A BORSODI ÉS UGOCSAI SZIRMAYAK. (Második közlemény.)
56A BORSODI ÉS UGOCSAI SZIRMAYAK.
(Második közlemény.)
(Második közlemény.)
Egy czímerrajzzal.
Szirmay Antal udvari tanácsos ősei már a XVII. század derekán Sátoralja-Ujhely városában laktak s bár kétségtelenűl nemesi jogokat gyakoroltak, sorsuk és állapotukhoz képest inkább a polgári rendhez tartoztak.
Nem tudjuk, hogy a Zemplén vármegyei előkelő, nagybirtokos szirmai Szirmay családdal való vérséges összeköttetés hirét már ebben az időben is ápolták-e? de annyi bizonyos, hogy az aristokratikusan hangzó «de eadem» prćdikatumot még nem használták, s hivatalos és magániratokban lakóhelyük után rendszerint ujhelyi Szirmayaknak neveztettek.*
Klobusiczky Ferencz Zemplén vármegyei alispán levele 1688. jul. 22-én Szirmay Domokoshoz, az atyja Ujhelyi Szirmay István után maradt adósság tárgyában. L. a Szirmay ősökre vonatkozólag Proc. Tab. 4–3749. Az Országos Levéltárban.
Ujhelyi Szirmay István fiai: Gábor, Domokos s a második házasságából származott kiskorú László, 1688. aug. 27-én osztották föl maguk között az atyai örökséget, mely az ujhelyi házból, a fekete- és köves-hegyi, meg veresharaszti szőllőkből állott. Birtak még nehány darab rétet és szántóföldet is a város határában, de ezeket úgylátszik egyelőre osztatlanúl hagyták.*
U. o. Eredeti osztálylevél. Szirmay Gábor czímeres pecsétjén, a pajzsban hátulsó lábain ágaskodó oroszlán látható. Sisakdísz: növekvő oroszlán, mely első lábaival nyilat tart. A pajzs felső részében: S. Z. betűk (Stephanus Zirmay?). Domokos pecsétjén kardot tartó emberi kar s Sz. L. betűk láthatók. – A ráknak tehát még semmi nyoma.
Minthogy pedig a testvérek közűl Gáborról bizonyosan tudjuk, s Lászlóról alaposan következtetjük, hogy magtalanúl halt el,* az őstül maradt vagyon Domokosra szállott, ki a családot fenntartotta és tovább terjesztette ugyan, de miután őt a Rákóczy fölkelés idején levágták a kuruczok, megmaradt özvegyére Szilvássy Kata asszonyra s neveletlen árváira szomorú napok következtek, s a család, mely mint az osztálylevélből is látjuk, korántsem tartozott a jobbmódúak közé, földhöz ragadt szegénynyé lett. Az ujhelyi ház elpusztult, a szőllők parlagon hevertek, a réteket senki sem mívelte, s mert Szirmay Antal állítása szerint mikor a kuruczok Domokos urat megölték, egyszersmind javait is fölprédálták, az özvegy hajlékába csakhamar beköszöntött a nyomor és nélkülözés.
Egy 1720-ban kelt oklevél említi őt utoljára. – Az ős Szirmay javak visszaszerzéséért folytatott pörökben sem László, sem utódjai nem említtetnek.
Mi azonban míg egyfelől Domokosnak az ujhelyi házon és tartozékain kívül más birtokát nem ösmerjük, addig másfelől azt tanuljuk az oklevelekből, hogy a család romlását korántsem a kuruczok okozták, s már maga Szirmay Domokos olyan fogyatkozott állapottal vala, hogy nap élő kenyerét talyigába fogott lovacskáival kereste, fát s mit fuvarozgatván a városiaknak. Halála után pedig özvegye még sanyarúbb sorsra jutott.
Rozzant házában kocsmát tartott, de szőlleit nem mívelhetvén, más emberek borát mérte ki s annak nyereségéből tengette életét. Betegségében jó lelkű szomszédok istápolták, mert a tanuk vallomása szerint sem szarvasmarhája, sem értéke vagy ládabeli portékája nem volt egyéb két rázsa szoknyájánál, melyeket ünnepnapokra s végtisztességére tartogatott.
Fia Szirmay György – Antalnak édes atyja – nagy nélkülözések között töltötte gyermekkorát s az 1749-ben kihallgatott Zemplényi Dobos Péter mint oskolatársa «egyéb köntösét Szirmay György uramnak egy aba dolmánykájánál lenni nem említi, melyet az édes anyja csináltatott özvegységében. Úgy annakutánna néhai tettes Kazinczy András uramnak inasul recommendálta, ottan szolgálván ruházta magát».*
Megerősíti ezt Varannay István s.-ujhelyi lakos is, mondván, hogy György nagy szegénysége miatt «kényteleníttetett urakat szolgálni». Érdekes, hogy az 1749. február 24-én grisányi és szentandrási Horváth Elek Zemplén vármegyei szolgabíró által tartott vizsgálat egyenesen Szirmay György kérésére rendeltetett el. Hogy Domokost a kuruczok megölték s javait felprédálták volna, felprédálták volna, arról a tanuk semmit sem tudnak. Orsz. Levéltár Proc. Tab. 4–5617
57Az erős akaratú, vasszorgalmi tehetséges ifjú azonban oskoláit így is sikerrel végezte s a törvénytudományokban oly kitünő jártasságot szerzett, hogy csakhamar egyike lett a környék általánosan ösmert, körmönfont keresett prókátorainak.
A prókátorság ugyancsak zsiros kenyér volt abban az időben, s ügyes ember könnyen meggazdagodhatott belőle. Szirmay György pedig mindenek felett erre törekedett; vagyon és gazdagság után sóvárgott egész életében s hogy czélját érhesse, minden rendelkezésére álló eszközt mohón megragadott. A szerencse pedig kedvében járt, szárnyára vette őt; az árvák könnye, a koldusbotra jutott szegény emberek átka boldogulását meg nem gátolhatá.
Az 1717-ik év folyamán történt, hogy a török szultán által hazánkra küldött s a radnai szoroson betört moldvai tatárok földúlván Erdélyt, a Khánfi vezérlete alatt Szathmár és Ugocsa vármegyét elözönlötték.
Kirabolták, aztán fölgyujtották az útjokba eső falvakat s irgalmatlanúl kardra hányták vagy rabszíjra fűzték a lakosságot. A ki csak tehette, menekült előlük Husztra vagy Munkács várába, mert már Szatmár felé el volt zárva az út és a tatárok az Ugocsa vármegyei Batár falu alatt tábort ütvén, szerte barangoltak a környéken.
Sokan sűrű erdőkbe és szentegyházakba rejtőzködtek a rablók elől, magukkal hurczolván értékesebb javaikat, különösen pedig a leveles ládát, mit a nemes ember életénél is jobban féltett. De a tatárok fölgyujtották az erdőt, berontottak a templomokba és kincsre, zsákmányra vágyva, fölverték vagy széthasogatták a kétségbe esetten védelmezett ládákat. És mikor nem találtak azokban egyebet hitvány pergamennél és papirosnál, kidobálták a szabad ég alá, erdőn mezőn széjjel szórták vagy változatosság okáért tábori tüzet raktak a szép viaszkpecsétes privilegiumokból, s a csalódás felett érzett boszujokat a szerencsétlen menekülteken töltötték.
