A BORSODI ÉS UGOCSAI SZIRMAYAK. (Első közlemény.)
A BORSODI ÉS UGOCSAI SZIRMAYAK.
(Első közlemény.)
(Első közlemény.)
A Borsodban törzsökös és Zemplén vármegyéen meggyökeresedett Szirmay családot, melynek egy ága Szirmay István itélő mester s udveri tanácsos által 1695-ben báróságra, 1707-ben pedig grófi rangra emeltetett, genealogusaink bizonyos Rák nevezetű nagy vitéz embertől származtatják, hirdetvén, hogy az ugocsai ágazat, mely a XVI. század végén Szatmár vármegyébe szakadt, a nemes törzsöknek fiatalabb, de már az utolsó Árpádok alatt külön vált testvér hajtása.
Rák vitéz eredetéről különböző vélemények uralkodnak és alakja bizonyos olympusi ködbe burkolva jelenik meg a hivők lelki szemei előtt; a kételkedők azonban hivatkozva némely elavult rossz barátírásra, nem annyira a szent hegyen, mint inkább a szerémségi becsületes tótok között keresik a jeles férfiu bölcsőjét, hallatlan megbotránkozására az utódoknak, kik a grófi diploma lélekemelő szavaival némítják el az irigység szülte alacsony rágalmakat.
Ott ugyanis meg vagyon írva, hogy a Szirmay nemzetség egyenesen Scythiából, a hunnoktól ered; Árpád apánkkal együtt részt vett a honfoglalás dicső munkájában, s annak befejezése után a Sajó vize mellett a későbbi Borsodvármegye területén szállott meg, elnevezvén azt a darab földet a maga ősi, napkeletről hozott nevéről Szirmának.*
«Vetustatem familiae tuae stirpem inde ab altero adhuc Hunnorum ex Scythia egressu, dum colonias in terra Pannoniae inter se repartiti fuissent, ad fluvium Sajó, prope Miskolcz, qui districtus postea Borsodiensis nomen sortitus est, consedisse et terrae seu sessionis suae loco nomen suum ut pote Zirma indidisse» etc. L. Szirmay Antal: Notitia Historica Comitatus Zempleniensis. 293. l.
Ha tehát az ősök Ázsiából jöttek, micsoda következetlenség azt állítani, hogy Rák a Szerémségről származott? Mert akármit hazudozzék is az íródeák, az egyszer bizonyos, hogy Rák úr, a «maga nagy számra szaporodott véreivel,» már a Sajó mentén lakott, mikor jó Béla királyunk a megváltás 1241-ik esztendejében a muhi pusztán szembe szállott a mongolok tengersokaságu hadaival.
Kardot kötött tehát ő is, s nemzetségének 38 tagjával a királyhoz csatlakozván, nemcsak oroszlán bátorsággal harczolt, de elszánt kis csapatja élén mindenütt nyomában járt Bélának, fölfogta az ellene intézett halálos csapásokat s végre a legválságosabb pillanatban nemes önfeláldozásával életét is megmenté.
Maga a csatatéren maradt, de vére nem hullott hiába, mert a harczi lárma csillapodtával fiainak, Otthobornak, Jánnusnak és Cseburkának, a kik közönségesen a Zirma nevet viselték (vulgariter Zirma vocati) Szántó birtokot adományozta a hálás fejedelem. Ezt ugyan már Kun László visszavette tőlük, de kárpótlásul, illetőleg cserében 1273-ban az Ugocsa vármegyei Heten földet kapták, mely annak előtte állítólag a besenyőké vala.
A testvérek ivadékai csakhamar úgy elsokasodtak, hogy mikor 1295-ben III. Endre király megerősítette őket Heten birodalmában, idején valónak tartották megosztozkodni jószágaikon. Így történt, hogy János vagy Jannus örökösei megmaradtak ősi fészkükben a borsodmegyei Szirmában, a hol már 1260 óta váruk is volt, Otthobor és Cseburka fiai pedig Ugocsába költözködének s a Tisza partján egy másik Szirma falut és Szirmay családot alapítottak.
Otthobort szolnoki főispánnak, fiát Istvánt erdélyi vajdának, unokáját Miklóst pedig ugocsai főispánnak tartja a családi hagyomány, mely tudvalevőleg nagyon keveset vagy épen semmit sem törődik a historia tanuságával s aristokratikus gőgjében megveti ennek szolgáló leányait, az elavult pergameneket.
Így szakadt volna két ágra a Szirmayak ősnemzetsége, «mely keresztül tört dicsőségével a századok förgetegein» s mely a közös törzstől való származás emlékét czímerében is mind e mai napiglan híven megőrizte. A babér koszorut tartó rák fényes bizonysága annak, hogy a hálás utódok úgy a Sajó mentén mint a Tisza partján, kegyelettel adóztak a családalapító jeles vitéz emlékezetének.*
Kovacsóczy: Arpadia. III. k. 188. l. a Szirmayház.
Kazinczy Ferencz: Udvari tanácsos Szirmay Antal úr Élete. Tulajdon jegyzései után. (Felső Magyarországi Minerva 1825. évf. 349–354. l.) Hormayr: Taschenbuch 1821. Szirmay Antal: Notitia Topographica Comitatus Zemploniensis p. 380. Notitia Ugochiensis pag. 108–111. Utánnuk Nagy Iván: Magyarország Családai X. 739. l., ki más genealogiai munkák fölhasználásával is, a Szirmay cs. történetét és leszármazását legteljesebben adja. A Rák mondát elfogadja, sőt a «Magyar Nemzetségi Zsebkönyvben» is föltalálhatjuk azt.
Eddig tart a hagyomány, melynek – mint a traditióknál rendszerint tapasztalhatjuk – van ugyan valami kevés historiai magva, de a való vagy legalább is annak tartott tényeket soha meg nem történt dolgokkal, az oklevelek tanuságát merész, hihetetlen combinátiókkal, a történeti hűséget a családi hiuságnak áldozó hazug tömjénezéssel oly csodálatos, szinte fölismerhetetlen módon egyesíti magában, hogy a tájékozatlan historikusnak, főkép ha bona fide fogadja a komoly tudományosság látszatával biró fejtegetéseket, bizony fáradságába kerül, míg megtalálhatja azt a fonalat, mely e szövevényes talajról az igazság egyenes ösvényére vezérli.
