VÁLASZ NAGY GÉZA ILY CZÍMŰ ÉRTEKEZÉSÉRE: «Árpádkori személyneveink és az Osl nemzetség eredete.»*

Teljes szövegű keresés

VÁLASZ NAGY GÉZA ILY CZÍMŰ ÉRTEKEZÉSÉRE:
«Árpádkori személyneveink és az Osl nemzetség eredete.»*
* L. a Turul folyó évi II. és III. füzetét.
Nagy Géza idézett értekezését nagyrészint ellenem irányozta. Ez nem tenne semmit; de mivel legjobb szándékom mellett se fogadhatom el tételei legtöbbjét, sőt alaptételeit se mind: kötelességem válaszolni – a tudomány érdekében:
Mondhatom, nem szívesen teszem.
A polemia nem édes kenyerem. Egyszer azért nem, mert harczkedvelő fiatalságomból kifogytam; aztán, mert ritka polemiának láttam eddig igazi hasznát, kárát pedig soknak, s e kilátás nem kecsegtető.
Minthogy azonban nem arról van szó, Nagy Gézának legyen-e igaza, vagy Pór Antalnak, hanem hogy egy új tudománynak, a középkori magyar menologiának tegyük le helyes alapjait; minthogy szeretem hinni, hogy tisztelt ellenfelemet nálamnál is inkább ugyanazon ideális rúgók mozgatják: tollamhoz nyúlok, hogy elsőben Nagy Géza támadásának elégtelenségét mutassam ki ott, hol nézeteimet az Osl nemzetség eredetéről ostromolja, azután hogy elméletemet középkori személyneveink megfejtéséről védjem.
I.
Szó nélkül kívánom hagyni Nagy Géza egészen új, mondhatom: geniális föltevését, hogy az Árpáddal bejött főnemesi osztály, a hagyományaink áltat emlegetett száznyolcz nemzetség tényleg török eredetü volt, és csak maga a nép, a communitas, volt magyar. Jóllehet nehezen érthető, miképen történhetett, hogy a merő vitézekből álló magyar had szabad elhatározásából, melyet okvetlenűl föltételeznünk kell, élére állítson vagy száz törököt, aztán velök induljon új hazát foglalni, és czélt érvén, a töröknek hagyja az oroszlán részét, maga pedig béérje a hulladékkal? Azt ugyan ismeri a történelem, hogy merész kalandorok kicsi csapatja országokat elfoglalt, gyáva népeket meghódított és leigázott; arra is van eset, hogy idő multán a leigázottak a hódítókat a magok vallására és nyelvére térítették: de olyan megadást, milyet Nagy Géza a magyar nemzetnek inputál, a történet eddig aligha ismer. Mindamellett könnyelmüségről vádolnám magam, ha ezért pálczát törnék Nagy Géza új theoriája fölött, noha a magyar nemzet ilyenféle pactum conventumának sem a történelemben, sem a hagyományban nyoma nincsen, és Nagy Géza föltevését tudtomra csupán azzal támogatja, hagy közel kétszáz Árpád-kori személynevet a törökből tud értelmezni.
Mint a török nyelvben járatlan a dolog érdeméhez nem szólhatok; fölvetem azonban a kérdést: nem értelmezhetők-e ezen nevek más nyelvékből is? mert – miként Nagy Géza czélzatosan írja – bizonyos módszerrel akár hottentotta vagy botokud eredetre is visszavezethetjük az Árpád kori személyneveket. És csakugyan; jóllehet a 180mordvin, vogul, zürjen, mongol, perzsa, török vagy kún-bessenyő nyelvekhez nem tudok, ama nevek némelyeit mégis meg tudom, és úgy vélem, elégségesen magyarázni.
Nagy Géza föltevésének birálatát tehát mellőznöm kell, de hogy az Osl név magyarázásánál nagykönnyen járt el, azt megmutatom.
Lássuk Nagy Géza érveit.
Mindenek előtt konstatálja, hogy nincs oly adatunk, mely azt mondaná, hogy az Oslok ősi fészke a drávántúli vidék volt, s innen költöztek a Rába mentére; de elhallgatja, nem tudom: szántszándékkal-e vagy mert kikerülte figyelmét, hogy IV. Béla király 1225-ben a Dráván túl fekvő Osl nevű birtokot említ, melyről okiratilag bizonyos, hogy II. Osl báné, a nemzetség alapítójának fiáé volt 1230-ig, midőn azt a csornai egyháznak ajándékozta; hogy ezen birtok 1349-ben is előkerül Ozel néven,* és maig is fönnáll Zágráb megye károlyvárosi alispánságában. Elhallgatja továbbá, hogy az Oslok első ismert nemzedéke birtokos a drávántúli Raszinán, a későbbi Herbortyán, és hogy az Oslok egyik ága a XV. század közepén történt kihaltáig ezen uradalomban székelt, s innét nevezte magát. Azt tartom, ezek annál figyelemre méltóbb adatok, minthogy nem halljuk sem Oszel-Szent-Vidről, se Raszináról, hogy az Oslok újabb, szerzeményes vagy vételes birtokai. Föltehetjük tehát, hogy I. Osl birta azokat, még mielőtt a Fertő vidékére költözött, hova nem mint szegény ember, hanem mint jómódú ispán (comes) érkezett.
* A topliczi cziszterczita apát két papról emlékezik így: «Leonardus sanctorum omnium et Iwan sancti Viti sacerdotes, rectores ecclesiarum et plebium de Ozel.» (Thalčić, Monum. Eppatus Zagrab. II, 51.)
Ennek daczára és daczára annak, hogy I. Oslnak sem atyját, se testvéreit, se semminemü atyjafiát nem ismerjük, szükségesnek látta Nagy Géza föltenni, hogy nevezett Osl elei is Sopronmegyében éltek, s azok a birtokok, melyeket a XII. század második felében jegyzékbe vett, a nemzetségnek törzsvagyonát képezték.
