I.
I.
Hervoja Horvatinics Vukacznak a fia, ki Tvartko bán, később bosnyák király idejében előkelő szerepet játszott. Hrvatin, a család megalapítója Subics Pál és Mladen horvát bánok rokona volt s a mai Bosznia éjszak-nyugati részeiben (partibus inferioribus Bosniae) terjedelmes birtokokat szerezvén, nagy befolyású emberré lett.*
Anjoukori Okmánytár VI. 546.
Hervoja a jól megvetett alapon a család legtekintélyesebb tagjává válik. Három évtized (1386–1416) folytán minden irányban döntő szerepet játszik. Tvartko király iskolájában növekedvén, ennek halála után a gyönge bosnyák királyok mellett afféle Major Domus tisztét viseli, csak hogy névleges urait még arra sem tartja érdemeseknek, hogy legalább az ő nevökben járjon el. Valósággal megilleti a «regulus Bosnensis» czím, melyen az oklevelek és krónikák emlegetik. Hatalma első sorban abban a mélyreható forrongásban nyilvánúl, mely Nagy-Lajos király halála után Horvát- és Bosnyákországot elfogta, s 1408-ig folytonos villongásokra adott alkalmat.
Hervoja testvéröcscsével Vukkal együtt már Kis-Károlynak is hatalmas pártosa volt és nagy szolgálatokat tett neki.* Midőn Horváthy János 1392-ben a kiskorú Nápolyi László nevében, mint az ország főkapitánya, a közjogilag törvényes nő-ág ellenében az Anjou-ház férfiágának jogait vitatja, Hervoja bosnyák vajda, akkor Dalmáczia és Horvátország ellenbánja, melléje áll. Nem czélunk ez alkalommal e forrongás részleteivel foglalkozni, csak jelezzük, hogy mi azt a magyar birodalomnak, mint keleti hatalomnak történetében fordulónak tartjuk. Nem horvát nemzetiségi mozgalom az, a minőnek a horvát írók s ez egyszer igen tévesen Szalay László is jellemzik, hanem a Balkán-félsziget nyugati részének s hazánknak egy nemzetközi jellegű történeti momentuma, mely a török hódításnak praeludiumát képezi. Vasfejű és kőszívű embereknek mondják a szerb hős költemények hőseiket, bajvívó vitézeiket. S e tusákban valóban ilyenek állanak szemben egymással. Egyfelől Horváthy János és Hervoja, másfelől Zsigmond törthetetlen hűségű támaszai: a Garayak s Maróthy János mérkőznek egymással. Rájok nézve személyes harcz ez, melyben megfeszítik s érvényesítik mindazt, a mit a természet az emberbe írtó anyagkép oltott: gyűlöletet s bosszút, kiméletlenséget s vadságot. Ez eseményeken csakugyan végig vonúl az a közhelylyé vált vörös 2fonal: a vér. A személyes indokokat csakis így érthetjük meg, így azt a folyton változó képet, melyet a küzködő felek nyújtanak.
Nápolyi lev. Reg. Angiovina 362. 1391 jul. 17.
1393-ban Horváthy pártja elbukik, a vezér kegyetlen halállal fizeti meg mindazt, a mit elleneinek vétett. Hervojának választania kell a béke vay az eltiportatás között. Aláveti magát, s hűséget fogad Zsigmondnak s Máriának.*
1393 aug. 23. Zuchan várában. Fejér Cod. Dipl. X. 2. 158. Eredetije a bécsi cs. és kir. titk. levélt., másodlata az orsz. levéltárban.
A gazdag s nagy tekintélyű vajda (1393 jul. 13. öcscsével együtt Velencze befogadja polgárának),* csak addig tartja meg szavát, míg közvetlen veszély fenyegeti. Megmarad Nápolyi László pártja élén, s a trónkövetelő nevében, annak jóváhagyásával kegyeket, birtokokat osztogat.*
Copia dei Commemoriali VIII. 305. Bécsi titkos levéltár.