A kis Ugocsa vármegyében néhány nap alatt 12 falut és 21 templomot hamvasztottak el s egykorú följegyzések szerint 1454 foglyot s köztük igen sok nőt és gyermeket hurczoltak magukkal a tatárok, tehát az elesetteket is ide számítva, a vármegye lakosságát, mely még 1775-ben sem ütötte meg a huszonkilencz ezeret, jóformán megtizedelték.*
Szilágyi István: Az utolsó tatárjárás. (Szigeti Album 284. l.)
A tatár pusztítás után pár év mulva, úgy látszik az 1719-ik év vége felé, Szirmay György egyszer csak Ugocsa vármegyébe érkezett, s hirdetvén, hogy ő a Bodrogközre származott Szirmay István unokája volna, az atyafiak részéről szíves fogadtatásra talált. De György urat nemcsak a rokoni szeretet hozta a vármegyébe s a régi családi kötelékek felújítása mellett még más igen komoly czéljai is voltak. Fölkereste a tatárok által leégetett és kirabolt falvakat, tudakozódott a nép között, hogy kinek volnának olyan úton útfélen felszedegetett régi levelei, s aztán ajándékon, szép szóval, igéretekkel, a hol lehetett atyafiság színe alatt, kicsalogatta tőlük.
Lakott Almáson egy tanulatlan ügyefogyott nemes ember, a kinek már hét szilvafája sem igen volt, csak a familia dicsőségét, az elavult pergameneket őrizte kegyelettel. Büszke is lehetett azokra, mert az Öszödfalvi Göde család a vármegyének ősrégi előkelő családja volt, s az oklevelek az idők mostohasága következtében elkallódott szép birtokokra vonatkoztak. De a szegénység sulyát még a familia dicsőségénél is jobban érezte s nem volt képes ellentállani Szirmay György kecsegtető igéreteinek, a ki vér szerint való rokonának nyilvánítván magát, biztatta, hogy urrá teszi még a maradékát is, csak adja át neki azokat a régi leveleket. «Lölköm bátyám uram, ha Isten élet, fogadom hogy 2–3 esztendő alatt leveti kgd az gubát» mondogata nem egyszer, sőt állítólag a pörrel vissza szerzendő Öszödfalva felét igérte volt neki s Göde György uram 1720. február 22-én reversalis mellett kezébe is adott 20–22 darab oklevelet.*
Szirmay a Klobusiczky Menyhért juratus és Ráthonyi Pál Ugocsa vármegyei táblabiró által előttemezett reversalisban az oklevelekről csak általánosságban emlékezik, kelet és tartalom szerint föl nem sorolván azokat. Igéri ugyan, hogy Göde Pált, az Öszödfalusi Göde jószágokban annak idején részeltetni fogja, de csak «a mennyiben . . magának vagy maradékának jussa lenne». A reversalis eredetije a Szirmai Kalós család leveles ládájában őriztetik. L. még az elmondottakra nézve az alább idézendő tanukihallgatásokat.
58A hol pedig szép szerével nem boldogulhatott, fölmutatta III. Károly királynak Bécsben 1719. október 10-én Szentiványi János országbirói itélőmesterhez intézett osztoztató parancsát, melyben nevezettnek meghagyatik, hogy néhai Szirmay Györgyről és Göde Annáról maradt szirmai, kökényesdi, batári, sásvári stb. jószágokból Szirmay György sátoralja-ujhelyi lakos osztályrészét adassa ki, s a vizsgálatra kiküldött Klobusiczky Menyhért kir. táblai juratussal együtt a szokott törvényes módon kereste a maga igazságát. Ugyanis a juratus megidéztette s többnyire Szirmay György jelenlétében hit alatt kihallgatta az embereket a tatárpusztítás után fölszedett oklevelek ügyében, melyekre aztán György úr, ha itt-ott a megrémült parasztoktól előkerültek, tüstént rá is tette kezét. Az inquisitiónak csakhamar nagy hire támadt a vármegyében s minthogy Szirmay György a biztatások és igéretek mellett állítólag még a fenyegetőzéstől s a tudatlan nép ámításától sem riadt vissza,* az emberek részint féltükben, részint jutalom reményében siettek neki átadni a batári mezőről s a fölperzselt templomok romjai közűl elhordott leveleket, úgy hogy ilyen módon rövid idő alatt egész archivumot gyűjtött magának.
«Hallotta az paraszt emberektől fatens, hogy midőn eskettette őket Szirnmay György uram, egy új pávalegyezőre selyem keszkenőt terített és azt mondotta: Ez az császár czímere, ha igazán nem esküszöl, mindjárt elkárhozol». Szintay Zsigmond heteni birtokos nemes vallomása. Hogy és mint gyűjtötte össze Szirmay György az okleveleket? erről a csepei, almási, forgolányi nemes emberek s Ráthonyi Pál, Fogarassy Zsigmond, Bay István stb. vallomásai tanuskodnak. (L. a szirmai Kalós család leveles ládáját Szirmában, továbbá az Országos Levéltárban Proc. Tab. 4–3749. és 3773. sz. a. őrzött táblai pöröket.)
És mikor e mindenfelől összeharácsolt oklevelekkel, leszármazását, különösen pedig az Őszödfalvi Göde családdal való vérségét kellőképen megbizonyíthatá, tüstént hozzá látott, hogy III. Károly király osztoztató parancsának érvényt szerezzen. Ugocsa vármegyében Ujhelyi Andrást és Juliát ludányi Bay István hitvesét, Szathmárban pedig az Egriben lakó Szirmay Istvánt támadta meg pörrel, törvényes 59részt követelvén tőlük, a Göde illetőleg Szirmay nemzetség birtokaiból. Elébb azonban ellátogatott Máramarosba s az urmezei csebi Pogányokkal – a kik hasonlóképen Göde successorok valának – egyességre lépvén, a Göde jószágok kikeresésére plenipotentiát szerzett tőlük.
De úgylátszik hogy a pör kimenetelében maga sem igen bízott, vagy talán csak ijesztgetni akarta ezzel a jámbor nemes embereket, hogy a féltő gonddal őrzött leveles ládákba betekinthessen, mert úgy Szirmay Istvánnak valamint az Ujhelyieknek csakhamar atyafiságos egyességet ajánlott, a mit, meggondolván a sok költséget s a törvény kimenetelivel javaikban eshető csonkulást, «de kiváltképen az atyafiak között való dicséretes harmoniát», ezek készséggel fogadtak s az elidegenített jószágok visszapörléséhez szükséges okleveleket rendelkezésére bocsátották.
Az Ujhelyiekkel 1720. deczember 10-én kötötte meg a szerződést s a Göde birtokokra vonatkozó leveleket kezéhez vevén, szóval és írásban biztosította őket, hogy a visszanyert javakon egyenlő arányban fognak megosztozkodni: «Minthogy – úgymond – kegyelmetek énnékem vér szerint való atyámfiai, én mind az Göde ágon levő, mind az Szirmay ágon lévő jószágot, a kit mások bitangolnak is, kikeresem és kegyelmetekkel szintúgy közlöm mint magammal».*
Az 1737-ben kihallgatott Ujhelyi András vallomása ugyanott.