Ha azonban szemügyre veszszük e törzsvagyont, a mint azt Osl ispán computizálja, úgy találjuk, hogy az még nincs is berendezve. Van neki, úgymond, nyolczvan húszholdas jobbágytelke is, s azon nehány bérese.* Csornáról ezen összegezésben még szó sincs, pedig Csorna volt a caput dominii: itt volt az Osl nemzetség monostora, családi sírboltja, itt minden ágának birtokrésze. A computusban azonban megemlítve sincs, valószinűleg mert akkor még nem létezett.
* «servis ac ministris quibusdam super LXXX mansionibus, cui quilibet XX iugera sufficiunt, remisi et illi tenentur dare censum.» (Árpádk. új Okmt. VI, 222.)
Ha az Oslok bessenyők voltak, mint Nagy Géza állítja, akár Zoltán vezértől, akár Salamon király korától számítsuk a bessenyők megtelepülését az osztrák határon, vajmi rossz gazdákra vall rendezetlen birtokuk, pedig ilyenekül, legalább I. Osltól fogva, nem mutatkoznak.
Nagy Géza, ugyanis azt állítja, hogy a környezet, melyből Osl nemzetsége kiemelkedett, bessenyő volt, s e tételét a következőkkel bizonyítja: Anonymus szerint már Zoltán fejedelem bessenyőket telepített a Fertő mellékére; a Márk-féle krónikából azonban tudjuk, hogy ezen Zoltán nem Árpád fia volt, hanem a Salamon korabeli bessenyők fertőmenti fejedelme.
Ezen bizonyíték értékes volna, jóllehet akkor se döntő, ha Anonymus a Fertő vidékét közelebbről meg nem határozná. Halljuk Anonymust, mit mond: «Dux vero Zulta … fixit metas … ab occidente … ex parte Theotonicorum usque ad pontem Guncil,* et in eiusdem partibus dedit castrum Ruthenis, qui cum Almo duce, avo suo in Pannoniam venerunt. Et ab eodem confinio ultra lutum Moson collocavit etiam Bissenos non paucos habitare pro defensione regni, ut ne aliquando in posterum furibundi Theotonici … fines Hungarorum devastare possent.» Tehát a mosonyi sáron, ha tetszik: fertőn túl az ország határa közvetlen szélére telepítették a bessenyőket, mint ezt a rólok nevezett Pecsenyéd falu fekvése mind e napig bizonyítja. Bizony Szár, Farád és Csorna, az Oslok legelső szerzeménye még vasuton is jó messzire esik onnét.
* Szabó Károly szerint Guncii a mai Gunzelsdorf Alsó-Austriában a Triesing patak partján, néhány órára Magyarország határszélétől.
Aztán voltak azon a vidéken más települők is a bessenyőkön és rutheneken kívül: magyarok, németek, de szlávok is. A bessenyők rég elpusztultak onnét, vagy beleolvadtak más népekbe, míg a magyarok, németek és szlávok maig is mívelik ott a földet. Tehát semmiképen 181se következik se Anonymus, se Márk krónikájából, hogy Osl ispán, – mint Nagy Géza hiszi, de nem bizonyítja, – Zoltánnak, a bessenyők fejedelmének volt ivadéka, vagy ama bessenyők legelőkelőbb nemzetségéből kellett származnia.
Nem követhetem Nagy Gézát a bessenyő-kún Oslu, Osul, Ozul, Osl, Ostl, Ostel nevek értelmezése terére; de bátor vagyok figyelmét újból oda irányozni, hogy míg kezdetben Osl az általánosan elfogadott elnevezés, az Ost, Ostel és Hostel nevek sokkal később, évtizedek, sőt századok múlva (mint azt kimutattam) kezdenek divatra kapni. Míg előbb e nevek egyszer se fordulnak elő, utóbb és napjainkig teljesen háttérbe szorítják az Osl nevet. Vagy élt az Osloknál annak tudata, hogy az Osl és Ost egyértelműek, és akkor megfejthetetlen, hogy csak évszázadok múlva érvényesül az Ost név először, hogy ezentúl az Osl nevet hallatlanná tegye; vagy nem tudtak felőle az Oslok, s akkor más oka van a névmódosításnak.
Sajnálom, hogy Nagy Géza a Dráva mellékén divott Ozel (mondd: Oszel) név magyarázatába nem bocsájtkozott, sőt azt egészen figyelmén kívül hagyta; valamint hogy elfeledte megokolni, miért bizonyos, hogy őseink a KözépVolga mellől hozták a Szatmár és Szakmár neveket, hol egy folyót neveznek Szakmarának. Lehet, és nem illik kételkednem benne; mégis félek, hogy e bizonyosság nem nagyobb fokú annál, melylyel Győr nevét az avar gyűrűtől eredeztetik. A Szatmár és Szakmár nevek a XIII. század előtt nem tudnám, hogy előkerülnek okleveleinkben. Hálás emlékező tehetségre mutat tehát, hogy háromszáz esztendő múlva se feledkezének meg a dédunokák a kedves folyóról, melyben ükapáik lovaikat itatták. Vagy az oláhoknak volna igazok?
De félretéve az enyelgést, a Belud vagy Beled (és mert Beled, nem lehet Belüd) név magyarázatát se fogadhatom el. Béla; Belus, Belud egy tőből eredt szavak, melyek magyarázatát hitelesen adja már a XIV. században Kont Miklós nádor, midőn ekként ír: «Dominus Adalbertus, qui et Bela nuncupatur, olim rex Pannonie». A Belud végső betűje, a d kicsinyítő képző, mint erre Nagy Géza megtanít, ezen nem változtat, valamint a Belus szónak Bélától elütő alakja sem, minthogy – de ez már esakugyan bizonyos – Belus bán nemzetsége, melyben e név 1142-től 1279-ig szakadatlanul előfordul, délszláv eredetű. Nem érdektelen továbbá tudnunk, hogy e nemzetség közeli, jószágadásvevési viszonyban állott az Osl nemzetséghez. De azért ezen – lehet – esetlegességre nem alapítom a következtetést, hogy Belus és Belud rokonok; noha a Belus nemzetségnek és Osl nemzetségnek a Dráva vidékén fekvő birtokaik (Csákány, Csákány-Sziget, Dabonuk, Kerektó, Szeglak-Szent-Miklós) nem esnek oly távolra egymástól, mint Pecsenyéd Csornától.