Mi azonban tüzetesen foglalkozván az ugocsai Szirmayak birtok- és genealogiai viszonyaival, csakhamar a dolog mélyére láttunk s abban a helyzetben vagyunk, hogy a borsodi és ugocsai Szirmayak közös eredete s elágazásáról szóló, családtani irodalmunkban gyökeret vert és tudományos módon, tudományos eszközökkel védelmezett hagyományt, alapjában véve megczáfolhatjuk. Sőt azt is ki fogjuk mutatni, hogy korántsem oly naiv, jó hiszemű, sok nemzedéken keresztül híven ápolt, s bár mesés, de historiai tényekkel kapcsolatos, a nép phantasiája által kibővített és csodálatos szinekbe öltöztetett traditióval állunk szemközt, mint a milyen p. o. hogy mást ne említsek – az irodalmunkban, ezen a helyen is többször vitatott Micz bán és hét fiának mondája. Mert a Szirmay család története, eredete és elágazása, úgy a mint ezt napjainkig hirdetik, részint tudákos okoskodásból vagy közönséges hizelkedésből keletkezett mese, részint czélzatosan, mesterségesen gyártott és bár létező, de szándékosan félre magyarázott vagy sohasem létezett oklevelekkel támogatott s magát historiai igazságnak hazudó koholmány, melylyel egy – családja fényes multjára rendkívül hiu, előkelő összeköttetések után sóvárgó, bár ugyanazon név viselői által parvenunek tekintett – tudós eszes ember hizelkedett önmagának s másoknak és ámította a jó hiszemű közönséget.
Szirmay Antal udvari tanácsosról van szó, ki mint egy alacsony sorsból fölemelkedett s a meggazdagodás eszközeiben nem válogató fogas prókátornak jeles tehetségekkel felruházott s tudományosan képzett egyetlen fia, a polgári életben előkelő méltóságot, az irodalomban hirt, nevet szerzett magának s a ki egy ösmeretlen kortársának jellemzése szerint: «jó szivű, derék ember lehetne, ha a bölcsebbek tanácsát megfogadva, a hizelgés helyett az egyenes ösvényen járt volna.»* De valamint a közéletben, úgy a tudományos pályán sem követte az egyenes ösvényt. Kitartó, tehetséges munkása volt az irodalomnak, de fönmaradt műveit vizsgálva, lépten nyomon arra a meggyőződésre jutunk, hogy hiányzik azokból a történetiró igazelvüsége.
Századok 1882. évf. 423. l.
A zemplénvármegyei előkelő, gazdag Szirmayak lenézték a feltörekvő, tehetséges ifjut és – jogosan-e vagy jogtalanul? e sorok folyamán majd kiviláglik – megtagadtak vele minden atyafiságot. Hiszen jól ösmerhették atyját még abból az időből, mikor a Kazinczyaknál s más uraságoknál szolgált, a kik később is pártját fogták s támogatták őt pályáján. Vagyonával együtt úgylátszik lelkét is örökségül hagyta fiára. Pedig Antalnak már kedvezőbb sors jutott osztályrészül; jólétben, könnyedén nevelkedett s nem kellett volna hizelkednie s magát megalázni senki előtt, hogy saját tehetsége és igyekezete után boldogulhasson. Mégis az volt a jelszava világ életében: «servare semper cum fortioribus».* Ez emelte föl, ez alázta meg őt s még akkor sem tudott megszabadulni hatalma alól, mikor káros következéseit nyilván tapasztalhatta. Mert nem politikai hitvallás, nem a világban való előre haladás czéltudatos eszköze volt ez Szirmaynál, de igazi érzés, mely lelke mélyében gyökeredzett s melynek eltörülhetetlen bélyegét irodalmi munkássága is magán viseli.
«Lelkének elevensége, könyeden élt ifju esztendeji s szerencsétlen symboluma: Servare semper cum fortioribus: téveszték meg a hol megtévedt» mondja róla Kazinczy Ferencz id. h.
Most vizsgáljuk meg közelebbről azokat az okleveleket, melyek a család őseiről és két ágra szakadásáról szólanak.
Mindenek előtt konstatálhatjuk, hogy a Bécsben 1695. február 20-án kiállított bárói diploma nem csak a szittya eredetről, de Rák vitézről is mélységesen hallgat. Pedig hűségesen előszámlálja a Szirmay család jeles őseit, közöttük mindjárt első helyen Györgyöt (Pál fiát), a ki Bajazet törötk szultán ellen Zsigmond király oldala mellett harczolt, később pedig Istriában, Lombardiában, Burgundiában, Angol- és Francziaországban stb. az anyaszentegyház s a római birodalom hatalmának öregbedésén munkálkodott; dicséri Mihályfia Pálnak nagy vitézi voltát, ki Eger várának 1552-iki hires ostroma alatt a Bebek bástyát hősiesen megvédelmezte a töröktől,* végezetre pedig az egyházi téren tündöklő Miklós egri kanonok majd püspök erdemeit magasztalja, a ki Szirmára, melyet 1290-ben Szirmai Saul kardjával szerzett, nova donatiót hozott családjának.*
«Uti ad ipsum Historia quoque Bonfinii et Josephi Sambucii clarum redderit et manifestum» mondja a bárói oklevél.
«Nicolaus Zyrma, honorabilis Capituli Agriensis Canonicus et Archidiaconus de Patha, post modum vero ob praeclaras virtutes et merita ad Episcopatum Agriensem promotus (?) qui propter ies pro Ecclesie Dei et Patria praeclare gestas, novumque Dominium super Zirma, quod ante hac in anno 1290. Saulo de Zirma ob militaria merita traditum fuerat, pro se et familia sua impetravit et obtinuit.» A bárói diploma eredeti fogalmazványa az Országos Levéltár Udv. kanczelláriai osztályában őriztetik.
E szerint tehát a Szirmayak a XVII-ik században, névvel nevezhető legelső ősüknek még Sault tartották. Rák hőstetteiről, Szántó birtok adományozásáról, a szirmai várkastély építéséről, az ugocsai ágon tündöklő erdélyi vajdák és főispánok létezéséről semmit sem tudtak. Mert csak nem tételezhető föl oly határtalan szerénység egy ujdonsült báróról, hogy eltagadja a familia dicsőségét, mikor azt a kanczellárián, a király neve s pecsétje alatt kiállított fényes oklevélben 100 arany lefizetése mellett a halhatatlanság számára megörökíthette.*
B. Ostrovith Pál 1648. május 26-án így ir Petrőczy Istvánnak: «Pozsonyban létemkor ugymint 23. martii, szemben lévén Cancellarius urammal, az többi között előhoztuk az te kegyelmed Magnificentiájáról való levelet is, mely mostanság Prágában az Cancellárián készen vagyon, kgdnek azért tudtára akarom adni, hogy kgd alkalmatosságot keresvén, letévén az taxát, venné magához az levelet. Száz arany kivántatik az levéltül, diákoknak ad minimum 6 arany.» (Orsz. ltár. Petrőczy cs. levéltára II csomó) A század végén sem igen volt magasabb taxája a báróságnak.