1394 jul. 4. Nápolyi államlevéltár. Reg. Ang. no 363. fol. 187.
Három tényező alkotta az akkori dalmát-bosnyák társadalmat: az olasz városi elem, a territorialis hatalommal rendelkező Urak s e kettőt a királyi tekintély fűzte össze. Oly szükséges volt ez utóbbi, hogy mikor a királyi felségjogok csak névleg szerepelnek, egy lázadónak sem jut eszébe új szervezetet léptetni életbe. Mindenki a maga javára akarta kiaknázni a király kegyét, s arra törekedett, hogy az az ő tulajdon királya legyen, csak neki adjon, a másiknak pedig parancsoljon s a mije ellenfelének van, azt vegye el tőle. A folytonos tusakodásban elkövetkezett az a pillanat, mikor a dalmát parti városok megunták végre a folytonos adakozó szerepét s egy királyt sem akartak elismerni.* A terjeszkedő török hatalom a század végén már érezhető vol az Adria mentén s a dinári Alpesekben is. Nem mi vagyunk az elsők, kik azt a nézetet hangoztatjuk, hogy a balkáni népek, de sőt Magyarország sem tekintették az izlám terjeszkedését a pápa szemeivel. Az a körülmény is mindinkább nyilvánvalóvá lesz, hogy a törökök erejét értékén alúl becsülték, sőt lenézték, s a szultánok ügyes politikával hasznokra fordították a kisebb nemzetek versengését. Hozzájárult mindezekhez, hogy Zsigmond a nikápolyi csata után egy részről válságos helyzetbe jutott, más részről emberei ügyetlenkedtek. Ennek természetes folyománya, hogy Nápolyi László törökbarát pártja fölülkerekedik s 1402-ben majdnem egész Dalmáczia melléje áll.
Lucius: De regno Dalmatiae. V. cap. III.
Hervoja a mozgató erő, látható feje a fölkelésnek. («Hervoja supremus voyvoda regni Bosnae ac vicarius generalis principum serenissimorum regum regis Vladislai et regis Ostoyae»). Élén áll a szárazföldi hadaknak és visszaűzi a törvényes horvát bánnak, Ezdegei Bessenyei Pálnak hadait.
1403 julius 9-én László végre személyesen is megjelent nagy kisérettel, – 12 pálya szállítván az élelmet s a szükségeseket – Zárában. Hervoja számos haddal már várta. «Ez ember – úgymond forrásunk – patarenus, de van módja, hogy a szent hitre térjen, ha ugyanis Bosznia őrgrófjának megteszik, a mint a spalatoi érsek, az ő barátja mondja».*
Matheus de S. Miniato secretarius regii consilii civitatis Florentiae. 1403 jul. 11. Mon Vaticana. Tom. IV. p. 611–12.
E tudósítás érdekes világot vet a vajda viselkedésére. Patarenus, vagyis bogomil volt, mint a bosnyák előkelők nagy többsége. Bogomil voltát bizonyítja a neki ajánlott Hvalj-féle bogomil színezetű szent-írás, mely 1404-ben, Radomirnak a bosnyák bogomil egyház Oregének (Djed, főpap) idejében készűlt.* Mindaz azonban, legkevésbé sem akadályozta, hogy Aragoniai Jánossal, a spalatoi érsekkel jó barátságot tartson. Hitbuzgósága csak addig tartott, míg azt jó áron megválthatta. Kétségtelen, hogy katholicismusából sem sok haszna lett volna az egyháznak. Az a kérdés, hogy mit kell értenünk marchionatus, őrgrófság alatt? Hervoja, ki áttérése díjakép ezt a méltóságot akarta, ekkor:* «regnorum Rascie et Bosne supremus vayvoda ac in partibus Dalmatie et Croatie serenissimi principis et domini nostri naturalis, domini Ladislavi, dei gratia Ungarie, Dalmatie, Croatie etc. incliti regis vicarius generalis», vagyis Boszniában és Ráczországban a kir. hadak 3fővajdája s a király teljhatalmú kormányzója.