Kissé nagyon felületes (sit venia verbo!) Nagy Géza eljárása, melylyel az Osl nemzetség harmadik hagyományos nevével, a Súr-ral elbánik: Súr neve százszor fordul elő ez alakban: Sur; Suur, Swr, mely határozottan Súrnak és nem másnak volna kimondandó az esetben is, ha a Súr név több helységnévben nem maradt volna reánk. Ekkor fölfedez Wertner dr. érdemes genealogusunk egy külföldi német oklevélben egy Czura grófot, és helyesen hozzáteszi: «Wie sehr nun ungarische Eigennamen in ausserungarischen Urkunden verstümmelt werden, zeigt Vorliegendes genug drastisch». Ezt ugyan régóta tudjuk, a miért el se határozhattam magam, hogy ezen Czurát biztosra Súrnak vegyem, és mindez óráig nem tudom, nem kellene-e inkább Zeurenek olvasnunk, a mint Agyagosi Antal és János nevezte magát? Nos e Czura éppen kapóra jött Nagy Gézának, ki csinál belőle lege artis Csurát, mi kúnul fehér sólymot jelent. Örülök, hogy szolgálhattam vele.
Ellenberi fájlalom, hogy Nagy Géza semmi ügyet se vet az Oslok első sopronmegyei birtokai: Cserna, Zebirna, Potak és Frad neveire, melyek nyilván tótosan alakult szók, és nem kevéssé indítottak arra, hogy az Oslokat szláv eredetűeknek tartsam. A Cserna (ma Csorna) név nemcsak oklevelekben, de a csornai konvent pecsétjébe belevésve is előfordul így. Talán fölösleges mondanom, hogy e város és konvent neve, mely a magyar hangvonzat egyszerű szabálya ellen is vét, egyenesen tót; pedig az kétségtelenűl I. Osl ispán alapítása.
Arra súlyt nem éppen fektetek, hogy Osl konventjét, a «Conventus Oslonisn-t Morvaországból és nem a szomszéd benediktinusok magyar monostoraiból népesítette meg, habár 182ezt a XII. század vége felé, mikor bőven tellett magyar szerzetesekből, könnyen tehette volna, jóllehet ez az argumentum is fölérne az ország határszélén letelepült bessenyők argumentumával.
Távol legyen tőlem, hogy panaszkodjam, vagy nehezteljek Nagy Géza eljárására. Nagy Géza új, töretlen pályán indult meg, hogy kitűzött czélját megközelítse. Kitartó szorgalommal, törhetetlen buzgalommal és égő lelkesedéssel dolgozik, úgy látom, s ilyen munka közben könnyen megesik mindnyájunkon, hogy megtalálni véltük azt, a mit épen keresünk. De viszont nekem se vegye rossz néven, ha okoskodásának módszerét és eredményét, így feltálalva el nem fogadhatom. Pedig – habár dicsőült mesteremnek, Ipolyi püspöknek rimaszombati beszéde helyes elveiben osztozom vágyok olyan magyar ember, hogy szívesebben látnám az Oslokat bessenyőknek, mint tótoknak. Gyöngeség, megvallom, sed homo sum … míg az Osloknak nincs szükségök, hogy hazafiságokat eredetökkel igazolják.
II.
Nagy Géza idézett értekezésében szíves volt foglalkozni kedvencz elméletemmel, melyet középkori nevek magyarázatánál alkalmazgatok, ezen theoriám azonban nem elégíti ki, mert naív, egyoldalú, alapjában elhibázott, hibás következtetésekre ragad, újabb tévedéseknek kútforrása: azt mondja.
Meg kell vallanom, hogy a nekem imputált theoriát csakugyan magaménak ismerem, habár lehet az másé is; én nem tudom. De téved Nagy Géza, állítván, hogy valamely középkori íródeák vagy pap tapogatódzásai után indultam. Ezzel nem mentegetem magam; mert elméletemet sok ezer oklevél szorgalmas és hosszas tanulmányozásából magam hoztam ki. Meggyalázott theoriámat pedig szóról szóra ekképen állítottam föl:
«Minél tovább tanulmányozom a XIII. és XIV. századbeli szokatlanabb személyneveket, annál inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy ama régi személynevekben mentül kevesebb az «ősmagyar». Sőt már is szabályul merném fölállítani, hogy a XIII. és XIV. században használatos, ma már szokatlan keresztnevek (és nem a többnyire «dictus»-szal jelölt vezetéknevek) az ó-testamentumból és keresztény Martyrologiumból kölcsönzött, részint magyarított, részint csonkított vagy átidomított, részint a szlávból, németből, olaszból és más idegen nyelvekből már átidomítva átvett nevek. Annak ugyan nem mondhatok még ellent, hogy e szabály alól lehetnek kivételek, minthogy sok név származását megfejteni se vagyok képes, annál kevésbbé megokolni: de azt hiszem, hogyha a magyar onomastikával foglalkozó tudósaink az imént jelzett, közelebb eső elvből indulnak ki, mielőbb tetemes eredményre jutnak.»*
* Századok, 1889. évf. 67. lap.
Csak alkalmilag állítottam föl e tételeimet, midőn láttam, hogy menologusaink egyike téves útra csapott át. A menológia nem szakmám, nem is lesz; minthogy nem tekintve, hogy más szakmában fáradozom, idősb vagyok, hogysem elkezdhessem tömérdek tanulmányt, sok mellékismeretet igénylő mívelését, s aztán immár három mívelőjét ösmerem. Mind a mellett dilettans létemre is, annyit értek hozzá, hogy a föntebbiekből semmit se kell még elvennem, és éppen Nagy Géza erősít meg abban, hogy helyes úton állok. Ő már is a nekem tulajdonított elv nyomán indúlt meg és mennél tovább fog érni e helyes úton, – bízom benne, – annál jobban meg fog érteni és be fogja látni, hogy a középkori személynevek és helynevek jóval nagyobb részét csakis a nekem tulajdonított elven indulván el, magyarázhatjuk meg, fejthetjük föl.
