SZAKIRODALOM.
SZAKIRODALOM.
A Bazini és Szentgyörgyi grófok leszármazását és történetét tárgyalja Dr. Wertner Mór tagtársunk legújabb genealogiai tanulmánya: Die Grafen von St. Georgen und Bösing, mely a bécsi cs. kir. heraldikai társaság Adler czímű folyóiratának különnyomataként, mint a társaság kiadványa látott napvilágot. A hatalmas főúri család, mely Magyarország középkori történetében oly nagy szerepet játszott és egyidejűleg az osztrák főnemesség sorában is előkelő helyet foglalt el, mostanig nélkülözte hivatott történetíróját. Wertner Mór munkája, eltekintve Wisgrill és Bergmann első kísérleteitől s a Nagy Iván nagy munkájában található rövid családtörténeti vázlattól, az első nagyobb munka, mely beható levéltári kutatások alapján s a hozzáférhető okleveles anyagkészlet felhasználása mellett foglalkozik e nevezetes család történetével. Wertner adatait az újabb oklevél publicatiókon kívül főleg a gazdag pozsonyi városi levéltárból s egyes kisebb levéltárak és gyűjtemények kiadatlan okleveleiből merítette, de maga megvallja, hogy ezek mellett a bécsi udvari levéltár, a magyar országos levéltár, a pozsonyi, győri, nyitrai stb. káptalanok s egyes családok levéltárai nagy mennyiségű levéltári anyagot tartalmaznak e család történetére vonatkozólag, a miket azonban a szerző helyhezkötött foglalkozása miatt, csak igen kevés mértékben vehetett igénybe. Az e körülményből eredő hiányok – főleg a XV. század utolsó részének és a XVI. századbeli családtörténetnek folyamán – észre is vehetők; az előző korszakokban azonban bőven pótolják azokat a nyomtatásban megjelent okmánytárak nagyszámú adatai.
A család eredetére vonatkozólag Wertner sem tudja több eredményét felmutatni kutatásainak, mint a mit eddig ismertünk, hogy t. i. a Bazini és Szentgyörgyi grófok családja kétségtelenűl a Hunt-Pázmán nemzetségből sarjadzott ki. Első ismert ősük Tamás, kinek Imre király alatt 1196 – 1204. viselt dolgairól s azok megjutalmazásáról II. Endre 1231-iki oklevele nyújtja a legelső tudósítást. Érdekes, hogy a magyar és osztrák határ ez elsőrendű birtokos főúri családjának első szerzeményeűl a Szatmár vármegyében, Nagybánya mellett fekvő kékesi és fentősi erdőségeket ismerjük, melyeket Tamás ispán a XIII. század első éveiben nyert adományúl Imre királytól. A családi nevet kölcsönző birtokokra: Bazinra 1208-ban nyer Tamás királyi adományt, Szent-Györgyre pedig egy évvel később fia I. Sebes. Tamás másik fia Sándor 1216–1217-ben II. Endre főpohárnokmestere volt; utódai már a második nemzedékben kihaltak. A Bazini és Szentgyörgyi grófok későbbi virágzó nemzetsége I. Sebestől származik le. Sebes ivadékai a harmadik nemzedékben két ágra oszoltak. II. Ábrahámnak, I. Sebes unokájának (1283–1306.) két fia közűl I. Péter (1308–1365.) a Szentgyörgyi, II. Sebes (1304–1345.) a Bazini ágon folytatta tovább a család leszármazását.
A Szentgyörgyiek ága a XIV. században virágzott; legnevezetesebb alakjai voltak Tamás (1375–1399.) újvári várnagy, később királyi kincstartó, Dalmáczia és Horvátország bánja, majd r385-től országbiró, kinek életfolyásához a Nagy Imre által szerkesztett Soproni Okmánytár szolgáltat érdekes adatokat; továbbá e Tamás testvérének Péternek (1392–1407.) leánya Cziczelle, Rozgonyi Istvánné, a galambóczi hősnő. A család Tamás unokáiban és Péter fiaiban majdnem egyidőben, a XV. század második és harmadik évtizedében halt ki.