Az 1707-ben adományozott grófi diplomában a család ősei között a már előszámláltakon kívül említtetik még Szirmay Balázs, ki 1350-ben Nagy Lajos király alatt Dalmátiában vitézkedett, Pál, ki Apuliában szerzett dicsőséget a fejedelem zászlajának, Simon, ki Nápolyi András tárnokmestere volt stb., csak épen Rák és utódai hiányoznak e fényes társaságból. Igaz ugyan, hogy itt már a Szirmay ősök a honfoglaló magyarok között szerepelnek, – a minthogy a grófi utód joggal követelhetett is ennyit tőlük, – de magának Szirmay Istvánnak leszármazása, a diploma szerint is csak az 1350 körül vitézkedő Balázszsal kezdődik, világos tanubizonyságául annak, hogy az adományos genealogiáját feljebb vinni nem lehetett.
Időrendben haladva tovább, a Szirmay László királyi tanácsos és Zemplén vármegyei alispán felett 1776-ban tartott halotti beszéd említi ugyan a család ősnemesi származását, de a mesés hirű Rákról nincs tudomása s az elősorolt jeles és nevezetes férfiak között még Balázst is hasztalanul keressük. Ott találjuk azonban mindjárt első helyen a család ősei gyanánt feltüntetett 15Szirmay Domokost és testvérét Pétert, Zsigmond király hű kisérőjét, kinek 1414-ben «familiájának örökös jelül, czímerűl, maga pecsétes levelében rákot adott».*
Kovács József: Halotti beszéd Szirmay László felett 1776. (Egyetemi könyvtár).
Végezetre pedig, mikor I. Ferencz király 1802 deczember 31-én Szirmay Ádámnak, általa a fiscustól nagy summa pénzen megvásárolt Rákóczy-féle birtokra, Tolcsvára és Erdő-Bényére donátiót adott, följogosítván őt egyszersmind a «Tolcsvai és erdőbényei» prćdicatum használatára is, az erről szóló adománylevél említi ugyan a család ősi szittya eredetét, de a borsodvármegyei Szirma donátióját ép úgy mint a bárói diploma az 1290-ik évhez köti, a mi pedig igen fontos momentum a grófi diploma azon állításával szemben, hogy a Szirmay ősök mindjárt a honfoglalás után szállották meg a Sajó mellett a róluk nevezett földet. A IV. Bélát megmentő Rák vitéznek tehát nyomát itt sem találhatjuk, jeléül annak, hogy az érdemes férfiu még 1802-ben sem tartatott a Szirmay család törzsökének.*
«benigne attentis et consideratis fidelitate, fideliumque ac utilium servitiorim meritis fidelis nostri E. Adami Szirmay de eadem, quć idem vestigiis antenatorum suorum inde ab altero adhuc Hunnorum ex Scythia egressu descendentium et anno jam 1290. atque adeo ante quinque et quod excedit sćcula donationem de Zyrma ab militaria merita impetrantium etc.» Az országos Levéltár Udv. Cancell. osztályában.
Honnan származhatott tehát a nevével kapcsolatos monda s a nemzetség két ágra szakadásának oklevelekkel támogatott története? Bizony ezt ketten is gyártották, csak azt nem tudjuk eldönteni, hogy kit illet meg a dicsőség oroszlán része, Szirmay Antalt-e, vagy azt a másik névtelen hőst, a ki neki forrásául szolgált?
Már a mult század végén ösmerték tudósaink IV. Bélának 1260-ban kelt azon oklevelét, melyben bizonyos Krecz, Kupissa és Raák nevezetű jeles vitézeknek a tatárjárás alatt véghez vitt hőstetteit jutalmazá és az utókor számára megörökítette.
Nagy ékesszólással és hosszadalmasan elbeszéli ebben a király, hogy mikor a sajómezei csata után a mongolok elől kiséretével a tengerparti szigetekre futott, a győzelmes ellenség ott is üldözőbe vette őt. Megrohanta, bekerítette maroknyi seregét, úgy hogy a menekülésre többé kilátása sem lehetett. «Ubi inter nostros et ipsos Tartaros servato intervallo, nostrorum funera plusquam ultimis capitis nostri exterminium more Rachelis jugulo alta ad Dominum intensius suspirio fundebamus Kyrie Eleyson et protector noster aspice Deus gementes exclamabamus, vitam nostram et nostrorum summo desiderio a mortis arctius evitare cogebamur, jam elisi et praeceps praecepiti terribilem necem in momento exspectebamus» . . . abban a pillanatban az ur Isten különös kegyelme segített rajta, mert három elszánt vitéz ifju (de Sirmio oriundi) Krecz, Kuppissa és Raák «quasi de nube Olimpi a Parecleto missi» hivatlanul, zsoldra, jutalomra nem számítva, 38 jó fegyveres társával előrohant, megtámadták, visszaverték a vérszomjas tatárokat és csodával határos hőstetteket vivén véghez, kiszabadították őt a halál torkából.
A tudós Katona nagy történeti művének azon része, melyben ezt az épületes oklevelet közölte, 1783-ban jelent meg. (Historia Crit. Tom. V. p. 1052.) Szirmay Antal is épen abban az időben gyűjtötte az anyagot Zemplénmegye monographiájához s minthogy munkájának első részét csak 1797-ben rendezte sajtó alá,* Katonának később megjelent köteteit is kényelmesen áttanulmányozhatá. Őt azonban mindenek felett Rák vitéz érdekelte s az a körülmény, hogy a Szirmayak rákot viselnek czímerükben és a Muhi puszta a Sajó mellett a borsodvármegyei Szirma falu közelében fekszik, nagy szeget ütött az udvari tanácsos úr fejébe. Miért ne lehetne Rák a Szirmayak őse? – gondolá magában – hisz derék, vitéz levente volt, bizony beérhetik vele! Igaz ugyan, hogy a király megmentőiről, közöttük tehát Rák vitézről is nyilván mondatik, hogy «de Sirmio oriundi», a Szirmay nemzetségről pedig a grófi diploma is határozottan azt állítja, hogy Szittyiából eredt, a mi bizony capitalis ellentmondás, de hát nem azért volt Antal úr laureatus poeta, «költésben és versszerzésben koszorus», hogy minden csekélységen fennakadjon! Meg is magyarázta Zemplénmegye monographiájában e látszólagos ellentmondást 16olyan takarosan, hogy még az ázsiai eredetükre rendkivül büszke utódoknak is gyönyörüségük telhetett benne: A nemzetség törzsöke keleten nőtt ugyan, de a honfoglalásban részt vett ősök előbb a Szerémségen telepedtek le (in Syrmio), minek folytán a magyarok Szirmiai, majd könnyebb kimondás okáért Szirmayaknak nevezték őket.* Ezzel azután Rák is rehabilitáltatott.