A török-magyar vagy finn-magyar rokonság kérdéséhez nem szólhatok: nem értek hozzá. De azt vélem: a középkor neveinek fejtegetésénél inkább kell azokhoz fordulnunk, kikkel együtt éltünk, kiktől a keresztény czivilizácziót átvettük; és csak akkor, ha itt nem kapunk kellő fölvilágosítást, fordulnunk oda, honnét nemzetünk századok előtt elszakadt.
Mindenkor azonban és mindenek előtt higgadtan és komolyan, tisztelve egymás nézeteit, kell dolgoznunk, és soha se szabad valakire olyasmit fognunk, a mit nem mondott; mert ez bosszantó és bosszantásra hazafias és tudományos igyekezeteinkkel rá nem szolgáltunk.
Honnét tudja, például, Nagy Géza úr, hogy a fúrás faragás alatt «egészen önkényszerűn eljárást 183akartam értetni, jóllehet e népies kifejezést a következő körülírással «a magyar kiejtéshez idomítva» magyaráztam?
Kitől értesült továbbá, hogy középkori neveinket csak úgy találomra pászoltatom a szentek lajstromának legelrejtettebb zugaiból összeböngészett mindenféle ismeretlen névvel? Kérem, mutasson egyet, mely már kiadott okleveleinkben ismeretlen!
És gúnyolódva folytatja: «azoknak is gyakran csak megcsonkított alakjával, ha akarom elejével, ha akarom hátuljával, és bizonyos euphemisticus betűknek majd kivetésével, majd pedig közbeszúrásával». Ezt mondván ugyan nem interpolál, sőt kihagyta az összevonást, a középkori szóalakítás szintén egyik módját; de azt fölöttébb csodálom, hogy ez eljárás helyességén kételkedik, jóllehet nem csupán a magyar, de az összes európai népek analogiájából ezer hasonló példát ismerhetne.
Vegye csak a görög eredetű Nicolaus név egynémely germán változatait: Nick, Niels, Nikl, Nickl, Nikla, Niklau, Niklo, Niklin, Niklaus, Niklas, Neklas, Necklas, Neklaas, Claus, Chlaes, Klas, Klaas, Klass, Klaasse, Klasl, Nicolaalje, Klaarje, Likelas; adjon hozzá nehányat a szlávokéból: Nikolow, Nikolaj, Nikolas, Nikolása, Mikolaj, Mikolajek, Mikulás, Kolinka, Kolja; szerezze meg végre ezeket az egyetlen Cola Rienzi román nevével, kit a pápa hivatalosan Nicolaus Laurentii névvel illet, és mentsen föl attól, hogy állításom támogatására több példával ís szolgáljak.*
* Találhat ilyeket külföldi művekben, melyek közűl nekem, sajnos, csak egy füzetecske: Schnack, Sammlung deutscher Vor- und Taufnamen (Hamburg, 1888) jutott kezemhez.
Hogy a panaszos fúrás faragás elméletére visszatérjünk, nem akarom Nagy Gézát az általam alkalmilag (mert csakis így foglalkozom a menologiával) összeállított példákkal untatni, hanem másokra hivatkozom. Vegye kezébe dr. Karácsonyi János Szent Gellért czímű jeles művét, melyből megérti, mint csináltak Gerhardtból Gerard, Gerolt, Gerót, Girolt, Girót, Gyirót, Gyelérd, Gelert, Gellérd, Gellért sőt Gellér neveket. De mert ezen átalakulások évek hosszú során át történhettek, s így fúrás-faragásnak szorosan talán nem nevezhetők, tessék a Károlyi Oklevéltár I. kötete Név- és Tárgymutatójában megtekinteni, mint lett Martonos fia Venceslaus-ból Vinszlo, Vinclao, Vinaszló, Vicilo, Vinclaus, Vinciló, Vizló. Vagy dr. Knauz Nándor A garammelletti szent-benedeki apátság czímű, legújabb munkáját a 71. lapon felütni és belőle megérteni, hogyan alakult Siegfried apát (1330–1355) neve rövid időn tizenhét változaton át Sebretig. – Vagy a Sopronmegyei Oklevéltár I. kötetét átnézni, s abból meggyőződni, mint alakúlt át Henniko (Henrik, Lokietek Ulászló király természetes fia), vagy Rafael erdélyi vajda, vagy Szent-Györgyi Tamás tárnokmester neve a legkülönbözőbb formákká. Ha ez nem fúrás faragás, akkor mi ketten e frázis jelentésére nézve aligha leszünk egy értelmen.
Valami élénk nyelvtani ösztönt vagy érzéket azonban csakugyan nem tapasztaltam ezen és más névfaragóknál, hanem ha 1-ször azt, hogy a mássalhangzók összetorlódása elől igyekeztek kitérni, mire az imént felhozott Venceslaus-Vizlo változatok nyújtanak világos példát; 2-szor, hogy alhangú hangzókat nem vegyítettek felhangúakkal, mire a föntebbi Gerhard-Gellért módosulások szolgálhatnak például. – Ebből azonban nem következik, hogy más nyelvi sajátságokat, nyelvérzéket ne lehessen fölfedezni azonkori gyakorlati nyelvészeinknél; de ehhez az enyémnél alkalmasint gyakorlottabb szem, képzettebb és fensőbb grammatikai oly ösmeretek kívántatnak, milyenekkel én nem rendelkezem. Non omnes possumus omnia.
Nehezebb minden kétséget kizárólag bebizonyítanom, hogy a középkorban keresztneveket is magyarítottak úgy, hogy védszentjöknek a keresztségben nyert nevét magyarra fordították; például: Angelusból Angyalt, Christianusból Keresztényt, Columbanusból Galambot, Galambost, Gallusból Kakast, Wolfgang vagy valamely hasonértelmű névből Farkast, Rosaból Rózsát; Margaritából Gyöngyöt, Gyöngyöst stb. csináltak, minthogy nem emlékezem, hogy erre okirati bizonyítékkal találkoztam.