Viszont az Ujhelyiek a szerződés nagyobb erőssége s az atyafiság megösmerésének okáért bizonyos Bökényben fekvő s Göde jusson birt zálogos helyet Szirmay György és testvéröcscse Ferencz birtokába bocsátottak, a kik aztán ezzel megelégedvén, az osztályos pör folytatásától örökre elállottak.*
Az egyesség-levelet a többek között Ujhelyi Sándor ugocsai alispán és Reviczky Imre kir. táblai hites jegyző előttemezték. A felek 100 arany birság terhe alatt kötelezték magukat és utódjaikat, hogy a kötést sértetlenűl fenntartják. Orsz. Levéltár Proc. Tab. 4–5617.
Sokkal érdekesebb és reánk nézve fontosabb ennél György úrnak Szirmay Istvánnal kötött egyessége, mely a család leszármazására vonatkozólag is tanulságos dolgokat foglal magában. Megtudjuk belőle, hogy György mint a Bodrogközre származott Szirmay István unokája, nagyatyjának magtalanúl elhalt testvérei ú. m. Lajos, Tamás és Sára hagyatékából törvényes osztályrészt követelvén, Egriben lakó Szirmay Istvánt, mint néhai id. Szirmay György unokáját az országbiró elé idéztette, meggondolván azonban egymáshoz való vérségüket, a perlekedéssel nem csak fölhagytak, de 1721. január 7-én az ős Szirmay jószágoknak közös erővel leendő visszaszerzésére is szövetkeztek.
Elmondatik továbbá ebben a szerződésben, hogy a Szirmay család ősei Otthobor, Miklós, Kozma, Bodon, Benedek, Cseburka, János és Jannus stb. valának, a kik eleinte «nobiles de Heten» néven neveztettek, később azonban Heten földjét egymás között felosztván s azon falvakat építvén, «nobiles de Zirma, de Sásvár, de Öszödfalva, de Csoma, de Beken» elnevezésekkel éltek ugyan, de mindnyájan egy törzsökből származó igaz vérek voltak.
Csak mellékesen kivánjuk megjegyezni, hogy ezen állítás valótlanságát maguk a Szirmay György által különböző pörökben felhasznált s általunk is alaposan ösmert oklevelek bizonyítják legjobban. Érdekes azonban, hogy fia Antal 1777-ben hatalmas pört kezdvén a gr. Telekiek, Kornisok, b. Perényiek, Wesselényiek, Wécseyek, Pongráczok, csebi Pogányok, Ilosvayak, Kállayak, Rhédeyek, szirmai Kalósok, Kölcseyek, Fogarassyak, Becskyek, Dessewffyek stb. mint Szirmay leány-ági utódok ellen, ennek folyamán nem csak a fiu-ág kizárólagos örökösödési jogát, de a közös törzsből való származás alapján egyszersmind a Szirmay, Öszödfalvi Göde, Bekényi stb. családok azonosságát is vitatta, s ekkép az atyja által már 1720-ban elfoglalt sőt gyakorlatilag is érvényesíteni kivánt álláspontra helyezkedett.
Mikor azonban az alperesek a Szirmay nemzetség vérségére, elágazására s az ősi birtokok jogi természetére vonatkozó állításait rendre megczáfolták és hamis jogczímen alapuló keresetét úgy a királyi mint a hétszemélyes tábla elutasította, a nagy gonddal készült s oklevelekkel támogatott hely- és családtörténeti értekezéseket – belátván, hogy általuk többé egy talpalatnyi földet sem szerezhet – tudományos czélokra fordítván, első sorban Ugocsa vármegyéről irott munkájában értékesítette. Meg is találjuk ott a Szirmay ősök s a falvakat alapító jeles férfiak között, a sokat emlegetett Otthobort és maradékait, jeléűl annak, hogy Antal úr élénk phantasiájának és combináló képességének szabad működését szemfüles prókátorok már nem akadályozták.*
A Szirmay Antal által indított táblai pör az Orsz. Levéltárban Proc. Tab. 4–5617. a mellékletek között található a Szirmay György és István között 1721. január 7-én létrejött egyesség No 3 et A jelzet alatt. V. ö. a pör iratokat Notitia Cottus Ugoch. vonatkozó helyeivel.
Visszatérve most már a fiutól az apához, mikor György úr, a máramarosi, ugocsai és szatmári rokonokkal az atyafiságot annak rendje s módja szerint megkötötte, sőt egri Szirmay Istvántól «in contestationem fraterni amoris et praesentis contractus usuroborationem» mint osztályos vér bizonyos jószágot is kapott s mikor Várady Ferenczné csebi Pogány Klára szirmai nemes udvarházát a hozzá tartozó földekkel együtt mint kizárólag fiu-ágat illető vagyont birói végrehajtással elfoglalta, nagy kegyesen fölmentvén a gyámoltalan úrasszonyt a birtok 46 éven keresztül jogtalanúl élvezett jövedelmének visszatérítésétől;* mikor már megindította szirmai Kalós Zsigmond ellen azon félszázadnál tovább huzódó hires nevezetes pörét, melylyel egy tősgyökeres Ugocsa vármegyei nemes családot földönfutóvá tett: elérkezettnek látta az időt nagy s tekintve a kor szellemét – következményeiben utódjaira nézve legalább – rendkívül fontos tervének megvalósítására.
Az oklevél szerint a curiát és tartozékait 1675-ben ajándékozta volt Szirmay György Anna leányának, csebi Pogány Zsigmond hitvesének, a kitől aztán alperes örökölte. Minthogy pedig 56 drb szántóföldről volt szó, melynek egy része évenként ugarföld maradt, György úr 28 dbot számított évenként legkevesebb 34 denár, 1675 óta tehát összesen 453 frt jövedelemmel, a mi mellesleg mondva, hibás calculus. (Orsz. Ltár Proc. Tab. 4–3749 nr. 100.)
Említettük már, hogy a Zemplén vármegyei Szirmayak dúsgazdag, fényes nemzetsége nem igen vett tudomást a szegény névrokonokról, az ugocsai illetőleg Szatmár vármegyei Szirmay család tagjai pedig legjobb esetben is csak hírét hallhatták annak az Istvánnak, ki a XVII. század derekán a Bodrogközre szakadt s a tatárjárás után közöttük megjelent ujhelyi Szirmay Györgynek állítólag nagyatyja volt. Bebizonyíthatjuk azt is, hogy György úr egy kapavágásnyit sem birt az ős Szirmay javakból, de úgylátszik, hogy leszármazását sőt nemességét 60igazoló okmányai sem a legjobb rendben lehettek s a tanuk azon állítása, hogy innen-onnan felszedegetett vagy tudatlan emberektől rokonság színe alatt kicsalt levelekből «csinált magának genealogiát», az előttünk fekvő pörös iratok szerint kétségtelennek látszik. Miután tehát az atyafiságnak már-már feledésbe ment s némelyek által kétségbe is vont kötelékeit megerősítette és mint igaz Szirmay illetőleg Göde successor az ősi javakból osztályt is kapott, minden rendelkezésére álló eszközzel azon működött, hogy a szirmai Szirmay családból való származását legfelsőbb helyen is elösmertesse. És úgylátszik, hogy az udvarnál hatalmas pártfogói lehettek, ha nem csalódunk első sorban maga a kanczellár, gróf Ilyésházy Miklós, mert csakugyan elérte, hogy III. Károly király Laxenburgban 1723 junius 9-én kelt oklevelével családjának régi nemességét megerősítvén, feljogosította őt a Szirmayak ősi, még Nagy Lajos király által adományozott czímerének viselésére.
