előfordulni, inkább csak az idegen származású Rátolt és Rutker nemzetségnek tagjai viselték s ennél fogva egyelőre nem merjük a valódi magyar népies szellem alkotásai közé sorolni. Hogy a Gallus név fordítása-e vagy pedig valamely hasonló hangzású idegen (germán) név magyarosítása: bizonytalan. Az utóbbit hajlandóbb vagyok föltenni, ámbár a későbbi időkben csakugyan a Gallussal vették egynek.
Az alsóbb néposztálynál divatozott nevek magyarsága rögtön felismerhető s értelmezésük nem okoz semmi különös nehézséget. Tekintsük csak végig az olyan személyneveket, mint a minők: Agárd, Ajándok, Almás, Apród, Aranka (vagy Arinka, v. ö. a rokon nyelvekben: zarni, zorni = arany; ez az ősi alak még inkább megvan a Zaránd névben), Aranyos, Árpa, Árva, Arvád, Baglyod, Balog, Belcs (bölcs), Bika, Biszke (büszke), Bizatlan, Boudug (boldog), Bodor, Bogár, Bogárd, Bús, Buza, Csikó, Cikóló, Csinos (vagy Csunus), Csóka, Édes, Első, Erdő, Erdőd, Erdős, Erős, Erősd, Farkas, Farkasd, Fejdi vagy Főd (Feud), Fehér, Fekete, Fele, Feledi (a. m. fél, felebarát), Fiád, File (fül), Firüdi (füredi), Fodor, Fondor, Forkud (farok), Gödén. Gyenürü (gyönyörű), Haláld, Halálos, Haragos, Hármas, Hatod, Hazug, Hete (hét), Hetüs, Híved (hü), Hód, Hollós, Hosszú, Hős, Hug, Hugdi vagy Hugod, Hugus (hugocska), Husvét, Irgalom, 50Jámbor, Játék, Jód (Joud), Jólegén, Jólián, Karcsu, Kedvelő, Kék, Kekén (Kökény); Kese, Keselyüd, Keserü, Kevély; Kezed, Kicsid, Kos, Kölesd, Körtvéld, Leánk (leánka), Legény, Leső, Loud (ló), Madarad, Madaras, Maradék, Magas (Mogus), Mehüd (méh), Mehüs, Merő (merész), Mértes, Monyas, Nagy, Nogyud (nagy), Nemes, Nyalka, Nyest (vagy Neste), Nyulad, Nyulas, Nyuszt (Nuuz), Okos, Ölyved, Ölyves, Ötvend, Részeg, Reze (réz), Rigó, Róka, Sánta, Solymos, Süket, Szegény, Szele (szél), Szeme, Szemed vagy Szemdi, Szép (régi alakjában: Szepe, Szebe és Sebe); Szerelmes; Szerető, Szomorú, Szőke, Szőllő (Szeleü), Tagadó, Tengerd, Terpe (törpe, tupri), Tiküre (tükör), Tize (tiz, v. ö. Hármas, Hatod, Ötvend stb.), Törő, Türő, Utő, Vad, Vadad, Vadas, Várad, has, Vasadi, Vasas, Vásárd, Vendég, Verüsd (veres), Vederej (vigyori, vidám), Vig, Villám, Vitéz, Vőd, Vőlegén, Zild (zöld), Zuzó stb. Ide tartoznak a honfoglalás után meghonosodott idegen eredetű szavakból alkotott népies nevek is, pl. Darága, Karácson, Medve, Péntek, Pinküsd, Szereda, Szombat, Szombatka stb.
Ezekkel szemben az előkelőbb családok hagyományos neveinél, minők a nemzetségnevekként is ismert Ákos, Boksa, Bors, Borsa, Büken, Csák, Csanád, Kartal, Kalan, Kaplan, Kölcsej, Marót, Szalók, Teküle, Tomaj, Zoárd és egy sereg más név, azt tapasztaljuk, hogy a magyar nyelvből meg nem magyarázhatók s még ha magyarosnak látszik is egyik vagy másik, mint az Aba, Alap, Apaj, Álmos, Árpád, Bors, Bulcsu, Buzád, Uros stb.: vagy csak esetleges az illető magyar szóhoz való hasonlóságuk s egészen más az értelmük és eredetük (ilyenek Alap, Ál nos, Árpád, Bors, Uros és a német Bosoaldból alakult Busald, Buzád), vagy pedig egy más nyelv, a török adja meg pontosabb analogiájukat, miként az Aba, Apaj és Bulcsu nevekét.