Ilyféle nevek magyar és latin alakban vegyest előfordulnak ugyan okleveleinkben; Páriz – Pápai szintén bizonyságom egyik-másik névnek közös használatára nézve; de azt úgy nem tudom megmutatni, hogy például, Erős, Kemény a. m. 184Firmus, Firmanus, Szilárd a. m. Constans, Constantinus, Erdő, Erdős a. m. Silvanus, Silvester, Walter, Fodor, Bodor a. m. Crispus, Crispinus stb., a mint be tudom oklevelileg is bizonyítani, hogy Keled = Cletus, Ders = Desiderius, Majs, Majos, Mósa = Mozes, Abic = Abraham, Beke = Benediktus, Petne, Petőc = Petrus, Gege, Gegus (Gegös), Gere = (Gregorius, Szerefel = Seraphinus, Korlát = Conradus, Sebes, Sebők = Sebastianus, Sámod = Samuel etc.
Ha mégis föntartom abbeli állításomat, hogy divatoztak a középkorban idegen szent nevek magyar fordításai, vagyis mint magam egy alkalommal kifejeztem: tudósok által mondva csinált ily nevek, mert hisz a ki a görög és latin nevek értelmét tudta, az tudósszámba ment akkor is, erre a következő okok indítottak:
1. Hogy a neveket minden kedvező időben magyarították (germanizálták, szlávizálták, oláhosították), nevezet szerint a helységneveket, ahhoz kétség nem férhet, minthogy erre példa számtalan van, s innen magyarázandó az is, hogy oly helységeknek, dűlőknek, patakoknak hegyeknek stb. magyar neveik voltak, részben vannak, hol a magyar elem a lakosságban éppen nem, vagy kevéssé volt képviselve.*
* Divatozott ilyesmi más nemzeteknél is. Wolfhardt, I. Lajos király egyik zsoldosa nevét az olaszok nem tudták kimondani. Hivogatták Gulfordusnak, Gulforcusnak, Gulfortnak stb., de csak nem illett a nyelvökre; végre is coute Luponak kezdték nevezni. Minálunk Balfart lett a neve.
2. Midőn a családi nevek kezdettek divatba jönni, idegen származású családok is magyar neveket vettek föl, mert valószinűleg akkor is voltak, kik velem együtt azt tartják, hogy nem egész magyar ember, a kinek nincs magyar neve. Míg afféle félmagyarok (Nagy-Martoniak, Szent-Györgyiek) itt magyar, amott német, vagy latin neveket használtak.
3. Csak rá kell tekinteni ezen és hasonló keresztnevekre, milyenek a föntebbieken kívül: Husvét, Karácson, Szombat, Zsidó, Szépasszony, Hölgyasszony stb., melyeknek Pasca, Pascalis, Pascasius, Gratianus (Páriz-Pápai), Juda (Simon Juda), Pulcheria, Domina vagy Dominica feleltek meg, hogy fölismerjük, miszerint a tudásnem ritkán cserben hagyta a jó szándékot.
4. Az egyházban az efféle névfordítások éppen nem szokatlanok. Tudjuk, hogy az Adeodatus, Deusdedit, Sapientia a Theodoros, Theodosios, Sophia fordítása, minthogy latinnevű ilyszentek nem existáltak. De a legbiztosabb példa erre Simonnak, az apostolok fejedelmének példája, kinek a Mester aramul nevet adott (Ján. I, 42.), és a kit görögül Κηφας-nak, latinul Petrusnak neveznek.
A történet az ismétlések nagy könyve. A névmagyarosítási törekvések nem e század negyvenes éveiben indultak meg. A ki míveltségi történetünket felülről lefelé, azaz századunkból kiindulva hátrafelé az Árpádok koráig tanulmányozza, meg fog erről győződni. Menologusainknak is ajánlani bátorkodom, hogy tanulmányaikat ne mind a magyarok bejövetelénél kezdjék, hanem egyikök másikok megfordított irányban haladjon, mert a név-képzés, alakítás. módosítás nem holt, de élő tudomány …
Ha tehát azt találják, hogy a magyarosítás, mely ma vezeték- és helységnevekre vonatkozik, akkor se szünetelt, mikor vezetéknevek még nem voltak; joggal föltehetjük, hogy ekkor a magyarosítást a keresztnevekre is kiterjesztették, s ezt annál inkább föltehetjük, minthogy bővén találunk keresztnevekül használt neveket, melyek az egyház által tisztelt szentek neveinek néha helyes, néha kevésbbé sikerűlt fordításai.
Ezzel azonban a népies nevek theoriáját, melyet Nagy Géza patrocinál, felforgatni nem szándékozom, valamint azt tenni nem is lehet: hanem csak – a mennyiben nem fordításai az idegen keresztneveknek – az úgynevezett dictus-ok rovatába helyezem át.
Az általam többé-kevésbbé tanulmányozott magyar középkorban (XIV. század, a XIII. vége, a XV. eleje), midőn a keresztény és ember fogalom egymást teljesen födte, a mint némely népeknél, például az angolnál, e két szó a népéletben mind e napig synonim, ötféle névvel találkozunk:
először a keresztnévvel, melyet mindenki megkapott a keresztségben, mely nélkül egy keresztény se szűkölködhetett;
másodszor, minthogy a puszta keresztnevet megkülönböztetésül elégségesnek nem találták, igen gyakran fölvette a fiú saját keresztneve mellé atyja, sőt nagyatyja keresztnevét is. Latin okleveleinkben e viszonyt a filius szóval, a magyar 185közbeszédben fia szóval jelezték. A rövidebb fi (fia helyett) csak későbben jött divatba.
Harmadszor. Ugyancsak megkülönböztetésül szolgáltak a ragadvány-nevek (Tót, Bajnok, Molnár, Szép, Fakó, Czinege, Herczeg, Gróf, Kont, Fintorr, Nagyhasú (ventrosus), Görhes* stb.) Ezeket a latinban dictus szócskával fűzték a keresztnévhez, a miért rövidség okáért dictusoknak mondhatjuk. A magyarban – ha nem csalódom – minden kötőszó nélkül a keresztnév elé tették, így: Nagy Miklós (Anjouk. Okmt. I, 28.), Horvát Pál (Zichy-Okmt. II, 642.). Ezen nevek nagy részét joggal nevezhetjük népies neveknek. Ilyen neve nem volt minden embernek és atyáról fiúra a XIV. század végéig ritkán származott át. Tudtomra az erdélyi Vas-ok, a mai hasonnevű grófi család ősei, teszik e nemben az első kivételt.