Eredetije a bolognai egyetem könyvtárában. Ismertette Racski: Starine I. p. 92–109.
1402 máj. 15. Kninben kelt s a m. n. múzeumban őrzött oklevelében.
Marchionatus alatt nemérthetünk egyebet, mint azt a czélzatát, hogy László királytól Bosznia azt a részét, mely magán-birtokát képezte, hűbérül, fejedelmi jogokkal ruháztassa fel. Czélját el is érte. Kétségtelen, hogy ha László vállalata sikerül még nagyobb jutalmat köthetett volna ki magának. Csakhogy az ifjú király félénk természete* eleve is meghiúsított minden merészebb vállalkozást. 1403 aug. 5. Zárában ugyan megkoronáztatta magát, okt. 13-án Spalatoban, 23-án pedig Trauban látjuk a habozó ifjút. Hervoja, a Nelipicsekkel s a horvát-dalmát nemesség többségével folyton körülötte van s ő intézi dolgait. A király nagy tisztelettel bánt vele s azzal tüntette ki, hogy megtette Spalato s a közel fekvő szigetek: Curzola, Lesina, Lissa és Brazza herczegének, duxának.* Ez a kitüntető adományozás 1403 okt. 13. s nov. 16. közt történt, mert a ragusai köztársaság ez utóbb említett kelettel követeihez adott utasításában már dux-nak nevezi, az okt. 13-án még vajda Hervoját. Andreis kéziratának följegyzésit összevetve, úgy sejtjük, hogy okt. 19-én kapta Hervoja e nagy adományt, melylyel elérte a dalmát terra ferma Urainak azt a nagy vágyát, hogy volt saját külön városa a tengerparton, és pedig a legszebb: Spalato lett az övé.
1403 jul. 30. «rex iste mihi satis pavidus videtur» írja a firenzei követ. Mon. Vat. i. k. 615. l.
Lucius lib. V. 1668. kiadás. p. 261. – «Dono a Hervoje – t. i. re Vladislavo la cittŕ di Spalato con il titolo di duca, insieme con le isole di Corzola, Lesina, Lissa e Brazza, tuttochč queste quattro avesse primieramente donate ad Aluise e Guido Matafari nobili zaratini in ressarcimento del fisco, che per l’aderenze che avevano con Carlo padre d’esso Ladislavo avevano da Sigismondo patito» Paulo de Andreis: Storia della cittŕ di Trau. MSS. p. 144/b.
Vajjon ezek után beteljesedett-e a firenzei követnek az a sejtelme, hogy Hervoja csakugyan áttért a kath. hitre – nem tudjuk. A neki ajánlott Hvalj-féle szent-írás 1404-ben, tehát egy évvel később kelt, e miatt azonban bátran tekinthetnők katholikusnak, éppen úgy, minthogy abból, hogy a bosnyák kormány kiadta jelen missaleból – mely római kath. s neki van ajánlva – az ő katholikussága éppenséggel nem következik. Elfogadta ő mind a két hitnek az ajánlatát, nagyon hihető, hogy voltaképen egyikkel sem törődött.
Minden szószaporító hypothesist kerülve, biztosra vehetjük, hogy a teljesen katholikus Spalato herczege és érsekének barátja, már csak saját érdekét tekintve is, új helyzetében nem lehetett a katholicismus nyilt ellensége.
Felesége Ilona, Nelipics János leánya kétségkívül katholikus maradt. Szent Doimo, Spalato s a dalmát kereszténység főszentje ereklyéinek ezüst szekrényére nagy bőkezűséggel 40 márka ezüstöt ajándékozott.*
1409 jun. 13. Spalatoi tanácshatározat. közli Alacsevics: Bulletino di Archeologia e storia dalmata. XIV. p. 74. Meglehet, hogy az ajándék Zsigmond király rendeletét akarta ellensúlyozni s a spalatoiak hűségét Hervoja részére óhajtá biztosítani.