A munkát 1803-ban adta ki Kovachich, de Szirmay 1797-ben írt előszót a bevégzett műhöz.
«Est Szirmaiorum genus in Comitatu Zemplén perantiquć nobilitatis . . . Cum postrema Hungarorum in Pannonia adventu consedisse videtur in Syrmia, ideo successive Hungaris Szirmiai, dein per abbreviationem Szirmay dictum. Numerosum fuisse ostendit diploma Belć IV. Regis apud Katona etc.» Nyomban rá közli a Rákra vonatkozó oklevél kivonatát. Id. m. 380. l.
Ilyen formán okoskodott és írt az udvari tanácsos úr, számítván mások tudatlanságára és jóhiszeműségére, sőt mint alább látni fogjuk, a szó teljes értelmében vakmerő játékot üzött a tudománynyal.
1805-ben jelent meg ugyanis «Notitia politica, historica, topographica Comitatus Ugochiensis» cz. munkája, melyben családja történetét ismét bőségesen tárgyalja, Lehóczky, Pray s mások tekintélyére való hivatkozással bizonyítgatván a Szirmay név és nemzetség ázsiai eredetét. Most már nem elégszik meg azzal a magyarázattal, hogy az ősökre a Szerémségről ragadt a Szirmay név, mert hiszen – úgymond – Syrmium magyarul Szerémnek, Szerémségnek mondatik, hanem a IV. Béla-féle oklevélnek Rákra vonatkozó ezen kifejezése alatt «de Syrmio oriundus» egyenesen a Sajó menti Szirmát érti, ráfogván a jámbor íródeákra, hogy nem tudott magyarul s idézett szavaival tulajdonképen csak azt akarta kifejezni, hogy a hős Szirmából való volt. Föltevésének legfőbb bizonyítékát pedig abban találja, hogy a Sajó parti Szirma igen közel, a Szerémség ellenben nagy távolságra fekszik a csata szinhelyétől s talán még a híre sem érkezett el oda a mongolok beütésének, mikor már Rák vitéz 38 társával elő rohanva, megmentette a király életét.*Ez bizony elég meggyőző okoskodás, nem is kell hozzá valami túlságos jóhiszeműség, de okvetetlenül szükséges, hogy az ember a sokat emlegetett IV. Béla féle oklevelet végig ne olvassa, ha csak azt nem akarja, hogy Rák létezésében s a történetíró Szirmay Antal igaz elvüségében vetett bizodalma alapjában meg ne rendüljön. A fentebb idézett oklevél ugyanis nem a Sajó mellett, de világosan és félremagyarázhatatlanul a dalmát partvidéken vivott csatáról s Veglia szigetéről emlékezik, ehhez pedig a Szerémség valamivel talán még is csak közelebb fekszik, mint a borsodvármegyei Szirma? Hiszen bölcsen tudta ezt az udvari tanácsos úr, hanem úgy gondolkodott, hogy nem szükséges mindenkinek tudni, sőt a legnagyobb cynismussal még meg is leczkéztette az íródeákot, hogy nem volt képes magát correctül kifejezni, pedig hát ez nagyon jól tudta, hogy mit csinál és kár volt Szirmay Antalnak bele avatkozni az ő mesterségébe.
«prćcitatum diploma locum habitationis Szirmaionum non Syrmium, ast corrupto per concinnatorem diplomatis hominem exterum et linguć Ungaricć ignarum in latino vocabulo locum sessionis eorum Szirma indigitare nobis videtur.» Notitia Cottus Ugochiensis. pag. 109.
Mert a tenger melléki csatáról s a királymentő hősökről szóló oklevél, a mint ezt történetíróink, különösen pedig a kik az Árpádok korával tüzetesen foglalkoznak, már régóta tudják, az ügyetlenebb fajta hamisítások közé tartozik, sőt még társait is ki lehet jelölni, melyek valószínűleg ugyanabban a műhelyben s azonos czélokból gyártattak. De tartalmát s a benne foglalt tények valótlanságát nem is tekintve, melyek a korszak avatott ösmerői előtt magukban véve is elegendő bizonyítékai hamis voltának, nagyon kevés jártassága lehet annak a diplomatikában, sőt egyáltalában nem is ösmeri a XIII-ik század okleveleinek hangját, stilusát s egyéb jellemző sajátságait, a ki egyszeri átolvasás után tüstént nem tudja magát mihez tartani, s határozott véleményt nem formál magának hitelessége felől. De azt tartjuk, kár is erre több szót vesztegetni, s nyugodt lélekkel constatálhatjuk, hogy a IV. Bélának tulajdonított oklevél hamisítvány lévén, Rák vitéz létezésének alapja is megdől, magától összeomlik.
És ha szinte akadna is valaki, a ki elkeseredetten lándzsát törne a diploma hitelessége mellett s valami csodálatos, általunk el sem képzelhető módon bebizonyítaná, hogy az minden gyanun felül áll: a Szirmay család eredete még akkor is képtelen mese maradna.
Mert lássuk csak közelebbről, mire tanít bennünket ez az oklevél?
17Legelőször is megtudjuk belőle, hogy Rák, jóllehet súlyos sebeket kapott és 25 társa hullott el mellette, szerencsésen megmenekült a csatából s haza ment a Szerémségre. Már kenyerének javát megette, mikor jó Béla királyunknak, úgy 19–20 esztendő mulva egyszer csak véletlenül eszébe jutott, hogy a jeles férfiunak, a ki életét megmentette, ő bizony adósa maradt. Hogy tehát mulasztását jóvá tegye, két vitéz társával együtt, kik szerencséjükre még szintén életben voltak, rengeteg birtokot adományozott neki, pallosjoggal s annyi sok jeles kiváltsággal és szabadalommal ruházván föl azt, hogy valóságos kis király lett a maga birodalmában.