* Előfordulnak ilyenek is: «Stephanus dictus de Jakw, filius Simonis (Simonfia) sic dictus, dictus de Euche.»
Negyedszer. Kezdetben szintén csak megkülönböztetésül és nem – mint később – nemesi előnévül, predikátumul használták a birtok vagy lakhely nevét is. Megesik itt is, hogy az atya más, a fiú szintén más, ily előnévvel él, ha tudnüllik lakhelyök vagy birtokúk nem ugyanaz volt. Azonban e helységtől nyert előnevek nagyobb állandóságot kapnak, a mint a nemzetségi összetartozás lazultával, a XIV. században a családi kötelék mind szorosabbá válik.
Ötödször a genus, nemzetség- (helyesebben: nemzet-) nevek. Ezek a háromszázat számra nem érik el, de annál állandóbbak. A tatárjárásig inkább epitheton ornansként használják; azután fontosabb szerepök van: föntartják a jogos igényt, ha nem a nemzetségi birtokközösségre, legalább az örökösödésre. Csak ugyanegy nemzetség tagjai használhatták. A XIV. század közepéig elég sürű a divatjok, ezután a családi nevek lassan-lassan kiszorítják.
Az egyház a legrégibb időktől mind e napig sürgette, hogy a megkeresztelendőnek valamely szentnek nevét adják. «Catholica ecclesia vult, ut nomen baptizando dandum sumatur ab aliquo, qui in sanctorum numerum relatus est.» Ez óhajtás a mily helyes, oly méltányos. Vajha azon főpapok és papok, kik sürgetik, hogy az egyház híve keresztény nevet viseljen, aut proles e benedictione divina accepta sub protectione specialis sancti constituatur, et ad consectandas in sacramento baptizmi assignati protectoris virtutes stimulentur,» el ne felednék, hogy ők nemcsak az egyház, de a haza fiai is, melytől – nem ritkán – bőséges javadalmakat élveznek; de idegen hangzású neveiket, hazafias kötelességök elhanyagolásával, híveik botránkozására megmagyarosítani vonakodnak, nehogy – tudják ők kiknek – kedvezésétől elessenek.
Fölöttébb valószinű, hogy nálunk a középkorban az egyháznak a keresztény nevekre vonatkozó kívánságát pontosan betöltötték. Becsei Imre (1311–1334), ki fiait Istvánnak, Györgynek és Tamásnak kereszteltette, de aztán keresztneveit. elhagyásával Töttösnek, Vesszősnek és Tövisesnek hivatta, valószinűleg már e népies nevekre kereszteltette volna őket, ha az nehézséggel nem jár vala, s ha a népies nevek használata a keresztségben megengedhető leendett. Ez eset viszont szembeszökő példája annak, hogy népies neveket, dictusokat is használtak Keresztnevek helyett. Hasonló példát szolgáltatnak némely cselédnevek, milyenek Poczkos, Leső, Kopó, Nyúzó, Nyerítő, Lökő s így tovább; noha ezeket nem épen soroznám e kategóriába, minthogy némely úrnak kicsinylő önkénye adhatta.
E példák feljogosítanak a föltevésre, hogy találkoztak, kik keresztneveik helyett őseiktől öröklött, habár nem keresztény vagy népies nevet használhattak, annál inkább, minthogy hiába kutatunk az egyházi jogban oly törvény után, mely szoros parancsképen rendelné, hogy a megkeresztelendőknek szent nevek adassanak. A trienti zsinat rendeletéből készült és V. Pál pápa által 1614-ben kiadott római Rituale is csak annyit mond: legyen a pap azon, nehogy illetlen (obscoena), mesés, nevetséges, pogány neveket vagy hamis istenek neveit, sőt inkább, a mennyiben lehetséges (quatenus fieri potest) szent neveket adjanak a keresztelendőknek.
Épp ezért igaza lehet Nagy Gézának, hogy az Árpád-kori előkelő családok hagyományos nevei közől a kereszténység mindinkább erősbülő befolyása alatt már a középkor folyamán azonosították egyiket is, másikat is valamely hasonló hangzású keresztnévvel. A papok, ugyanis, nem mindig térhettek ki a szülő azon joga elől, 186hogy gyermeke nevét meghatározza. Ráfogta tehát a bensejében kifogásolt pogány névre, hogy valamely szent névnek magyar változata vagy fordítása. Ez lehetséges, de sőt valószinű dolog.* Csakhogy e tant csupán az esetben volnék hajlandó elfogadni, ha bebizonyítható, hogy az átvett, adoptált név csakugyan hagyományos, már a pogány előidőkben használatos volt. Ez azonban a Nagy Géza által felhozott példáknál nem mindig mutatható ki.
* Noha ennek ellenkezője, hogy t. i. a keresztény néven addig fúrtak-faragtak, míg magyaros formája lett, nem kevésbbé valószinü, de sőt helylyel-közzel immár bizonyos.
Szabályul tehát azt állítanám föl: míg középkori neveink keresztény nevekből könnyen és jól megfejthetők, addig ne keressük megfejtésöket a turk rokonságban, melynek tudata vajmi halvány lehetett annyi század és viszontagság után a magyar népben.
Hogy régi keresztneveinkét nem ugyanegy forrásból vettük, hanem különböző útakon, a szlávból, németből, olaszból és egyéb nyelvekből is már átidomítva kerültek azok mihozzánk: évek előtt kimondottam. Hogy azonban keresztneveinknek csupán kicsi tömege honosodott meg nálunk az egyház közvetlen hatása alatt: Nagy Géza ez állítása míg egy részről magyarázatra szorúl, más részről elégséges bizonyíték nélkül szűkölködik.