De ösmernünk kell a czímerújító és megerősítő levél alapjáúl szolgáló documentumokat, hogy tudhassuk magunkat mihez tartani a benne foglalt genealogiai és históriai tények hitelére, valóságára nézve; ösmernünk kell a dolog előzményeit, hogy következtetéseinket annál könnyebben levonhassuk.
Lépten-nyomon meggyőződhetünk arról, hogy Szirmay György sok elővigyázattal és körültekintő óvatossággal járt el minden dolgában és nem a pillanat által ragadtatta el magát, de előre megállapított terv szerint működött. Most is gondja volt arra, hogy ne csak maga és Ferencz testvére, de a Szathmár vármegyei Szirmay István nevében is kérelmezze régi nemességük megerősítését, hogy eképen legalább késő utódjait megmenthesse attól a származásához kapcsolt bosszantó gyanutól és kételkedéstől, mely még nagyra törekvő fiát is gyakran elkeserítette, és szerencséjét majdnem megakadályozá.
Mert míg egyfelől Szirmay István régi, előkelő s általánosan ismert nemzet vala, másfelől azt is tudta mindenki, hogy 1717-ben a tatárok elől menekülvén, az Ugocsa vármegyei almási templomban feleségével s rokonaival együtt rabságba került. És jóllehet a tatároknak Máramarosban Borsánál történt veszedelme után szerencsésen meg is szabadult,* leveles ládája – nemzetségének örökös kárára – elpusztult, oda veszett, vagy legalább is oda veszhetett, s így az armalisért való folyamodásnak tehát, elfogadható oka és magyarázata van, nem úgy mintha az instantia alatt csupán a sátoralja-ujhelyi Szirmay testvérek neve szerepelne, a kikről bizony sok mindenfélét suttogtak az emberek, s bajos lett volna bebizonyítani, hogy leveles ládájukat, régi dicsőségük emlékeit, kiváltképen pedig a Nagy Lajos-féle czímeres-levelet elvitte a tatár.
Az almási templomban elfogottak, az egy Szirmay Ilona kivételével, 8 nap mulva mindnyájan megszabadultak. Ilonának regényes sorsa eléggé ösmeretes. 1718. jul. 14-én Károlyi Sándor szathmári főispán Bereg vármegye rendeit is fölszólította, hogy az érette követelt váltság-összeghez adakozzanak.
Ily körülmények között azonban György úrnak nem volt egyéb kötelessége, mint hogy Reviczky Imre kir. táblai hites jegyzővel – mert egy-egy juratust állandóan maga mellett tartott és foglalkoztatott – kinyomoztatta, hogy azok a bizonyos levelek az utolsó tatárjárás idején csakugyan eltüntek.
Az 1721. junius 8-án elsőnek kihallgatott nemes Szilágyi Ferencz almási lakos ugyan nem vallott többet annál, hogy más nemesek között Szirmay Istvánt is elfogták a tatárok s az almási templomban elrejtett ládákat fölhasogatván, a leveleket az utczán s a batári táborhelyen szerteszéjjel szórták, úgy hogy a merre csak ment az ember, úton-útfélen, mezőn és erdőben nagyszámú s részben már elrothadt és megégetett levelekre talált, hanem a második tanu, Gacsályi Nagy György uram, hasonlóképen almási nemes ember, annál jobban volt informálva s oly részletes fölvilágosítással szolgált a sok szép donatiós és privilegiumos levelekről, hogy csupa öröm volt hallgatni.
Vallomását szó szerint közöljük:
«Nyilván tudja Szirmay familiának Szirmáról I. Lajos Magyarország királyától emanált donatióját és privilegiumját, a kit a fatens maga nénjétől Horváth Ferencznétől Nagy Zsuzsánna asszonytól több levelekkel együtt kezéhez vett volt, sok esztendőkig az fatens által conserváltatott is. És azon privilegialis levelek(et) N. Ugocsa vármegye szolgabirájával Duka Péter 61urammal is olvastatta, minthogy a régi barátirást olvasni jól tudta, annak utánna Reviczky Imre urammal, ugyan említett Ugocsa vármegye ordinarius notariusával olvastatta. Sőt azon donatiot Lajos király halálával Mária királyné is hogy confirmálta, bizonyosan vallja, mind ezen Szirmay familia privilegialis leveleit, mind azon kívül többeket, a kik egy fél tarisznyával voltak. Mely leveleknek számát sem tudgya, inkábbára mind régi barát irásbul álló levelek voltak, István királytól fogva valók.* Emlékezik arra is, hogy ezen Lajos király donatiójában Csoma nevü falu is fel volt véve Szirmával együtt conferáltatván Szirmay familiának.
A kanczelláriára fölterjesztett latin fordítás következőképen hangzik: «a potiori antiquissimć, scripturć vulgo ex characteribus monachalibus constantes litterć fuerant, a Sancto Stephano plane Rege emanatae», pedig az eredeti szövegben csak István királyról van szó.
Ezen leveleket fatens rokon szándékozott Szirmay familiának resignálni, de Csomában lakozó Lénárdffy György nevű nemes ember ellent tartott benne és semmiképen nem engedte oda adni, és így vallja, hogy mind azon Szirmay familia privilegiumi és donatioi, mind a több levelek tarisznyástól az feljebb mult siralmas 1717-dik esztendőben, midőn a tatárság kirohant vala nemes Ugocsa vármegyének elrablására, förtös-almási templomból vesztek el. Az leveleket maga az fatens a széllel hánt levelek között serényen kereste, minek utánna a tatár kezéből kiszabadult volna; nyomozásában fáradozván a kiszabadult raboktól is tudakozta, a kik referálták, hogy kit elégetett, kit magával elvitt a tatárság.
Ad 2-dum nyilván tudja, szemeivel látta, hogy azon donatióban volt Szirmay familia czímere is» stb.
Hogy a barátirás olvasásához nem igen sejtő Nagy György uram vallomása csakis festett czímerképre vonatkozhatik, bővebben bizonyítgatnunk – azt hisszük – teljesen felesleges. Máskülönben a tanukihallgatási jegyzőkönyv idézett passusának, Bécsben 1723. ápril 3-án Sibrik Ferencz juratus által eszközöült következő latin fordítása is minden kétséget kizárólag igazolja ezt:
«Pro certe sciret et propriis oculis vidisset, quod in eadem donatione insigne quoque nobilitare incl. familić Szirmayanć collatum feurat et depictum».*
Orsz. Levéltár. Cancellaria osztály ad No 16 ex Junio 1723.
Ez a körűlmény a magyar heraldika történetében jártas szakember előtt, már magában véve is gyanussá teszi a tanu jóhiszeműségét, mert czímerképpel ellátott armalis levelünk ebből az időből egyáltalában nincsen. De ha szinte el is fogadnók azt a nagyon valószinűtlen föltevést, hogy a Szirmayak armalisában heraldikánknak legbecsesebb emléke veszett el, a tanunak azon állítása, hogy a saját két szemével látott armalis-levél Csoma és Szirma birtokoknak, a Szirmay család részére történt adományozását is magában foglalta, vagy megfordítva, hogy az állítólag Mária királyné által is megerősített donatio egyszersmind czímeres levél volt: a legnagyobb mértékben följogosít bennünket arra, hogy minden szavában kételkedjünk.