Hervoja Spalato birtokában hatalmas uralkodóvá lesz. Ismételjük, uralkodóvá; nincs ugyan királyi czíme, de a Balkán-félsziget e részén majd egy évtized folyamán, ő az Úr. Akarata nélkül nem történhetik semmi, Osztoja bosnáyk királyt 1404-ben ő buktatja el, II. Tvartko (1404–1408), utóbb ismét Osztoja sorsát a herczeg intézi. A tényleges souverainitást tehát nem vitathatjuk el tőle. Egyébként külsőleg is kifejezésre juttatá hatalmát. Szervezett katonaságot tartott, követeket küldött uralkodókhoz, pénzt veretett s fényes udvarban lakott, részint Boszniában: Jajczában, részint Spalatoban. Velencze látta el fényűzési czikkekkel, fegyverekkel s ha megszorúlt, pénzzel. Jövedelmének főrészét bizonyára a bányák szolgáltatták, melyek akkor virágzó állapotnak örvendtek.
Ugyanebben az időben jutott hatalomra a mai Bosznia s Dalmáczia déli részeiben: Herczegovinában s a Boccheban: Sandalj a Hranicsok közűl. Kettőjök közt Hervoja a hatalmasabb, erőszakosabb durvább alak, de vajmi nehéz e két egyvivású jellem különbözőségét földeríteni. Sandalj talán simulékonyabb, ügyesebb, Hervojának ereje elementárisan ható. 1404–1408 közt a két nagy Úr összetart.
Zsigmond Nápolyi László kalandjából sokat tanúlt. Talán lesz alkalmunk részletesen kimutatni, hogy Zsigmond úgynevezett kegyetlenségei a viszonyok okozta kényszerűségből folytak. Csakis dúló háborúinak, csak a törökbarát lázadók kiméletlen írtásának köszönhető, hogy 4ismét a budai várat uralta az egész ország. Nem csak befelé szilárdult meg ez, hanem kifelé is visszanyerte nemzetközi súlyát, mely szomszédainknál külsőleg is abban nyilvánúl, hogy a dominatio (uraság, urszág, ruszág) fogalma, a középkori státus eszméje a magyar ország s ruszág szóval megy át a dalmaták, ruthének, lengyelek, bosnyákok, szerbek körébe.* Zsigmond elég ügyes politikus volt, hogy a Hervoja okozta sérelmeket, mondhatjuk bátran tizenöt esztendős permanens lázadását (1393–1408) elfelejtse, arra fátyolt vessen. Miután Bosznia újra behódolt, Hervoja számot vetett a körülményekkel, ot hagyta végleg Nápolyi László pártját s elment Budára a király színe elé. Nagy kitüntetésekkel fogadták. Zsigmond megerősíté Spalato birtokában, ugyancsak a herczegi czímet is meghagyá nála* s fölékesíté a Sárkány-renddel.*
L. a Diplom. Ragusanum-ot.
Kétségtelen, hogy Hervoja herczegsége két ízben dokumentáltatott. A czímet Nápolyi László adja neki. Az erről szóló oklevél, mely 1403. Dalmácziában kelt, bizonyára beiktattatott a kir. regestrumba. Kerestük személyesen kétszer, keresték a nápolyi levéltár tisztviselői, mindeddig siker nélkül. Óváry Lipót lovag sem akadt rá eddigi kutatásaiban. Erős meggyőződésünk, hogy ez oklevélnek meg kell lennie. Nem kevesebb kitartással kutattuk Zsigmond oklevelei közt a ducatus megerősítését, mindeddig nem került elő.
Lucius lib. V. p. 268.