Ha Nagy Géza az egyház közvetlen hatása alatt a keresztelő papok befolyását a keresztnév megválasztása körül érti; akkor én, vele ellenkezvén, azon nézetet vallom, hogy a keresztény nevek nagy tömegét, kezdetben kivált, a papok terjesztették és csak egy kis töredéket vehettünk át a szomszédos vagy közöttünk élő, idegen népekkel való érintkezésből.
A dolog természete utal e föltevésre, de kivált a kútfő, melyből a keresztelő papok a keresztény neveket előszedték, tanúskodik róla.
Martyrologiumról vagy Menologiumról, a szó szoros értelmében, azaz a keresztény egyházban tisztelt szentek névtáráról nem is szólok; ilyennek nyoma a XIV. században nálunk nincs. Naptárak ugyan voltak már akkor a misemondó könyvekben; de ezen naptárak, mennél régiebbek, annál soványabbak, és föl nem tehető, hogy a benne foglalt szentek neveit kívülröl tudta minden pap. A bibliai nevek kelendőbbek lehettek. Volt azonban minden papnak egy eléggé bö névkészlete: a Canon Missae-ben előforduló szentek nevei. A Canon Missae-t kívülről tudja minden pap, mert naponkint elimádkozván azt, megtanúlja; de sőt Nagy Károly azon capitularéjában, mely a papjelöltek vizsgálata anyagát megszabja, a Mise-Kánon meg van említve. A Kánonban előfordulnak az apostolokén kívül a következő vértanúk nevei: Linus, Cletus, Clemens, Xystus, Cornelius, Cyprianus, Laurentius, Chrysogonus, Cosmas, Damianus, Stephanus, Niathias, Barnabas, Ignatius, Perpetua, Agatha, Lucia, Agnes, Cecilia, Anastasia. Tessék e sorozathoz adni az évszakjelölő sz. György, sz. Anna, sz. Mihály és sz. Demeter nevét, továbbá a magyar szentekét, kiknek sorát a Dedek C. L. által szerkesztett Egyházi Közlöny jelen (1891.) évi folyama hozta:* és nagyjából megtalálta a leghasználatosb magyar keresztneveket.
* Föltűnt nekem, hogy a magyar szentek közt nincs egy ősmagyar nevű.
Hogy ezekhez utóbb nem egy járult, melyeket szomszédjainktól, világot látott vitézektől, messzünnen jött bevándorlóktól, ritka nevű szerzetesektől, a szentek legendáiból kölcsönöztek a szülők, komák: magától értetik. A ritka név akkor azért is becses volt, minthogy megkülönböztetésül szolgált.
Melyik alak mily idegen nyelvvel rokon, azt a szorgos összehasonlítás fejtendi meg. S ekkor meggyőződik Nagy Géza, hogy ugyanegy alak több helyt is keletkezett. Igy téved állítván, hogy az István név egyszerüen a német Stefannak magyaros kifejezéssel Istefannak az átvétele. Miért nem készíthették azt a magyarok egyenesen a latinos görögből? Vagy ha okvetlen át kellett venniök, átvehették a már kész Istefan alakot, mely Chrodegang metzi püspök (742–766) Regula Canonicorum czímű művében ekképen előfordul oly időben, midőn a magyaroknak hírök se volt még Európában.
Ám, ily csekélységekkel ne bibelődjünk, hanem siessünk Nagy Gézának teljes elismerésünket kifejeznünk azon szorgalmas munkájáért, melylyel második közleményében az ősmagyar 187személyneveket a turk nyelvekből értelmezni törekedett – föltéve, hogy csakugyan helyes alapon indult meg, minek megbirálására illetékes nem vagyok.
Törekedett, mondom; minthogy ő maga is kísérletnek tekinti e fáradságát, melynek eredményén – úgy vallja – további kutatások sokat fognak változtatni. Ténynek veszi, ugyanis, az érdemes szerző, hogy a legkülönbözőbb eredetű neveknél is meglepő egyezéseket találunk, a miért többfélekép magyarázhatók. S ebben tökéletesen igaza van.
Szolgálok néhány példával, melyek az én álláspontomból erednek, s annak megerősítésére térnek vissza. A szerénységben mindamellett kutatásaim eredményeit szintén nem tartván szent irásnak – nem akarok Nagy Géza mögött maradni.
Igy azt hiszem, hogy Nagy Gézának a Ders névre fordított fáradsága hiú volt. Ders sem a kún tersz-ből, sem az ó-szlovén druzu-ból nem származik, hanem a Desiderzus szó utóbbi feléből alakúlt. A nevek ily alakulásai a hosszabb martyrologiumi nevek elő- vagy utórészéből, sőt a derekából nem ritkák sem a magyarban, se más európai népeknél. Például szolgáljanak: Sándor (Alexander), Xandrin, Sandrin (Alexandrin), Cikus, Cikó (Franciscus), Kabos (Jacobus), Tanos (Antonius), Talos (Antoleus), Rike (Friderake), Trina (Katharina), Klaus (Nicolaus), Nes (Agnes), Hannes, Hanns (Johannes), Rotija (Dorothea) stb. stb. Az összevonásra, melylyel Ders lett Deriusból, a föntebbieken kívül, még egy, de jó példával szolgálok: A László szó a Vladiszlavból származott, tehát kilencz hangot ötté tömörített a magyar.* A lehetőség a grammatikában ugyan nem argumentum ontologicum; mégis tekintetbe veendő, hogy a Ders név már a XI. században a latin Desiderius synonimumja volt, mint ezt Nagy Géza is elismeri. Ugyanerről meggyőződhetünk Kubinyi Magy. Tört. Emlékek II. köt. 25., 50., 57. lapjai egybevetéséből. – Volt továbbá Szent-Ders nevű helységünk is Bodrog vármegyében.* A litvaiak is így alakították át a Desiderius nevet azzal a különbséggel, hogy egy szótaggal többet vágtak le a tőszóból, mert nálok Sidders Desiderius. – Nagy Géza azt tartja, hogy a magyar hangváltoztatási rendszer szerint Dezderes vagy valami hasonló név alakúlt volna a Desideriusból. Tudtomra alakúlt is a Dezsér szó; valamint hogy a Des, Dézs apokopált alakja ugyane keresztény névnek, nemkülönben az ezekből kicsinyített Desk, Desko is.