És ha tudjuk, hogy ugyanazon Gacsályi Nagy György almási nemes, pár esztendő mulva, 1727-ben, a csomai birtokosok mellett Szirmay György ellen tanuskodván, hit alatt erősítette, hogy a Csomay nemzetségnek az Ugocsa vármegyei Csomáról szóló adomány-levelét az ő kezeiből ragadta el a tatárság,* okvetlenül rá kell jönnünk, hogy a tanu, vagy egyik, vagy másik alkalommal valótlanságot beszélt. A fennmaradt iratok különben is arra mutatnak, hogy az ilyen tanuskodás rendes foglalkozása, kenyere volt.
Ennek előtte 10 esztendővel ezen fatens kezéből vitte el a tatár Lajos király Csomay familiának conferált Csomáról való donatiójukat». Kapy Gábor itélő mester által hitelesitett tanukihallgatási jegyzőkönyv. U. o. Proc. Tab. 4–3715.
Minekutánna György úr a Szirmay család legfontosabb okleveleinek siralmas elpusztulását ekképen igazoltatá, 1722. september 24-én megjelent Pozsonyban Kapy Gábor országbirói itélőmester előtt, kérvén őt, hogy az oldala mellett irnokoskodó kir. táblai hites jegyzők közül egyet küldene ki a végre, hogy az elébe terjesztendő – s György úr által tényleg föl is mutatott – documentumok alapján, az ő fiuról fiura, izról izre való leszármazásáról, s a nemzetség vérséges elágazásáról tanubizonyságot tegyen.
Törvényes kérelméhez képest az itélőmester Sibrik Ferencz juratust küldötte ki s ez a nagyszámú 62okleveleket rendre megolvasván, tüzetes vizsgálat után egybevetvén – a mennyire a régi barátirás rejtélyeivel megbirkózni képes vala – bizonyította, hogy György és testvére Ferencz, valamint rokonuk István az 1300 körül élt Szirmai Miklósnak egyeneságon leszármazott ivadékai és a család a XVII. század közepén említett György két fiában, a szathmári és zempléni vonalakra szakadt.*
«Egregius Georgius Szirmay ejusdem nostri magistri Prothonotarii personalem veniens in prćsentiam, exhibuit et prćsentavit eidem certas literas, documenta videlicet complura et instrumenta literalia, quibus mediantibus genealogiam suam et ramos comportionatorum fratrum et consanguineorum divisonalium deducere ac per rectas lineas consanguineitatis et geniturć tam ad se, quam alios comportionatos distinguere vellet ac niteretur, requirens eundem magistrum Prothonotarium . . .» etc. etc. A kiküldött juratus eljárván tisztében, a hivatalos eskü pecsétje alatt jelentette: »quod nimirum ipse prćrepetitas literas omnino revidisset, easque ultrocitroque discussisset, ac quantum propter aliquarum praecipue difficilem, siquidem characteribus uti vulgo diceretur Monachalibus, ac ex eo ad perlegendum non undiquaque notis emanatae essent, lecturam pervolvere tamen scivisset, assecutusque fuisset, adinvenisset inter reliquos fratres gradum ascendentis lineć generativum nobilis Nicolai de Zirma prć et superfuisse A. D. 1300.» etc. Az országbirói oklevél hiteles másolatát l. Orsz. Ltár Cancell. osztálya. Ad N. 16. ex Junio 1723.
Jelentése alapján az itélőmester, gr. Koháry István országbiró neve s pecsétje alatt, Szirmay György esetleges jogainak védelmére, a genealogiai tények igazolására szolgáló documentumok részletezésével, 1722. september 29-én bizonyságlevelet adott, melyből a következő nemzedékrendet állíthatjuk össze:
Szirmai Miklós 1300. Mihály 1339 az ugocsai Szirma falu birtokosa. Péter 1404. László 1452. II. Miklós 1469-ben Szirmára uj adományt kap. I. György 1507. II. György 1545 castellanus de Kávás. András 1591. III. György 1591. IV. György 1650. V. György 1650. I. István 1650. II. István 1722-ben élő. Domokos 1688. Sátoralja-Ujhelyben. VI. György 1722 Ferencz 1722 élők.
A táblázat adatainak részletes birálatába most még nem bocsátkozhatunk, bár az alapjáúl szolgáló okleveleket csaknem kivétel nélkül ösmerjük. Egy pár megjegyzést azonban okvetetlenül szükségesnek tartunk.
Mindenek előtt tapasztalhatjuk, hogy Otthobor, Jánnus, Cheburka és a többiek kimaradtak a nemzedékrendből, holott a reájuk vonatkozó okleveleket György úrnak föltétlenül ösmernie kellett, mert különben nem számíthatta volna őket már 1721-ben a Szirmay-ősök közé.
Meglehet, hogy a juratus, a Szirmay családnév vezérfonalán indulva, az összeköttetést nem tartotta igazoltnak, de valószínű, hogy a tapasztalt prókátor nem akart a föltevések és genealogiai combinatiók ingadozó talajára lépni akkor, mikor épenséggel az állott érdekében, hogy leszármazása positiv tényeken alapulónak és tökéletesen világosnak tünjék föl.
Különben Otthoborra nem is volt most neki szüksége, mert hiszen – legalább is egyelőre – csupán kitüntetést és nem birtokot keresett. A Szatmár vármegyei atyafiaknak pedig, ősül az 1300-ban élő Miklós sem derogálhatott.
Mikor azonban nyomdokaiba jeles tehetségekkel megáldott Antal fia lépett, a mellőzött ősöknek ismét fontos szerep jutott. Csak az a kár, hogy a beléjük helyezett bizodalomnak tökéletesen meg nem feleltek. Mert mint tudjuk, először praktikus czélokra kivánta őket fölhasználni a hálás utód, de csúfos kudarczot vallván velük, később mint a sajómezei csatában elesett heros fiait mutatta be őket a tudós világnak, bebizonyítván általuk az ugocsai és borsodi illetőleg Zemplén vármegyei Szirmay család közös eredetét, melyről atyja 50 esztendővel azelőtt talán még álmodni se mert.
Végezetre egész általánosságban megjegyezhetjük még a táblázatra, hogy az a legnagyobb önkénynyel, mint mondani szokás, csak úgy 63vaktában, találomra állíttatott össze, pusztán az egyező keresztnevek és nem a constatált személyazonosság alapján.
Szirmay György az 1723-ik év junius 3-án nyujtotta be folyamodását az udvari kanczelláriához, csatolván ehhez az általunk már ösmertetett tanu-kihallgatási jegyzőkönyv kivonatát latin fordításban, s a leszármazását bizonyító országbirói oklevél hiteles másolatát.
Előadja, hogy Szirmay István a Szathmár és Ugocsa vármegyékben garázdálkodó tatárok kezébe kerülvén, ez alkalommal a reá mint idősebb atyafira bízott családi levéltár is elpusztult, tűzre hányatott vagy idegen emberek birtokába jutott. És bár reményli, hogy egyrészét törvényes úton vissza is szerezheti, de az őseinek még Nagy Lajos király által adományozott czímeres levél örökre elveszett. Minthogy pedig a család 500 esztendőn keresztül folytonos és háborítatlan birodalmában vala Szirma falunak, sőt nagy részét ma is ő meg rokonai, mint Szirmay Miklóstól egyenes ágon leszármazó ivadékok, birják: a király lábaihoz borúlva esedezik, hogy elődjeiktől rájuk szállott, gyűrűiken és pecsétjeiken mindenkoron használt s a folyamodványra festett ősi czímerüket megújítván, egyszersmind régi nemességüket legkegyelmesebben megerősíteni méltóztassék.*
Az egész folyamodvány Szirmay György kezeirása, ki személyesen nyujtotta be 1723. június 3-án a kanczellárián.
