A goroszlai csatában elnyert zászlókról.
A goroszlai csatában elnyert zászlókról.
Nagyon helyesen tette e folyóirat t. szerkesztője, hogy a czímben említett 1601-iki erdélyi hadi zászlók színnyomatú rajzait s ismertetésüket a Turul legutóbbi füzetében közrebocsátotta. A drezdai zászlós-codexek ábrái és tartalma reánk nézve valóban ritka érdekkel birók, – valódi culturtörténeti, sőt részben heraldikai csemegék. Hanem a közzétett ismertető szöveg némely homályos állítása, nem egészen helyes katonai számarány-combinatiója és egy szerintem mindenesetre téves czímer meghatározása ellen néhány magyarázó észrevételt s tárgyilagos helyreigazítást kell tennem.
I. A 10 l. olvassuk: «Az e codexben lefestett 110 erdélyi zászló, ha alakra épen nem is, de színeinek összeállításában mind különböző». (Ezt mi katonai szempontból természetesnek, s a kor szokásaihoz képest teljesen szabályszerűnek találjuk; a miről mindjárt alább.) Továbbá ugyancsak e tárgyra nézve írja Mika Sándor úr a 11. lapon: «A zászlószíneknek heraldicus jelentőséget tulajdonítani nem lehet. (Nem bizony; de, hogy miért nem? azt elmulasztotta kifejteni.) Minden képzelhető színt feltalálunk önállóan és a lehető legváltozatosabb combinatiókban.»
E sokféle szín- és változatos beosztás, csíkozat stb. combinatióinak kulcsát nem a heraldica, hanem a tactica szolgáltatja kezünkbe. A zászlók azon korban nem «jelzői», hanem sorakozási czélokra használtattak, – a mellett, hogy mint szúró kopiák, az illető zászlótartónak szükség esetében fegyverűl is szolgáltak, a mire számos nagyérdekű példát tudnánk felhozni: hogyan szúrta és törte bele a zászló rudját a kurucz lovas-zászlótartó a német mellébe! . . . De ez most ide nem tartozik. Azonban nagyon is ide tartozik annak tudomásúl vétele, hogy a magyar (s török, tatár, kozák és lengyel) hadcsapatokban a Szapolyay-kortól le egészen a szathmári békekötésig, – sőt részben még Mária-Therézia koráig, – minden önálló tacticai egységnek saját lobogójuk volt. E harczászati egységeket pedig, az ezredalakulások óta a «seregek» (századok) képezték. Minden századnak meg vala a maga külön zászlaja, és pedig nálunk a lovasságnál (a törököknél a gyalogságnál is) alakra nézve mindig ú. n. «fecskefarkú» lobogó, mely alakot a keleti népek nagyon kedveltek. Lévén pedig minden «ezer»-ben (regiment) előbb 12, utóbb 10 «sereg», s magának az ezernek egy fő- vagyis ezred-zászlaja (nagy, díszes, aranyos zászló) a testőr-századnál, s a mellett 11 (illetőleg utóbb 9) kisebb, század-zászlaja: ezen utóbbiak mindegyike szánt-szándékkal más-más színváltozatok szerint vala összeállítva, abból a világos katonai czélból, hogy mikor az ezred ütközetbe megy, kibontakozik, s roham közben a tacticai egységek egymással összekeverednek: a mint az újra egybegyülekezésre, helyresorakozásra felhívó dob-, síp- vagy trombitajel fölhangzik, – legelőször is a zászlótartók állnak fel a körülöttük lévőkkel a kijelölt helyekre, mire aztán minden katona jól ismervén a maga seregének zászlaját: a hol ezt látja fellobogni, odasiet, helyére áll, s így a századok sorakozása zavar nélkül, gyorsan mehet végbe. Az ezredzászló magasabb rúdon állt, s a századzászlók fölött, az arczvonal közepén, az ezredparancsnok előtt lobogott; az ezredbeli katonák természetesen azt is ismervén, – ekként bármily kavarodás esetében is, könnyen föltalálhatta minden harczos a saját ezredét és abban a maga századát.
Minthogy azonban – kivált nagyobb csatákban – különféle ezredek és csapatok katonái is összevegyűlnek a nagy zürzavarban: hogy a visszasorakozás és hadrendbe állás még ekkor is lehető confusió nélkül történhessék, – ezért igyekeztek az összes hadsereg (nemcsak az egyes ezredek), valamennyi század-zászlajának különböző szín-változatot (legalább a csíkozatokban) adni, hogy ezt az illető katonák jól megjegyezzék és meg ne tévedjenek.
Ez ime egyszerű, de szakszerű magyarázata annak, hogy a goroszlai nyert zászlók «színeiknek összeállítására mind különbözők».