A dicsvágyó embernek nagyon jól eshetett a Sárkány-renddel való kitüntetés, hiszen ismeretes, hogy e rendet csak királyok s a legelőkelőbbek kaphatták.* Épp a sárkány-rend révén kisértjük meg a glagol-missale chronologiája kérdésének megoldását. Tudvalévő, hogy a Sárkány-rend lovagjai czímerökön a rend jelvényeit alkalmazzák. Kizártnak tartjuk, hogy Hervoja czímerén ne alkalmazta volna, s ne követelte volna, hogy czímere festői ezt tekintetbe vegyék. Már most a Sárkány-rend jelvényei 1408 decz. 2. állapíttatának meg,* mi tehát azt hisszük, hogy a Sárkány-rend jelvényei nélkül megfestett Missalebéli czímer 1408 előtt, Hervojának Nápolyi László-párti korában készült, s így a Missale is 1408 előtt iratott.
Bécsi titk. levéltár, Reichsreg. E. p. 201. F. 83/b, I. 53/b.
Bécsi titkos levéltár, Reichsreg. H. 135/b.
Zsigmond és Hervoja kibékülésének örömét Nápolyi László gyökeresen megzavarta: 1409-ben százezer aranyon eladta Velenczének Zárát. A köztársaság ildomosan viselkedett, míg a király s a dalmát Urak hadakoztak, de nem szalasztá el az alkalmat, hogy ismét megvesse lábát az Adria túlsó keleti partján. Nem is mozdúlt onnan többé.
Azonközben Hervoja megcsöndesedett, pályája delelő pontjára ért. De Hranicscsal való versengése mindinkább előtérbe lép, mindegyik magának akarja lefoglalni Zsigmondot.
1412-ben Zsigmond Vladiszláv lengyel királylyal Lublinban szerződést köt, melyet Budán pünkösdkor nagy lovagjátékokkal készültek megünnepelni. Közép- és Dél-Európa lovagvilága gyűlt egybe a magyar királyi székvárosban. Bosznia szálas vitézei ez alkalommal előkelő szerepet játszottak. A bécsi titkos levéltárban (Rep. XVI.) őrzik a budai ünnepélyeken megjelent előkelőségek neveinek jegyzékét.
Ott voltak: Zsigmond római és magyar király, Ulászló lengyel király, II. Tvartko Bosznia királya, Lazárevics István szerb despota 2000 lovassal, a korbáviai gróf, egy török herczeg, Hervoja Spalato herczege, Albert és Ernő osztrák herczegek, II. Lajos Liegnietz-Briegi herczeg, Henrik Luben, III. Konrad Oels herczege, János münsterbergi herczeg, János Ratibor herczege, Teschen és Troppau herczegei, IX. Henrik Glogau és Crossen herczege, Sandalj Hranics, két Blagaj gróf, két Cilley, két Garay, egy Szentgyörgyi, grf Schwarzenberg Albert, Gróf Hardek, Gróf «Hawg vom heyligen perg» Gróf «Ezzel vom Ortenberg» herr hainreich zu plaw, der von Wallsee, a király marsalkja, továbbá a pápa követe, a primás, a zágrábi, pécsi, krakkai, trienti, rigai, passaui, neapolisi (Cyprusban, 1390 óta Bertalan), a szerbiai püspökök, a porosz marsalk, a mellwingeni, kirspurgi, düraui, s a németföldi lovagrend egyéb comthurjai, Verona s Padua urai, a savoyai gróf követe, «der Mürryanns» (Méri, Maróthy János?) 1000 lovassal, továbbá Anglia, Francziaország és számos olasz- és németföldi uralkodó követei.
Windecki Eberhard (Historia imperatoris Sigismundi cap. XXVII.) ugyancsak ez ünnepélyről írja:
«Mene tehát Zsigmond király fel Budára s nagy udvart tarta ottan s jelen valának ottan, maga Zsigmond a király, Vladiszláv Lengyelország avagy Karakó királya, Marrolt (Maróthy János «Banus Machoviensis, dominus in Usora») királya Boszniának, Albert Ausztria herczege, meg Ernő ugyancsak Ausztriában herczeg, Bajorból két fejedelem, kikhez járula tizenkilencz született herczeg, huszonnégy gróf, ötvennyolcz Úr, tizennégyszáz lovag és sok jóravaló nemes s vala ezenfelűl kétszáznyolcz herolt…»
5E nagyfényű ünnepélyről egy más egykorú forrás meg* 1412 máj. 22-ről írja:
Frankfurti városi levéltár. Wahltagacta T. I. Fejér X. 5. p. 246–8. Aschbach: Gesch. K. Sigmunds I. 441. l.