Az ősinek állított czímert mellékelt rajzunk tünteti elő. E szerint tehát a pajzs kék mezejében, zöld partok között folyó vízből, függőleges helyzetben vörös rák látható, mely kiterjesztett ollóival feje fölött zöld virágkoszorút tart.
Sisakdísz: a pajzs-alak ismétlése. Sisaktakarók: jobbról kék és sárga, balról vörös és fejér.*
Hogy tulajdonképen sárga-e vagy zöld? – bajosan lehetne eldönteni.
Mikor a kanczellárián az ügyet tárgyalás alá vették, szokás szerint az illető referendárius számára rövid kivonatot készítettek, melyből mindenek előtt azt tudjuk meg, hogy folyamodóknak – a mellékelt országbirói oklevél daczára – az 1300 körül élt Szirmay Miklóstól való származásukat két kiküldött udvari tanácsos előtt is be kellett bizonyítaniok, mely körülmény – ha ugyan nem puszta formalitás, hivatalos chablon volt – mindenesetre egy kis gyanura vall.*
«Quare tam dictus Stephanus Szirmay, quam et fratris ejusdem filii Georgius et Franciscus Szirmay nuncupati, coram duobus consiliariis eum in finem deputatis remonstrarunt: se a Nicolao condam de Zirma, qui circa annum 1300 vixerat, omnino condescendisse». Orsz. Ltár. Cancell. osztály ad Nr. 16, ex Junio 1723.
Látjuk továbbá, hogy az előadó – a tárgyalási iratok szerint legalább – nem igen exponálta magát György úr érdekében, mert véleményét vagyis inkább javaslatát a következő rövid szavakban foglalta össze: «proponatur si tamen Excell. Domino Cancellario ita visum fuerit» tehát egyszerüen a kanczellár tetszésére bízta az egészet.
Látjuk végezetre azt is, hogy az uralkodó jóváhagyása egyenesen a kanczellár pártfogásának köszönhető.*
«Applacidavit sua Excellentia, et sua Majestas S. die 9. junii benignissime resolvit» u. o.
A Szirmay György és Ferencz valamint «frater patruelis»-ök István részére 1723. junius 9-én kiállított czímereslevélnek csak hiteles másolatát ösmerjük. Reánk nézve már semmi újat nem foglal ez magában, mert a rabló tatárok felől s a Nagy Lajos-féle armalis eltünéséről, úgyis 64eleget hallottunk, sőt bölcsen tudjuk azt is, hogy a család egyik ősét Miklósnak hivták. Legfelljebb még az érdekelhet bennünket, hogy a szövegezés szerint, az újolag adományozott ősi czímer rákja természetes színű, s ollóiban fejér virágokkal ékesített zöld koszorút tart. Sisaktakaró: j. kék v. zöld, b. fejér-vörös.*
«Scutum videlicet militare erectum cerulei coloris fundum illius viridi campo inter occupante, in quo fluvius prćterfluens cancrum naturaliter depictum et in altum exurgentem pedibus suis sertum viride flosculis candidis ornatum exhibere visitur; scuto autem incumbentem galeam militarem craticulatam seu apertam, regio diademate cancrum inferiori per omnia similem proferente ornatum, a summitate demum seu cono galeć, laciniis seu lemniscis hinc caeruleis seu viridibus, illinc vero candidis et rubris» etc. Ezzel tehát a gróf Szirmay család jelenleg használatban lévő czímere jóformán megegyezik. (Magyar Nemzetségi Zsebkönyv I. k. 235. l.) Különben a czímerkérdéssel alább is foglalkozunk.
György úr tehát meg lehetett s bizonyára meg is volt elégedve önmagával. Két esztendei fáradozását fényes siker koronázta. Beszélhették most már az ugocsai gubás atyafiak, hogy soha semmi nemzetségének se hallották hirét, ha az ős Szirmay családból való származását maga a király is ünnepélyesen elismerte! Ezentul – ha épen kedve tartá – szemükbe nevethetett a gőgös uraknak, a kik őt mint egykori szolgadeákot bizonyára lenézték. De a mennyire ösmerjük, azt kell hinnünk, hogy megmaradt ő továbbra is ravasz alázatosságában a nagyok és hatalmasok előtt, a kik viszonzásul pártfogolták s elősegítették törekvéseiben.
Kétségtelen dolog azonban, hogy a legmagasabb helyről eredő kitüntetés sok gyönyörűséget szerzett neki és nem csekély mértékben hizelgett hiúságának. És mert tudjuk, hogy az újdonatúj, nagy királyi függő pecséttel ellátott s minden bizonynyal ékesen kiállított armalissal alkalomadtán örömest eldicsekedett, annál meglepőbb ránk nézve, hogy Ugocsa vármegyének 1723 október 21-én tartott közgyűlésén nagy solemnitással publicáltatta ugyan, de a zempléni rendeknek még 15 esztendő mulva sem tartá szükségesnek bemutatni, s egyáltalában nincs nyoma, hogy ott a szokásos módon valaha hirdettette volna. Pedig ő maga állandóan Sátoralja-Ujhelyben lakott, s ha családjának ősi fészke szinte Ugocsa vármegye volt is, három nemzedék óta Zemplénben éltek és haltak mindnyájan.*
Az armalisnak Pesten 1738. február 14-én Fogarassy László kir. táblai juratus által hitelesített másolata csupán az Ugocsa vármegyében történt kihirdetésről tanuskodik. Kiemeljük belőle a következő sorokat: «Quorum etiam humillima instantia regia benignitate exaudita et clementer admissa, non solum nobilitatem modo prćvio remonstratam pro antelatis Georgio et Francisco nec non Stephano Szirmay, eorundemque hćredibus . . . ex causa deperditi, ut prćmissum esset prioris eo in passu habiti privilegii, per prćsentes benigne approbavimus, ratificavimus et confirmavimus, verum etiam hactenus gesta armorum insignia, deinceps quoque gerenda iisdem clementer admisimus etc.».
Hanem hát bizonyára tudta ő, hogy mit cselekszik s eljárásának okait kutatni nagyon háládatlan föladat volna.
De mialatt György úr a család régi dicsőségének felújításán s az idők mostohasága következtében kissé megkopott ősi czímer bearanyozásán fáradozott, praktikus ember létére nem feledkezett meg arról sem, hogy az elődök tulajdonképen csak megfelelő vagyonnal érnek valamit, és úgy gondolkodott, hogy ha már sok ügygyel-bajjal visszaszerezte őket, illendő dolog, hogy örököljön is utánnuk.
Ebből a czélból tehát, az országbirótól kieszközölt osztoztató parancs alapján midnenekelőtt a szirmai nemeseket támadta meg, birtokczímüknek törvényesen való igazolására szólítván föl őket.