A Bazini ágnak, II. Sebes utódainak, elágazásánál Wertnernek egy nagy genealogiai tévedés helyreigazítására nyílik alkalma. II. Sebes unokájának, I. Miklósnak (1335–1384.) két fia volt: II. Miklós (1384–1434.) és I. György (1384–1426.). II. Miklósnak két fia közűl III. Pál örökösök nélkül halt meg; 102II. Györgynek (1410–1457.) első feleségétől, Eckartsaui Ágnestől született III. János, a ki 1462-ben az erdélyi vajdai tisztet viselte, és Zsigmond, 1456-ban királyi főpohárnokmester, majd szlavóniai bán és III. Frigyes császár hadvezére a görzi gróf ellen a Cillyek öröksége miatt viselt háborúban. I. Györgynek, a ki 1409-ben pozsonyi főispán volt, fiai voltak Péter és III. György 1438–39-ben koronaőr, kik közűl az első a bazini ágat folytatta, míg az utóbbi a kihalt idősebb szentgyörgyi ág örökébe lépve, fiáiban, Péter erdélyi vajda és országbíróban, I. Kristófban és IV. Györgyben az ifjabb Szentgyörgyi ágazat-nak lett folytatója.
A régebbi genealogusok tévedése itt abban állott, hogy I. Miklósnak csak egy fiát, I. György pozsonyi főispánt ismerték, s mit sem tudva a másik fiuról II. Miklósról, ennek fiát, II. Györgyöt, egynek vették a fentebbi György fiával, III. György koronaőrrel. Következéskép III. György fiai közé írták II. György két fiát Jánost és Zsigmondot is. Holott ez utóbbiak egész más helyet igényelnek a leszármazási táblázatban és mint II. Miklós ivadékai, az idősebb bazini ágat képviselik a pozsonyi főispán két fia által alapított ifjabb bazini és ifjabb szentgyörgyi ágazatok-kal szemben.
A három ág közűl legtovább virágzott az ifjabb Bazini grófok ágazata; a másik kettő a XVI. század elején kihalt. Bazini Péter gróf ivadékai közül az egyik dédunoka, Farkas, II. Lajos főudvarmestere volt. Itt egy újabb tévedést találunk helyreigazítva, a mennyiben ennek a Farkasnak fiául vindikálja a szerző Miksa osztrák főherczeg főpohárnokmesterét, II. Kristófot, a kit az eddigi adatok tévesen Farkas testvérétől, V. Györgytől származtattak. Ez a Kristóf volt családjának utolsó férfisarja; 1543-ban örökösök nélkül halván meg, benne kihalt a Bazini és Széntgyörgyi grófok ősi nemzetsége.
A család e leszármazását első ősétől kihaltáig nagy figyelemmel állítja össze a munkához csatolt genealogiai táblázat, mely fentebb ismertetett, s okleveles adatokra támaszkodó két fontos helyreigazítása mellett számos eddig ismeretlen férfi és női családtag beillesztése, főleg pedig az évszámbeli adatok kiegészítése és a házassági összeköttetések tisztába hozatala által mulja felül az eddig ismert családfát. A házassági allianceokat külön névsorban is összeállítja, valamint kimerítő jegyzékét adja a család által úgy Magyarországban, mint az osztrák tartományokban birt jószágoknak a reájuk vonatkozó okleveles adatokkal együtt.
Külön fejezet emlékezik meg a család pecséteiről és czímeréről, közölve II. Ábrahám 1302-iki, Szentgyörgyi Péter 1407-iki és Zsigmond 1466-iki pecséteinek rajzát. (Az elsőt már a Csánki-féle jegyzékből ismerjük.) A család czímere tudvalevőleg aranynyal és vörössel harántos osztásban színezett hatágú csillag, változó: kék, majd vörös-arany, majd egész arany mezőben, sisakdíszül ugyanezen csillaggal, mélyhez később III. Frigyes ismeretes adományából a császári korona és Péter erdélyi vajda s országbíró pecsétein koronás egyfejű sas járul.