Ez a birodalom pedig Zágráb vármegyében feküdt, s jogos tulajdonosai a XIV-ik században a draganichi nemesek (nobiles de villa Draganich) majd a XVI. század vége felé bizonyos Liwbich János kanonok és rokonai voltak, szóval mindig horvátok birták.*
Kercselich: Historiarum Cathed. Ecclesiae Zagrabiensis pars I. pag. 329. és köv. ll. Megtudjuk innen, hogy a hamisítvány Rudolf királynak I. Lajos, Zsigmond, II. Ulászló, II. Lajos, Ferdinánd és Miksa megerősítő transumptumait magában foglaló, 1583-iki átiratában maradt fenn. A legelső átírás tehát 1354-ben készült.
Most tehát azt kérdezhetjük, mi haszna van a Szirmayak családfájának abból, ha a IV. Béla-féle oklevél hitelesnek bizonyul? Lett légyen bár Rák nem phantom, de husból és vérből álló valóságos ember, azért a család eredete és leszármazása, úgy a mint ezt Szirmay Antalnál olvassuk, közönséges humbug marad és Rák úr egyáltalában nem érdemli meg azt a nagy tisztességet, hogy babérkoszorút tartó névrokona, a Szirmayak czímerében, az ő halhatatlanságát hirdesse. De hát ez reánk nézve utóvégre is csekély fontossággal bir, és sokkal inkább érdekel bennünket az a sajátságos körülmény, hogy míg a tiszteletre méltó oklevélhamisító megszabadítja hősét a csatából, sőt Béla király nevében magas kitüntetésekben is részesíti, addig az udvari tanácsos úr sokkal kegyetlenebbül bánik vele s mint legnagyobb hőst azon 38 «Szirmay Fábius» között, kiknek vére pirosra festette a Sajó vizét, áldozatul dobja a vérszomjas tatároknak. Még szép tőle, hogy legalább árván maradt gyermekeiről gondoskodik, a Sajó parti Szántó birtokot adományoztatván nekik a királylyal.
Az ember szinte hajlandó volna azt hinni, hogy két hasonnevű vitézről vagy legalább is oly emberről van szó, ki már félig-meddig mondai alakká válott, ha nem tudná, hogy Szirmay Katona művét használta forrásul, egyszerűen átírva abból a Rákra vonatkozó oklevelet. Mi magyarázza meg tehát e szembeszökő ellentmondást, hiszen csak józan észszel nem tehetjük föl Szirmay Antalról, hogy a már nyilvánosságra bocsátott s régibb idő óta ösmert oklevelet czéljaihoz képest meghamisította volna?
No nem is egészen így áll a dolog. Az udvari tanácsos úr csak többet következtetett abból, mint a mennyit saját jól fölfogott érdekében következtetnie szabad lett volna.
Ő ugyanis a tudós Katona munkájának azt a kötetét használta, melyben a sokszor említett hamis oklevélnek csak rövid kivonata közöltetik. Ebből pedig nem tudott meg egyebet, mint hogy Rák vitéz társaival együtt megmentette a király életét.* De hát ez épen elég volt neki, a többit úgy is föltalálta saját élénk phantasiájában, melynek szabad működését a tudott tények csak akadályozták volna. Hiszen még abból a pár sornyi kivonatból is el kellett egyet-mást tagadnia, hogy Rák beváljék, p. o. azt, hogy a csata a dalmát partvidéken s nem a Sajó mellett történt. Képzeljük el csak, mily kritikus helyzetbe jut szegény, ha még a zágrábi uradalom adományozásáról is tudomást kell vennie, mikor a «de Syrmio» kifejezésnek a borsodvármegyei Szirmára való vonatkoztatása is annyi erőlködésébe került! Egy szóval nagy szerencse volt Rákra nézve, hogy az udvari tanácsos úr (tegyük fel a legjobbat), Katonának csak V-ik kötetét lapozgatta, mert máskülönben alig juthatott volna el ahhoz a nem remélt kitüntetéshez, hogy az ázsiai eredetű, grófi ágon is tündöklő büszke Szirmay családnak őse legyen. Ezek után pedig nem volt más hátra, mint a közös őstől való származás alapján kimutatni a kapcsolatot a Szirmayak borsodi és ugocsai ága között.
Katona Kerchelich után id. h. majd ismét a VI. kötetben bővebben. Fejér Cod. Dipl. tom. IV. vol. 2. p. 410 kivonatban, ismét tom. X. vol. 8. p. 383 egész terjedelmében 1264. datum alatt.
18Ez már – mint mondani szokás – csak gyermekjáték volt az udvari tanácsos úrra nézve s jóformán a saját leveles ládájából is kitelt.
Mindenekelőtt erre a czélra szolgált IV. László királynak állítólag 1273-ban kelt donatiója, melyben Rák fiainak a tőlük elvett Szántó birtokért cserébe az ugocsavármegyei Heten földet adja, melynek ősi lakói, a bessenyők kipusztultak.
«Quod cum nos terram Zantho, Otthobor, Jannus et Cheburkć filiorum Raak, vulgariter Zirma vocatorum, quam ex donatione avi nostri carissimi pić memorić Belć illustris regis Hungarić dignoscebatur possedisse, in districtu Borsod existentem, ab Otthobor et fratribus ejus pro sustentatione nostra recepissemus, volentes siquidem eisdem simili concambio providere, in concambium ejusdem terram Hethen, in comitatu Ugocha existentem in qua antea Bisseni de Hethen residebant* nunc vacuam et habitatoribus destitutam, eidem Otthobor et fratribus suis ac heredibus, heredumque successoribus, de plenitudine nostrć gratić contulimus jure perpetuo possidendam. Datum in Thorna XII. kal. Decemb. per manus discreti viri Pauli Episcopi Vespremiensis, aluć nostrć cancellarii, anno Domini 1273, regni autem nostri II.»
«Hetenyi Bessenyeyek» olvassuk az oklevélkivonatban magyarázatképen, mely minden bizonynyal Szirmay eszejárása mellett tanuskodik s olyanforma mint mikor Felicianus ugocsai comesből «Féleszü Jánost» csinál.
Ez oklevélkivonatra vonatkozó észrevételeinket alább fogjuk megtenni, s most csak azt jegyezzük meg, hogy Kazinczy adta ki Szirmay Antal kéziratai közül.
Lássuk tehát a második bizonyítékot.
III. Endre király Budán 1295 «sabbatho proximo post quindenas Penthecostes» kelt oklevele által Miklóst az István, Kozmát és Mikót az Otthobor, Jannust és Jánost a Cheburka fiait, az Ugocsa vármegyében fekvő Heten föld birodalmában megerősítette: «quemadmodum praedictam terram per modum concambii facta cum terra Zantho mediante privilegio domini Ladislai quondam illustris regis Hungariae carissimi fratris nostri patruelis dignoscuntur juste et legitime possedisse.»*
Megvan a leleszi convent 1478-iki átiratában is.