* Noha úgy látom, hogy Vladis(lav)-ból előbb Ladsz=Lac(ló) alakult, mint a Laczfalva, Laczháza helyneveken felül a kicsinyített Laczk (Laczkfiak), Laczkó, Laczi nevek tanusítják.
* Zichy-Okmt. V, 146.
A középkorban nagyon szerették a nevek fejét, első szótagját a törzstől elvágni és így használni. Rövidségre törekvés volt-e ez, vagy a kényelem szeretete, bajos eldönteni. De oklevéltárainkban az efféle apokopált nevekkel igen sokszor találkozunk; ilyenek: Ant, Gál, Jak, Ják, Gyak, Melk, Tob, Vid; Bas, Mog vagy Mok, Bod, Lad, Gug, Mih, Luk, Reem, Frencz, Frank, Dook, Drag, Bar stb. A miért biz én Zach-ban nem látok egyebet, mint a Zachariás név fejét, mely név ugyanily rövidített alakban még vagy tíz más európai nyelvben előfordul. Ismerem e név egész családját okleveleinkből: Zach, Zacha, Zaka, Zache, Zachy, Zocho, Zachar, Zachur, Zachary, Zacharias; Czecheries stb.
Ugyancsak az apokopált nevekhez sorolom a Haab-ot. Gondolom, a Haabram (Abrahamj első szótagja. Egy Haab váczi püspök volt, és közben Abbá-nak is nevezték. Ezen körülmény kísértetbe hoz: ne lássak-e Abá-ban is Abrahámot, annál is inkább, minthogy a genus Aba ivadékában a gyakori Abák közt Ábrahámmal is találkozunk; azonképen kétségtelen, hogy Abic, Abick kicsinyített alakja az Ábrahámnak. Egyébként eszem ágában sincs tagadnom, hogy az Aba szónak más értelme is van.
Ilyen apokopált névnek tartom a Donch-ot is. Midőn azelőtt jó tíz esztendővel Anjou-kori tanulmányaimat megkezdettem, fölötlött azonnal a zólyomi vármegye-ispán, Donch nagy alakja. Hogy Donch a. m. Dominicus, azt az oklevelekből hamar megtudtam; de nem azt, miképen kell a nevét kimondani. Tudjuk, hogy a középkori o, hol mély a-ként, hol nyílt o-ként hángzik; hogy a ch majd cs-nek; majd cz-nek, k-nak vagy ch-nak, sőt némely esetben (Buchtus, Buchturyan, Ruchtukem, Chechte, Zilach, Boztech, Achtun) j-nek is olvasandó. Már pedig 188az nem mindegy, mint olvassuk középkori neveinket. Könnyelműségünk e nemben okozta, hogy az ekként kettősen szerencsétlen Zach Klára nevét még tán kétszáz esztendő múlva is Zács Klárának fogják kiejteni. Lassankint jöttem reá, hogy a zólyomi főispán, Donch neve Dancs-nak olvasandó; e mellett rájöttem arra is, hogy más Donchok Dankoknak, sőt (sejtem eddig csak) Danczoknak mondandók ki. A helyes, olvasás meghatározása a nevek értelmezésénét a legelső és legszükségesebb teendő. Megállapítván a Donch helyes kiejtését, eljutottam addig, hogy e szónak eredeti alakja Dominicus; Domonkos, Damokos szónak első: szótagja a Dom vagy Dam, melyhez a cs, k, cz kicsinyítő képző hozzájárulván, az m könnyebb kiejtés végett n betűvé yáltozott, és lett Dancs, Dank (Dankó), Dancz. Egészen így alakúlt a Denk Demeterből.
Nincsen tehát módomban, hogy Nagy Gézának Donchot átengedjem. Sajnálom: Batizt sem adhatom neki, mélyről azt hiszem; hogy Keresztelő János, azaz Baptizta, Battista. Nem az eredeti magyar Csákot, melytől, csákó, csákány; csáklya szavaink származnak, mint azt Csák Mátém I. függelékében bővebben kifejtém. Hubcsáról talán Nagy Gézának szlávban mívelkedő barátja foghat fölvilágosítást adni: Jákot, Jaksát, Kalánt, Kajánt, Keánt, Kánt szintén nem engedhetem. Képzelhetetlen, hogy Kálán a pécsi püspök pogány nevet viselt. Ha Nagy Géza elolvasná sz. Columbanus legendáit (egy et ha nem csalódom, megtalál Pez I. kötetében), talán maga is lemondana Kálmánról. Ez alkalomból nem ajánlhatom eléggé menologusainknak a szentek legendáinak, a szentek életének szorgalmas tanulmányozását.
Koos-t, Demeter tárnokmester leányát, ha másért nem, azért is átengedhetné nekem Nagy Géza, hogy megírtam atyja életrajzát. Nagy Géza Kós-nak és a török kos, kas, nemkülönben a kún chus után madárnak gondolja ama nagyságos asszonyt. Hátha e név Kósznak olvasandó, valamint az 1210-ben élt Cos szolga neve is? S ez esetben nem egyezhetnénk meg abban, hogy Kósz az olaszoknál Cosimo, Cosima alakban használt keresztnévnek apokopált alakja? Marad még Nagy Gézának biztosan ősmagyarnak jelezhető neve elég!
Ezek után bízom Nagy Géza tudományszomjas lelkében, fáradni nem tudó munkaerejében, éles itéletében, melyek nyomába tódul az elfogulatlanság okvetlenűl. Ki fogja ő érezni, meg fogja itélni: mikor honnét kell középkori neveink értelmét keresnünk. Azt hiszem, kezei közt jó helyen fekszik a magyar menologia fontos ügye. A miért befejezem amúgy is hosszúra nyúlt czikkemet, és leteszem dilettans tollamat abban a reményben, hogy hanemha alkalmilag; másként nem leszek kénytelen ebbe a szakmába ártanom magamat.
PÓR ANTAL.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages