I. Kossuth Miklós.
I.
Kossuth Miklós.
Kossuth Miklós.
Az, a kiről mi e helyütt szólani kívánunk: a nagy Kossuth Lajosnak egyenes őse, a családi táblázaton IV. számmal jelzett Miklós, V. Jánosnak Nedeczky Annától született fia. E férfiú, ki mint fegyverforgató nemes, a XVII-ik század közepén a törökök ellen katonáskodott, úgy látszik, érsek-újvári vitéz volt, vagy legalább az újváriakkal együtt harczolt, – s hadi szerencséjének balra fordúltával, az újvári lovagoknak az esztergomi törökökkel 1649–50-ben a Komárom-megyei perbetei mezőn vívott csatájában megsebesűlve, («vérem hullásáig»), az ellenség foglyává lőn s Esztergomba vitetvén, ott rabúl tartatik vala.
E dologra ilyképen jöttem rá. Pár évvel ezelőtt hg. Odescalchi Arthúr barátommal Bars vármegye levéltárában a XVI–XVII-ik században Barsban is birtokolt Bercsényiek jószágos viszonyai felől kutattam. Átnéztük e két századból fenmaradt jegyzőkönyveket és actákat. Az utóbbiak között számos eredeti kérvényt találtam, török fogságban sinlődő magyar raboktól – többnyire nemesektől – a vármegye karai és rendeihez intézve, hogy a reájok rótt tetemes hadi sarcz előteremtéséhez némi segélyöszszeggel járulni méltóztassanak. A minthogy a rendek minden ilyen esetben utalványozának is, 155szerencsétlen sorsra jutott honfitársaik kiszabadítására a törvényhatóság pénztárából, a körülményekhez mért összegű adományokat.
Bars vármegye 1652 február 8-án Kis-Tapolcsány mezővárosban tartott közgyűlésén is tárgyaltatott egy ily török rabkérvény: Kossuth Miklósé. A folyamodó elmondja ebben: «Nem kevés nyomorúságot, ínséget azok szenvednek, az kik az pogány töröknek igája és nyomorúlt rabságában esnek; az mint rajtam is történt, ki midőn én, mint az mi kegyelmes urunk császár urunknak ő fölsíginek és az mi édes Hazánknak Magyarországnak vérem hullásáig híven szolgálván, Újvárnál, a perbetei mezőben rabságban estem, és külömben ki nem szabadúlhattam: hanem nagy summa sarczom által, ki teszen tizennyolczszáz tallért; az minemű penig kevés jószágom volt, (birtokos-nemes vala Túróczban!), azzal föl nem érem, hanem kíntelenségbűl kegyelmes patronus urakot köllötik requirálnom.» Ezért fordúl Bars vármegyéhez is: «méltóztassék igaz keresztyén szánakodásbúl és affectiójábúl engemet, szegíny nyomorúlt rabot megsegíteni!»
Tizennyolczszáz tallér, vagyis 4500 forint súlyos sarcz, nagy összeg pénz vala azon időben: a mai árviszonyokhoz mérve legalább 40–45,000 frtnak felel meg. Nem csoda tehát, ha szegény Kossuth Miklósnak túróczi ősi részjószága (melyet valószinűleg zálogba vetni kényteleníttetett) reá ment, s még így sem telt ki a sarcz summája egészen. Ezért kellett a főurakhoz, főpapokhoz és vármegyékhez – a kiknek határait kardjával védelmezte volt – segélyért folyamodnia. Nem is hiában; mert pl. Barsmegye közgyűlése a maga részéről 50 frt segélyt utalványozott K. M. rabváltságához, és perceptorát utasítá, hogy azt tüstént fizesse ki.*
A kérvényt lemásolván, hg. Odescalchi barátomnak adtam át közlés végett, Bars vármegye nagybecsű regestáiban. (Megjelent a Történelmi Tár 1892-iki évfolyamában, 539. l.) T. K.
Kossuth Miklós török fogságából a busás váltságdíj összeszerzése után kiszabadúlván, lehet, hogy csak azután házasodott meg s vette el Borcsányi Magdolnát; a ki azonban 1665-ben már özvegyéűl iratik. Idősb fiuktól Dánieltől származik le Kossuth Lajos.
A Kossuth Miklósról (mely kedvelt keresztnév vala a családban) imént elmondottakhoz – melyeket még a múlt nyár elején írtunk meg, – most már, az ősz elején, adhatjuk még a következőket.