Szirmay szerint a most említett rokonok nagyszámu ivadékai, jelesen Ethem, Benth v. Beken, Tivadar, Euzud, Cható, Forgolány, András, Farkas, Péter stb. Heten földét egymás között felosztották, s annak területén a nevükről nevezett Bökény, Forgólány, Tivadar, Öszödfalva, Chatóháza, Péterfalva, Andrásfalva, Farkasfalva helységeket alapították, még pedig Istvánfia Miklós 1300 körül a Tisza parti Szirmát, Kozma és Mikó maradékai a szomszédos Bökényt és Öszödfalvát.Ugyancsak Rák vitéznek Borsodból Ugocsa vármegyébe szakadt nagy számra felszaporodott vérei népesítették volna be Hethen, Csoma és Veléthe földjét, hasonló nevű családokat alapítván ott. Ekép tehát Ugocsa vármegye első civilisatiója jórészben a Szirmay ősöknek volna köszönhető, kiknek közös törzsből való származásuk és két ágra szakadásuk mellett a következő genealogiai tábla van hivatva bizonyságot tenni:
Raák † 1241. Ottobor 1245–1273 szolnoki főispán. I. Jánus 1245. Cheburka 1245. I. János 1260. Borsodban Szirma alapítója. II. Jánus 1295. II. János 1295. III. János 1350. I. Balázs 1350. (a borsodi Szirmayak ősei.) I. István. Kozma 1295. Mikó 1295. Miklós 1295–1300. Ugocsai főispán. Zirma falu építője, ettől az ugocsai Szirmay vonal. Godon. Euzen, ezektől az öszödfalvi Göde család. Benth. Benth falu építője. Benedek, kitől a Bekény család.
Át kellett vennünk okvetetlenül Nagy Iván ösmeretes munkájából ezt a jeles táblázatot, melyet saját vallomása szerint, Szirmay Antalnak nyomtatásban megjelent munkáiból s a tudós jezsuita Wagner kézirati gyűjteményéből, teljes jóhiszeműséggel állított össze, mert a már elmondottak s még ezután elmondandók ez által lesznek legkönnyebben megérthetőkké. Most pedig áttérhetünk az 1273-iki oklevélkivonatra, mely a nemzetség két ága között való állítólagos kapcsolatnak legfontosabb lánczszemét képezi.
Hogy Kun Lászlónak Heten (ma Hetenyifalu 19Ugocsa vármegyében) földéről szóló csereadománya, már akár előbb vagy utóbb, tényleg megtörtént, s hogy az adományosok Otthobor és társai voltak, azt III. Endre királynak 1295-ben kelt hiteles oklevele, melynek 1324-ből illetőleg 1478-ból származó átiratát a leleszi convent levéltárában magunk is olvastuk, föltétlenül bizonyítja. Sőt ösmerünk egy oklevél-regestát, mely szerint IV. László király 1280-ban Istvánfia Miklóst, Otthoborfiai Kozmát és Mikót, Cseburkafiai Janust és Jánost a tőle cserébe kapott Heten és Veléte ugocsai földek birodalmában megerősíti; tudomásunk van végre arról, hogy nevezett földek birtokosai 1337-ben és 1397-ben néhai László király privilegiuma értelmében járatják meg a határokat.*
Fejér: Codex. Dipl. Tom. V. vol. 3. p. 72. Leleszi országos Levéltár. Mand. statut. et Metales.
Úgy látszik azonban, hogy ez a privilegium örökre eltünt, nekünk legalább minden kutatásunk sikertelen maradt s mert Szirmay Antal gondosan eltitkolja előttünk a fontos oklevél hollétét, le kell mondanunk arról a reményről, hogy magával az eredeti diplomával bizonyíthassuk be, hogy abban a Szirmay-féle kivonat «filiorum Raak» és «vulgariter Zirma» kifejezései nem fordulnak elő. No de még ez se baj, mert ha tudjuk, hogy az udvari tanácsos úrnak mily nagy szüksége volt az idézett szavakra, ha látjuk, hogy Otthobor és társai sem 1280-ban, sem 1295-ben nem mondatnak Rák fiainak, végre ha meggyőződünk arról, hogy az 1337-ben és 1397-ben ősi birtokaik határát igazító Ugocsa vármegyei nemeseknek épen semmi közük sincs a Szirmayakhoz: ösmervén az udvari tanácsos úr czélját, a «vulgariter Zirma» szavakban rejlő nagy anachronismus figyelembe vétele nélkül is határozottan állíthatjuk az általunk csak kivonatban ösmert 1273-iki oklevél hamis voltát.
De a mellékkörülmények is ékesszólóan bizonyítanak.
Ugyanis nincs nyoma, hogy Szirmay Antal a királyi táblán folytatott joggyökös perekben a Kun László-féle adománylevelet valaha fölhasználta volna, még csak nem is hivatkozott reá, jól tudván, hogy az adversa pars kivánságára föl is kell azt mutatnia és mindannyiszor III. Endre 1295-iki nova donatiójával allegált, holott ha szinte más czélból nem is, de leszármazásának elösmertetése végett puszta hiuságból okvetetlenül publikálta volna azt, ha t. i. fontos okai nem lettek volna az ellenkezőre.
Sőt óvatossága annyira ment, hogy nyomtatásban megjelent munkáiban határozottan állítja ugyan, hogy Szántó birtokot legelsőben IV. Béla adományozta 1245-ben a Sajónál elesett Rák fiainak, a kiket a diploma «vulgariter Zirma» melléknévvel említ,* de sem az erre vonatkozó, sem pedig a Kun László-féle adománylevelet soha még csak szószerinti kivonatban sem közli, hollétükről nem világosít föl bennünket, a mi már magában véve is gyanus körülmény, mert alig van rá példa, hogy forrásait elhallgatná.
«Hujus ergo Raak in pugna occumbentis filiis Otthobor, Jannus et Cheburka, vulgariter autem (uti diploma loquitur) Zirma vocatis, idem Rex Bela IV terram Zantho ad fluvium Sovioiu positam, habitatoribus vacuam donavit anno 1245. Notitia Topographica Zempleniensis 380. l.