A munka e részénél azonban szembetünő hiányokat kell konstatálnunk. A családi czímer fejlődési története hézagosan van előadva, s a császár czímeradományával szemben, mely középkori heraldikánk legérdekesebb adatai közé sorozható, a szerző megelégszik azzal, hogy a gróf Teleki József által már közzétett oklevélből kiírja a czímerleírás szavait, a nélkül hogy az eredeti oklevéllel igyekezett volna közelebbről megismerkedni. Ha így jár el, tudomást szerezhetett volna magának arról az eddig nem ismert tényről, hogy az országos levéltár, a hol e czímereslevél őriztetik, Frigyes császárnak egy másik czímereslevelét is őrzi, ugyane napról: 1459 június 19-éről keltezve; az egyikben mint magyar király, a másikban mint római császár tünteti ki a családot az új czómeradománynyal és ahhoz csatolt kiváltságakkal. Mindkét oklevelen megvan a bővített czímer pompás kivitelű színes képe; a második, eddig ismeretlen példányon a kanna-rend mellett a sárkányrendhez nagyon hasonló jelvény kiséretében.
Meg kellett e mulasztást említenünk, hogy ha esetleg e munka magyar átdolgozására kerül a sor (mint történt már Wertner több művénél), azt ki lehessen pótolni; s reméljük, hogy ez esetben művének többi adatait is igyekezni fog az országos levéltár gazdag oklevélgyűjteménye segítségével kiegészíteni.
Wertner új könyve Dr. Ortvay Tivadar-nak, a M. Tud. Akadémia lev. tagjának van ajánlva s egyéb mellékletei és pecsétrajzai mellett egy színnyomatú czímerképet is találunk benne, mely I. György gróf czímerét ábrázolja a bécsi udvari levéltár Sancti Christophori am Arlperg Bruederschafft czímű kéziratából, s gondos kivitelével nagyban hozzájárul a munka díszének emeléséhez.
Gy.
Torda őscsaládairól jelent meg – rövid idő: alatt két kiadásban – egy 128 lapra terjedő dolgozat kövendi Weress Sándortól, a ki egyike Torda város kebeles polgárainak s így kis művében a fiúi kegyelet adóját rója le szülővárosa iránt. Erdélynek a fejedelmek korában három nemes városa volt: Torda, Deés és Zilah, melyeknek polgárai a vármegye kötelékében a többi birtokos nemesekéhez hasonló kiváltságokat élveztek. Torda polgárainak, ez a kiváltságos helyzete Bethlen Gábor 1619. szeptember 25-én Gyula-Fejérváron kelt kiváltságlevelén alapszik, 103melyben a Básta-féle zavarok alatt kipusztult tordai polgárok helyére 333 palotás vitézét telepítette Új-Tordára, s őket utódaikkal együtt minden teherviseléstől felmentve, nemesi rangra emeli, nemességük jeléül czímert is adván nekik. Ugyanily kiváltságokkal telepíté le 1668. január 25-én Apafi Mihály a nagyváradi várőrség maradványát, kiterjesztve egyúttal a nemesi kiváltságot a Torda városát alkotó másik két község lakosaira: az ótordai polgárokra és Egyházasfalva lakóira. Ekkép a kiváltságosaknak egy különös osztálya alakult Tordán, az ingremiatus bekebelezett családok, melyek tagjai a testületi nemesség látszólagos jellege alatt, valóságban azonban személyesen gyakorolták nemesi jogaikat. Ezek a deési és zilahi nemesektől annyiban különböztek, hogy nem képeztek zárt testületet; a ki Tordán birtokot szerzett, bizonyos illeték lefizetése után részesévé lett a nemesi kiváltságnak is. Csak a XVIII. század folyamán állott be az a változás, hogy az egyházashelyiek elmulasztván 1668 óta létszámuk s leszármazásuk nyilvántartását, kiváltságuk testületi nemesség előjogává lett redukálva; a többi tordai polgárok azonban személyenként megmaradtak a nemesi előjogok gyakorlatában.