A nagy Kossuth Lajos fiaitól még a tavaszszal, atyjok jobblétre költözése után, fölkéretve családi irataiknak fölkutatása s történelmi szempontból áttanulmányozására: e végett, a f. é. nyár folyamán, – mihelyt tehetém, – a család ősi fészkébe, a bérczes Túrócz vármegyébe utaztam. Kutató társaimúl fölkérém Nagy Géza nemzeti múzeumi segédőr és Pettkó Béla országos levéltári fogalmazó urakat, ismert nagyreményű, jeles ifjú történet- és régiségbúvárainkat. Azonban, az előbbi, sajnálatomra, hivatalosan akadályozva lévén, csak az utóbbi jöhetett el velem. Augusztus 21-kén érkeztünk a megye székvárosába Túrócz-Szent-Mártonba, és már e nap délutánját, valamint a következő napokat a Kossuth-levelek s egyéb családi emlékek tanúlmányozásának szenteltük.
Kutatásainkról tüzetes jelentésünket a Magyar Történelmi Társulat folyó évi novemberi gyűlésén tettük meg s a vett nagyszámú másolatokat a Történelmi Tárban leendő kiadás czéljából általadtuk. Most tehát bővebben nem szólok búvárlataink eredményéről, – a jelzett alkalmakra s helyekre utalva a t. olvasót; annyit azonban már itt fölhasználok amaz eredményekből, a mennyi a jelen közleménynek keretébe vág. S ilyenek legkiválóbban a Kossuth Miklóst és török fogáságát illetőleg a családi levéltárban s a t.-szent-mártoni templomban lelt mindeddig ismeretlen adatok és emléktárgyak.
A műépítészeti szempontból is igen érdekes, – csúcsíves stylban épült – turócz-szent-mártoni, jelenleg r. kath. templomban őrzött b. Révay- és Kossuth-családi ereklyéket s a sekrestyében fölállított, régi egyházi könyvekben gazdag, de letéteményezett leveles-ládákat nem tartalmazó könyvtárt meg- s illetőleg gondosan átvizsgálván, – miután az udvardi Kossuth-családnak vármegyei tisztviselőként alkalmazott egyik derék tagjától, t. Kossuth Rezső úrtól arról értesülénk, hogy e nemes (és ugyancsak hires-neves!) családnak leveles-ládáját Udvardon, Kossuth Lajos földbirtokos úr curiáján őriztetik: indítványomra, Lehoczky Vilmos orsz. 156képviselőtársam szíves kalauzkodása mellett, azonnal kikocsiztunk az igen közel eső Udvardra, melyet II. Ulászló király 1492-iki okmánya szerint már akkor is «aliter Kossuthfalvá»-nak nevezének.
Ezen, a túróczi fensíkot szegélyező halomlánczolat lábainál épűlt, három nemesi curiából s melléképületeikből álló ősi kis telep nagyon kiesen, nyiltan fekszik, a körmöcz-rutkai vasutvonaltól – mely igen termékeny határát átszeli, – csak egy jó puskalövésnyire. Közvetlen közelében emelkedik egy magános – ma több apró helység lakóinak temetőjeül szolgáló – középkori, vagy talán még a népvándorlások idejéből való, hossz-négyszög alakú várhegy; a Kossuth- és Zathureczky-curiák fölötti dombtetőn pedig az öreg Kossuth Györgynek (a halhatatlan emlékű kormányzó fiai örökhagyójának), magános sírboltja és Kossuth Lajos földbirtokos úr regényes fekvésű kerti pavillonja. A két kulcsra járó, régi formájú, vasazott tölgyfa leveles-láda is ezen családtagnál tartatik jelenleg; a ki is a kegyeletes clenodiumok e becses tárházát, Lehoczky Vilmos és Zathureczky Tamás urak szives közbenjárására, s a második kulcsot őrző Kossuth Gábor úr segédkezésével, tüstént a legnagyobb előzékenységgel felnyitotta előttünk.