De azok után is, a miket Rákról fentebb elmondottunk, már szükségtelen ezt a kérdést tovább tárgyalnunk. Nyilvánvaló, hogy IV. Béla donatiója soha meg nem történt s azt csak Szirmay Antal koholta, hogy a Sajó parti és Tisza menti idegen Szirmay hajtásokat Rák nemes törzsökébe annál könnyebben beolthassa. Hasonlóképen erre a czélra szolgált volna Kun Lászlónak 1273-iki donatiója. Ugyanis az udvari tanácsos úr Heten birtok adományozásának ösmeretes ténye alapján gyártotta azon oklevelet, mely Otthobort, Janust és Cheburkát, az igazi adományosok apáit, nemcsak vérséges kapcsolatba hozza a nemzetség kiválasztott ősével, de ennek létezését szilárdabb alapokra fektetvén, egyszersmind a Szirmayak borsodi és ugocsai vonalának együvé tartozását is hivatva van bizonyítani. Az udvari tanácsos úr czéljai azonban olyannyira szembeszökők s buzgalmában úgy megfeledkezett minden körültekintő óvatosságról, hogy a hamisítást úgyszólván a gyermek is fölismerheti s a történetíró minden fejtörés nélkül rájöhet, hogy a Rák-Szirmay-féle nexus vakmerő koholmány.
Érdekes a IV. László nevére hamisított oklevélnek azon állítása, hogy az Ugocsa vármegyei Heten föld őslakosai, a bessenyők kipusztultak, 20mert ebből a hamisítás genesisét is voltaképen megismerhetjük.
A bessenyők kipusztulása magában véve egyáltalában nem hihetetlen, még csak nem is meglepő dolog s ezért bizony nagy hiba volna kétségbe vonni valamely oklevél hitelességét.
De lássuk csak közelebbről, hogy és mikép pusztultak ki azok a bessenyők?
Szirmay Antal Anonymus olvasgatása közben fölfedezte, hogy a honfoglaló magyarokkal Toxus vezér alatt bejött kunok vagy bessenyők között volt egy Heten nevezetű előkelő vitéz («quidam nobilissimus miles nomine Heten»), a ki az új hazában nagy birtokot kapott. Minthogy pedig Pray értekezése szerint a bessenyők a Tisza mellé szállottak, az Ugocsa vármegyei Heten pedig történetesen szintén a Tisza partján épült, ez épen elég volt Szirmaynak ahhoz, hogy a vitéz urat oda telepítse, mondván, hogy ez a föld róla neveztetett aztán Hetennek. De mert azt később Kun László Otthobor szolnoki ispánnak adományozta, világos, hogy Heten nemzetségének a tatárjárás alatt ki kellett pusztulnia.*
Notitia Ugochiensis pag. 133.
Összevetve most már Ugocsa vármegye monographiájának idézett passusát Kun Lászlónak sokszor emlegetett donatiójával, tapasztalni fogjuk, hogy abban Szirmay elég orczátlanúl a maga alaptalan combinatióját tünteti föl historiai igazság gyanánt és talán épen azért óvakodott nyilvánosságra bocsátani hamisítványát, mert tartott tőle, hogy az élesebb szemű kortársak – főkép azok, kik munkáit alaposan ösmerték – gyanuba veszik őt.
De okunk van hinni, hogy már enélkül is gyanakodtak reá s véleményünk szerint egyedül az a körülmény mentette meg őt a lelepleztetéstől, hogy az irodalmi kritika még ebben az időben nálunk úgyszólván gyermekkorát élte, s oly magas állású emberekkel szemben, mint az udvari tanácsos úr, csaknem egészen elnémult, vagy legfeljebb – mint ezt a még ifju, de már akkor nagytudományú Horvát István példája is bizonyítja – nagyon bátortalan hangon szólalt meg.*
Horvát István: Nehány okok melyek az 1339-iki levél eredetét kétségessé teszik. Pest 1804. Tudvalevőleg Szirmay Zemplén vármegye monographiájában közre bocsátott egy 1339-iki magyar nyelvű osztály és határjáró levelet, állítván, hogy annak eredetije saját levéltárában van, mely országszerte nagy érdeklődést keltett, a magyar nyelv 500 esztendős közhasználatát bizonyítván. Ez ellen szállott síkra Horvát, kimutatván, hogy legjobb esetben is újabbkori fordításról lehet szó. Nekünk úgy tetszik, a fordító maga Szirmay volt.
Mi azonban – szerencsésebb kor szülöttei – nem csak betekinthetünk a mai napiglan sokat emlegetett s bizonyos tekintetben népszerű író műhelyébe, de minden aggodalom nélkül szinről szinre is megösmertethetjük őt a tudományos világgal, mely a történeti igazság ellen elkövetett bűneit még mindig hajlandó egyrészt a kor naiv fölfogásának tulajdonítani, másrészt pedig jóhiszemű tévedésnek tartani.
Megengedjük, hogy néha ezek is közreműködhettek, de statistikával szolgálhatunk annak bizonyítására, hogy Szirmay legtöbbször rosszakaratú tendentiával járt el s habozás nékül meghamisította az oklevelek értelmét, ha czéljai úgy kivánták, vagy ha ez által saját és mások családi hiuságának hizeleghetett. Készséggel elösmerjük, hogy nem tartozott a legveszedelmesebb fajta hamisítók közé s korántsem vitte annyira, mint nagyhirű collegája gr. Kemény József, a ki történetírói babérait (?) az általa rendszeresen gyártott okleveleknek köszönheti, mert jobbára csak toldotta-foldotta a keze ügyébe eső okmányokat, belopván azokba, a mire épen szüksége volt, de így is eleget ártott a történetírásnak és működését erkölcsi szempontból nem is jellemezve, mint historikus hitelét, becsületét örökre elvesztette.
Vessünk csak egy tekintetet az adataiból összeállított genealogiai táblára.
Hogy Otthobor szolnoki ispánsága alaptalan koholmány, ezt úgy véljük e folyóirat hasábjain legalább, bizonyítgatnunk is fölösleges, s bár Szirmay szerint a IV. Lászlóval közölt csereszerződés idején 1273-ban viselte volna e méltóságot, mégis az erről szóló hamisítványban egyszerűen csak Otthobor-nak neveztetik. A dolognak alighanem az a magyarázata, hogy az udvari tanácsos úr valószinűleg belátta, hogy nem lesz tanácsos hősével együtt ennyire exponálni magát is, minélfogva a «comes de Zownuk» szavak a hamisítványba fel se vétettek.* De 21nem végezhetünk ily könnyen Miklóssal, ki állítólag István erdélyi vajda fia, és ugocsai főispán volt. Sőt ezt megelőzőleg rövid ideig még a szolnoki ispánságot is viselte.*
Tudnunk kell, hogy Szirmay Antal családja történetét összeállítván, a vonatkozó adatokkal együtt Kazinczy Ferencznek adta át vagy hagyományozá teljesebb kidolgozás végett. Ezek között volt az 1273-iki hamisítvány is. És mert oka lehetett attól tartani, hogy Kazinczy a kéziratot másokkal is közölni fogja (a mint tényleg közölte), inkább föláldozott valamit családi hiuságából. L. Kazinczy levelét a Szirmay Kalós család leveles ládájában.