Weress Sándor ez ingremiatus családok keletkezésének s jogaik fejlődésének adatait röviden összefoglalva, közli a Bethlen Gábor és Apafi kiváltságleveleinek magyar fordítását, és az 1679-től 1808-ig megejtett határosztályok jegyzőkönyveit. Ezekből s az ótordai nemesek 1641-iki összeírásából, valamint a későbbi bekebelesítésekre vonatkozó feljegyzésekből, összeállítja a tordai birtokos-családok jegyzékét, melyből az tünik ki, hogy a mai ingretniatusoknak igen csekély száma származik Bethlen és Apafi települőitől, hanem későbbi birtokszerzés alapján lett az ingremiatusi jogok részesévé. E családok közül sokan már előbb armalista nemesek voltak, a mi eseténként híven meg van említve a nemességszerzés dátumával s néha a czímer leírásával együtt. Jegyzékük ennélfogva az 1641-iki összeírás mellett a magyar, illetőleg erdélyi armálista-nemesség névsorát sok új adattal gyarapítja. Ezek egyike, a pávai Vajnai család, czímerét (piros mezőben két lovas vitéz által vezetett pánczélos sereg) 1420-ból Zsigmond királytól származtatja, kinek uralkodása alatt a család ősei András és Gergely 1414-ben a hegyi útakon állítólag 300 tatárnak útját állották. A többi család jobbára az erdélyi fejedelmektől kapja czímereslevelét. Az ezekre vonatkozó feljegyzések teszik reánk nézve használhatóvá a munkát, mely egyébként úgy történeti adatainak hitelessége, mint előadása és egész formája tekintetéből alig haladja meg a jóakaratú kisérlet színvonalát.
A Palásthyak. Az ily czím alatt, a család egyik érdemes tagja, Palásthy Pál sareptai fölsz. püspök és esztergomi kanonok által kiadott családtani terjedelmes műnek megjelent második kötete XV. és 646 lapon 780 oklevélnek adja részben teljes szövegét, részben kivonatát. Az oklevelek az 1528–1676. éveket ölelik föl. Az okleveleket némi felvilágosító rövid fejezetek vezetik be, melyek Tájékozás, Birtokhanyatlás Nyitrán, Birtokemelkedés Hontban, Királyi adományozások, Török fogságban, A kitünők – czímek alatt általános tájékozást iparkodnak nyújtani a kötet tartalmáról. Hozzá tizenkét genealogikus tábla járul, melyek a család egyes ágairól, a XV. századtól kezdve, valamint a rokon családok leszármazásáról nyújtanak felvilágosítást. A mű első kötetének részletes ismertetésekor, folyóiratunk múlt évi folyamában közöltük a mű beosztását és felhívtuk a figyelmet egyes genealogiai tévedéseire; e kötetben, örömmel constatáljuk, tévedésekre alig akadunk. A szerző megmarad a család történetére vonatkozó oklevelek szövegénél, melyekkel művelődés- és helytörténeti szempontokból igen becses anyagot tett hozzáférhetővé, Anyagát elsősorban a Palásthy-Nedeczky cs. levéltárából (mely újabban az esztergomi káptalan orsz. levéltárában helyeztetett el) meríti, de e mellett iparkodott egyéb levéltáraknak a Palásthyakra vonatkozó anyagát is felkutatni; így gyakran találjuk idézve a jászói, esztergomi, nyitramegyei stb. levéltárakat. Elősegíti az áttekintést, hogy egyes oklevelek genealogikus adatait rövid családfákon összeállítja. Az elismerésre méltó szorgalommal és áldozatkészséggel összeállított gyűjteményt kivált Hont- és Nyitramegyék monographusa haszonnal forgathatja; a szorosan családtörténelmi érdekű anyagon kívűl kivált birtokviszonyokra, a török uralom korára, Bocskay-Bethlen Gábor mozgalmaira nem egy érdekes adatot talál benne. Máskülönben a család tagjai a mondott századokban előkelő állásokat be nem töltvén, döntő szerepet nem vivén: a közölt oklevelek a XVI–XVII. századi középbirtokú nemesi családok életét tárják elénk, melyeknek kiválóbb tagjai legfölebb alispánságig vitték föl, míg magán életüket birtokaikkal való foglalkozás, pörlekedés, és a török ellen való hadakozás közt osztották meg; a családnak nem egy tagja török fogságban végezte életét. A díszesen kiállított tartalmas kötetet részletes személy- és helynév mutató zárja be, mely a gyűjtemény használatát nagyban előmozdítja.