Az árpádkori előkelő családok e hagyományszerű nevei közül a kereszténység mindinkább erősbülő befolyása alatt már a középkor folyamán azonosították egyikét is, másikát is valamelyik hasonló hangzású keresztnévvel. Igy lett Ákosbul Achatius és Augustinus, a Bekéből Benedictus, Biterből Petrus, Bulcsuból Blasius és Basilius, Csákból Claudius és Izsák; a Derseőbül vagy Dezsőbül Desiderius, Gyulából Julius, Kálmánból Colomanus, Columbanus, Mikóból Nicolaus, Urosbul Urias vagy Uriel s úgy látszik, ilyen módon helyettesítette a Tomaj-nemzetség hagyományos ősének nevét, a Tonuzt is a Losonczyak és Bánffyak családjában oly kedvelt Dionysius (Dénes) név.*
* Teljesen hasonló néppsychologiai jelenséget látunk napjainkban, midőn az alsóbb körökben a György (Gyuri) és János (Jani) nevet fölcserélik az úriasabb hangzású Gyulával és Jenővel vagy a midőn a pogánykori magyar Sarolta, meg a francziásított germán eredetü Charlotte (Karolina) és zsidó eredetű Sarotte (Sára) neveket összezavarják; a Dugonics által Etele, Ethela nevéből készített Etelka nevet is ilyen módon szokták a német Adel, Adelhaid névvel azonosítani. Egész rendszeres szokássá vált ez a zsidóságnál, a hol már az ó-korban divatos volt a héber neveket hellenizálni (pl. Eliakimból lett Alkimos; Jehosua, Józsua vagy Jézusból Jason; Józsefből Hegesippos), Németországban pedig a németek által használt nevekkel helyettesítették ó-testamentomi neveiket, azért nevezik magukat nálunk is Áron helyett Arminnak, Izsák helyett Ignácznak, Khajjim helyett Henriknek, Jajle (Joel) helyett Juliusnak, Gyulának, Lévi helyett Lipótnak, Mardokhaj helyett Márknak, Mártonnak, Móricznak, Mózes helyett Maxnak, Miksának stb., pedig egyik s másik ilyen névnél az eredeti zsidónév, melyet a rabbitól kaptak, sokkal jobban megfelelne a magyar szokásoknak, mint az, melyet Németországból importáltak.
Pór A. a középkori iródeák vagy pap ezen tapogatódzásait, illetőleg, helyesebben mondva a népszellem ezen általánosan tapasztalható névcserélő hajlamát készpénznek véve, belőle egy alapjában elhibázott theoriát épített, mely aztán, mint föntebb említettük, idézett tanulmányában újabb tévedéseknek vált kútforrásává.
Kétséget sem szenved, hogy ha valaki csak fölületesen itéli meg a régi neveink körül fölmerülő jelenségeket és nem vesz pontos nyelvi és történeti összehasonlítás alá minden egyes nevet: az hamarosan le fog vonni bizonyos általános szabályokat, egy kalap alá téve az oklevelekben keresztnevekül említett, ezekkel fölváltva használt összes feltünőbb névváltozatokat s aligha fogja megérteni, hogy pl. a Benedictussal egynek vett Beke, Bánk és Benkő, vagy a Nicolaussal helyettesített Mikó és Mikola neveknél mi szükség megkülönbözteni a Bekét és Mikót a Bánktól, Benkőtül s Mikolától és amazokat ősi pogány neveknek, emezeket pedig csakugyan keresztneveknek venni föl. Mert vagy pogánykori névnek tekintendő mindegyik egy sereg más ilyen keresztnévként használt árpádkori 51személynévvel együtt, minők a Csepán (Stephanus), Ernei (Ireneus), Ehellős (Achilleus), Izsip (Josephus), Ják (Jacobus), Izsó (Esau), Laczk (Ladislaus), Mois vagy Mojus (Moises), Vazul, Vászoly (Basilius) és mások, melyek a hasonló hangzású keresztnevekkel való fölcserélés következtében szorultak ki a közhasználatból. Vagy pedig keresztnév valamennyi, mint Pór A. állítja.
Pór A. véleménye szerint, a mely nézetének már több ízben kifejezést adott, az okmányainkban található nevek majdnem kivétel nélkül visszavezethetők valamely ó-testamentomi vagy keresztény szentnek a nevére, melyet őseink hol eredeti alakjában, hol megrövidítve, a magyar kiejtéshez idomítva használtak, vagyis mint egyik czikkében mondja:* «addig fúrtak, faragtak az idegen néven, míg annak hangzása magyarrá lett«, máskor pedig védszentjöknek a keresztségben nyert nevét magyarra fordították és ezt a »tudósok mondva csinálták.«*
* A régi magyar keresztnevekről. A Budapesti Hirlap 1890. 317. sz. tárczájában.
* U. o.
Ha a magyar kiejtéshez való idomítás alatt nem a hangváltozás szabályszerűségét értjük, hanem egész önkényszerű »fúrás-faragásra« gondolunk s a hol ez sem segít, fölállítjuk a jobbára nem is értett keresztnevek »mondva csinált« tömeges lefordításának kissé naiv elméletét: hát ezzel a módszerrel akár hottentotta vagy botokud eredetre is visszavezethetjük árpádkori személyneveinket.
Hogy régi keresztneveink, t. i. valóságos martyrologiumi eredetű neveink egyes változatainál gyakran feltünő eltéréseket tapasztalhatunk: annak meg van a természetes oka. Keresztneveinket ugyanis nem ugyanazon egy forrásból vettük, hanem különböző utakon kerültek hozzánk.
Midőn az egyház közvetlen hatása alatt honosodott még nálunk valamely név, mint az András (Andreas), Barnabás (Barnabas), Domokos (Dominicus), Ehelleüs (Achilleus), Lukács (Lucas), Márkus, Márkos (Marcus), Mátyás (Matthias), Mátyus (Matthaeus), Mózes (Moises), Tamás (Thomas) stb.: a magyarosított alak nem sokban tért el a latin egyház által használt névtől s többek között a latinos us-es-as végzet mindig megmaradt.
De neveinknek csak egy kis töredéke tartozik ide; a nagy tömeget korántsem az egyház, hanem az élet, a szomszédos vagy köztünk élő idegen népekkel való érintkezés terjesztette el – tekintet nélkül arra, hogy benne volt-e vagy sem az illető név a szentek lajstromában. A szláv eredetü László (Vladiszláv) bizony elébb honosodott meg nálunk, minthogy valóságos keresztnévvé vált, valamint a többi divatos szláv nevünket, a Bogomért (Bogomir), Bogyiszlót (Bogiszláv), Iroszlót (Jaroszláv), Lodomért (Vladimirt), Miskát (Miesko, Mieciszláv, később lett csak a Mihály név beczéző alakjává), Mutmert, Radószlót (Radiszláv), Rodoánt (Radován), Szoboszlót (Szobjeszláv) és Tihamért (Tichomil) sem igen ismerték a martyrologiumok.