«Nicolaus de Zyrma Comes de Zownuk Capitaneus» Nyaláb várából Husvét első napján «contra canes Tartaros» insurrectiot hirdet. Ugocha II. l.
Ő volna hát az a hires férfiu, ki megalapítván a Tisza parti Szirmát, mint zászlós úr s Nagy Lajos királynak kedvelt híve a család ifjabb ágának is dicsőséget szerzett.
Igaz ugyan, hogy minek utánna faluját 1300-ban felépítette, ötven esztendeig azt sem tudjuk róla, él-e nem-e? úgy hogy 1352-iki főispánsága valóságos «Deus ex machina», de hát Szirmay Antal kinevezési decretumát is közli, melyből arról értesülünk, hogy elődje bizonyos Domokos mester a Furgulán fia volt mint administrator, kit I. Lajos király szolgálati érdemeinek teljes elösmerése mellett mentett föl állásától.* Nagy kár, hogy ez érdekes oklevélnek, melyben többek között «proventus fisci et camerae nostrae» kifejezések fordulnak elő, eredetijét, sok más a Szirmay nemzetség régi dicsőségét hirdető privilegiumokkal együtt 1717-ben elrabolták és megsemmisítették a kutyafejű tatárok, még nagyobb, hogy az abban szereplő Miklós comes sokszor István erdélyi vajda fiának mondatik, mert hát minden valamire való historikus tudja, hogy volt ugyan Erdélynek 1345-től 1350 végeig István nevezetű vajdája, de ez senki más mint a névvel neves, hirrel hires Laczkfi István, a dicsőséges nápolyi hadjárat vezére, a későbbi horvát- és tótországi bán, kinek fia Miklós 1366-ban mint ugocsai főispán szerepel, testvére Laczkfi András székely ispán pedig 1349-ben de kétségtelenül már előbb is viselte ezt a tisztséget, eladdig, míg az 1353-ik év közepén macsói bánnak nevezte ki őt Lajos király.* Úgylátszik, hogy mialatt ő 1350–1352-ig nápolyi helytartó volt, Ugocsa nem kapott új főispánt, hanem addig Domokos (dictus Macska) huszti és nyalábi várnagy kormányozott a megyében. 1353-ban az erdélyi vajdaságot a macsói bánsággal cserélvén föl, így lett helyébe unokaöcscse Laczkfi Miklós ugocsai főispán.
U. o. 33. l.
A kerek-egyházi Laczkfiak családfája: Dr. Karácsonyi Jánostól. (Turul 1886. IV. füzet) Laczkfi András főispánságára nézve eredeti oklevelek az Ujhelyi cs. levéltárában.
Mindezt pedig csak annak a bizonyítására hoztuk föl, hogy Szirmay István ép oly kevéssé volt erdélyi vajda, mint fia Miklós ugocsai főispán. Az első ugyan puszta állítás, melyet az udvari tanácsos úrnak legfeljebb Pesty Frigyes hitt el,* de a második oklevelek által is támogatott hazugság, melyet egyszer s midnenkorra ki akarunk küszöbölni a történelemből. Jellemző, hogy Szirmay Antal már Zemplén vármegye monographiájában említi ugyan, hogy nevezett Miklós, Nagy Lajos uralkodása alatt ugocsai főispán volt, de itt csak Bél Mátyás kézirati munkájára hivatkozik s még csak határozott datumot sem említ, alig pár év mulva azonban saját archivumából már oklevelet is közöl ennek igazolására.*
Eltűnt vármegyék I. k. 112. l.
Szirmay szerint Bél Mátyás Róbert Károly alatt Drágffy Jánost (!!) és Pásztohy Bálintot, I. Lajos alatt Szirmay Miklóst nevezte volna meg ugocsai főispánok gyanánt. Az udvari tanácsos úr itt egyszersmind a családját illető bizonyos 1352-iki donatióról is emlékezik, melyről alább mi is fogunk szólani. Notitia topographica Zempleniensis pag. 381.
Azt hiszszük, hogy az előadottak után a szóban forgó okleveleknek hamis voltát bővebben bizonyítgatnunk egészen fölösleges, sőt ez a feladat szorosan véve czélunkhoz sem igen tartozhatik. Meg kell azonban említenünk, hogy Szirmay Antal és atyja bizonyos táblai pörökhöz csatolt kétségtelen hitelességű oklevelek szerint Miklóstól származtatják ugyan magukat, de ez a Miklós – a mint erre bennünket épen azok a hiteles documentumok tanítanak – 1339-ben már nem élt s így az ugocsai comessel azonos nem lehetett. Akadunk ugyan később egy másik Szirmay Miklósra is Ugocsa vármegyében, de ez történetesen András fia volt s otthon ülő falusi nemes létére a babérokat csak mint «homo regius» szedegette.*
L. alább.
Mindezek után pedig kijelentjük, hogy 1. a 22Szirmay család eredete és leszármazása, úgy a mint ezt szakmunkáinkban ma napság olvashatjuk, tökéletesen hamis; 2. a mesék birodalmába tartozó Rákot nem is említve, Otthobornak és rokonainak semmi közük sincs a Szirmayakhoz; 3. a nemzetség úgynevezett borsodi és ugocsai vonala között a puszta névazonosságon kívül más kapcsolat sohasem létezett.
Most tehát áttérhetünk állításainknak részletes bizonyítására, már t. i. a mennyiben ezek még bővebb igazolásra szorulnának. De mielőtt ehhez fognánk, érezzük, hogy meg kell felelnünk arra az önkénytelenül feltámadó s bizonyára indokolt és jogos kérdésre: Micsoda különös oka lehetett Szirmay Antalnak az őt lenéző és megtagadó család régi dicsőségét kikeresni a homályból, gőgös büszkeségét nevelni, hiuságának hizelegni gyakran még oly eszközök segítségével is, melyek reá mint emberre és történetíróra egyaránt homályt vetnek?
A dolognak kissé talán hosszú, de mint látni fogjuk, fölöttébb érdekes, sőt tanulságos magyarázata van.
DR. KOMÁROMY ANDRÁS.