Ezek közé tartozott szirmai Kalós Zsigmond is, a ki ugyan annyira deáktalan ember volt, hogy jóformán még a nevét is alig tudta leírni, de mint a régi Szirmayak valóságos ivadéka, sok szép levelet őrzött, s most I. Mátyás királynak 1469-ben kelt nova donatiójával igazolta a maga jussát. Ezt látván György úr, a többieket aztán nem is zaklatta tovább, hanem egyes egyedül Kalós Zsigmondnak esett, törvényről törvényre idéztetvén a Szirmay családra vonatkozó okleveleket, első sorban pedig a most érintett nova donatiót követelvén tőle. De csakhamar meggyőződvén arról, hogy a pör hosszadalmas és kétes kimenetelű leend, hogy az időt addig se töltené hiába, egy előre láthatólag sokkal könnyebben keresztül vihető tevének megvalósításához fogott.
Jártában keltében, különösen pedig a tanukihallgatások 65alkalmával bőségesen tapasztalhatta, hogy az Ugocsa vármegyei Csomát igen ügyefogyott nemes emberek birják, a kik – főkép ha jól sarokba szorítaná őket valaki – törvényes igazaikat talán védelmezni se tudnák. És a mellett, hogy az Ujhelyi család, de bizonyára Szirmay István levéltárában is, igen sok Csomára vonatkozó okmányt láthatott, még a tatár pusztítás következményeire is joggal számíthatott, mert senki se tudta jobban nálánál, hogy mily iszonyú zavart és rendetlenséget idézett ez elő az ugocsai birtokviszonyokban. Mindezeket tehát meghányván-vetvén elméjében, Csomát Szirmay Istvánnal s a csebi Pogány leánytól született Gyulay Annával együtt gr. Pálffy Miklós nádortól adományba kérte, állítván hogy az, a hasonló nevű család magvaszakadtával a koronára szállott.
A nádor, többek által hathatósan támogatott kérelmét teljesítvén, az említett birtokban esetleg lappangó király igazságát (jus regium) 1723 jul. 14-én kelt oklevele által neki és előszámlált rokonainak ajándékozta, meghagyván a leleszi conventnek, hogy a törvényes statutiót teljesítse.*
A leleszi convent levéltárában Mandata Statut.
Arról, hogy a Csomayaknak, a kik már a XIV. században is birták ezt a falut, tényleg magvuk szakadt volna, határozott tudomásunk nincs, bár némely körülmények az ellenkezőt mutatják. Bizonyosan tudjuk azonban, hogy az említett falu kizárólagos fiági vagyont sohasem képezett s már századok előtt birtak ott a Szirmayak, Bekényiek, Bálintffyak, továbbá a Futamoth, Gödény, Bereczk, Mokos stb. családok tagjai is mint leányági utódok, kiknek öröksége vérség és leszármazás jussán az idők folytán beházasodott idegenekre teljes joggal szállott, úgy hogy Csoma a szomszédos falvakhoz hasonlóan u. n. curialis község volt, eladományozható jus regiumról tehát itt szó sem lehetett.
Hanem hát régi igazság, hogy a törvény annak szolgál a ki forgatni tudja, ehhez pedig Szirmay Györgynél jobban senki sem értett.*
Fia állítása szerint a Huszti István által kiadott Magyar Jurisprudentiát is ő írta volna. (Notitia Ugoch. p. 114.)
A statutio október 20-ra, tehát épen a vármegyegyűlés idejére tüzetett ki, alkalmasint azért, hogy a Szirmayak armalisának ünnepélyes kihirdetésével egyszerre történjék. A leleszi convent Fejér János József kisvárdai plebánost küldötte ki «legale testimonium»-nak, a «homo palatinalis» tisztét pedig adorjáni Ráthonyi Pál teljesítette.
Régi szokás szerint a birtokba igtatás igen nagy solemnitások között történt, s a meghivott szomszédokon kívül közelről távolról csak úgy sereglettek oda a nemes urak, mert utánna hét vármegyére szóló dinom-dánom keletkezett. Most azonban lassan gyülekeztek a vendégek s a vármegyei előkelő nemesség ludányi Bay István s két Csepei Zolthán kivételével távol maradt, és a jobbágyokat ide nem számítva, mindössze is csak tizenketten voltak. Némelyeket bizonyára a vármegyegyűlés tartott vissza, mások valószinűleg hallották, hogy valami van készülőben és tanácsosabbnak vélték otthon maradni.
A mint a küldöttség a falu határához érkezett, a csomaiak, Ujváry Pál vezetése alatt, elállották az utakat, s öregek és ifjak, férfiak, asszonyok, karddal, puskával, fejszével, bottal, vasvillával fölfegyverkezve nagy zajjal rontottak elő, megragadták az érkezők lovainak kantárszárát, elkeseredetten kiáltván: «Állj meg, tovább ne menj! fejünk fennállottjáig a faluba be nem engedünk és majd másképen látunk hozzátok.»*
A leleszi convent relatiójában olvassuk a magyar szavakat.
A küldöttség tagjai az ország törvényeire hivatkozva protestáltak minden erőszak ellen, de tapasztalván, hogy a felbőszült tömeg ügyet se vet beszédjükre, de hova tovább fenyegetőbb állást foglal, szépségesen meghátráltak s a mint hasonló esetekben szokásban vala, tisztességes távolságról intézték el az ügyet. De mikor az adománylevél fölolvasására került a sor, a falusiak rettenetes lármát ütöttek s biztatták egymást: «Ne is hallgasd! oda se nézz, dugd be a füledet!» s végre nagy fennszóval contradicáltak.
De bizony nem értek azzal semmit sem, mert a küldöttség a vármegyének október 21-én Nagy-Szőllősön tartott közgyűlésén megjelenvén, az adományozókat a törvény intézkedéséhez képest, a tiszti kar, s az egész nemes vármegye színe előtt, a nagyszámmal összesereglett szomszédok füle hallatára, Csoma helység birodalmában ünnepélyesen statuálta.
66Ezzel tehát megindult a pör. Eleinte a szegény csomaiaknak kedvezett is a szerencse s valamely ösmeretlen jóakarójuk tanácsán indulva, minden ügyekezetükkel azon valának, hogy a Csomay nemzetség magvaszakadását kétségbe vonván, a nádori adomány törvénytelen voltát kimutathassák.
Sok lótás-futás után találtak is Szatmár vármegyében Gencsen, egy Csomay János nevű embert, kinek ősei állítólag még a XVI. század végén származtak el Ugocsából, s bár idők folytán mód nélkül elszegényedtek, csomai örökségüket mindvégig megőrízték.
János tehát egyesülvén a faluval, beleavatkozott a pörbe s állítván és bizonyítván, hogy ő a kihaltnak mondott család törvényes ivadéka, fellépése következtében a nádor 1726. márcz. 14-én kelt oklevele által a Szirmayaknak adott törvénytelen donatióját visszavonta, erőtlenítette, megsemmisítette, s az annak alapján megtörtént statutiót is érvénytelennek nyilvánítván, Csomay Jánost, és a leányágról származott osztályos atyafiakat Csoma falu birodalmába törvényesen visszahelyeztette.*
Orsz. Ltár. Proc. Tab. 4–3715. Lelesz: Statut. Mand.