Keresztneveink legnagyobb része vagy a németektől, vagy az olaszoktól, vagy a nyugoti szlávoktól: a lengyelek- és csehektől vagy a horvátoktól és szerbektől, vagy pedig az oroszoktól került hozzánk olyan alakban, a milyenben ezen népek használták; természetes tehát, hogy már a magyar kiejtéshez való idomítás előtt átmentek az illető nyelvek hangtörvényeinek megfelelő változásokon. Nem önkényes furás-faragással csináltak tehát a Stephanusból majd Istvánt, majd pedig Csepánt, hanem amaz egyszerűen a német Stefánnak, magyaros kiejtéssel Istefánnak, emez a délszláv Styepánnak az átvétele. Szintén a német Joseph és Jakob, meg a délszláv Jozip és Jakov magyarázza meg a martyrologiai Josephus és Jacobus eltérő alakjait, a Józsefet, és Izsipet s aztán a Jakabot és Jákót (Jakou) vagy Jákot, míg a Jakabos egyenesen az egyházi formának felel meg. A György nevet az északi olaszoktól (Giorgio = Gyorgyo), míg a Gyurit, Gyurkot az oroszoktól (Jurij, Jurk vettük): Olaszoktól került hozzánk a Benedek (Beneditto) név is, melynek egymás után következő foghangjai közül egyik a dissimilatió törvényénél fogva változott k-vá (Benedit, Benedik); ellenben a Bankó, Bánk és Benkő változatok a délszláv Benko alaknak a vocalharmónia hatása alatti magyarosításai. A Miklós, András, Lukács, Illés, Mátyus, Mátis és János közvetlen a martyrologiumi Nicolaus-, Andreas-, Lucas-, Elias-, Matthaeus- és Joannes-ből 52való: a Mikola, Endre, Luka, Illye, Máté és Iván pedig a szláv Nikola, Andre vagy Andrej, Luka, Ilia, Matej s Ivan alakoknak felel meg. Szintén közvetlen az egyházi formából alakult a Filpes (Philippus), míg a Fülöp változatot a németektől vettük át. A germán Vit, Veit név három vagy négyféle változata ugyanannyi különböző úton jutott hozzánk; a Vid alak egyenesen az ó-felnémet alaknak az átvétele, a Vidos az egyházi formából, a Vitusból alakult, míg a Vida és a székelyföldi Gidó, mely utóbbi az olasztelekiektől való, az olasz Wido, Guido módosulása. Egy másik germán származású középkori nevünk, a Vellermes (Vilhelmus, Villelmus) csakis az egyházi formában honosodott meg s a magyar kiejtéshez való idomulására két hangtörvény volt befolyással: a kétszeres l dissimilatiója (l-l helyett l-r) és a hangvonzat. Ó-hitű szlávoktól került hozzánk a Demeter vagy Dömötör (Dimitri), Ernei (Irenej) és Vazul (Vaszili, Vaszilej), míg az egyházi Demetrius, Irenaeus és Basilius, illetőleg a byzanczi Dimitriosz, Ireneosz és Vasziliosz alakok meghonosodására hiányzott a görög elemmel való kapcsolat. Ismeretesebb neveink közül még felhozzuk a Bertalant, Pétert és Mártont, melyet a németektől vettünk (Bartholom, Barthel, Berthel stb. Peter, Martin), a délszláv alakból idomult Mihályt (Mihajil) és Pált (Pavel) s aztán az olasz Lorenzonak, Ipolitónak és Sixtonak megfelelő Lőrinczet, Ipolitot és Sikisdet, meg a szintén olaszos Sándort, Sandrint (Alessandro, Sandro, Sandrino) és a székelyeknél meghonosodott Bippot (a Guiseppo beczéző alakja: Beppo); olaszos alakban jött át hozzánk a germán eredetű Károly név is (a Caroloból), míg az ugyanezen névvel egyidejület, t. i. az Anjouk korában meghonosodott Lois, Lajos név a dynastia által használt középkori franczia alakban (Loys, Lois) vált ismeretessé.
A bibliai neveknek a föntebbieken kívül egy más csatornájuk is volt: a Volga melléki. Nagybolgárországi izmaeliták hozták ide az Ábrahám névnek árpádkori oklevelekben még papok által is használt arabos változatát, az Ibrahimot (Ibrahun, Ibrán) s tőlük való a Móza (arab: Musza = Mózes), valamint a mozlim Nuhu név is, melyet egy pár X. századbeli turkesztáni uralkodó viselt a Szamanidák közül; míg az ó-testamentomi neveknek ama föltünően nagy változatossága, mely az árpádkori oklevelekben található s a legritkább ó-zsidó nevekre is példát nyújt, minők: Ruben, Izrák, Sidrák, vagy az olyan valódi héber alakok, mint Mojse, Mojsa, s további hangfejlődéssel Mois, Mojus, egyenesen a zisdó vallású kozár elemekkel hozhatók összefüggésbe. Erre az eredetre vezethető vissza a Józsa név is, melyet a középkor folyamán a Josephus névvel vettek egynek, de ennek semmiféle alakjából ki nem magyarázható, hanem vagy a héber Jehosua, Josua, vagy pedig a Josiah (Jósiás) névből származott.
Nem elég tehát árpádkori neveink és az egyházi nevek egybevetésénél a fúrás-faragás elméleténél maradni s csak úgy találomra passzoltatni a szentek lajstromának legelrejtettebb zugaiból összeböngészett mindenféle ismeretlen névvel, azoknak is gyakran csak a megcsonkított alakjával, ha akarom az elejével, ha akarom a hátuljával s bizonyos euphemisticus betűknek majd a kivetésével, majd pedig a közbeszúrásával.
Azok a nevek mindenkor rendes hangtörvények szerint idomultak, csakhogy a szorosan megfelelő alakot nem csupán a latin egyház által használt formában kell keresnünk, hanem sokkal több esetben a velünk érintkezésben levő népeknél. Ide vezethető vissza az összes alakbeli eltérések eredete, a mennyiben a különbséget a specialis magyar hangtörvények nem magyarázzák meg. A hol azonban ez a közvetítő kapocs nem konstatálható, sem pedig nyelvünk hangváltozási szabályai meg nem engedik az egybevetést: bármennyi okmány azonosítsa is a magyar nevet valamely szentnek a nevével, az eredet különbsége megmarad köztük s pl. a kún-török származású Ákos, Beke, Biter stb. épp úgy nem vált martyrologiai névvé azzal, hogy Chapy Ákost Augustinusnak, a Barcsai Ákosokat Acatiusnak, a Borsa nemzetségből való Beke ispánt Benedictusnak, a Balassa családbeli Bitereket Petrusnak is írták, mint nem lett az oláh Radul (a szláv eredetű Radiszlávból) és a magyar László (a szintén szláv Vladiszlávból) vagy a germán Bertram és a zsidóknál keletkezett Bertalan egy eredetűvé, habár Hunyadi János nagybátyja fölváltva Radulnak és Lászlónak,* 53a Guthkeled nemzetség egyik a XIII. század vége felé élt tagja, a IV. Béla korabeli István bán fia majd Radiszlónak, majd Lászlónak s a Nagymartoniak egyik őse hol az Arragoniából hozott nevén Bertrámnak, hol magyarosabb néven Bertalannak hívta magát.
Napjainkban a hazánkbeli oláhság a László névvel a görög Basilius-, Vaszilioszból származott Vaszi, Vaszili nevet magyarosítja, míg a Radult a germán Rudolf, Rodolphe, Raoul névvel veszik egynek.
***
Már néhányszor czéloztam arra, hogy árpádkori nemzetségeink hagyományos, még a pogány-korba visszanyúló, de a magyar nyelvből meg nem magyarázható személyneveinek eredetét hol kell keresnünk.
Nem a keresztyénség szentjeinek lajstromában találhatók fel ezek, hanem a keleteurópai és középázsiai pusztaság török-tatár elemeinél.
Vegyük pl. a Zoltán nevet, mely Árpád nemzetségében volt használatos. Tudvalevőleg így nevezték Árpád legkisebb fiát (Kézai s Márk krónikájában: Zoltan, Anonymusnál: Zulta, Konstantinnál Ζαλταζ) s hasonló nevet viselt a Szent István nagybátyjának mondott Erdeuelui Zoltán. Ezenkívül előfordul a név 1268-ban, mint Neugradi András leánya s Endre nővére fiának, és 1298-ban, mint Sinka tisztjének a neve, – továbbá az Ákos nemzetségnél, melynek egyik kiágazása, a csepei Zoltán-család nyilván egy hasonnevű ős után vette föl e nevet s úgy látszik, használatban volt a székelyeknél is. Meg volt azonban a bessenyőknél is, kiknél egy a Fertő mellékén megtelepült csapatnak vagy törzsnek a vezére viselte a Zoltán nevet a Salamon és a herczegek közti viszálkodások idején. A név Zulta, Zalta változatának pontosabban megfelelő alakot pedig a karakirgizeknél találjuk meg, a kiknél egy nemzetséget hivnak Szultnak.* Vámbéry az arab szultán szóval veszi egynek a nevet,* mely szoltan alakban (a. m. rex, princeps) a kun nyelvbe is eljutott;* a Zulta s későbbi változatában Solt, meg a karakirgiz Szult alakok azonban kétségessé teszik e magyarázatot.
Vámbéry A. A török faj. Budapest, 1885. 320. l.
Vámbéry A. A magyarok eredete. Budapest, 1882. 156. lap.
Codex Cumanicus. Ed. Com. Géza Kuun. Budapest. 1880. pag. 104., 297.
Árpád egy másik ivadékának, Tevelnek (Tebelęs), a Tarkacsu (Tarkatzus) fiának a neve Teval alakban a kipcsaki tatároknál volt meg.
Az Ákus név, melyet különösen a hasonnevű ősmagyar nemzetség tagjai viseltek, de azonkívül előfordult a Damasa nemzetségnél, a Boksa nembeli Chapyaknál, a Divék nembeli Majthényiaknál, a Barcsaiaknál s aztán az Oghuzzal váltakozva, a különben német eredetű Buzád nemzetségnél, mint egy bessenyő vagy kun fejedelem neve is ismeretes (Márk krónikájában: Akus dux Cunorum) s ezenkívül meg volt a szibériai tatár khánok családjában.* Vámbéry szerint a név jelentése a. m. török tatár akis = betörés,* szabatosabban azonban folyamnak magyarázható,* vagyis egész pontosan megfelel a vele fölcserélt Oghuz, Ochuz név jelentésének.
Vámbéry A. A török faj. 172. (A Taibuga nemzetségéből való Jabalak fia Akus).
Magy. Er. 187.
A tör.-tat. ak, agh, kun ag, ah = foly, vonul, ömlik, árad igéből.
A Biter, Bitter, Beter nevet, melyet a Balassa családbelieken kívül a Lőrente-nemzetség egy, a XIII. század elején élt tagja is viselt, föltaláljuk a kunoknál. 1292-ben Thosi Tezanch nevű kúnnak a fiát hívták Biternek. Hogy ez nem a Péter név módosulása, hanem hamisítatlan kún név, mutatja az, hogy a Balassák ősi fészke a kún-palócz elem által megszállt területen, Nógrádban volt s a biter tiszta kún-török szó, melynek jelentése a. m. nő és növekedő. Tehát, a mi a név értelmét illeti, a keresztnevek közül a Crescentiusnak felelne meg.
Az olasz Giulióval (Julius) fölcserélt Gyula név, a hogy a két X. századbeli erdélyi fejedelmen kívül még két árpádkori nádort, továbbá a Kán vagy Keán nembeli Siklósi Simon fiát: a XII. század végén s a XIII. század első harmadában szerepelt «Jula» bánt, a Cholt-nemből az ugyanezen korbeli Hrmurich apját, a Sartivánvecse-nemből 1245 körül Puruzlovi Julát, 1246-ból Kynisi Chazar rokonát, a XIII. század második feléből László erdélyi vajda fiát s Miklós választott esztergomi érsek testvérét, a 54század végén a Bazteh-nembeli Rejnold nádor fiát, továbbá a Rátolt nembeli Gyulaffyak ősét: Balduin ispán apját és több más főurat hivtak a kunoknál azon fejedelemnek a neveként fordul elő, kinek a cserhalmi ütközetből ismert Osul volt az egyik főembere. «Osul princeps paganorum serviens Gyulae ducis Cunorum«, mondja a Márk-féle krónika azon része, melyben egy ismeretlen krónikásunk II. Géza uralkodásának első felében foglalta össze királyaink történetét. 1292-ben egy morouthi ker. kunnak Cuchmeknek az özvegyét találjuk Jula néven. Konstantin szerint a X. századbeli bessenyők egyik tartományát nevezték Gyulának, Gyla-nak.
Az ó-bolgároknál a Dula, Dulo, mint a dynastia neve fordult elő; a Dulo nemzetségből származtatja egy ó-szlovén kézirat az első bolgár fejedelmeket* s ugyanerről valami hagyomány a magyar krónikákba is bejutott, ugyanis a Hunn Krónika szerint Dula azon alán fejedelemnek volt a neve, kinek két leányát a Kézai által átirt változat szerint Belár = Bulár, Bulgár leányaival együtt Hunor és Mogor elrabolta. Nálunk a Tomaj – nemzetségnek egy 1261-ben említett tagja viselte a Dula nevet Vámbéry úgy a személy-, mint a bessenyő geographiai nevet a török jilau, jilao = öszszegyüjtő szóval magyarázza, míg a bolgár Dulot a kirgiz dulai = bárgyu, együgyü, süket szóval egyezteti.* Világos azonban, hogy a magyar-kun-bessenyő Gyula s az ó-bolgár Dulo, Dula név egy eredetű s tekintve, hogy nemcsak személy-, hanem földrajzi név is, azonfölül öseinknél a második fejedelemnek volt a méltóság-neve (Konstantinnál Ibn Dasztánál dsila), a tör.-tat. jila szóval vehetjük egynek, mely csak képzésére nézve különbözik a jilao-, jilautól, a jelentése azonban ugyanaz.*
* Jireček: Gesch. Bulg. 127.
* Magy. Er. stb., 154. és 70. l.
* Hogy ezen jila szó ősi alakja dila volt, melyet az ó-bolgár név őrzött meg: azt bizonyítja a tör.- tat, szókezdő j-nek megfelelő sz, szj, a jakut, csuvas s néhány más tör.-tat.-nyelvben; e két hang közös alapja csakis a foghang, a d vagy t lehetett. (V. ö, különben török: jeti, jiti, jedi, jakut: szćttae, altaji; szetti, csuvas: szjiccse azaz hét = mongol: dolon, ugor: tabet, taut; továbbá: török: böjök azaz nagy = csuvas: puzik, kojbal: bűzük, bőzük, karagasz: bedek, török: kojan, nyul = karagasz: hodan stb.)
A XII. század közepén élt Oghuz vagy Ochuz bán neve teljesen azonos a török hagyományokban emlegetett Oghuz khán, az oghuztörökök, szeldsukok és ozmánok, uzok vagyis kunok s a turkománok mondai ősapja nevével s ugyanolyan eredetü – csakhogy dialektikus eltéréssel – mint az Ákus, a. m. ujgur: ukusz, kun: ochuz = folyam.*
* L. különben az Ethnographia 1890. évi 5-ik füzetének 258-ik lapján az Attila névről közölt czikket, melyben a folyam-jelentésü személynevek keletkezésének okáról van egy pár észrevétel.
Az Aba- nemzetség egyik ősének, Potának nevét, mely e nemzetségnél még a későbbi időkben is kedvelt név volt, a kipcsaki tatároknál találjuk meg.
Úgy látszik különben, hogy e név a régi szkytháktól maradt fenn a volga- és donmenti uralaltáji népek közt; Herodotos szerint ugyanis a szkytha = férfi-ölő, Tas« a. m. ölni.*
* A bat a khaldeai akkad s a médiai szkytha nyelvben is a. m. ölni, ebből a részesülői igenév: bata = ö1ő.
A Vatha nevet, a hogy a Szent István halála után forrongó pogány magyarság vezérét, ugyanez időtájt a tihanyi és zastyi apátság alapító levelének egyik tanúját (comes Wotteh, comes Wefa) és Gejza herczegnek a váradi püspökkel együtt Salamonnál levő kezesét (Vatha), a ki valószínüleg ugyanegy személy volt amazokkal; aztán egy Kálmán által megvakított főurat, továbbá az Aba nemzetség egy a XIII. század első felében élt tagját, t. i. az István ifjabb király elleni hűtlenség miatt lefejezett László apját, az 1244-ben említett Zaah nembeli Zaah apját, a Cholt nemzetség néhány tagját (1233-ból ismerjük Vatha ispánt, a Vatha fiát), 1227-ben Kesyni Osl fiát s az 1247-ben említett Moza apját stb. nevezték, a X. században egy bessenyő fejedelem viselte. Tekintve a hangváltozás olyan példáit, mint Anonymusnál a kun Bojta és Vojta, a Hunn Krónikában a Bele és Vele név, a Vatha nevet a kun bat = elmerülni igétől származtathatjuk: bata, vata a. m. elmerülő, lebukó, vonatkoztatva a lenyugvó napra.
A szónak ezen árnyalatát mutatja a kun batisz = occasus szó, míg a hasonló kategoriájú török nevekre felhozhatjuk az ilyeneket: Ajtoldi = hold telte, Ajtogdi = hold kelte, Güntokdi = 55nap kelte, melyek közül a két első férfi-, az utolsó női név.
Ezekhez, melyeket nevekül is megtalálunk a törökségnél, egész sorozata járul azon régi neveinknek, a melyeknek török származása félreismerhetetlen.
Tanulmányunk második részében közel kétszáz ilyen török eredetü árpádkori személynévről közlünk részletes magyarázatot; itt csak néhány ismertebb nevet említünk még meg, mint: Aba = tör. aba (apa, nagyapa, bátya), Aladár = persa-tör. alaidar (zászlós, zászlótartó), Alap = tör. alp (hős); Apor = tör. apur (kicsiny), Árpád=tör. arbajdi, arpadi (mesélő, jósló, tanácsló), Atha = tör. ata (atya), Baán = tör. baján (gazdag, hatalmas), Bala = tör. bala (gyermek), Balán = tat. balán (kánya), Beke = bek, bik, bőgő, pökö (erős, férfias, szilárd), Bodur = ozmanli: bodur (törpe, tömzsi), Bogát = tör. bakat, bogat (kötés, erősség, szilárdság), Bojon = tör. bajin, bajun (gazdagság, nagyság), Bor = tör. bor, bur (fehéres, szürke), Borcs vagy Barocs = tör. barcsi (járó, kelő, haladó), Borsu= tör. barisu (kibékült, békés), Bua vagy Buha = tör. bugha, buka (bika), Bucska vagy Mocsk tat. mucska (kutya), Buda – tör. bud, buda, buta (kicsiny, fiatal), Budli = tör. budlu (czombos), Bulcsu = tör. bilicsi, bulicsi (tudós, bölcs), Büken = tör. büken, bokhan (leselkedő), Csaba = tör. csaba, csapa, csapao (rohanó, vágtató, ütő), Csák = tör. csaki, csaku (kés, vágó, metsző), Csanád vagy Csunád = tör. csinadi (mérlegelt, megfontolt, igaz, becsületes), Csató = kun: csatov (összeütköző), Csene = tör. csin, csen, csene (őszinte, becsületes, igaz, egyenes), Cseüke = tat. cseüke (csóka), Csaban, Csobánka = tör. csapan, csaban, sapan (szaladó, vágtató, támadó, ütő), Csura = kun: csura (fehér sólyom), Csümür = tőr. csömük, csömürü (szilárd, erős, összehúzódó), Ders = kun: ters (haragos), Ed vagy Edü = tör. idi, ite (úr), Edemen = tör. idimen, itimen (uraság), Ete = kun: iti (éles;, Etei = tatár: ätej (atyus), Etürü = itürü, etörö (tevékeny), Gyejcsa, Gyevics vagy Gyovicsa = tör. jaucsa, joucsa, jauz (harczos, ellenséges, vád, kegyetlen), Gurk, Gürk = perzsa-török: gurg, gürg (farkas), Itemir = ütemer (üdvös, jóságos), Iváncs = oincsi, ojuncsi (játékos, tréfás), Ivancsuk = kun: ajancsuk (kedvezés), Izbeg = izbek, üzbek (maga ura, szabad), Jaks, Jaksa = jaksi (jó, szép), Jutocsa, Jutus = jutacsi (rontó, megsemmisítő), Kaban = tör. kaban (vadkan), Ka ducsa, Kadics = kun: kadics (szúró, szegező), Kálán = kalan (a megmaradt), Kálmán = kalman (maradvány), Kartal = kartal (közönséges sas), Karold = karaldi (feketés, barna, alkonyat), Keczele = kecsel (kopasz), Keken = keken, kegen (szép, csinos), Kicsüm, Keczem – kücsüm (erő), Kisemburd = kücsümberdi (erő adta), kolon = tat. kolon (csikó), Kompold, Kumpuld = kün-toldi (napkelte, dél), Kopai = kopoi (kopó), Koplon, Kuplon = kaplan (tigris), Kós = kos, kousz, kous (pár, páros), Könd, Kündü, Kende= tör. – mong. kündü (tisztelt, becsült), Kula = kula, kola (fakó), Kulán –- kolán (vadszamár), kupán, Koppán = kapan, kopan (fölemelkedő, fölkelő), Kustán = küsztük, kosztán, kusztán (hős, bátor, szószóló), Küne, Kene = kün (nap), Makó = makao, makov (dicső), Mog, Moghu = mag, maki (nagy, emelkedett), Mokian = makian (dicsért), Mongucs, Bungucs = mongics, mungucs (szomorú, bűs), Ócsád = olcsadi (tisztelt, becsült), Ogmánd = okman (értelem, tudás), Ohtum = oktam, oktom (lövő, nyilazó), Oltomárz = otloman, utluman (tüzesség, hevesség); Sár = kun: szar (sas), Sarolt = szaraldi (sárgás, szőke, hajnal), Szalók, Zolouk = szuluk, sziliu (szép, kecses), Szemere = szimez, szimere (kövér, meghizott), Tas = tasz (kő), Teke –– teke (kos), Teküs = takis, tekis (ütközet; Temer, Ti murdi = temir, timur (vas), Tolon, Tulun = tulon (teljes, tökéletes), Tika = csuv. tiga, tyiga (csikó), Timboldi, Tumbold = kun: timboldi (csend, nyugalom), Torda = turdu, turdi (állhatatos), Torna = kun: turna (daru), Zomor, Zamur = csuv. szamir (kövér), Zuárd, Zovárd = kun: szouvar (kedves, szeretetreméltó).
Bárminek tulajdonítsuk is előkelő nemzetségeinknél a török nevek hagyományszerű divatját: akár a volgamenti törökség fejlettebb kulturális, társadalmi és politikai viszonyaiból eredő intenziv hatásnak, akár pedig annak – s a byzancziak által használt turk elnevezés sok valószínüséget kölcsönöz e föltevésnek = hogy az Árpáddal bejött főnemesi osztály, a hagyományaink által emlegetett 108 nemzetség tényleg török eredetű volt s csak maga a nép, a »com munitas« volt magyar: a török reminiscentiák 56ezen általánossága kellő útmutatást nyújt arra nézve, hogy az Oslu nemzetség hagyományos nevének származása után mely irányban kereskedjünk.
Arra nézve, hogy az Oslu név származása felől teljesen tisztába jöjjünk, három szempontot kell figyelembe vennünk: 1. Milyen népelem környezetében lép föl az Oslu nemzetség? 2. Hol fordul elő, miféle népnél s milyen más nevekkel kapcsolatban az Oslu név? 3. Az Oslu nemzetség egyéb hagyományos nevei milyen eredetre vallanak?
Ilyen értelemben vizsgálva a kérdést, mindenekelőtt konstatálnunk kelt, hogy egyáltalában nincs olyan adat, mely azt mondaná, hogy az Oslok ősi fészke a Dráván túli vidék volt s innen költöztek a Rába mentére. I. Oslu ispán a XII. század második felében egyszerűen mint sopronmegyei birtokos tűnik föl, vagyis Pór A. szavai szerint: a mintha autochton volna, mintha a földből bújt volna elő«. Mindaddig tehát, míg pozitiv adatok nem bizonyítják az ellenkezőt, föl kell tennünk, hogy Oslu elei is Sopronmegyében éltek s azok a birtokok, melyeket Oslu jegyzékbe vett, a nemzetségnek törzsvagyonát képezték.
Az a környezet pedig, melyből Oslu nemzetsége kiemelkedett, bessenyő volt.
Anonymus szerint már Zoltán fejedelem bessenyőket telepített a Fertő mellékére, a Márkféle krónikába szőtt s körülbelől a XII. század közepe táján, II. Gejza uralkodásának derekán szerkesztett krónikából azonban tudjuk, hogy ezen Zoltán nem az Árpád fia volt, hanem a Salamon korabeli fertőmenti bessenyőknek a fejedelme. Oslu ispán ennek az ivadéka lehetett, mindenesetre pedig ezen bessenyőknek a legelőkelőbb nemzetségéből kellett származnia.
A milyen nép környezetében találjuk az Osluk első ismert tagját: ugyanazon néppel való kapcsolatra utal az Oslu név is. Pór A. egy 1227-ki okmány után megemlíti »Osl de Kesyn«-t, kinek fiát Vathának nevezték. Bizonyára nem véletlenség, hogy ezen Osl családjában, kinek az Oslu nemzetséghez való viszonyáról nem tudunk, olyan név fordul elő, melyet egy X. századbeli bessenyő fejedelem is viselt. Annál kevésbbé tekinthető pedig ez véletlenségnek, mert maga az Osl, Oslu név sem egyéb, mint a cserhalmi ütközetből ismert Ozul vagy Osul bessenyő-kun vezérnek a neve.
Ezen besenyő-kun Oslu, Osul, Ozul név pedig, mely ezenkívül még Osl, Ostl, Ostel stb. változatokban is előfordul, tiszta kun-török szú, a. m. usztlu = eszes, bölcs.* Származik az usz (ujgur: usz = művészet, csagataj: usz, isz, esz = ész, elme, értelem, ozmanli: usz = u. a., csuvas; usz, asz = u. a., altáji: usz = mesterség) tőbül ugyanolyan képzéssel, mint: at-li = nominatus (at = nomen)-, at-lu chisi = eques (at = equus, chisi, kisi, kysi, kyzi = homo), is-lu calidus (is= incendium), tatig-li = sapidus (tatig = sapor) stb. A rendes alak volna: uszlu, miként a csatagaj és ozmanli nyelvben (uszlu = értelmes, okos); az usztlu speciális kun hangváltozás, olyan, mint asztlan = oroszlán a köztörök arszlan, aszlan az helyett s miként Oslu és Ostel, Osl-Ostl.