«Nagy sok fejedelem, lovag és szolga vala a budai udvarban Magyarországban, nevezetesen, három király, három ország főembere, Hervoja a despota (lehet különben, hogy a szerbet érti Dispot der Servoy alatt). Item tizenhárom herczeg, huszonegy gróf, huszonhat főember s a magyar urak, százhúsz lovag, háromezren szolgák, egy biboros, egy legatus, három érsek, tizenegy püspök, nyolczvanhat trombitás, tizenhét herolt, mintegy negyvenezer lóval. Item tizenhét ország nyelvén beszéltek az emberek, mint magyarúl, csehűl, lengyelűl, poroszúl, oroszúl, lithvánúl, görögűl, tatárúl, törökűl, oláhúl, bosnyákúl, szerbűl, vendűl, «olaszúl», németűl, francziáúl, angolúl, albánúl, voltak ott szentföldi syrusok, és egyéb sok csúf, hosszú szakállú, nagyhasú, magas süvegű pogány. Nyolcz napnál tovább mint akarák, tartának ott udvart, s egy Sziléziából való lovag, Nemsche nevű (her Nemsche) cselekedte meg a legderekabbat, meg egy szolga Ausztriából, ennek jutott két arany-ezüsttel megpatkolt felszerszámozott ló».
Bosznia díszes öltözetű lovagjai is kitűntek a harczban.* Zsigmond a pompás vitézeket nagyban kitüntette. S mégis alig múlik el az esztendő, a két bosnyák vezér közűl az egyik: Sandalj lesz a «fidelis noster dilectus», Hervoja pedig a «capitalis noster infidelis».
Dlugoss: Historia Polonica. Editio Ignatii Zegota. 1877. Cracov. p. 140–141. – «Sendal Bossnensis dux, rex Bornesis Carwen (Hervoja) sua et suae consortis (Nelipics János leánya) praesentia ludum hunc celebriorem effecerant, cum et sui militis altae et procerae staturae strenui et animosi in pugna spectarentur». Dlugoss is valóságos nemzetközi bajvivásnak írja le a budai tornát.
Hervojának sok ellensége volt a régi időkből, kik a királyi udvarban nem mulaszták el folyton szítni a gyanút ellene. Személyes barátjai kevesen valának, oly természetű és politikájú embernek csak addig lehettek hívei, míg hatalma s ereje teljében állott. Nem is volt valami nehéz Hervojába belekötni. Mint említők neki, s Sandaljnak is («gran vaivoda di Bosnia») külön követei jártak Ragusában, Velenczében, Szerbiában, kik Uraik érdekeit képviselvén, nem egyszer jutottak ellentétbe az országos nagy czélokkal. 1413-ban Hervoját elejtették Budán.
«Ez időbe esik – írja Andreis a traui krónikás (MSS 121/a, b) – Hervoja herczeg bukása, ki nagy tiszteletben állván ő felségénél a magyar királynál, fölébe akart kerekedni a többieknek, de megaláztatott, lázadónak nyilváníttatott és számkivetett rablóvá lett.» A bukás közvetlen oka a Sandaljal való torzsalkodásban keresendő. Mikor ugyanis Sandalj Lazárevics István szerb deszpotának megsegéllésére sietett, a törökök végig dúlván Ráczországot, Hervoja embereivel rátört a Sandalj birtokaira s a törököknek levelet írván, azokkal Magyarország ellen szövetkezett.*
Zsigmond 1413. Pulsanoban kelt levele Luciusnál.