A késő esti órákig, lámpavilágnál folytatott futólagos szemle meggyőzött bennünket, hogy itt oly nevezetes családtörténeti kincsekre, közöttük oly nagyszámú lemásolni s rész szerint kivonatozni való régi okiratra találtunk, hogy e munkánk hosszabb időt veend igénybe. Fölkértem tehát Kossuth Lajos és Gábor urakat: nem volna-e lehető a leveles-ládát Turócz-Szt-Mártonba, a megyeházába szállítani? Kész szívességgel beleegyezvén, a ládát már másnap – aug. 22-kén – reggelre beszállították, a holott is, Beniczky Kálmán alispán úr engedelméből, a vármegye űléstermében, a véresemlékű ónodi országgyűlés óta piros posztóval bevont asztalon dolgoztunk, másoltunk, comportáltunk, kivonatoztunk, jegyeztünk, lehető szorgalommal több napig. A leveles-láda legrégibb eredeti okmányai 1359-ből és 1360-ból valók; de mivel a Kossuthokról fenmaradt legkorábbi okiratot: IV. Bélának 1263-iki új adománylevelét itt csak későkori másolatban lelhettük meg, és mivel az eredeti a Záborszky-családnál őriztetik, – Pettkó Béla kiutazott Záborra, hogy ott ezen eredetiről vegyen szakszerű, pontos másolatot. Az I. Mátyás királytól 1479-ben nemes Kossuth Miklós és törvényes utódai részére kiállított, heraldikai szakszempontból is kiváló érdekű armális czímerképéről pedig a jeles művészi képzettséggel biró Kertész János t.-szent-mártoni állami rajztanár úr kérésemre az alább mellékelt színezett fac similé-t készítette.
Ezek után áttérve mostani legközelebbi feladatomra, IV-ik Kossuth Miklós életviszontagságai földerítésére: ennek török rabságáról a leveles-ládában két, igen érdekes okiratot találtam. Ezek egyike Ali, párkányi fő lovas-aga két évre szóló szabadság- és útlevele 1651. július 5-kéről, a még hadi fogoly, de török urával sarcza iránt immár megalkudott Kossuth Miklós használatára, t. i. hogy a kikötött időtartam alatt busás váltságdíjának hátralevő részét összegyűjthesse. A barsmegyei föntebbi okmányt (K. M. kérvényét) szépen kiegészítő török, vagyis török-magyar levél ím ez:
Török pecsét, tusba lenyomva.
«Én Aly agha, hatalmas és gyeőzhetetlen teöreök chiaszárnak Párkány végházának feő lovas aghája. Adom tudtára mind theöreök mind magyar párton leveő vitézleő feő és keöz rendeknek, véghbeli feő- és vice-capitányoknak, hadnagyoknak, vajdáknak, zászlótartóknak, tizedeseknek, úton és útfélen vígyázó, csatázó vitézeknek, harminczadosoknak, vámosoknak és egyéb mindennemű rendeknek; hogy ezen levelünk mutatott (így) Thurochj Kossut Miklóst, az ki rabbá esvén, bocsátottam ki bizonyos sarczon, úgymint ezernyolczszáz tallérírt és egy teöreök rabért. Kérem azírt minden feljűl megnevezett feő és keöz rendeket, hogy valahol jár-kel, mind az két párton mindenütt békével bocsáttassék, mivel az maga javaibúl sarczát meg nem adhatja, hogyha koldúlásával (!) szerit nem teheti. Ennek nagyobb bizonyságáért és erőssígiért adtam ezen magam pecsítemmel megerősíttetett úti, kolduló levelemet, két esztendeig való koldulásra. Ezzel isten mindnyájunkkal.
Datum Strigonij, anno 1651. 5. Iulij.
Idem quit ut supra.»
(Török papírra irott, s a sok használattól igen elszakadozott eredeti levél, fasc. III. nr. 51.)
Azonban ez csak az egyik igazolványa volt a sarczát gyűjtögető szegény hadi-fogolynak. Hasonló úti-, s illetőleg kéregető-levelet kelle szereznie keresztény részről is. Ilyet maga 157III. Ferdinánd császár és király adott ki a szerencsétlen magyar vitéz számára, magy. kir. udv. cancellárja, Szelepchény György nyitrai püspök előterjesztésére.* Ezen, az uralkodó sajátkezű aláirása és nagy, kerek ostyapecséte alatt kibocsátott levél Bécsben, 1652 május hó 4-ikén – tehát a föntebbi után csak tíz hónap múlva! – kelt, s Kossuth Miklósról több érdekes dologról értesülünk szövegéből. Igy megtudjuk belőle, hogy K. M. a török ellen Túróczmegye részéről kiállított – s a hadszíntér főhelyére Érsek-Újvárra küldött – lovas csapatnak, huszároknak volt hadnagya, («ductor»);* s hogy szerencsétlenségére a törökök «kemény» fogságába kerűlvén,* Esztergomba hurczoltatott, ott mint rab eladatott, és embertelen gazdájától iszonyú testi kínzásokat («enormes corporis cruciatus») kellett szenvednie, – hogy annál nagyobb sarczot csikarhasson ki tőle, – mígnem végre súlyos váltságösszegben: 1800 tallérban és egy török fogoly elbocsátásában kénytelen vala megalkudni. Elmondja azután ez az okirat is, hogy a megnevezett «fidelis certorum equitum comitatus Thurócziensis ductor», ezt a jelzett nagy összeget a saját javaiból nem födözhetvén, magáért kezeseket állított («datis pro se obsidibus»), így a törököktől sarczának összeszerzésére kibocsáttatott, s most a jó és kegyesszívű emberek támogatásához kényszerűl folyamodni. A király tehát Magyarországban és kapcsolt részeiben, valamint saját örökös tartományaiban is nemcsak szabad járáskelést és pénzgyűjtést engedélyez számára, hanem őt minden rendű és rangú alattvalóinak jólelkű gyámolításába hathatósan ajánlja is, keresztényi szeretetből való adakozásra buzdítván ezeket. («Quocirca eundem Nicolaum Kossuth fidelitatibus vestris benigne commendantes, easdem iuxta monitas etiam esse volumus, quatenus humanae vicissitudinis memores, antelato Nicolao Kossuth non solum ubique tutum et securum transitum ac reditum permittere, sed insuper pro charitate christiana auxiliatrices quoque manus extendere ac eidem elemosyna succurrere velint.»)
L. a családi leveles-ládában, fasc. III. nr. 52.
A temetési zászlón (l. alább) ugyan «vice-capitaneus»-nak iratik, a mivé később is lehetett. T. K.
Mikor esett fogságba? közelebbről ez a forrás sem jelöli meg, csak: «retroactis annis et temporibus.» T. K.
A királyi engedély- és ajánló-levélnek e szokatlanúl meleg hangja mutatja, hogy a hazája védelméért szenvedett súlyos rabságából szabadulandó nemes Kossuth Miklós nem köznapi, sőt igenis érdemes férfiúnak tekintetett magok a felső és legfelsőbb körök által is.
Ferdinánd király e levele – mint már említők – szintén eredeti, s. k. aláirt és Szelepchénytől, továbbá Ruthkay András cancelláriai titkártól ellenjegyzett nagy nyiltlevél, papirra kiállítva, de a melyet, hogy a sok forgatásban el ne pusztúljon, Kossuth Miklós egy ó-misekönyvnek kiszakasztott két (barátbetűkkel teleírt), pergamen-levelére ragasztott a hátlapján, s így barangolta be vele az országot, és tán az örökös tartományokat is, a váltságdíjat gyűjtögetve; még pedig – mint a barsmegyei példa igazolja, – sikerrel.
A mint is az egyházi és világi főrendek, a törvényhatóságok s egyéb hazafias és keresztény lelkületű magán-adakozók a kir. ajánlólevél melegen intő hangjától ösztönöztetve, oly áldozatkészséggel támogatták sarcza összegyűjtésében a kemény rabsága alatt sokat gyötrődött derék, vitéz nemest, hogy a tetemes sarczösszeg nemsokára teljesen együtt volt, és Kossuth Miklós nem kénytelenűle visszatérni esztergomi volt török urához. Lefizette neki váltságát; de rabságában viselt súlyos lábbéklyóit, – nyomorúságának keserves emlékét, – elvivé magával kedves szülőföldére Túróczba, a hová övéihez visszatérvén, ősei telkén, vármegyéje ügyeinek vezetésében is részt véve, boldogan és tisztességben élt még egy évtizedig. Sőt az sem lehetetlen, hogy a váltságdíjából hátramaradott rész törlesztésére annyit gyűjtött vala össze, hogy ugyane czél miatt azelőtt zálogba vetett jószágait is visszaválthatá most a fölöslegen. Avagy talán felesége Borcsányi Magdolna hozományából tőn szert jelentékenyebb vagyonra? Annyi bizonyos: utóbb olyan jóllétben élt, hogy még a túrócz-szent-mártoni – akkor evangelicus – anyatemplomnak is az ottani határban fekvő szép földbirtokot adományozhatott, annak fejében, hogy magának és családtagjainak e díszes egyház falai között, a b. Révayak, Dávidok és Zathureczkyek kriptái szomszédságában, külön 158sírboltot nyittathasson.* Ezen akkor épűlt, s ivadékai által egész a legújabb időkig temetkező-helyűl használt, nagy kőlapfedte családi sírban tétetett aztán örök nyúgodalomra a viszontagságos életű Kossuth Miklós, midőn 66 éves korában, 1661 deczember 17-ikén jobblétre szenderűle. Végső akarata szerint, török rabságában hordozott, vagy tiz kilónyi súlyú, nehéz és durva munkájú vasbéklyóit odafüggesztették örök emlékűl a templom északi falára, a hol azok most is láthatók.
Az e sírboltért adott jószágot az egyház bírja még ma is. T. K.
Hogy Kossuth Miklósnak igen díszes temetési pompája lehetett, mutatja gyönyörű funebralis-zászlaja, a mely szintén ott függ még az egyház falán, s – hála két hű utóda kegyeletes gondoskodásának – ma is ép állapotban van. Az 1803-ban id. és ifj. Kossuth László által restauráltatott, nagy, ékes, czímeres zászló nehéz virágos kamuka-selyemkelméből készült, hosszas, nyelvalakú, egy csúcsban végződő. Lobogójának hossza 2 m. 47 cm.; szélessége a nyelénél (s egész addig, hol V alakban keskenyedni kezd) 94 cm. Színe eredetileg piros volt, a mint egy régi canonica visitatio jegyzéke is «ruber»-nek írja; ma azonban már el van sárgúlva. Még az eredeti, markolatos s falándzsás, hosszú kópia-rudon csüng; széleit vörös-ezüst-rojtok szegélyezik, s csúcsa végén ugyanilyen színű bojt. (Ez és a rojtozat annyira ép, hogy a felújításkor, 1803-ban reávarrottnak látszik.) A zászló egyik felén szemlélhető – heraldice meglehetős híven festett – nagy Kossuth-czímernek alkalmasint csak a fejér czirádáit színezték újból a renovatiókor, – mert ezek igen élénkek. A többi és a felirat maradt, a mint volt. E felirat – melyből hősünk halálozási évét és napját megtudjuk, – a következő:
HIC JACET GENEROSUS DOMINUS
NICOLAUS KOSSUTH DE UDVARD OLIM
VICE-CAPITANEUS COTTUS THUROCZEN-
SIS AETATIS SUAE 66.
OBIIT 17. DECEMBRIS 1661.
NICOLAUS KOSSUTH DE UDVARD OLIM
VICE-CAPITANEUS COTTUS THUROCZEN-
SIS AETATIS SUAE 66.
OBIIT 17. DECEMBRIS 1661.
Czímer
A másik oldalon:
RENOVAT. EX MUNIF.
SPEC. AC PERILL. D. D. LA-
DISLAI SEN. ET LADISLAI
JUN. KOSSUTH DE UDVARD
1803. DIE 15. FEBR.
SPEC. AC PERILL. D. D. LA-
DISLAI SEN. ET LADISLAI
JUN. KOSSUTH DE UDVARD
1803. DIE 15. FEBR.
A lobogó ezen oldalán a fölfeszített megváltó képe látható. Megjegyzendő, hogy a főoldalon ékeskedő Kossuth-czímer vértje fölötti oromdísz sisakjának nyakára oda van festve Kossuth Miklós rabbilincse, mintha rajta csüngene.
Ha a Nemzeti Múzeumban a Kossuth-szoba be fog rendeztetni: véleményünk szerint e Kossuth Miklós-féle funebrális zászlót és rablánczot is ott kellene felfüggesztetni. Méltó ereklyék volnának, a nagy kormányzóéi mellett, egyenes ősének ezen magokban véve is nagyérdekű emlékei. A N. Múzeum birtokában levő legrégibb zászló jelenleg a II. Rákóczi György fejedelem temetési zászlaja; ha e Kossuth Miklós-féle is idekerülend: érdekes körülmény lesz, hogy nagy nemzeti ereklyetárunknak legrégibb zászlói épen Rákóczi- s Kossuth-lobogók.