Megjegyezzük, hogy a századzászlók szerinti sorakozási rendszer a török hadseregben még mindig fennáll; ott ugyanis – mint Konstantinápolyban hadi szemléken magunk nem egyszer láttuk, – még a gyalog-ezredek századainak is 93megvannak a maguk fecskefarkú, s századonként különböző színű külön zászlaik. Ezeknek vékony nyele végét a zászlótartó menetelés közben a puskacsövébe dugva, tüzelés közben pedig hátböröndjéhez szíjtartóba fűzve hordja, s a zászló fennlobog.
Menjünk tovább.
II. Az első színnyomatú tábla szélén látható sárga-piros színű, S. R. betűkkel s dicskoszorúba foglalt fehér sassal megjelölt igen érdekes lovaszászlót a t. szövegiró úr, e jelzéseket szerintünk tévesen magyarázva, Rákóczi Zsigmond zászlójának állítja. Nem tudjuk ugyan: ha jelen volt-e Goroszlónál a nevezett, ekkor már idős főúr? Azonban ennek kikutatása a kérdéses zászló meghatározásához nem is szükséges, – annyira világosak e jelvények. A Rákóczi-ház czímere ugyanis hármas bérczből kiemelkedő kerék fölött álló s jobbjában görbe kardot villogtató, koronás fejű, jobbra néző fekete sas. A goroszlai zászló sasa pedig (minden egyébtől eltekintve), balra néz, és a mi fő: fehér. A többi még mind lehetne a czímerfestő hibája: de, hogy a képíró fekete sas helyett fehéret fessen, – az már föl nem tehető. Különben is, jól tudhatja mindenki, hogy a koronás fehér sas Lengyelország czímere; a mellette látható S. R. betűk tehát nem Sigismundus Rákóczit: hanem azt jelentik, hogy Stephanus Rex; – vagyis nyilván a Goroszlónál csatát vesztett Báthory Zsigmond fejedelem nagybátyjának, Báthory István lengyel királynak zászlajával van dolgunk. Mely is talán a Báthory-ház valamely régi udvari csapatáé, alkalmasint Zsigmond lengyel testőrségéé lehetett. Ide mutat a lobogónak nem magyaros (t. i. fecskefarkú), hanem idegenszerű, lengyeles, három-csúcsú alakja is.
III. Végre, a 12. l. a t. közlő a brassai zászlók számából azt combinálja, hogy mindenik 20–40 főből álló kis csapat saját külön zászlója alatt küzdött». Ennyire a dolog mégsem ment, legalább rendes viszonyok közt csata előtt nem; – vesztett csaták után, igenis, volt reá akárhány eset. Mint I. alatt említettük, minden magyar lovas-ezred 12, utóbb 10 századból («sereg») áll vala, ugyanennyi számú zászlóval; sőt jelképesen gyakran nevezték magokat a seregeket is egyszerűen «zászlók»-nak. (A «zászlóalj» más fogalom s későbbi összetételű szó.) A 12 sereg mindegyike 80 közemberből s a prima planából állt; az utóbbi 10 sereg pedig kerekszám 100 vitézből, – s így az ezer-nek létszáma nem, csak a századoké változott idővel. Kivonuláskor a seregek (mert be kell vala «mustrálniok»), teljes létszámban érkeztek a táborba; vagy, ha az insurgáláskor némi töredék még otthon maradt is: utólag csatlakozott zászlai alá. Hosszú hadjáratokban avagy szerencsétlen végű csaták után természetesen a századok állománya, az elhullások, elfogatások, hazaszéledések következtében sokszor tetemesen lecsökkent; a «zászlók» vagyis seregek katonai létszáma 60, 50, 40-re szállt alá, – a mi azonban Goroszló előtt nem képzelhető, mert a hadtest érintetlen volt még. Egyébként is, maga Básta és Istvánffy Báthory Zsigmond hadait Goroszlónál 30,000 emberre teszik. Megengedjük, sőt magunk is úgy tartjuk: nagyított szám; hanem viszont az is bizonyos, hogy a Mika Sándor úr által a brassai zászlók számából kiokoskodott «mintegy 10,000 főnyi» állítólagos létszám szerfölött alacsonyra van véve. Ugyanis a brassai zászlók és fegyvereseiknek aránya (még ha csakugyan annyira incomplete állottak is azok ki), épen nem lehet irányadó az összességre, pl. a sűrűen táborba kelt székely és vármegyei csapatokra nézve. A «fizetett hadak» (zsoldos csapatok) zászlai pedig természetszerűen, a legteljesebb állományúak valának.
Az igazság tehát, mint rendesen, itt is középütt keresendő, – vagyis Zsigmond fejdelem hadseregét a goroszlai csatában, a Bastáé s Mihály vajdáéval körűlbelől egyenlő létszámúnak, kerekszámban szólván: húszezer embernek vehetjük. Levéltári speciális kutatások, nem kétljük, körűlbelől ezen eredményre fognának vezetni.
THALY KÁLMÁN.