Zsigmond királyt másfelé szólíták a vallási zavarok, úgy hogy Hervoja megtorlásának munkája Cilley Borbálára, a királynéra maradt, ki 1413 jún. elején fegyverbe szólítá a nemességet. Személyes ellenségei: Monoszlai Chupor Pál, Garay János és Maróthy János a leghatározottabban követelték a Hervoja-féle hatalom kiírtását. Alattvalóit: a spalatoiakat már június havában feloldozák az engedelmesség alól s azok elpártolván tőle «a királyi felség szárnyai alá menekűltek».* Július 13-án Curzola, Lesina és Brazza szigetén kitűzék a királyi lobogót s júl. 17-én e szigetek Ragusa kormányzatára bizattak.* Ezenkívül átok alá vetették s királyi itélettel összes birtokaitól megfosztottnak nyilvánították.
1413. jul. 1. jelentés Dipl. Ragusanum p. 221.
Dipl. Rag. p. 222. 244.
Hervoja immár, mint földönfutó teljesen a török karjai közé vetette magát. Cselekedeteiben az úgynevezett közérzet nem korlátozta, az ő hazaszeretete egyszerűen önszeretetében állott, vallása nem volt, arra pedig, hogy a török segedelem kétélű fegyver, nem is gondolhatott. A hegyek királyától valójában nevetséges is, prófétai előrelátást követelni. Velenczétől segedelemre nem számíthatott, mert a köztársaság birtokait a maga örökének tekintette, azonfelűl tudta, hogy Zsigmond távollétében nagy magyar hadi vállalattól alig kell tartania. Járhatatlan hegyek közé ékelt várai pedig minden eshetőség ellen biztos menedékhelyűl kinálkoztak.
1414 nyarán a török zsákmánylók kisebb csapatokban be-betörnek a bosnyák végeken. Osztoja, a különben is törökbarát bosnyák király, nem mervén a török haderővel kikötni, egyszerűen 6megvásárolta tőlök a sértetlenséget. Ebből a töröknek az a haszna volt, hogy zavartalanúl indulhatott a magyar terület pusztítására.* Magyarórszágban csak a végbeli banderiumokat mozgósították, mert a Hervoja-féle ügy csak helyi lázadás számba ment. Chupor, Garay és Maróthy banderiumai a Száva vidékén gyűlekeztek, míg Hervoja almissai várában fegyverkezett, fegyvert és salétromot régi szokás szerint jó pénzért Velencze bocsátván rendelkezésére.
Dipl. Rag. p. 249.
A törököknek, kiknek főcsapatát Izsák bég vezette, elég idejök volt, hogy a Dalmáczia felől induló Hervojával egyesűljenek. A magyar csapatok a Boszna folyó mentén egyes osztályokban Doboj vára alá vezettetének.
Doboj vára az úgynevezett ozorai bánsághoz tartozott s katonailag a macsói banatussal képezett akkor egy területet. Fekszik pedig a Boszna és a Spreca folyók összefolyásánál s természetes csomópontja a két folyó, valamint az Usora folyó völgyének is, mely nehány kilométerrel délre Dobojtúl szakad a Bosznába. Ezen a vidéken történt az ütközet, melynek helyéről csak általánosságban szólnak a források. Magyar őrségek védelmezték a Chupor parancsnoksága alatt álló doboji, derventi, gradacsaczi és tesanji várakat, melyek közűl mindegyik egy-egy katonailag nevezetes vidéknek képezte a középpontját. A magyar országos határt ekkor nem a Szávánál, hanem a Száva síkjánál lankásodó bosnyák völgyszorosokban védelmezék.