De csakhamar megfordult a koczka, mert a királyi táblán kiderülvén, hogy Csomay János a statutiónak annak idején nem contradicált, annál is inkább pörvesztes lőn, mert genealogiáját elegendőképen megbizonyítani nem tudta; volt ugyan nehány jó tanuja, sőt az oklevelekből családjának régi birtokos volta is nyilvánossá lett, de ezzel szemben Szirmay György egész sereg embert toborzott össze, a kik részben azt állították, hogy János uram Csomából származott ugyan, de őseit Gödényeknek, vagy Bálintffyaknak hivták, részben a mellett bizonyoztak, hogy valahonnan Pozsony vármegyéből szakadtak Ugocsába, szóval ő kigyelme nem az igaz Csomay familiából való.*
Mint már említettük is, az általunk látott s fölhasznált nagyszámu oklevelek szerint úgy a Gödény, valamint Bálintffy család már a XV. és XVI. században csomai birtokos volt.
Vissza kellett tehát szégyenszemre vonulnia, s az Istenadta szegény csomaiak azt sem tudták többé, mitévők legyenek, oltalomért, tanácsért kihez forduljanak? Nehányan közülök az adományosok fölszólítása következtében genealogiájukat kimutatván, békességben hagyattak, de a többség erre nem volt képes, s bár mindnyájan állították, hogy leányágon a falu régi törvényes birtokosaitól származnak, birtoklásuk jogczímét – a mint Szirmay György ezt előre látta – bebizonyítani nem tudták s a királyi tábla elutasította őket.*
L. Orsz. Ltár. Proc. Tab. 4–3715.
1734-ben tehát Szirmay István, György és Ferencz, továbbá Gyulay Anna asszony Domahidy György hitvese, a leleszi convent és farkasfalvi Gyulay Sándor homo regius által Csoma helységben – az ellentmondások tekintetbe vétele nélkül – statuáltattak. Az ekkép koldusbotra jutott gyámoltalan nemes emberek 1736-ban pörújítással éltek, de már minden erőlködésük hiábavaló volt, bele kellett nyugodni sorsukba. A kinek volt hová, merre fordulnia, elköltözködött a faluból, a ki pedig nem tudta hová lehajtani fejét, beállott jobbágynak az új földesurakhoz.*
U. o. Proc. Tab. 4–757. Statutio a leleszi convent levéltárában. Az adományosok csak 1741. julius 31-én osztották föl maguk között Csomát; a falu déli része Györgynek és testvérének, északi része pedig a Tisza felől Szirmay István és Gyulay Annának jutott. A pörre maga György 1347 frt 49 krt költött, Gyulay Anna 339 frt, de mivel Szirmay István és Ferencz egy krajczárral sem járultak ahhoz, osztályrészüket György kezére bocsátották, később Szirmay Ferencz bátyja javára arról le is mondott. (L. a Szentpály családnak a muzeumban elhelyezett leveleit.)
De már ebben az időben a közvélemény nagyon föl volt háborodva Szirmay György ellen s nem csak a megkárosított, tönkrejutott nemes emberek szidalmazták, kisebbítették őt úton-utfélen, a min magunk részéről meg sem ütközünk, közhirrel beszélve, hogy minden dolga hamisság, és a Szirmay családba is álnok módon lopta be magát, de a vagyonszerzésben való telhetetlenségén, s a czélja kiviteléhez fölhasznált immoralis, tisztességtelen eszközökön a különben érdektelen jobbérzésü emberek is megbotránkoztak.
Maguk a rokonok sem igen szivelték őt, s a mi még jellemzőbb ennél, saját érdekükben, haszonlesésből szövetkeztek ugyan vele, s örömest kivették részüket a nyereségből, de atyafiságában mindig kételkedtek, s ha nyilván nem is – 67mert ez a történtek után bizonyára reájuk is homályt vetett volna – de bizodalmas körben megtagadtak vele minden vérséget.
Erre nézve egy pár érdekes példával is szolgálhatunk.
Az 1737-ben tartott tanukihallgatási jegyzőkönyvben olvassuk, hogy Gyulay János özvegye Pogány Juliánna bevallott rokona és szövetséges társa volt ugyan Györgyünknek, de mikor ez, az elösmert atyafiság jussán, az ős Szirmay-féle jószágokból is osztályt követelt tőle, holott a szerződés értelmében csak is abból kaphatott részt, a mit saját maga pörrel kikeresett: vakmerőségén az úrasszony szörnyen megbosszankodott s az épen jelen lévő Szintay Zsigmond heteni birtokos nemes füle hallatára jogos fölháborodásának következőképen adott kifejezést:
«Eb attyafia a fattyu, mert nem az igaz Szirmayak-féle. Ha másszor az házamhoz jő, az nyárssal is által verem.»*
Az 1737. augusztus 16-án kihallgatott tanu Szintay István vallomása, melyet a hitelesítésre Niczky Ferencz kiküldött kir. táblai assessor előtt is fenntartott és megerősített. L. Orsz. Levéltár Tábl. osztálya. Proc. Tab. 4–3749.
Mikor pedig a Szirmay contra Kalós pörben magát az úrasszonyt is kihallgatták, igaz hogy nyárssal nem fenyegetőzött többé, hanem a küldöttség előtt kinyilvánította, hogy édes anyjától hallotta ugyan, hogy egy rokonuk a Bodrogközre származott, de hogy a mostani Szirmay György ennek a fia-e? ő bizony se nem állitja sem nem tagadja, hanem bizonyítsa a maga dolgát.*
Gyulay Jánosné vallomása u. o.
Ez mindenesetre elég érthető és világos beszéd volt s csak táplálta és megerősítette az emberek gyanuját. Pedig meglehet, hogy tévedtek és Szirmay egész ártatlanul került gyanuba. Mert, valljuk be őszintén, a sok mende-monda s részint kézzel fogható, részint moralis bizonyítékok daczára sem mernők magunk sem Szirmay György származásának tisztaságát jó lélekkel megtagadni, illetőleg kétségbe vonni azt, hogy ő csakugyan az ugocsai eredetű és Szathmárból Zemplén vármegyébe költözködött Szirmai Szirmay István unokája volt.
De másfelől hisszük és valljuk, hogy – nem is említve rosszhiszemű álnok perlekedését – valamint a vérséges összeköttetés bizonyításánál, azonképen az armalis-szerzésnél is csalárdsággal élt, a mit az elmondottak után talán igazolnunk sem szükséges. Senki se gondolja azonban, hogy ennek legelőször mi jöttünk nyomára, mert tudták és széltére beszélték azt már az emberek az előadott események idejében is.
A csomai statutio alkalmával történt, hogy hazatérőben Szirmay György öcscse, Ferencz, egy kis szóváltásba elegyedett Szirmay Istvánnal, a ki megengedte ugyan, hogy a királyi táblán megindított pör az ő neve alatt folyjon, a költségekhez azonban egy dénárral sem akart járulni. Most is fizetségről lévén szó, Ferencz úr bátorságot vett magának, hogy az öreget figyelmeztesse, mondván:
«No bátyám uram, már kegyelmed fizessen az káptalanbeli személyeknek, mert még kegyelmed nem fizetett!»
Szirmay István pedig, a zsebei ellen intézett merénylet oly nemesi haragra lobbantotta, hogy megfeledkezve minden tekintetről, szerelmes öcscse urát rutul szidalmazá, megmondván neki – magyar szokás szerint, hogy ki volt az atyja:
«De ördög atta, teremtette, nem fizetek én! Köszönd meg, hogy embernek, nemes embernek töttelek benneteket. Hiszen az császártul is ugy kérted az armalist, hogy az enyém elveszett, az tatár elvitte vagy elégette. De ördög atta! – az enyém megvan ma is.»*
Szintay Zsigmond vallomása.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