* Codex Cumanicus. Ed. c. Géza Kuun. Budapest, 1880. 115, 260.
Ez a hangtörvény adja meg a legtermészetesebb magyarázatát azon »különböző próbálgatásoknak«, melyeket az Osl nemzetség egyik és másik tagja tett az Oslu, Oschli, Osol, Ost, Hosth, Hoztel alakokkal s korántsem az a körülmény, mintha az Osl névben valami fatális jelentményt találtak volna. Sőt ellenkezőleg.
Természetesen az Oslu név ilyen értelmezése után, ha már abban nem kereshető Szent Asellus nevének az ó-szlovén osuluu, azaz szamár szóval való szláv fordítása, az 1239 előtt elhalt Szatmár fia Miklós még akkor sem lehetett T. Oslu fia, ha a Szatmár név jelentése csakugyan annyi volna, mint: szamár. De hát sem Oslu, sem a Szatmár nem az.
A Szatmár, melyben a Kölcsey esete óta emlékezetessé vált t betünek is meg van a jelentősége, míg az olasz eredetű »szamár« szóba sehogy sem szorítható bele, olyan geografiai jelentőségü személynév, minő pl. az Erdő, Erdőd, Erdős vagy a hasonló értelmű, de már kuntörök származású Ormán, aztán a Tengürd, Várad, vagy hogy még közelebb eső példákat említsek, minő az: Orod, Arad (a. m. Várad), a Poson vagy pedig a Musun, Moson, mely utóbbi a német Miesenburg, Moosenburg, azaz Sárvár névből származott. A Szatmár vagy Szakmár tulajdonképeni jelentése még nincs földerítve; 57annyi azonban bizonyos, hogy őseink a Közép-Volga mellől hozták, a hol egy folyót neveztek s neveznek még ma is Szakmarának.
Tisztába hozva az Oslu név eredetét, még két névről kell szólanunk, melyek szintén hagyományos nevei az Oslu nemzetségnek.
Egyik a Belüd vagy Beled.
Pór A. a szláv belo, bielo (ó-szlov. belu, cseh: bily, bolgár: beli) = fehér szóra gondol a név eredeténél, a d végzet jelentőségének magyarázatával azonban adós maradt. Ez a d, mely a di=du-nak a kopása (v. ö. Zuard-Zuardu, Ound-Oundu, Sunad-Sunadi stb.), nagyon gyakran előfordul régi neveinkben. A tulajdonképeni magyar nevekben (Erdőd, Haláld, Vosod stb.) egyszerű kicsinyítés; török eredetű neveinkben azonban megfelel a mult idei képzőnek, a mely képzést személyneveknél gyakran használtak. Ilyen képzésű név a Belüd is a kun-codexben említett bil = tud (bilurmen azaz bilürmen = tudok) szótól: bildi, bilüdi a. m. tudott, azaz, a ki tud, tudós. A Belüd és bilüdi közt az e-i váltakozására nézve ugyanaz a hangviszony van, a mit a kun nyelvben egyéb szóknál is tapasztalhatunk, pl. kez és kiz (chex és kyz, a. m. filia, puella), chesz és kisz (ches, kiz = hiems), betikhczi és bitikcsi (betichzi, biticči = scriba) stb. A Belud név az Oslukon kivül használatban volt az Opour nemzetségnél is, melynek egy 1254-ben említett tagja fordul elő ezen a néven s midőn eredetét keressük, mindenesetre számolnunk kell azon körülménynyel, hogy úgy az Oslu, mint az Opour nemzetségnél a többi hagyományos név is a törökségtől való.*
* Az Opour, Apor a. m. tör. apur – kicsiny, egy másik hagyományos neve a nemzetségnek Aba a. m. tör. aba = apa, bátya, nagyapa.
Az Oslu nemzetség másik, vagy most már harmadik hagyományos neve a Sur, mely Czura alakban is előfordul.
Nyilván nem egyéb, mint a kun: csura = fehér sólyom, a mely szó különben perzsa eredetű s a Sur vagy Czura név helyét régi személyneveink azon sorozatában jelöli ki, melybe tartoznak a Karul (Karvaly), Keselyüd, Sár (sas), Turul stb. A mi a Sur, Czura, Csura alakoknál a sziszegő váltakozását illeti, arra a kun nyelvből felhozhatók: čiček (csicsek) és zizak (flos), bičak és bizac (culter, gladius), bizchi és bučchi (serra, forfex) stb.
Mindezek kétségtelenné teszik, hogy az Oslok nem voltak délszláv eredetűek, hanem minden azt mutatja, hogy azon népből valók, a melynek környezetében találjuk őket mindjárt első föltünésük alkalmával. Mivel pedig nem a várjobbágyságból emelkedtek ki, hanem legelső ismert ősük is comesnek mondatik: föl kell tennünk, hogy e népnek, a fertővidéki bessenyőknek, azon fejedelmi eredetű nemzetségéből származtak, a melyből a XI. század harmadik negyedében Zoltán tette ismeretessé a nevét s lehet, hogy az Oslok névének Sol változata sem annyira az Osluval, mint inkább a Zoltán, Solt névvel függ össze s talán azon Solt is e nemzetséghez tartozott, ki II. István korában élt s a krónika szerint cselszövényével összeveszítette Istvánt a csehekkel; egy dolog mindenesetre bizonyos: nemzetségének székhelye valamelyik nyugoti megyében volt.
NAGY GÉZA.