A Hervoja s a török közti barátság oly bensővé lett, hogy Izsák bég mozlim csapatokat bocsátott személyes rendelkezése alá. Nagy a valószínűség, hogy a bosnyák-török csapatok túlerőben voltak. Igyekezetök arra irányúlt, hogy legelőbb Doboj várát megvegyék, azután a többi várakat is kiostromolván a magyar határt végig dúlják. A magyar csapatok a Doboj alatti síkságon foglaltak tért valószinűleg a Boszna folyó jobb partján, föltéve, hogy a Boszna azóta medret nem változtatott. Nincs ugyanis kizárva, – a mai táborkari térképet nézve, – hogy a Boszna az Usorával egyesülése után Milkovác felé kanyargott. A bosnyákok az Usora völgyén jövén, bizonyára megszállották a Makljenovac körüli magaslatokat. A csatát eleven színekkel írja le Thuróczy (cap. XVI.). Leírása szerint az ütközet lovas tusa volt, mely heves egybecsapással kezdődött. Hervoja kétségtelen, hogy jól fegyverzett lovasokkal rendelkezett, míg Chupor s a másik két magyar vezér csak a délvidéki banderiumokkal állottak helyt. «Sed quis Boznensium astutiae se praeferre valet?» kiált fel a jó krónikás. A magyar csapatok ugyanis előnyben voltak s ekkor a hegyek tetejére állított bosnyák őrsök elkezdték azt kiáltozni, hogy futnak a magyarok.
Ez rémületet keltett a hadsorokban, mire vad futása következett a magyarságnak. Nem lehetetlen, hogy Thuróczy előadása való, s hogy a bosnyákoknak ez a kőkorszakba illő csele kelté a nagy panikot, de mégis hihetőbb, hogy a magyarságot egy a hegyekről jövő oldaltámadás riasztá meg. A vezérek mind fogságba kerültek, Chupor életével fizetett, Maróthy Jánosnak 40,000 aranyba került szabadsága, Garay János sokáig sínylődött rabságban, míg kiszabadúlt; súlyos rablánczait a báthaszéki templomban helyezte el örök emlékűl. Tömérdek zsákmány esett – a török források szerint – a győzők birtokába.
E nagy hadi veszteséget különben inkább megértjük Ragusa városa tudósításából, mely 1415 aug. 18. értesíti Zsigmondot e keserves vereségről.* E szerint a magyarok igen kevesen voltak s nem törődvén a törökök számával, megütköztek, ebből inkább érthető, hogy a vezéreket valamennyit elfogták. Nem annyira e csata megvesztése ártott a magyar uralomnak, mint az a körülmény, hogy a tétovázó bosnyák főurak, köztük halálos ellensége Sandalj is Hervojához csatlakoztak, az ország déli határvonala kezökbe került, s a régi Horvátország védetlenűl maradt. Hervoja erre ismét felűlkerekedett, Bosznia királyának Osztojának ő parancsolt, II. Tvartko pedig, ki fogságából kibocsátván, Zsigmond most ellenök kijátszott, még nem tudott tért foglalni. Csakhogy nagy áron vásárolta meg diadalát.
Dipl. Rag. p. 250. Az ütközet 1415 jun. 28. aug. 6. közt történt, valószinűleg aug. 1-én, u. o. p. 251.
Bosznia nyugati részeiben, az ú. n. Kulenföldjén kétségkívül ő volt az úr, de egyebekben 7a török parancsolt. Izsák bég a mai focsai, csajniczai, plevljei és nevesinjei területet elfoglalván, nemsokára a mai sarajevoi kerületet is okkupálta s – a mint Salih efendi Hadzsi Huszeinovics írja – Hervoja tanácsára, «mely eszméje nagyon tetszék a szultánnak» őt nevezte ki az új szandzsák bégjének. Ezzel megveté a török uralom ágyát a nyugati Balkán területén. Azontúl csak árnyék-hatalom a bosnyák uraké s a magyar uralom ezen a részen védelmi állásba helyezkedik.
Hervoja nem sokkal élte túl diadalát. 1416 ápril havában meghal abban a neki édes tudatban, hogy megboszúlta a szenvedett sérelmeket.
Íme rövid vázlatban élte folyása annak a hatalmas olygarchának, kinek ábrázatát és jelvényét a konstantinápolyi glagol missale 253/b és 254/b lapján lefestve szemlélhetjük.