A Siebmacher-féle magyar czímereskönyv megjelent 23-ik füzetével a nagy vállalat mindinkább közeledik befejezése felé; az érdekes füzet a Sajnovics-Simay családokról szóló részt öleli fel. A vállalat nagy méretéről fogalmat adhat az, hogy az eddig megjelent 104huszonhárom füzet 414 táblán megfelelő magyarázó szöveg kiséretében 4900 czímernél többet tett közzé. A jelen füzet is sok érdekes heraldikus és genealogikus anyagot ismertet meg. Így a nemzetségi czímerek változásait és átalakulásait figyelemmel kiséri a Divéknemből eredő Sámbokréthy, a Guthkeled-nemből származó butkai Sándor, s az Aba-nembeli lapispataki Segnyei családoknál, mely utóbbinál kellőkép kiemeli az 1606-iki Bocskay-féle czímernek, melyet a család egyik legkiválóbb tagja, Miklós nyert a fejedelemtől, a heraldika egész természetével ellenkező és annak ellenmondó voltát, mely czímerkép teljesen lehetetlené teszi a pontos blasonálást. Előkelőbb családok heraldikai és genealogiai méltatása nagyobb helyét tölt meg s a családok történetének főbb dátumaival ismertet meg; ily részletes példáúl az alapi Salamon, Sahlhausen, szlavnieziai Sándor, Schmiedegg, Schönborn, Sennyey, Serédy, Sermage, Sigray stb. családokról szóló rész; kivált az indigena családokról szól bőven, pl. a Seethal családról; ezeknél természetesen a nagyobb mértékben rendelkezésre álló segédkönyvek ezt lehetővé teszik. – Mohácsi vész előtti czímereslevelekről többször találunk említést a füzetben. A legrégibb ezek közt a Semsey családé, melyet Zsigmond királytól 1401-ben nyert. E czímer szövegét ismerjük már régen Fejér kiadásából; a czímer a szöveg leírása után van szerkesztve. Valóban érdekes volna constatálni, ki van-e feste az oklevél eredetijén az adományozott czímer, mely esetben ez volna a legelső festett armális; vagy pedig az oklevél Zsigmond király legrégibb czímeresleveléhez, az 1398-iki Csentevölgyi-féléhez hasonlóan a czímert csak a szövegben írja le. – A Sey családnak czímerét állítólag Zsigmond király adományozta 1418-ban; az oklevél a vasmegyei 1738-iki nemesi összeírás alkalmával felmutattatott; azóta holléte ismeretlen. A Sibrik család 1471-ben, a Sánkfalviak 1489-ben nyertek Mátyás királytól czimert; az előbbi néhai Paur Iván hagyatékából Sopronmegye levéltárába került, míg az utóbbit az orsz. levéltár őrzi. – Állítólag Zsigmond királytól, de mindenesetre a XV. századból való az ákosházi Sárkány család czímere, melynek eredetije valamely családi levéltárban lappang. – II. Ulászló korát a butkai Sándor család 1496. évi czímere képviseli, mely a rokon Buthkai, Keszeg stb. családokkal együtt nyerte czímerét; valamint a brassói Schirmer családé 1507. évből; az előbbi az orsz. levéltárban, az utóbbi az Erdélyi Muz. Egylet gyűjteményében van. II. Lajostól való a Serényék 1518. évi czímere, melynek hollétéről a füzet nem ád felvilágosítást. Végűl megemlítjük, hogy Szapolyai János királyt, kinek czímeradományai a ritkábbak közé tartoznak – szintén egy czímer képviseli, Serpilius előbb Quendel II családé, melyet Quendel János, fia hadi érdemeiért nyert 1530 máj. 4-én.
