A FRANKÓIAK.
113A FRANKÓIAK.
Kézai Simon krónikás beszéli, hogy III. István király uralkodása alatt (1161–1173) Gottfried nevű meisseni lovag jött Magyarországba; ettől származik Kelad fiainak (Fülöp, László és Gergely) a családja. Ez a Gottfried nemes születésű ember volt: Hartfeld grófnak a fia. A frankfurti országgyűlésen a császárválasztás alkalmával felkelést támasztott, a thüringi tartománygrófot, állítólag, megölte és mint szökevény István királyhoz menekült. Ellenségei kiszolgáltatását kérték, István király azonban ezt a kérésüket megtagadta, miért is Németország Gottfried ellen kiadta a számkivetési parancsot. Így történt, hogy Gottfried akarata ellenére is kénytelen volt Magyarországban maradni. Itt azután a király egy felfegyverzett csapattal a bosnyák bán ellen küldte s azután, hogy győzelmet aratott rajta, kegyeivel elhalmozta.
A krónikás előadását támogatják az okiratok is, mindenesetre a frankfurti országgyűlésről szóló regényes toldalék nélkül, mert bizonyára másként játszódott le a dolog, mint a hogy a krónikás egy évszázaddal később – mendemonda, hír szerint – közli.
Okiratilag igazolt tény, hogy III. Istvánnak az atyja, II. Géza, Gottfriedot és Albrechtet, e két híres harczost, hazájukból Magyarországba hívta, és hogy ezek lemondva hazájukról és örökségükről, a hívó szózatnak engedtek. Joggal feltehetjük, hogy ez a Gottfried, a kire az okirat hivatkozik, a krónikáséval azonos. Gézának körülbelül 1156-ban kelt* okiratában e két lovagnak hazája nincs megemlítve, csak azt hangsúlyozza, hogy dicső bevonulást tartottak Magyarországba, és mert ezek az előkelő egyének a király nagylelkűségére érdemesek voltak, két vasmegyei községet adományozott nekik, melyek Karakó várhoz tartoztak, Sár erdővel együtt, azután még a sopronmegyei Locsmánd és Gyirót községet, végre a soproni kastélyhoz tartozó Sarudot (a későbbi Frankót). Az adományozás akként történt, hogy a követő királyok közül egynek se állott jogában azt visszavonni. Az okirat – sajnos – nem említi, hogy a két idegen rokonsági viszonyban volt-e s ha igen, hányadik ágon; mindazonáltal, tekintettel utódjaiknak felléptére, csaknem bizonyossággal következtethetjük, hogy testvérek voltak.
Sopronmegyei oklevéltár I. 1.
Valamivel több felvilágosítást nyujt III. Istvánnak 1171. évről kelt* okirata; e szerint Gottfried és Albrecht német lovagok elhagyva hazájukat, II. Géza felhivására bevonultak Magyarországba s a király, mert derék harczosok voltak, jóakarattal fogadta őket és érdemeikért a már említett helységekkel lőnek megjutalmazva. Géza halála után azonban Ivánka, locsmándi comes, mialatt István Pesten tartózkodott, a király elé ment s a két idegen birtokát követelte, mert – úgymond – a királyi adományozás megyéjének csak egy részére terjed ki. – De István tisztelve atyjának emlékét, a két idegent a Gézától adományozott birtokban megerősítette.
I. h. 3.
Mindössze is csak ennyit tudunk a két németről. Elhalálozásuk ideje, úgy családi viszonyaik is Bertold koráig ismeretlenek.
Ez a Bertold, kinek fénykora az 1180–1215. évekre esik, már a magyar királyi udvarban is szerepet játszott. Midőn ugyanis 1212-ben II. András leánya, Erzsébet, Thüringiába ment, hogy mint Lajos örökös tartománygrófnak a menyasszonya, itt további nevelésben részesüljön, Bertold a király megbízásából nejével együtt, mint a herczegnő kisérője, vele ment Thüringiába s ott missióját egy év lefolyása alatt – önköltségén – urának legnagyobb megelégedésére fejezte be.
Mindenesetre nehéz elhinnünk Kézainak az elbeszélését, hogy Bertoldnak az atyja vagy nagybátyja a thüringi tartománygrófot agyonütötte, mert ez esetben nem lett volna helyén levő, hogy Bertoldot, ily kényes missó élén, épen Thüringiába küldjék.
Hogy mikor hunyt el Bertold, nem tudjuk; 1212-ben már bizonynyal előrehaladott korú volt s mert 1216-ban már fiát bízták meg valaminő állami actióval, Bertold 1216-ban bajosan lehetett életben.