Hervoja missaléja. A Magyar Tud. Akadémiának 1889. évben Konstantinápolyba könyvtári kutatások czéljából küldött bizottsága az Eski serail könyvtárában egy nagyérdekű, glagol betűkkel írott szláv kéziratot talált, mely bővebb megvizsgálás után a történelmünkben nagy szerepet vitt Hervoja spalatoi herczeg missaléjának bizonyúlt. Ez a codex a sultán által tudományos felhasználásra készségesen átengedtetvén, azt most a cs. és kir. közös pénzügyministerium, mint a megszállott tartományok kormánya, rendkívül díszes kiadványban a tudományos világgal megismertette. A kevés példányban készült munka a XV. század elejéről való történeti emléket három szempontból ismerteti; mindhárom oldalnak latin nyelven írott méltatása oly szakférfiak tollából való, kik tudományuknak elsőrangú zászlóvivői: a nyelvészeti részt a bécsi egyetem hírneves szláv-philologusa Jagič, a művészettörténelmit a bécsi egyetem jeles tanára Wickhoff írta, míg a minket leginkább érdeklő történelmi és heraldikai rész szerzője, a dél-szlávok és kivált a megszállott tartományok történetének kitünő ismerője, Thallóczy Lajos, cs. k. kormánytanácsos és társulatunk vál. tagja. A«Missale Glagoliticum Hervoiae ducis Spalatensis« czímet viselő és díszes kiállításában párját ritkító kiadvány magyarázó szövegének középső része Hervoja viselt dolgaival ismertet meg és behatóan tárgyalja annak lovas képét és czímerét, melyeket a szláv codex a heraldikára nézve megbecsülhetetlen értékű két képben őrzött meg. Főleg e két kép nagy érdeke okozza, hogy e kiadványról e helyen megemlékezünk. Az egyik Spalato herczegét lovon ábrázolja, baljában czímeres pajzsa, jobbjában fehér-zászlós öklelő dárda, fején vörös-fehér turbánszerű tekercs, elől három fehér tollal. A másik a herczeg czímerét« Arma domini Cheruoe ducis Spaleti« felirattal: fehér pajzs fejében két vörös keskeny-pólya, alatta könyökvassal és vaskeztyűvel ellátott vörös mezű, oszlopszerű kar vágásra vas pallost tart, balról ágaskodó, kétfarkú vörös oroszlány által kísérve; sisakdísz vörös-fehér tekercsből kiemelkedve a pajzsbeli kar; a takaró vörös, arany szegélylyel, szabályos közönként levélszerűleg kicsipkézett visszahajló zöldes (?) szélekkel. A czímer ábrázolása, mely szent István koronája egyik tartományának, Bosnia czímerének meghatározására biztos támpontot nyújt, felfogás, stilus tekintetében oly érdekes, hogy iparkodni fogunk azt olvasóinkkal rajzban is megismertetni. E két képet és vele együtt sok mást a kiadvány színes hasonmásban kőzöl; e reproductio oly remek, oly utolérhetetlen tökélyű, hogy párjára alig akadunk. A párisi híres színnyomatok tökélyét elérte, sőt mondhatni fölülmulta a bécsi Angerer-czég munkája; magunk előtt látjuk a hártya színét, foltjait, szemcséit, hajlását, az eredeti festmény színeinek elkopását, kitörését, akár az eredeti feküdnék előttünk. Egymás mellé téve a kettőt, látás után nem, csak tapintás által győződnénk meg arról, melyik az eredeti, melyik a másolat. A mit a kiadvány nyújt, az valósággal a reprodukálás ideálja. A mint a mű nagynevű írói lekötelezték a tudományos világot azzal, hogy a nagybecsű emléket értékéhez méltó módon ismertették meg a tudományos körökkel: ép oly elismerést érdemel az a kormány, mely szívén hordva, nemcsak szóval, hanem valóságban a gondjára bízott tartományok kulturális érdekeit és tudományos reputatióját, megadta a módot, hogy azok multjának egyik legkiválóbb emléke, úgy belső tartalom, mint külső kiállítás tekintetéből ily remek méltatásban láthasson napvilágot.