114Három fiut hagyott hátra. Ezek közül csak Frankot és Istvánt ismerjük. Harmadik ismeretlen fia – a mint azt egy okirat, minden körülményesebb tájékoztatás nélkül, tartalmazza* – II. András szolgálatában halt meg.
Wenzel, Árpádkori új okmánytár, VI. 485: «filius quoque prenominati B. per sanguinis effusionem in servicio patris nostri (t. i. II. Andráséban) de hac vita decedens gravi condicione mortis favorem Principis et Regni evidenter sibi comparasse perhibetur». Sopronmegye főispánja 1223-ban bizonyítja, hogy a borsmonostori apát az úgynevezett kerek rétet kapta. A tanuk közöt van: «Franko de Lueman, et fratres eius Steuen, Orlob, et filii eius…» Fejér (III. I. 427) igen zavarosan adja itt az interpunctatióit.
I. Frank egész életét az udvar szolgálatában töltötte. II. András általában dicséri őt, mint a ki legifjabb korától fogva a birodalmon kívül az ország hasznára s a korona dicsőségére váló harczokban részt vett, fontos és fogas természetű követségeket teljesített, nem kimélve vérét, megvetve a halált.
Midőn András, Gertrud királynénak megölése után, Jolánta courtenay-i herczegnő, Péter konstantinápolyi császár leányának kezét megkérte, Frank állott élén annak a követségnek, a mely az új királynét hazájából Magyarországba vezette és az ezzel járó költségeket a sajátjából fedezte. Mindez 1216-ban történt. Frank az András és II. (osztrák és stájer) Frigyes (uralk. 1230–1246) között kitört viszály alkalmával, – sajnos, hogy az okiratban közelebbi körülmények felemlítve nincsenek, – midőn a magyar csapatok az ellenséges országba törtek, általában véve oly ügyesen és kitartóan hadakozott, hogy Frigyes a magyar királynak mindmegannyi feltételére ráállt.
Az atya és fiú emez érdemei nem maradtak megjutalmaztlanul.
II. András Bertold fiainak, Franknak és Istvánnak (avagy talán még Bertoldnak) 1230 előtt a sopronmegyei Mutschat (=Muzsaj) adományozta. Azután pedig, hogy Béla társkirály 1230-ban, atyjának néhány – nézete szerint – jogtalan és fölösleges adományozását megsemmisítette, a testvérek oly ügyesen védték jogaikat, hogy Béla Bertold érdemeinek és fia hősi halálának elismeréseként a muzsai adományozást elismerte, sőt még jóval meg is toldotta.* Frankot 1232-ben András hasonlókép a Sopronmegyében fekvő Kál-lal ajándékozta meg s ebben László soproni főispán (1232–1234) statuálta. Midőn Arnold gróf (a Buzád-Hahold nemből) Frankot felszólította, hogy Kálról javára lemondjon, mert ő már előbb kapta meg, az ügy 1234-ben a király itélete alá került és Arnold, háromszori felszólítására se tudván igényét igazolni, elutasíttatott, Frank pedig végleg megerősíttetett Kál birtokában.*
I. h. 485.
I. h. 551.
I. Frank 1262-ben még életben volt;* testvére István, úgy látszik, ebben az évben halt meg, mert Frank királyi jóváhagyással István bátyja fiával, Istvánnal a győri káptalan előtt osztozott öröklött birtokain. Nem tudjuk, mi indította őt erre.
(V.) István ifjabb király 1262 decz. 5-én atyjával, Béla királylyal kibékülvén, többi között mondja: «universis spoliatis restituemus… Preucellino et Francone duntaxat expectis», és «Pousam autem generum eiusdem Franconis» stb.
Az osztozás következőleg történt:*
I. h. VIII. 43.
a) Locsmándon fele-felerészben.
b) Széleskútat (Breitenbrunn) István kapta.
c) Gyirótot István Franknak engedte át.
d) Ombos Istváné lett.
e) Frankó (előbb Saród; a későbbi okiratokból majd kitünik, hogy Frankról nevezték el így) Frankra esett, a ki itt tartózkodott.
f) Hatát közösen birtokolták.
g) Sárt közösen fogják visszanyerni és közösen birtokolni.
A felosztás következtében magában a családban Frank és Istvánnak utódjai állandó nevet vettek fel. Míg Frank ága mint Frankó ura szerepel, – István utódjai jobbára mint Breitenbrunn urai s ez okból legczélszerűbb, ha e két különböző ágat egymástól elkülönítve tárgyaljuk. Minthogy pedig a széleskúti ág valamennyi közt a leghamarább halt ki, foglalkozzunk előbb ezzel.
